Tolnai Népújság, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-16 / 115. szám
8 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. május 16. Muzsikáló szerszámok Tárogató Nemes feladatot vállalt magám a Bartina zenekar akkor, amikor elhatározta, hogy a fenti címmel népi hangszereket mutat be és megismerteti azokat a fiatal korosztályokkal. Sorozatunkban az együttes tagjainak, Szabó jrízsef- nek, Szabó Lászlónak és Vén Attilának a segítségével mi is bemutatunk ezek közül néhányat. Az a hangszer, amit ma ilyen néven a falusi nép is ismer, a legfiatalabb gyári hangszerünk: 1894-96-ban ugyanaz a Schunda Venczel József nevű budapesti hangszergyáros készítette el, aki két évtizeddel előbb a cimbalmot is tökéletesítette. Ezért e hangszert a hajdani tárogatósíptól való megkülönböztetés kedvéért Schunda-tároga- tónak is szoktuk nevezni. Egyszerű nyelvű hangszer. A klarinéttól leginkább abban különbözik, hogy csöve nem hengeres, hanem tölcséres, billentyűzete egyszerűbb, de a játék sokkal nehezebb rajta, mind a fúvás, mind az ujj- technika tekintetében. Talán ez is oka annak, hogy a játékosok e hangszeren díszítést, fi- gurációt ritkán játszanak, többnyire beérik síma dallammal. A tárogatón játszott repertoár leginkább a magyar népies műdalokból, ezek közül is főleg a lassú, rubatodalla- mokból áll. A tárogatósok legszívesebben az úgynevezett kurucdalokat játsszák. Ezek között vegyesen fordul elő az igazi kuruckori dallam, mint pl. a Te vagy a legény, Tyu- kodi pajtás vagy a Csínom Palkó, Csínom Jankó és újabb keletű „kurucnóta" , mint a Krasznahorka büszke vára vagy Nagy Bercsényi Miklós sirdogál magában. A tárogatót nehézsége, regisztereinek kiegyenlítetlen- sége miatt más hangszerek együttesében ritkán alkalmazták, szólóhangszerként viszont falvainkban nagyon kedvelték. Nemcsak a magyarok között, hanem a szomszédos délszlávok és románok között is népi hangszer lett belőle. Fotó: Gottvald Károly Kovács Ferenc az Alpok csúcsait festi Kovács Ferenc, bonyhádi festőművész, „civilben" a Tolna megyei általános iskolák és gimnáziumok rajzszakértője, mozgalmas év közepén van. — Tavaly Wemauban és Stadthalléban Juhos László szobrászművésszel rendeztetek közösen nagysikerű kiállítást. Az idén milyen művészi tervek foglalkoztatnak? — Márciusban Hollandiában jártam egy tanulmányúton. Amszterdamban megcsodáltam a gyűjteményes Rembrandt- és Van Gogh-kiál- lítást, láttam Haarlemben a Frans Hals Múzeumot, jártam Hágában és Rotterdamban is. Kovács Ferenc egyik készülő képe előtt szerepel egy pécsi és egy fo- nyódi művésszel közösen rendezett kiállításon. — Régebben úgy ismertek téged, mint a tolnai, baranyai, bonyhádi tájak festőjét. Most pedig több zord hegyet, vidám balatoni tájat ábrázoló képet is látok képeid között. — Kimozdultam távolabbi tájakra is. Tavaly nyáron jártam egy motívumgyűjtő körúton az Alpokban, Dachstein- ben és a salzkammerguti tóvidéken. Az ott készült vázlatokat még most is örömmel dolgozom fel. Nagy élményt jelentett nekem mostanában a Balaton, a Keszthelyi öböl és a Badacsony, ezeket a képeimet is most festem. — A nyáron lesz időd pihenésre vagy megint valamelyik alkotótáborban találkozunk, mint az elmúlt 20 évben már sokszor? — Az idén nyáron két tábort is vezetek, július elején Óbányán lesz a Bonyhádi Képzőművész Kör alkotótábora, július végén pedig a Tolna megyei általános iskolás gyerekek tehetséggondozó táborát irányítom Váralján. — Legközelebb mikor láthatja képeidet a közönség? — Az év végén novemberben Bonyhádon lesz egy önálló kiállításom, melyre készülök és új képeket is szeretnék bemutatni.. — Kívánom, hogy legyen minél több, az alkotáshoz nélkülözhetetlen nyugodalmas időd új képeid megfestéséhez. Gottvald Károly Badacsonytomaji öböl Rendkívüli élmény volt eredetiben látni a nagy mesterek műveit. Feltöltekeztem tehát új ismeretekkel, élményekkel, melyeket a mindennapi pedagógiai munkámban, a művészettörténet oktatásánál és a műalkotások elemzésénél hasznosíthatok majd, de bizonyára alkotóművészi tevékenységemben is jelentkezik ennek a tanulmányútnak a hatása. — A wemaui kiállítási anyagnak csak részét látom most a lakóházatok padlásán lévő kis műtermedben. — Igen, a többi képem Pécsett, a Nevelési Központban A dachsteini „püspöksüveg" írás közben („Barom!") Postaládámban levelek és újságok között kézzel írott cédula lapul. Tintával, végig nagybetűvel írta az ismeretlen szerző, hogy betűit ne lehessen azonosítani, bár ez meg sem fordul fejemben. Tiszteletben kell tartani, aki ennyire őrzi inkognitóját. A szerzői hivalkodás egyébként is újkori jelenség, visszamenő hatállyal is, ezért próbálják nemzedékek megfejteni, ki lehetett Anonymus, Béla király jegyzője, az irodalomtörténet is tele van névtelen költővel. A fiatal Babits azt kérdezi: „Mi az a név? Csupán lehellet", mégis az ember legfőbb megkülönböztető jele, amivel születésekor jelölik meg, s hordja büszkén vagy szégyenkezve, megtoldva eleinek érdemével vagy letagadva esendőségüket, esetleg származásukat. Ha valaki elhallgatja nevét, több oka lehet rá. Teheti szerénységből, mert beéri azzal, hogy „tisztelő híve" annak, akit levelében köszönt, elhárítva a viszonzást. A gyüjőívre ezt írja adománya mellé: NN, meg is kettőzve névtelenségét, mert tudja, abból ad, amiből neki fölösen jutott, a jókedvű adakozót pedig szereti az Isten. Valaha a rágalmazó „a névtelenség homályába" burkolózott, mint szívesen írták, s tette ezt akkor is, ha nem volt rágalmazó, mert az urakkal nem vala tanácsos ujjat húzni, mindig nekik volt igazuk, a névtelenség így menedéket jelentett. A koncepciós perek szerzői az előre megfogalmazott vádhoz kerestek vádlottat, ami mindig sikerült, ők maguk azonban igyekeztek névtelenek maradni, bár a történelmet nehéz kijátszani, az idő szétmállasztja a hazugság tégláit. Névtelen levelet mindig írtak, ezzel szemben az „ismeretlen telefonáló" újkori jelenség, könnyebb is a dolga, mert nem kell azzal bíbelődnie, hogy gyakorlatlan keze betűket ügyeskedjen a papírra, ami nem is olyan könnyű mesterség. Messze kalandoztam, nem tudom, ér-e ennyit az egész? Egy papírfecniről van szó, amit valaki postaládámba dobott, de előbb néhány sort kanyarított rá. Nem írta alá, az „ismeretlenség homályába" burkolózott, pedig ha valamennyire is ismerne, tudhatná, hogy neve, személyi száma, anyja neve, lakáscíme, telefonszáma birtokában sem jelenteném fel. Nyilván ez járt fejében, de hát akkor minek ez a titkolózás? Levele ugyanis, ha levélnek nevezhető ez a fecni, sértő, sőt, a bíróság esetleg rágalmazásnak is minősítené, így viszont biztonságban tudja magát, önérzetesen még arra is gondolhat, hogy „jól beolvasott" nekem. Silány dolog, gondolom vállat vonva, mint akit már aligha érhet meglepetés. De lássuk végre a levelet, amit betűhíven közlök: „Barom! Ha nem szóltál volna, bölcs maradtál volna." Ennyi. Első gondolatom az, hogy miért tegez le ez a papas, amikor nyilván én vagyok az idősebb? Némi udvariassággal ismeretlenül is tartozunk egymásnak, arról nem is szólva, hogy az ismert szállóigét ülőbb lett volna eredetiben, latinul idézni: Si tacuisses, phüosophus mansisses. Ez is a jómodorhoz tartozik, bár kevesen emlékeznek arra, hogy Boáthius írta, a filozófia vigaszáról értekezve. Bizony nem vet jó fényt az ismeretlen levélíróra, aki halványuló iskolai emlékeit költötte át sértéssé. A megszólításon viszont nem ütköztem meg. Ennek is van hagyománya, a hitviták fenekedő ellenfelei ádáz indulattal rontottak egymásra, ezért kérdezi Pázmány is vitapartnerétől, Alvici Pétertől: „Neveztelek-é én valaha tégedet disznónak? kurvának? pellengér alá valónak? paráznának? világ latrának? verő-ártánynak? - és így tovább, mert alkalmasint Pázmány érsek sem ment "“a szomszédba némi gorombaságért. De ennek már jó háromszáz éve, az ízlésnek azóta mégis csak csiszolódnia kellett volna: úgy látszik, ennyi idő is kevés vagy az indulatok oly hevesek, hogy nem lehet mérsékelni őket. S tegyük hozzá, napjaink példái sem intenek a választékos modorra. Megütközve hallom, hogy vezető politikusok azt mondják egy választ érdemlő véleményre, szamárság, hülyeség, ostobaság. Hivatalosan mondják, de így azok beszélnek, akik úgy vélik, megtalálták a bölcsek kövét, felette állnak mindennek. Akkor meg mit csodálkozom, hogy lesipuskás levélíróm nem tekintetes úrnak vagy tisztelt hazafinak nevez, hanem bizarr tömörséggel így szólít meg: Barom! Tegye, ha ebben áll a mulatsága. Gyorsan napirendre térek az otrombaságon, hasonlóban másoknak is van része, csak azt nem értem, mivel adhattam okot erre a dühkitörésre? Nem szólaltam fel sehol, bár sok midenről van véleményem, ennek legföljebb baráti társaságban adtam hangot, baromnak pedig azt sem neveztem, aki ösz- szetéveszti a filológiát a filagóriával. Mi hát a baja velem boldogtalan felebarátomnak, miért írja, névtelenül és letegezve, hogy ha nem szóltam volna? ... Itt abba is hagyhatnám, ha ez a szóra alig érdemes történet nem vett volna váratlan fordulatot. Ifjú barátommal borozgatunk s jókedvűen elmesélem neki a névtelen levelet is. Elkomorul, a pohár is megáll kezében. „Nem akarlak megsérteni..." - mondja s rögtön ki is javítja magát, mert ő sem tudja, mivel sérthetne meg. Szóval a névtelen levél nem is nekem szól, hanem - biztosan tudja - neki, nevünk hasonló, összetéveszthetnek bennünket. Ő valóban felszólalt itt meg itt, s aki ma véleményt nyilvánít, okosságával is ellenséget szerezhet. Próbálom menteni ifjú barátom önbecsülését, neki még szüksége van illúziókra, ezért mondom, nem lehet ő a címzett, egyébként is a város másik végében lakik, miért fáradna hozzám gyalogpostásként a levélíró? Ezen elgondolkozik s végül abban állapodunk meg, mindenképp tévedésről van szó, az is lehet, hogy harmadik személy a címzett s a felbőszült levélírót annyira elragadta a düh, hogy nem nézett se istent, se embert, de még utcát sem, s amint papírra vetette sistergő sértését, bedobta az első útjába eső levélszekrénybe. Ebben az esetben viszont nincs miről beszélnünk, egy hasonló eset precedensnek is tekinthető, amit nemrég egy tv-riportban láthattunk. A pesti iskolában az egyik fiú le- zsidózta osztálytársát, mert nem jár hittanra. Az igazgató - szerencsére azóta mégis csak felfüggesztették - lefolytatta a vizsgálatot s megállapította, hogy ami történt, nem tekin- tehető gyűlölködésnek, bár az illető fiú valóban nem jár hittanra, de nem zsidó, tehát nincs miért megsértődnie. Valami hasonló történt itt is. Milyen egyszerű! Csányi László Az orosz évszázad Krausz Tamás és Szilágyi Ákos kronológiája az Akadémia Kiadó könyvheti kiadványa A vasfüggönyt nem a második világháború után kellett kitalálni, Viktor Rozanov már 1917-ben, érzékelve a forradalom következményeit, ezt írta: „Csikorogva, csörömpöléssel ereszkedik le az Orosz Történelemre a vasfüggöny. Az előadásnak vége." Látnoki szavak, de Oroszország már a múlt században is elkülönült Európától, titokzatos zsarnoki birodalom volt, mely felett mintha megállt volna az idő. Az önkény mindent átjárt, a Szent Szinódus magától értedődően közösíthette ki Tolsztojt, a kormány megtilthatta, hogy megünnepeljék Tur- genyev halálának évfordulóját s a cár is megáldotta az orosz-japán háború katonáit, akik nem sokra mentek az áldással, mert ezrével estek el szárazföldön és a csuzi- mai szorosban. Merényletek, lázadások, s megújuló megtorlás jellemzi a századelő orosz történelmét s a forradalom győzelmével új szereplőkkel folytatódik az elnyomás. Milyen volt ez az orosz évszázad? A propagandairatok indulataiból kell kiszabadítani, hogy megismerjük lényegét s erre vállalkozik az Akadémiai Kiadó könyvheti kötete: Oroszország és a Szovjetunió XX. századi képes történeti kronológiája. A maga nemében egyedülálló munka, Oroszország és a Szovjetunió politikai, gazdasági, társadalmi tényeit mutatja be, képekkel is illusztrálva ezt a mozgalmas évszázadot. „A történelmi folyamatot értelmező - értelemkereső és értelemadó - kutatásnak tények iszonytató tömegét kell maga előtt görgetnie" - írja előszavában a két szerző, s ebből a valóban iszonytató tömegből kellett kivá- logatniok a legjellemzőbbet, hogy az olvasó ne tévedjen el az adatok erdejében. Az eredmény Krausz Tamás és Szilágyi Ákos, valamint munkatársai szerkesztői erényét dicséri, mert ez a külsőre száraz, csak a tényekre szorítkozó kronológia olyan, mint egy izgalmas regény, úgy is lehet olvasni. Az adatok mögött egy tragikus évszázad történelme jelenik meg, amelyben mindenki főszereplő, az a kitelepített muzsik is, aki névtelenül pusztult el valamelyik koncentrációs táborban. Nagyon sok mindent megtudunk ebből a könyvből, legendákat is eloszlat. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című hamisítványt bizonyos Racskovszkij, az orosz politikai rendőrség párizsi rezidense szerkesztette, Oroszország és a Monarchia 1908-ban megegyezett a balkáni érdekszférák felosztásában, 1926 táján ilyen női neveket hoztak divatba: Indusztrija, Oktyabrina, Kommuna, s az is meglepő adat, hogy 1937-ben letartóztatták a nép- számlálás vezetőit, mert kevesebb volt a lakosság száma, mint ahogyan Sztálin tudta. A történelemben csak a tények megbízhatóak, az események megítélésében nehéz kikapcsolni a hagyományt, nemzeti érzést vagy akár a személyes emléket. Ez a könyv, táblázatokkal, térképekkel, 350 illusztrációval csak a tényeket közli: ez történt 1900 és 1991 között. Az első egykorú fényképen II. Miklós cárt és Alek- szandra Fjodorovna cérnét látjuk, az utolsó adat jelcin 1991-es elnöki rendelete. Ami a két évszám között van, egy világbirodalom tündöklése és bukása, s mint a szerkesztők írják, „bár az új struktúrákról még alig tudunk valamit, abban már senki nem kételkedik, hogy valami új vette «*kezdetét a nem olyan rég még Szovjetuniónak nevezett történelmi régióban”. Erről szól ez a nagyon jelentős munka, az Akadémiai Kiadó egyik könyvheti kiadványa. Csányi László
