Tolnai Népújság, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-25 / 98. szám
1992. április 25. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 7 Vásárfia Ozoráról Kiskunfélegyházától Új-Zélandig Jól rendezték a földi „hatalmak", hogy évente kétszer van - tavasszal és ősszel - állat- és kirakodóvásár Ozorán, hiszen így az újságírónak is alkalma adódhat arra, hogy az új helyen, a Kul- akertben vásárfiát vegyen. Mert jónéhány dolog olcsóbb, mint a boltban. Szóval az ember csak úgy kisétált a vásárba azért, hogy körülnézzen, alkudozzon vagy éppen elbeszélgesen egy kicsit, aztán ha szerencséje volt, nem ment üres kézzel, korgó gyomorral haza. E sorok írója is vásárfiát nézett a papucsosnál, a sapkaárusnál, a kékfestőnél, a kabátárusnál, az otthonkát, a nadrágot, a kötöttárut kínálónál, megnézte a vietnami lány, az arab fiú sárga - arany mellett volt - „ékszerit", elcsodálkozott a művirágokon, a mézeskalács szív és a törökméz múltat idézett fel benne, a fejkendőknél hazagondolt, a bömbölő lakodalmi rock most idegesítette, az italárusok nem vonzották, a kolbász, hurka, pecsenye úgyszintén. A bútor, a mosópor, a cigaretta nem kellett, a lufi sem, bár azt fújhatta volna, a cirokseprű nem vonzotta, ugyanígy az ukrán horgászfelszerelések sem. Nem mondom, azért az állatvásárt megnézte volna, de az az ön- kormányzat minden igyekezete ellenére elmaradt. Ez is jelez, jelent azonban valamit. No, mivel vásárfia mindenképpen kellett, azért e sorok írója önző módon vett is magának egy 10-es villáskulcsot egy ukrántól. Sikerült lealkudni harminc forintról húszra, ami csak addig volt öröm, míg ki nem derült, ez a szerszám odakinn 85 kopejkába kerül és, ugye, egy rubel az három forintot ér. Koránt sincs veszve azonban semmi. Most annak örülök, hogy nem kellett érte Ukrajnába mennem. ékes-gottvald Az 1956-os forradalom szele sok magyart szétszórt a világban. De olyan messze, mint a kiskunfélegyházi Kohajda László és a pápai Széles Mária csak kevesek mentek. Hogy miként kerültek oly távol hazájuktól, és hogyan sikerült beilleszkedniük az idegen környezetbe, arról Szekszárdon, az itthon maradt családtagok meglátogatásakor beszélgettünk a magyarul még mai is kitűnően beszélő párral. — Karosszérialakatosként dolgoztam 1956-ban a Fővárosi Taxi Vállalatnál Budapesten, - kezdi a visszaemlékezést Kohajda László. December elején a szomszédasszony kért meg, vinném ki a két kis gyerekét Bécsbe, ahol a nagynénje várja őket. Nekem nem volt pénzem, ők vették meg a vonatjegyet a határig. December 6-án indultunk, tutajjal keltünk át a határon. Bécsben a nővéremnek volt egy ismerőse, ők segítettek, két nap múlva már dolgoztam egy autógyárban. Az első fizetésemet a rokonok el akarták venni tőlem, hogy majd ők beosztják. Soha nem lesz belőled ember, ha nem hallgatsz ránk, mondták. — Ezen sértődött meg annyira, hogy meg sem állt Új-Zélandig? — Végülis ez volt a közvetlen ok, na meg az, hogy épp akkor láttam meg az utcán egy tömörülést: kivándorlókat toboroztak Új-Zélandba. Beálltam a sorba, meghallgattak, nálam voltak a papírjaim, az iskolai bizonyítványaim. Éppen ilyen végzettségű szakemberre van szükségünk, mondták és felraktak az első induló repülőgépre. A katonai gép fedélzetén volt Széles Mária is. Az ő útja valamivel kacskaringósabb. — A gecseji tanácsnál dolgoztam adminisztrátorként ötvenhat novemberében. Három nagybátyám élt Amerikában, a nagyanyám küldött, menj ki hozzájuk kislányom, ők segítenek neked mindenben, mondta. És a 21 éves lány elindult. Kivette a bankból spórolt pénzét, aztán nekivágott a határnak. Győrben csatlakozott egy nagycsaládhoz. Az egy Kohajda Ferenc és felesége éves kisgyereket az ő kezébe nyomták, a csomagjait a nagypapa vette át. Mikor De- utsch-Kreutznál átértek Ausztriába, Mária csomagja nem volt sehol. Kislány, ha kell a bőröndje, menjen vissza érte, mondta az agg úr, aki a határon túl hagyta a pakkot, sokallva a málhát. Nyelvtudás, iratok, pénz, ruha, na meg a nagybácsik telefonszáma nélkül mit kezdhetett a diszidens leány? A bécsi gyűjtőtáborba ment. Gondolta, ír Amerikába, a rokonok majd kivitetik. Csakhogy időközben betelt a kontingens, Új-Zélandon kívül másutt már nem fogadták a magyarokat. Majd onnan kimegyek az USA-ba, vélte Mária és 1957. január 14-én felszállt a kivándorlókkal zsúfolt új-zé- landi gépre. — A névsorolvasásnál ütötte meg a fülemet a Kohajda név, ami ismerős volt, mert Pápán volt egy ilyen nevű munkatársam. Odamentem hát az ismeretlen fiatalemberhez és megszólítottam. Kiderült, hogy öccse az én ismerősömnek, - meséli Mária asszony megismerkedésük történetét. Lehet, hogy házasság mégsem lett volna az újdonsült ismerettségből, ha a véletlenek folytán nem egy városba, Aucklandba kerülnek mindketten. — A sors mindig összesodort bennünket, - mélázik el az élet furcsaságain az aszszony, majd sorolja, hogy ő a postára került, mivel könnyen és gyorsan megtanult angolul, míg a szeretett férfi előbb egy autógyárba, majd a nyomdába. Nagy szakemberhiány volt az ötvenes években a szigeten, szívesen fogadták és jól megfizették a bevándorlókat. Három hónap múlva az Új-Zéland északi partján elterülő város utcáján találkozott ismét a két magyar fiatal. Szeptemberben eljegyezték egymást, ötvenhét végén ösz- szeházasodtak. Egy év múlva beköltöztek saját házukba. — Nappal a munkahelyünkön dolgoztunk, este takarítást vállaltunk, minden pénzt a bankba tettünk. Tíz és fél fontot kapott a férjem hetente, nagy pénz volt az akkor. Új házat építettünk, három hálószobásat Christchurchben. Nem tetszett a környék, nem volt jó negyed, eladtuk a házunkat, vettünk másutt öt hálószobásat, majd pár évre rá nyaralót a hőforrásoknál, a hegyekben, - halljuk a gyors gyarapodás lépcsőfokait. 1959-ben megszületett a magyar kivándorlók első lánya, rá egy évre a második. László dolgozott tovább szorgalmasan és egyre feljebb jutott a ranglétrán, üzemvezető lett. Mária nevelte a lányokat, közben, gondolva a jövőre, esti iskolába járt. — Amikor kellett a háztartásba egy mélyhűtő vagy egy tévé, akkor cipőt varrtam otthon, hogy meg tudjam venni. A lányokat privát iskolába járatták, egyikük titkárnő, a másik szociális előadó lett. Az angol mellett magyarul is beszélnek, a két nyelv csalj előnyükre vált, mondják. Persze a magyar nyelv használata szinte kötelező is számukra, hiszen édesanyjuk az Aucklandi magyar klub titkára volt évekig. — Mi soha nem leszünk igazi új-zélandiak, mindig magyarok maradunk, bár az angolszászok befogadtak bennünket, - mondja a Kohajda házaspár szinte egyszerre, majd még hozzáfűzik, hogy az volt a szerencséjük, hogy mindvégig kitartottak egymás mellett és soha nem voltak betegek. F. Kováts Éva Áttelepültek Nagy oka van annak, ha az ember más hazát választ magának. Még akkor is, ha ez az új haza nem is olyan idegen, ha közös a kultúra, a történelem nagy része és az anyanyelv. Az erdélyi Farkaslakon született Galambos János 1990. nyarán települt át Magyarországra családjával. Miután elvégezte az iskoláit, az egyetemet Bukarestben, és leszolgálta katonaidejét, Nagyváradon a h'ceumban •tanított, aztán utánpótlás-edző lett az elsőligás FC Bihor csapatánál. A nagyváradi évek szépek voltak. Akkor is, ha néha, ahogy ő fogalmaz „piszkálódtak" a maGalambos János optimistának vallja magát gyarokkal. Az iskolában magyar osztályokban tanított, s bár voltak kötelező szabályok, mondjuk az, hogy osztályfőnöki órán románul kellett beszélgetni, azért a kiskaput meg lehetett találni. Hogy miképpen mentek a dolgok, ott van például a muskátlik esete. Cserépben álltak az ablakban, volt fehér virágú, meg piros virágú, a levelek-szárak meg ugye zöldek. Ha jöttek szakfelügyelők, vagy egyéb hiváta- los valakik, akkor a cserepeket le kellett szedni, mert hátha valaki rosszat gondol ezzel a piros-fehér-zölddel kapcsolatban. De kis dolgok voltak ezek, mondja Galambos János. Aki nem harcolt, szamizdato- zott, azt békén hagyták. A szellemi élet virágzott Váradon, a művészek, újságírók, tanárok, a szellemi elit együtt volt, és dolgozott, működött. Segített ebben a magyar televízió és rádió adása is (amit Váradon még könnyűszerrel fogtak, Kolozsváron túl azonban már nem jött be). Amikor a változás szele kezdett fújdogálni, nagyon nehézzé vált az élet. Galambos János, ahogy ő mondja, kivonult a természetbe, síoktatóként dolgozott, az iskolában hét közben többet vállalt, hogy hét végén a hegyekben tölthesse az időt. Sosem tartozott az úgynevezett „radikálisokhoz", inkább a megegyezésre, toleranciára helyzete a hangsúlyt. Mert úgy látta élete során, hogy minden ember, egyformán jó és gyarló, akkor is ha magyar, akkor is ha román. Teljesítménycentrikus. A tanítványaival részt vett kulturális szemléken, voltak országos elsők, ekkor aerobic táncot jártak a lányok. A következő évben „electric boo- gie"-ra keresztelt break táncot tanultak be, a zene szöveg nélkül ment, hiszen az angol nyelvű slágerzene ugye dekadens. Hogy díszlet is legyen, egy felfújható gumicsontvázat vittek a színpadra. Csak később, amikor a szemléről készült fotográfiákat nézegették, csak akkor jött rá, nagy baj is lehetett volna. Mert az a csontváz pont a Ceau- sescu-portré alatt volt. Az áttelepülés gondolata elsősorban a két gyerek miatt érlelődött meg bennük. Amikor az edzősködést abbahagyta, a két fiát kezdte edzeni, és nem is eredménytelenül. A nagyobbik fiú, János István, alpesi síelésben országos serdülő bajnok lett, a kisebbik is eljutott már a megyei legjobb címig. (A nagyfiú most Magyarországon a serdülő alpesi sí válogatott első számú embere.) Az ő jövőjük vált a legfontosabbá. Hiányoztak Romániában a mindennapi élethez szükséges alapvető dolgok. Magyarországra rendszeresen járt már Galambos János a hatvanas évektől, a bonyhádi rokonokhoz. Azok meg is küldték a befogadó nyilatkozatot. Szek- szárdra kerültek, a II. számú általános iskolában kapott állást, ahol a kollégák és barátok szeretettel fogadták. A foci volt a döntő. Szereti csinálni. A beilleszkedés is könnyen és gyorsan ment, mert ahogy mondja, az erdélyi embernek vérében van az alkalmazkodás, az eltelt évszázadok beléjük oltották. Mire ők elindultak, lecsillapodott a nagy támogatási láz, ők már mindenféle segélyből-miből kimaradtak. Albérletben laknak, és nem elégedetlenek. Azt az elvet vallja, még akkor is, ha ez ma már nem divat, hogy a becsületes munkának meglesz a jutalma. Úgy látszik, nála bejön a dolog, mert vannak már sikerei. Optimista. Azt mondja, olyan igényeket kell támasztani, amiket el is lehet érni. Felesége, Bányai Katalin, mint közös életük során midig, segíti és mellette áll, és mindent megtesz azért, hogy a „sportos élet" hátrányait ne érezze meg a család. Megértésével és támogatásával ő is részese a családi sportsikereknek. Az a bizonyos hídszerep, amit a nemzetiségek között kell elvállalni, nem ábránd. Mert a legtöbb konfliktus forrása az, hogy keveset tudunk egymásról, ő vállalja a hídszerepet, de nem a politika oldaláról. A legjobb összekötőnek a sportot tartja és a kultúrát. Ezen a területen dolgozik, építi a kapcsolatot az ő volt nagyváradi iskolája és a II. sz. iskola között. A szülőfölddel nem szakadt meg a kapcsolat. „Hazamegy" Nagyváradra, és onnan „hazajön" Szekszárdra. Sütő Andrással vallja: „Vagyunk, akik voltunk, és leszünk, akik vagyunk." Venter Marianna Fotó: Ótós Réka Két pici póni Valamikor még a kora tavasszal láttam azt a kislovas fogatot, amely éppen a buszmegállóban várakozók örömére és csodálkozására vágtatott el a bámész nép előtt. Aztán szárnyára is kapott a hír: „ifj. Tóth Jánosnak póni lovai vannak!". — Valójában pánik ezek? - kerestem meg a tulajdonost. — Pontosan: Wels-pónik, Angliából! Szemre is látszik, hogy egy árnyalattal nagyobb növésűek. Nagyon kedves állatok. — A jó múltkorjában még csak egy ló húzta a kocsit. — Most meg kettő! A napokban vettem a párját. Ne árválkodjon szegény egyedül. Annyira eltaláltam, hogy nagyságra is, színre is, menésre is hasonlítanak, - mint testvérek. Ez a lófajta a hetvenes évek közepén került Angliából egyenesen Nagydorogra, s itt tenyésztették is. Munkára vettem őket, nem pedig, hogy mutogassam. Van nagy kertünk, ezer öl, - ezt kézzel felásni, kézzel művelni nem lehet. így lettem lótulajdonos. Mert ezek végül is olyanok, mint a nagyra nőtt társaik, - csak kevesebbet esznek! Már minden eszköz is meg van. Az eddigiek alapján úgy ítélem meg, hogy a két kicsi ló erőben felér egy komoly nagy lóval. Szívósságban még le is pipálja! — Nyilván, hogy nap mint nap nem fogja hajtani őket! Kedvtelése az állat, az állattartás? — Inkább így: szeretem az állatokat. A kerítésen belül van két tacskóm, anyanyulam is tíz darab. A lovakat is szaporítom, az egyik mén, a másik kanca..Majd csak egy év múlva, ha három évesek lesznek. Komád László Tücsök és Csutak, a gazdával
