Tolnai Népújság, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-30 / 127. szám

6 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. május 30. Fájó emlék és márványba vésett név A térképet éppen akkorára hajtották össze, hogy elférjen egy zubbonyzsebben. Pa­pírja megsárgult, pecsétes, a hajtás mentén szakadozott. „Európai . Oroszország, 1:5.000.000 Kiadja a M. Kir. Honvéd Térképészeti Inté­zet. Az adatok felhasználása és utánnyomása tilos! 1942. február 15-i . országhatár". Természetesen rajta van a skála is: a térképen 1 centi­méter a valóságban 50 kilo­méter. A vastag, kék ceruzával rajzolt vonal a térkép szélén kezdődik és Goméiig tart. Ott szaggatottá válik, leka­nyarodik Csernyigovba, ke­letre fordul ismét, Kurszknál átvált tintaceruzába, és máris kezdődnek az ismerős hely­nevek: Sztarijoszkol, Novi- joszkol, Osztrogozszk, Liszki, Korotojak - ahol lán­golt a domboldal, és ahol az augusztusi rekkenő meleg­ben a napraforgó táblában szétvetett lábbal állt egy ma­gyar katona, melléből, a sza­kadt ing alól bugyogott a vér, és ő egyre halkabban ordította, hogy jaj, istenem, meghalok. Apám vagy két tucat cen­timétert gyalogolt ezen a tér­képen, a valóságban 1200 ki­lométert. Puskával, hátizsá- kal, lőszerrel... Egyszer megmosta a kezét a Donban. Talán ez volt az egyetlen pozitív élmény, amire a kisgyerekként hallott sok-sok történetből emlék­szem. Szép nyári este volt, csend mindenütt, apám óva­tosan körülnéz, fülel, a túlsó parton is minden néma, leó­vakodik a folyópartra és megmossa a kezét a Donban, hogy aztán elmesélhesse, milyen messzire jutott, még a Donban is megmosta a kezét. Persze másról is mesélt. A magyar katonáról, aki állt a napraforgó táblában, meg az orosz muzsikokról, akik a ház küszöbén ülő feleségük ölébe hajtották szomorú, bo­zontos szőke fejüket, a földi­jéről, akit egy zsuptetős, égő ház eresze alá húzódva látott - oda menekültek az akna­szilánkok elől - és később azt hallotta róla, hogy a zsarát­nok rájuk zuhant... Az öregasszonyra még én is emlékszem. Ott volt a háza a főutcán, éppen szemben a mi kis sáros közünkkel. Va­sárnap délután, amikor so­kan kiültek a padra, az öregasszony fekete ruhájá­ban ott állt a kapun belül, rá­támaszkodott a kerítésre, és valahogy furcsán, messze nézett. lámbor, csendes öregasszony volt, hálásan köszönt vissza még egy gye­reknek is, és csak nézett, né­zett* messze valahová. Előbb minden nap odatett az asz­talra még egy terítéket, aztán vasárnaponként, később csak ahhoz ragaszkodott, hogy egy bőrös sonka vágat- lanul maradjon a kémény­ben, mert akármikor megjö­het a fia ... Az, akire rásza­kadt az égő zsarátnok vala­hol Oroszországban. A másik öregasszony Fur- kópusztán lakott. Egyszer, egy forró nyáron berendel­ték a bátai tűzoltó szertár­hoz, tűzőrségbe. A hosszú, unalmas órák előhozták a múltat. A néni férje elesett a háborúban. A legnagyobb fiát leventeként elvitték, a vége felé sikerült megszök­nie, jött hazafelé. A szülőhá­zától alig tíz kilométerre, Bá- taszéken, a falu széli csárdá­nál állította falhoz egy részeg szovjet tiszt. A néni vala­hogy megtudta, hogy ott van a fia, a fal tövében. Fogott egy tragacsot és elindult. Rá­tette a fiát az egyik oldalon, az meg lecsúszott róla a má­sik felén. A néni húzta-vonta- a fia holttestét. Arra jött egy sváb ember szekérrel, meg egy józan szovjet tiszt. Ráparancsolt az öreg svábra, hogy vigye haza a fiút. Aztán beköszöntött a béke. Gazdát­lanná vált a bátaszéki tábori repülőtér is. Csak a furkói gyerekek jártak oda játszani. A néni gyerekei is. Egyszer valamelyik ráült egy bom­bára és kalapálni kezdte. Azt beszélték akkoriban, hogy valahol a bajai hídon találtak egy darab megperzselődött szalagot, egy kislány hajá­ból... Ünnep van ma Bátán. Hő­sökre, áldozatokra emlékez­nek. A Hősök terén, ami ezt a nevet viselte és viseli, évti­zedek óta. Persze a bátaiak nem szeretik a hivatalos el­nevezéseket, nekik a Hősök tere mindig is csak azt jelen­tette, hogy „a szobornál". Mivel Bátán mindössze egy szobor volt, az is csak 1937. november 7-e óta. „Vasárnap impozáns külsőségek között avatták fel a világháborúban hősi halált halt 144 bátai hős emlékére emelt gyönyörű bronz­szobrot, amely egy magas ter­méskő piedesztálon áll és meg­ható háborús jelenetet ábrázol. A remekmű Cseh Károly buda­pesti híres szobrászművész al­kotása, aki maga is végigélte a világháború borzalmait... A bátai polgárok kegyeletes ado­mányából létrehozott- emlékmű felavatása az egész községnek ünnepe volt... A lélekemelő ünnepélyre megérkezett vitéz tardoskeddi Benke József hon­védtábornok, a szekszárdi gya­logsági dandárparancsnok, dr. Dulin Jenő Báta község nép­szerű képviselője, Szongott Ed- vin alispán, aki egyben a távol­levő főispánt is képviselte, vitéz Finny Béla vármegyei testneve­lési felügyelő, vitéz Tihanyi Szi­lárd, a vitézi szék kapitánya, dr. Haidekker Béla, a központi járás főbírája, Haypál Sándor árva­széki elnök és Molnár Sándor, az ármentesítő társulat igaz­gató-főmérnöke. Megjelentek továbbá a hadirokkantak, a szek­szárdi és bátaszéki formaruhás frontharcosok zászló alatt, a szomszéd község elöljáróságai és lelkészei és a bajai gyalogság egy díszszázada. Báta község egésznapos ünnepét tábori mise vezette be, amelyet a fronthar­cos Hauser Imre dr. bátaszéki plébános celebrált... A re­mekbe foglalt emlékművet vitéz tardoskeddi Benke József igen hatásos beszéddel avatta fel. Rámutatott arra, hogy Ma­gyarországot ezer éven át a hő­sök szelleme és a szabadság sze­retető tartotta fenn ... A meg­ható ünnepélyt 200 terítékes bankett követte, amelyen a híres bátai halászlé került az asztalra ... A bankett végez­tével a fiatalság táncra perdült és kivilágos virradatig mula­tott." A „táncra perdült" fiatalok jó része - Tarr Vince, Balázs József, Dunai István, Mózes Imre... és nagyon hosszan folytathatnám a sort - bizo­nyára nem sejtették, hogy néhány esztendő múlva nem lesznek egyebek, mint fájó emlék és márványba vésett név ... Merthogy a világhá­borúk majd sorszámot kap­nak. (A felújított és a II. világhá­borúban elesettek, elhurcoltak neveivel kibővített emlékművet ma avatják Bátán.) Gyuricza Mihály A szülőváros meghajtja fejét .. életekből, emberekből, Múltakból és jelenekből, Gondolatból, ismeretből, És Mindenségszeretetből Készítjük a bennünk élő Istenarcú végtelent". Mondhatunk-e róla ennél többet, teljesebbet, saját sza­vánál emberibbet törpe ko­runkban? Róla, ki négy emberöltő múltán tér ma otthonába, de ki szellemében úgy vált óriássá, hogy báto­rítsa a mellé állókat és' utána jövőket egyaránt. Amikor azon a régi máju­son felsírt a helybeli törvény- széki jegyző és szelíd tekin­tetű feleségének első leány- gyermeke, a körülmények sem száz életévet, sem száz halálon túli, szellemében élő örök életet nem sejtettek. Kép­zeletünkben újra plántálhat­juk a vadszőlőt, amely a ve­randára fut, fölszerelhetjük a vén akácon gyermeki egekbe röpítő hintát, járhatunk a féltő gonddal ápolt virágok között, de semmi sem fogja azt me­sélni, hogy a kislány, aki itt játszott, csakis azzá lehetett, amivé lett. Nem hihette senki, hogy egy nő is képes mind­arra - s még mennyivel többre! - mint egy férfi, s mert a világról más gondolatai vannak, ezzel teszi, teheti tel­jesebbé az emberi teremtést. Még a helybeli magánisko­lába, majd a polgáriba járó jó- eszű leányra is csupán a taní­tók, tanárok szerény jövője várhatott, hiszen majd csak évek múltán súghatják egy­más fülébe titkon, hogy már lányoknak is lehet egyetemre járni. Lehetett, de azt elhall­gatták: nekik mindig, százszo­rosán is bizonyítaniuk kell a kételkedő, férfiakra szabott vi­lágban. Mi teszi ezt lehetővé? Nem az elvált szülők nyúj­totta anyagi szegénység, ha­nem az emberi gazdagság, a teljesség vágya, amellyel el kell hinnünk a szót: „Nem vagy bezárva világodba, ha azt egyet­lennek nem hiszed". Egyedül így lehet elindulni a társada­lom dzsungelébe, így társat választani, az egyetlent, aki fi­zikai valóság nélkül is az egész életre mellettünk áll, akit nevével, gyermekeivel és szellemével örökre választot­tunk. Mindezt azonban talán va­lahol itt kellett elhatározni. Azt, hogy másképp kell re­pülni, azt, hogy „Látni akarok a saját szememmel, odavágyom a gondolkodás magaslataira a ma­gam erejéből". A szülőváros, s mindazok, akik ma meghajt­ják fejüket, leginkább ezt tisz­telhetik Dienes Valériában. Ehhez csak adat lehet, hogy Párizs egyetemén honi höl­gyeink közül elsőként illette őt a professzori megtiszteltetés, éppúgy, ahogy saját hazájá­ban is 1913-ban. Az eltelt nyolc évtized nemcsak azt bi­zonyította, hogy a legméltób­bat választották, hanem azt is: nincs olyan nehézség, ami le­gyűrhetné a szellem szabad­ságát. „Mikor a szeretet teljes, az akarat egy” - mondja ez a szel­lem, s látja, hogy ez zendül minden mozdulatunkban, legkisebb porcikánkban, tuda­tunk legrejtettebb zugában. Lehet, hogy üyen egyszerű a mozdulatművészet lényege? Igen, lehet: a legnagyszerűbb tudományos felfedezések egyik jellemzője ez, csak szem kell hozzá, hogy láthassuk, az ő szeme, kéz, ami pihenve nyugtat vállunkon, az ő keze, gondolat, amely csak ben­nünk éledhet újjá, az ő gondo­lata. Ünnepelhetjük a tudomány megalapítóját, az írónőt, filo­zófust, elámulhatunk hatásán és sikerén, de ha nem az em­bert keressük benne, a lénye­get nem fogjuk megtalálni. Mert nemcsak puszta # tény, hogy aki a későbbi Nobel-dí- jas Bergsont hallgatta és fordí­totta, hányszor kezdhette újra élőiről, a semmiből az életét. S ez éppúgy igaz munkássá­gára, mint elismerésére, s nem utolsósorban szülővárosa megbecsülésére. A látszólagos semmi azonban mégis a leg­gazdagabb forrás, amelyből olthatjuk szomjunkat, mert nem más, mint az ember, a szellem, önmaga. Az, aki a szó eredeti értelmében volt kato­likus, mert egyetemes volt és maradt élete utolsó percéig. Eletútján végigtekintve hin­nünk kell, hogy az ember 95 éves korában, amikor már sa­ját lábanyomát sem léphetné át, még mindig lehet töretlen szellem, értelmet lenyűgöző értelem, mindenség a min- denségben. Mindehhez szerény köszö­net a szülőházon megcsillanó márványtábla, a szellemét to­vább vivő, nevét viselő iskola, szülővárosának megnyilvá­nuló tisztelete. Ez jobb korok­ban is csak természetes lehet, ahogy a mindenkori főhajtás is az a mindenkori embertől: nem őt becsüljük, hanem ön­magunkat, ha általa, vele va­gyunk többek. Dr. Töttős Gábor (Elhangzott május 25-én, a Die­nes Valéria szülőházán elhelye­zett emléktábla leleplezésekor.) Ökumenikus egyházi naptár Május 30. Szombat húsvét VI. vasárnapja után. Napi igék: Kát: ApCsel 18,23-28. Jn 16,23-28. Ref: Róm 5,1-11. lKir 18.1- 19. Ev:Dán 7,2-14. lKor 6,12-20. Őrt: ApCsel 15,35-41. Jn 10,27-38. A magyar katolikus naptárban Szent István király erek­lyéinek átvitele. Szent István sírját szenttéavatásakor, 1083-ban, felnyitották és jobb kezét épen találták. A Szent Jobbot egy Mercurius nevű főúr ellopta és a Bihar megyei birtokán őrizte. Később visszakerült Székesfehérvárra, majd a török hódoltság után Raguzába (Dubrovnik) vitték, ahon­nan Mária Terézia 1771-ben hozatta vissza Budára. (Ma a pesti Szent István Bazilikában őrzik). Az ortodox naptárban Szent Iszákiosz hitvalló emlék­napja. A zsinagógiai naptárban újholdhirdetés. Május 31. Húsvét VII. vasárnapja (húsvét utáni VI. va­sárnap). Napi igék: Kát: ApCsel 1,1-11. Lk 24,46-53. Ref: Róm 5,12-21. Zsolt 13. Ev:Jn 15,26-16,4. Zsolt 131. Őrt: Ap­Csel 16,16-34. Jn 9,1-38. A magyarországi katolikus egyházban Jézus mennybe­menetelének főünnepe. A világegyházban Merici Szent An­géla szűz rendalapító emlékezete. Az 1540-ben elhunyt An­géla 56 éves volt, amikor Szent Orsolya védelme alatt női társulatot alapított, amelynek tagjai gyermekek tanításával, betegek és szegények gondozásával foglalkoznak. Az ortodox naptárban a vakon születettek vasárnapja és Szent Ermiász vértanú ünnepe. Június 1. Hétfő húsvét VII. vasárnapja után. Napi igék: Kát: ApCsel 1-8. Jn 16,29-33. Ref: Róm 6,1-11. lKir 18-20-29. Ev: Ézs 41,8-14. lKor 7,1-16. Őrt: ApCsel 17,1-15. Jn 11,47-57. A katolikus és ortodox naptárban Szent Jusztin(osz) vér­tanú emléknapja. Jusztin filozófusként lett keresztény és úgy képviselte a keresztény tanokat mint az egyetlen igaz fi­lozófiát? 165 körül hat társával együtt lefejezték. A zsinagógái naptárban Jóm kippur katan, újhold előtti nap. Szíván hónap kezdete. Június 2. Kedd húsvét VII. vasárnapja után. Napi igék: Kát: ApCsel 20,17-27. Jn 17,1-11. Ref: Róm 6,12-18. lKir 18,30-46. Ev: Lk 12,8-12. lKor 7,17-24. Őrt: ApCsel 17,19-28. Jn 12,19-36. A katolikus naptárban Szent Marcellinusz és Péter vérta­núk emléknapja. 303 körül, szörnyű kínzások után fejezték le őket hitükért Rómában. Az ortodox egyházban Szent Nikiforosz konstantinápolyi érsek hitvalló napja. A zsinagógái naptárban Ros hodes (új­hold) első napja. Június 3. Szerda húsvét VII. vasárnapja után. Napi igék: Kát: ApCsel 20,28-38. Jn 17,11-19. Ref: Róm 6,19-23. lKir 1-8. Ev: Róm 8,26-30. lKir 7,25-40. Őrt: ApCsel 18,22-28. Jn 12,36-47. A katolikus naptárban Lwanga Szent Károly és társai vér­tanúk emléknapja. Károly és 12 társa az ifjú ugandai egyház első vértanúi voltak, akiket Mwanga király 1886-ban eleve­nen elégettetett, mert nem engedelmeskedtek perverz kí­vánságainak. Az ortodox egyházban Szent Lukillianosz vértanú napja. Június 4. Csütörtök húsvét VII. vasárnapja után. Napi igék: Kát: ApCsel 22,30. 23,6-11. Jn 17,20-26. Ref: Róm 7,1-7. lKir 19,9-21. Ev: Jn 7,37-39. lKor 8,1-6. Őrt: ApCsel 1,1-12. Lk 24,36-53. A katolikus naptárban Caraccioló Szent Ferenc hitvalló emlékezete. Nagy betegségéből meggyógyulva Istennek szentelte életét és olyan szerzetesközösséget hozott létre, amelynek tagjai elsősorban kórházakban és börtönökben tevékenykednek. 1608-ban halt meg Olaszországban. A szombathelyi egyházmegyében Szent Quirinus (Kerény) napja, akit 308 körül Savariában (Szombathely) a Siberis (Perint) patakba fojtottak. Az ortodox naptárban az Úr mennybemenetelének ün­nepe és Szent Mitrofánisz konstantinápolyi érsek emlék­napja. Az ENSZ rendszerében az agresszió ártatlan gyermek ál­dozatainak nemzetközi napja. Június 5. Péntek húsvét VII. vasárnapja után. Napi igék: Kát: ApCsel 25,13-21. Jri 21,15-10. Ref: Róm 7,8-13. lKir 20.1- 22. Ev: Zsid 11,32-40. lKor 8,7-13. Őrt: ApCsel 19,1-8. Jn 14.1- 11. A katolikus naptárban Szent Bonifác püspök és vértanú emléknapja. Az angolszász Bonifác mint bencés szerzetes a germán törzsek között végzett térítő tevékenységet. 754-ben 52 szerzetestársával együtt vértanúságot szenvedett. Az ortodox egyházban Szent Dorotheiosz tyroszi püspök és vértanú napja. Az ENSZ rendszerében környezetvédelmi világnap. Színházi fesztivál Kisvárdán pénteken kezdő­dött a határon túli magyar színházak fesztiválja. A megnyitó után két elő­adást láthattak az érdeklődők. A Várszínházban a komáromi Jókai Mór Színház Háy Gyula: Mohács című történelmi drá­máját, míg a művelődési köz­pontban a temesvári Csiky Gergely Színház Göncz Ár­pád: Rácsok című színművét mutatta be. A június 7-ig tartó fesztivá­lon a szomszédos országokból tizenegy magyar színház tár­sulata vesz részt. A komáro­miak és a temesváriak mellett fellépnek a beregszászi, a kas­sai, a nagyváradi, a sepsi­szentgyörgyi, a szabadkai, a szatmárnémeti és az újvidéki művészek. Marosvásárhelyről pedig a Nemzeti Színház és a Színművészeti Akadémia kü- lön-külön társulattal képvisel­teti magát. A kisvárdai versenyelőadások mellett a színházak harminc tájelőadást tartanak, Szabolcs-Szat- már-Bereg és Bor­sod-Abaúj-Zemplén megye te­lepülései mellett fellépnek Románia, Szlovákia és Uk­rajna több határ menti városá­ban. A fesztivál ideje alatt a színházak otthoni munkáját segítő szakmai tanácskozáso­kat, mű- és repertoár elemzé­seket is tartanak. A fellépő ti­zenegy színház legjobb művé­szeiből megalakítják a feszti­vál önálló társulatát, amely egy közepes produkcióval augusztusban a négy szom­szédos ország magyarok lakta településein vendégszerepei.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents