Tolnai Népújság, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-30 / 102. szám
8 MÉPÚJSÁG MAGAZIN 1992. április 30. Muzsikáló szerszámok Nemes feladatot vállalt magára a Bartina zenekar akkor, amikor elhatározta, hogy a fenti címmel népi hangszereket mutat be és megismerteti azokat a fiatal korosztályokkal. Sorozatunkban a zenekar tagjainak, Szabó Józsefnek, Szabó Lászlónak és Vén Attilának a segítségével mi is bemutatunk ezek közül néhányat. Népzenénkben talán a legnépszerűbb hangszer a hegedű. Neve a moldvai csángó népszokást jelentő „hejgetés" szóból származik. A hejgető- ből hegedő, a hegedőbői hegedű lett aztán. Kezdetben a szögletes vagy teknőszerű testű hegedűt egy darab fából faragták ki. A ma világszerte használt végleges formáját a XVI. század közepén Észak- Olaszországban nyerte el. Kuruc vitézek táncát is ilyen hangszeren kísérték. A cigányzenekarok összeállítása a XVIII. században vált véglegessé. A hegedű vezető szerepet kapott, így további sorsa szinte összeforrott a cigányzene történetével. A népi hegedűjáték a hegedülés korábbi technikáját őrzi. A parasztbandák hegedűse nem álla alá, hanem a vállához vagy sokszor a melléhez szorítja és bal kezével tartja. Általában egyenletes erős hangon játszanak, nem élnek a dinamikai árnyalás lehetőségeivel. Ha a hegedűn néha két vagy több húr szólal meg, akkor az egyik vagy a többi rendszerint üres húr. Ha dallamjátszás közben a szomszédos húrt szándékosan érintik, az nem annyira harmóniai céllal történik, mint inkább erősítés szándékával. A vonót is saját maguk készítették. Eleinte íjjhoz hasonló ívelt fára feszítették a lószőrt, később egyenes pálcára rögzítették. Falusi bálban, lakodalomban a hegedű maximális hangerejére van állandóan szükség, ezért a zenészek sokszor gyantáznak. Fotó: Gottvald Károly Lázár Ervin: Nézzük a tévéhíradót. Éppen két politikus hosszantartó, férfiasnak és barátságosnak szánt kézfogását látjuk. — Te Apu! - mondja a fiam (tíz éves), olyan még nem volt, hogy az egyik politikus annyira megszorította a másik politikus kezét, hogy az felordított fájdalmában? Sajnos nem ismerem ilyen tüzetesen a diplomácia történetét, de az ötlet elragad. Képzeljék, ahogy az ünnepélyes kísérők között, a tévékamerák kereszttüzében Gorbacsov és Bush kezet ráz, egyszercsak az egyik erőlködéstől eltorzult arccal szorítja, ahogy csak bírja, a másik meg fölordít, fájós kezét a hóna alá kapja, féllábon körbeugrál, s imigyen szól: Te marha! Esetleg ahogy kiszállnak a hadihajó nagyságú, felzásziózott, golyóálló autómonstrumokból, és elindulnak fölfelé a lépcsőn, valaki az elöl haladó elnök fenekére húz, s amikor az fölháborodva hátrafordul, az összes hátul jövő elórényújtja a kezét, és az ujjait billegtetve zümmög: zíí-zűú, s ha az elnök nem találja el, ki adta a simát, vissza kell mennie az autójába, újból kiszállni, és addig folytatni a játékot, amíg el nem találja. Vagy az se kutya, ahogy Jelcin és Mitte- rand mennek az Elysée palota folyosóján, és egyszercsak a kockás kövezeten Jelcin ugróiskolát kezd játszani. Háromszor féllábra, aztán szétvetett kettőre, megint félre -ez a nyaki - leng a zakója, lobog a haja, újra kettőre pördü- [ lés! Mitterand se hagyja magát, féllábra - dönn-dönn - szétvetett kettőre - bumm - zeng az Elysée palota.- Hallod, Apu, mit kérdeztem? Hallom, hallom, csak egy picit várj még, ezt megnézem, az ENSZ-ben vagyunk, a Biztonsági Tanács ülésén, a delegátusok a hasukat fogva röhögnek, mert egyiküknek a hátára van tűzve egy cédula „HÜLYE VAGYOK" fölirattal, de akinek a hátára van tűzve, az nevet a legjobban, mert egy másiknak a hátára van tűzve, de ó mégj óbban, mert ó még azt hiszi... de nicsak, mindenkinek a hátán ott a fölirat, dőlnek a röhögéstől, azt hiszik, ők maguk kivételek. — Apu! Most zavarsz, amikor Bush éppen a Kreml elé érkezett, és a szovjet kormányszóvivő közli vele, hogy Gorbacsov elbújt, keresse meg az elnök úr, ha bírja, ne arra tessék, az hideg, hideg, hideg, úgy föl a lépcsőn, az már jobb, langyos, langyos, most meleg, forró, forró, Gorbacsov kiugrik egy kredenc mögül, és vérfagyasztó arccal kiáltja: húúú, Bush a szívéhez kap, és azt mondja: „Nem ér a nevem, ijesztget a Misa!" — Apu, volt már olyan? A képernyőn e pillanatban ér véget a kézfogás, természetesen minden incidens nélkül - sajnos egyik fél sem vette a bátorságot. Láthatod - mondom -, ezek mindig így fognak kezet. Zajlik tovább a híradó. Nézzék meg, nincs cédula a hátamon? írás közben (Világtörténelem) A változatok száma végtelen, pedig az alaphelyzet nem is lehetne egyszerűbb: Jancsi szereti Juliskát. Vagy Juliska nem szereti Jancsit, esetleg megfordítva, s most már szabad a vásár, a valóság átlép a valószínűségszámítás területére, ahol az egyenletekből minden kiolvasható. Illetve mégsem minden, mert akkor nem lenne vi lágirodalom. A regény, a dráma a lehetőségek műfaja, bár ez is kérdéses, mert végtére az irodalom a végzet elé tart tükröt. Ha Rómeó nem olyan türelmetlen és megvárja, amíg elmúlik Lőrincz barát varázsitalának hatása, boldogan élhet Júliájával az emberi kor végső határáig. Ám akkor elmarad a tisztító katarzis, ami a jelek szerint alapvető emberi igény: mások szenvedésének példáján akarunk megigazulni. Rómeó és Júlia tragédiája felkavar, de meg is nyugtat, mert nem keli helyükbe állnunk: akiket a boldog szerelem egyesít, védve vannak az élet esetlegességeitől. Ugyanis mindenki megnyugvást vár és boldogságot, akkor is, ha a békesség időnként egy kicsit unalmas. Tolsztoj azzal kezdi az Anna Kareninát, hogy minden boldog házasság egyforma, ellentétben a rossz házassággal, amelyben mindenki a maga módján boldogtalan. A győztes hűtlen önérzetesen mondja: Glycerát akarom, téged csak akartalak Lycoris, miként Martialis epigrammájában olvassuk: hanc volo, te volui. Ezzel el is van intézve, Lycoris pedig vigasztalan, mert azt hitte, örökké tart a szerelem. Ebben nem is tévedett, csak a szereplők változnak. Szent Ágoston visszatekintve bűnös életére, nem szeretőit sorolja fel, hanem azt írja, amorem amabam, a szerelmet szerettem, nem Lycorist vagy Glycerát, hanem magát a halhatatlan szerelmet, függetlenül attól, hogy kiben testesül meg. A valóság mindenre szolgáltat példát. Aki •madártávlatból nézi ezt a kis hazát, tarka kép tárul elébe. Nyilván egy bakterházat is lát, amely előtt most is épp úgy áll a bakter, kezében piros zászlójával, mint Radnóti versében, talán parkot is lát, benne régi szerelmesek lábnyoma, de mást is rejt a táj. Amott egy úr, ápolt szakállal, épp most veszi fel havi járandóságát, a kétszázadik ezresnél a távoli szemlélő nem számol tovább, csak akkor figyel fel, amikor az úr beszélni kezd, részvéttel szól a szegényekről, kezét szívére teszi, - a mozdulat ismerős, József Attila^versének illusztrációja is lehetne - mutatja, hogy szívére veszi terhűnk, gondunk, vállára venni nem bolond. Egyebekben ő az, aki „fűtve lakik öt szobát, falain havas tájak vannak, meztelen nők, meg almafák". A mozgókép nem áll meg: itt egy öregasz- szony csoszog a bátortalan fényben, amott munkanélküliek ácsorognak, egyre többen vannak, ha egymás mellé állnának, ki tudja, meddig érne a sor? Gyerekek igyekeznek az iskolába, sokan reggeli nélkül indultak el, de nem kell félteni őket, a mezők liliomára, az ég madaraira is gondol valaki. A távoli megfigyelő, aki gondosan feljegyzi múlékony földi dolgainkat, nyilván azt is látja, hogy baktatok az utcán, talán gondolataimban is olvas, bár mit szépítsem, néha léhaságokon jár az eszem, s azt is látja, hogy egy nő lép ki az egyik házból, virágos ruhában, körülnéz, az eget kémleli, ahonnan az áldást reméli, s az utcát, amelyen végig kell mennie, mert ha nem is látja a célt, feladatát mindenképp el kell végeznie. Ekkor pillant meg engem, int is, hogy megvár. Régi ismerősök vagyunk, tisztelem is. Két gyereket nevelt fel, a kisebbik érettségi előtt állt, a másik már túl volt rajta, de nem vették fel az egyetemré. Ekkor hagyta el a férje. A történet ismerős, a véletlen egy nőt sodort elébe, akinek behozhatatlan előnye volt a feleségével szemben: fiatalabb nála. Nem volt szebb, okosabb sem, de a szerelem nem ismer ilyen érveket. Más volt, s a férfiakkal ez rendszerint azt hiteti el, hogy elölről kezdhetik az életüket. Tériké hetek alatt megöregedett. Arca sápadt lett, földszinű, szemei kisírtak, le is fogyott. Ekkor már, negyven körül, úgy képzelte, számára az élet állandósága jelenti a kalandot, beéri azzal, hogy egyre kisebb körökben mozoghat, körülményei is erre kényszerítik, mert szerény fizetésével nem éri utol a növekvő árakat. Az újságokban csodál- koztva olvasta, hogy mennyien küzdenek érte, alkalmi politikai vezérek, próféták, akik szívükre tett kézzel fogadkoznak, hogy mindent megtesznek, ha megígéri, hogy rájuk szavaz. Ilyenkor Tériké mélán vállat von, s azt számolta, mikor kap fizetést. Ekkor jelentette be a férje, hogy elválik. A maga módján lovagias volt, neki hagyta a lakást és a két gyereket, s amit tudott, becsomagolt és elment. Néhányszor még visszatért, mert sok apróságra is igényt tartott, végül két bőröndbe belefért, ami még maradt. Tériké az ablakból figyelte, de vissza se nézett. — A megalázás fájt legjobban - mondta később -, hogy húsz év után fogja magát és elmegy. Pedig hű feleség voltam, de erre azzal válaszolt, hogy mást szeret. Vigasztaltam, ahogy tudtam. Martialis epigrammáját idéztem, Glycerisről és Lyco- risról, bólintott, hogy épp ez fáj neki, ezért nem aludt éjszakákon át. S most ott áll a ház előtt, virágos ruhában és boldogan meséli, hogy találkozott valakivel. Ákkor tél volt, ködös november, most nyár felé mutat a naptár. Mi is történt közben? A parlamentben keresztülhajszolták a költségvetést, emelték az árakat, az adót, szenvedélyes viták dúltak abortuszról, tantervről, világkiállításról, Bős-Nagymarosról. Háborúznak is, közel-távol, menekültek keresnek új hazát, leváltanak embereket, másokat neveznek ki helyükbe, ünnepi beszédek hangzanak el, ígéretek, fogadalmak. Később majd azt mondják erre, történelem. Tériké mosolyog s azt mondja, igen, történelem. Találkozott valakivel és úgy érzi, érdemes élni. Ennél nagyobb dolog nem is történhet az emberrel. Nézem, ahogy virágos ruhájában áll a bátortalan fényben és mosolyog. Történhetett nagyobb dolog az elmúlt hónapokban? Tériké boldog, a világtörténelem évkönyveibe kellene feljegyezni. Csányi László Régi és új noteszlapok I. Levél helyett Nemrég, csak úgy, mint vendég fordultam meg Szakoson, ahol a rendszerváltás elején, de még az önkormányzati választásokat megelőző időben többször több napot is volt okom eltölteni. Nyolc magnókazetta őrzi az akkori beszélgetéseket és változatlanul őrzöm ezeket, mert szándékom változatlan; ha időm, egészségem engedi, megírom valamikor ennek az ezerkétszáz lelket számláló falunak rendszerváltó éveit, mert, mint cseppben a tenger, benne van mindaz, amit falvaink sokasága megélt. Csakugyan, semmi dolgom nem volt most, az alkalmat kihasználva csak viszont akartam látni azt a kedves házaspárt, akik házigazdáim voltak anno és akik legutóbbi elválásunkkor, azt mondták, hogy bármikor szívesen látnak. Ennyi. S lám, még ez a futó, nagydobra nem vert vizit se tetszett valakinek. Nem bizony, mert Szakosról megint levelet kaptam, névtelent persze, ami nem érdemelne tulajdonképpen árva hangot se, ha nem ismételne meg nyomatékkai egy korábbi fenyegetést, azt nevezetesen, hogyha mégegyszer be dugom a faluba „azt az ocs- mány pofámat", akkor nem kerülöm el a dádát. Úgy meg leszek népnevelve, hogy szülőanyám se ismer rám. Mit mondjak? Nem az rendített meg, hogy a megélt évek minden jaját, baját bőségesen magán viselő orcámat pofának aposztrofálta az a bizonyos valaki, aki ötöd- hatodmagával egyetértésben sorompóval védené szülőfaluját a nyilvánosságtól. Az ocsmány jelző sem zavar. A bunkóságból eredő bunkóhasználat netáni veszélye bőszít; mert semmi úgy nem tudott soha kihozni a sodromból, mint az, amikor félelemkeltéssel, fenyegetéssel kívántak szándékaimtól eltéríteni, más belátásra bírni. Itt meg ugye, arról van szó, hogy egyszer majd papírra kerülő beszélgetéseimből és annak szükségképpen megszülető folytatásából egy fogyatkozó lakosságú kis falu lelki fölszabadulásának krónikáját akarom megírni. Ez kétségtelenül kellemetlen lehet azon keveseknek, akik a pártállam napjának leál- doztával elveszítették jól üzemelő kis magánparadicsomaikat. Már csak vágyaikban triumfálnak, szavuk régen nem az Isten szava és helyben se hatásos a mumuskodásuk, mert az egykori nagyságok igaziból inkább nevetségesek, mint félelmetesek. Mindezekért nem is érdemes azon tűnődni, hogy a falu nyolc, tíz írógépe közül melyikkel írták azt a levelet, ami az előzőekhez hasonlóan beszélgetőtársaimat, informátoraimat igyekszik tetőtől talpig besározni, szavahihetőségüket kétsége vonni. Ez is jellemző ám! Nem ott, helyben és szemtől-szembe, ahogy az elvárható lenne felnőtt, tisztességes emberek között. Nem, nem. A nyíltság a hátmögötti névtelenek számára egyenlő a bukással, a bukott gáncsvető pedig .végképpen veszélytelen gáncsvető. Elkerülik. Idővel ki is nevetik, mert tudják felőle, hogy kiféle, miféle, cselekedeteinek mi a rugója és mi céllal. Mindennek megátalkodott tudatában jelentem: jövök. Azok miatt, akik nem tartanak a nyilvánosságtól. II. Megtagadtak Mikor is? Csaknem tizenöt éve készítettem riportot egy leendő riporterről, aki akkor az általános iskola hetedik osztályát végezte és pályaálmaiban első helyen az állott, hogy újságíró lesz. Na persze csak akkor, ha nem kell sokat tanulni, mert az kedve ellen való lenne. A magyart, azt szereti, a történelmet is, de a matek... brrr, azt nagyon utálja. A zene? Az jöhet. Trombitál is az úttörő zenekarban ... A leányzó, amolyan igazi gyerek volt, tiszta tekintetű, szókimondó. Nem mindenki szerette utóbbi tulajdonsága miatt. Az osztályfőnöke se. Érdekelt a családja is, mely egy volt azon cigánycsaládok közül, aminek életvitele csöppet se volt cigányos. Az apa a vasútnál szolgált, a mama kézimunkával dolgozott be egy szövetkezetbe, a két lánytestvér szakmát tanult. Marika is szakmunkás- tanuló lett később, csak hát... Másfél év után otthagyta az iskolát, mert korán beleszólt az életébe a szerelem. Nem törvényszerűen, de itt kezdődött el az a romlás, ami miatt nincs se bátorságom, se kedvem kéretlenül, hívatlanul beállítani hozzájuk, ahogy azt korábban annyiszor megtettem és mindig szívesen látott vendégként. Áz ifjú ember, aki élettársként ragadta ki Marikát példásan élő családjának köréből, a szomszéd megyéből sodródott rövid időre Tolnába és meglehetősen rossz hírűén. Büntetésből szabadult és pártfogó járt a nyomában. Kitört a családi háborúság, aminek nemcsak az lett a következménye, hogy csődöt mondott a féltés, Marika összepakolt és elköltözött hazulról. Megbomlott a szülők között is a harmónia és ha nem végez igen gyorsan a csupa csont és bőr, alacsony termetű családfővel egy soha igazán nem kikezelt betegség, tán el is váltak volna. Az özvegy, aki fiatalon se volt valami világszépség, most éh világát és nem veszi tudomásul, hogy sze- mefénye, Marika lánya révén háromszoros nagymama. A legidősebb lány, szégyenli a lecsúszást, ugyanígy érez a legkisebb, a legjobb eszű is, aki akár óvónő is lehetett volna. Jól lehet látni, hogy ők sem maradnak meg otthon sokáig. Csakhát mozdulni legyen hová, mert akárhova nem akarnak. Marika Szekszárdra jár dolgozni. Takarítónő és most megint egyedül van, mert az ura börtönben. Ha összefutunk, ami ha ritkán is, de elő-előfordul, egykor oly kedves riportalanyom mindig sietősebbre fogja a lépteit hiszen ok is van erre, a buszok nem várnak. Márpedig ha vége a munkának idebent, otthon várja a folytatás. A három gyerek és amit tiszta szívből utált mindig, a kézi- munkázás. Már az se sokáig, tudatta velem, amikor mégis sikerült néhány percre megállítani.- Várlak ám, Marika, hogy beszélgessünk kicsikét! Három éve ígérte, hogy eljön. Csak éppen a megérkezésé lesz egyre kétségesebb. Fáj érte a szívem. Nagyon nagy gellert kapott a sorsa, s egyre messzebb kerül attól, ami képességei alapján osztályrésze lehetett volna. Ugyan, fog-e még valamikor olyan gyöngyözően, fölsza- badultan kacarászni, miközben mondja, mondja csípős és találó megjegyzéseit, a felnőttekről, a világról, a vágyairól? Ma megint találkoztunk volna, ha nem fordul villámgyorsan a kirakat felé. Mi néznivaló van egy csak virágmagokkal terített kirakatban? Azt mondta nekem a háta, hogy nincs egymással dolgunk! Dél volt éppen. Reggel nem sejtettem, hogy ezen a napon újabb veszteség ér... László Ibolya
