Tolnai Népújság, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-25 / 98. szám

8 ^PUJSAG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. április 25. Muzsikáló szerszámok Tambura Prímtambura Nemes feladatot vállalt magára a Bartina zenekar akkor, amikor elhatározta, hogy a fenti címmel népi hangszereket mutat be és megismerteti azokat a fiatal kor­osztályokkal. Sorozatunkban a zenekar tagjainak, Szabó József­nek, Szabó Lászlónak és Vén At­tilának a segítségével mi is bemu­tatunk néhányat. Hozzánk e hangszer a dél­szlávok közvetítésével per­zsa-arab területről származott. Csak a nyelvterület déli, dél- szlávokkal érintkező részén terjedt el. A tamburát a XIX. századig Délkelet-E urópában ugyanúgy használták, mint keletebbre: egymagában, énekkísérő hangszerként. Tamburaegyüttesek a mai Ju­goszlávia területén ugyanúgy, mint nálunk, a múlt század­ban jöttek létre. Jellemző, hogy a zenekari igények nyomán létrejött nagyobb mé­retű tamburaváltozatok hol a vonós cigánybanda, hol pedig a rezesbanda hangszereitől örökölték a nevüket: „prím", „kontra",,,brácsa", „bassz- prím". A vezető szerepet ját­szó prímtambura alakja egy félbe hasított lopótökhöz ha­sonlított. Volt tökből készített tambura is, de rendszerint a hangszer testét nyakkal és fej­jel egy darab jávor, vagy va- lamüyen gyümölcsfából fa­ragták ki. A tetőt sűrű szálú fenyőből készítették. A szabá­lyosan elhelyezkedő apró hanglyukakat tüzes dróttal égették ki. A tetőnek arra a ré­szére, ahol a húrokat penget­ték, vékony falemezt, „verő­deszkát" ragasztottak, mely nemcsak védi a fenyőtetőt, hanem dísze is a hangszernek. A prímtamburára régebben négy, az újabb változatokra öt fémhúrt feszítenek, melynek a hangolása: két húr e2, a többi h1-físz1-dsz1. A húrok alatt lévő fogólapra érintőket he­lyeztek el megfelelő távol­ságra, s ez vagy réz vagy vas­drótból készült. A hangszer kissé hátra hajló fejrészébe elölről helyezik be a hangoló­kulcsokat, a „csap"-okat. Újabban húrfeszítő szerkeze­tet, húrgépet szerelnek fel. A tamburabrácsán vagy kontrán csak akkordokat ját­szanak. Egyaránt készítették ezt a hangszert gitár formá­júra vagy lopótök formájúra. Hangolása e'-e’-h-gisz-e. A zenekar legmélyebb tagja a tamburabőgő. Négy húrját nem vonóval, hanem kemény bőrből készített pengetővel, a verővel szólaltatták meg. A tamburabőgő az akkordok alaphangját játszotta. A tam­buraegyüttesek harmonizá­lása, játékstílusa, repertoárja is lényegében azonos a környe­zetükben működő cigány­bandákéval. Fotó: Gottvald Károly Tainburabrácsa Iszlai Zoltán: Borközjáték Arról, hogy utcánk két német juhásza kórusban megugatta a borkimérés (csak utcán át) külön főnöki engedéllyel bejáratos, két deciket lesuhintó női részegét (aki minden pultkörüli rendetlenséget el-eligazít, mielőtt alázatoskodva kióvakodik) fömerült a kutyatéma, Halvai úr és közöt­tem. Neki terriere van, nekem csak kis fonott demizsonom, de a ku­tya a következőket művelte a Szondy utca környékén, ahol Halvai úr, mint a homoki szak- szövetkezet főelőadója (vérnyo­más: 210-140, stabil) elbeszélése szerint lakik. A terrier ugyebár sétált H. úr­ral, s legott meglátott két józan öregasszonyt. Ami nem lett volna baj, de volt vélük, a nyanyákkal, egy palotapincsi is. Halvai urat ennek említésekor csak a jó ízlés tartja vissza attól, hogy - utcán át - kiköpjön, és el­találja a visszaóvakodó, mert utántöltésre szorult állampolgár­asszonyt. A terrier, neve Buk­fenc, a palotapincsit midőn meg­látta (neve: Cseppi) nekik rontott. Az egyik öregasszony azonnal süvölteni kezdett: Halvai úr! Mire H. úr nem azt mondotta, amit nekünk, borvásárlóknak szokott, hogy igenis, mi tetszik, kérem, könyörgöm; nem. Halvai úr ott, a Szondy utcában, oda se bagózott. — Ne engedje el az utcán, ha annyira félti, nem igaz? - kérdi most tőlem, miközben beleütögeti demizsonomba a jófajta pezsgós- dugót a homoki zöldszilváni elpá­rolgása ellen. - De, igaz - bólogat közbe az alkoholistám (né is stimmelne, a férj most elvonón) számolgatva a sajnos nagyon ap­rót. — És képzelje - legyint Hal­vai úr -, az öregasszony rájuk hasalt. Az nem igaz. Rájuk, ahogy ott húzták egymás belét. Közben a másik azt ordította: gyilkos, gyilkos, és namost kérem, hát jött nekem a kalapjával. Mire én mondtam, asszonyom! Ne­künk egymással semmi bajunk. A kísérők csupán figyeljenek és passz, nemigaz? A kísérők némán figyeljenek, kérem. Az alkoholisztina fölnyerített, ahogy előbbieket kimondd Halvai úr, de én egyelőre nem tudtam meg, mi lett a palotapincsivel (pfuj, loknis patkány, göndör gö­rény, elfajzott borzontorz). De már nem is lehet reményem a teljes tudásra, mert H. úrnak mellesleg s ráadásul sebe is van ám a jobb lábán. Elbeszélése eme pontján fölfedi, megmutatja azt. — Átvérzett a kötése - muta­tok aggódva, bár alig palástolt undorral a koszos, pirosas géz fölé húzott kötözóneccre - nem fáj? — De, a rohadék - mondja Halvai úr, elhárítva a kötést iga­zítani óhajtó női részeget. - Ez a rohadék, képzelni tessék, könyör­göm, hát aztán nem meghara­pott? — Kicsoda? Csak nem az öregasszony? - tételezem föl kapásból a legrosszabbat. Meghát tréfára is szeretném venni a dol­got, de úgy látszik nem lehet, mert H. úr így szól mindhár­munkhoz, hullakomoly an. — Az? Azt próbálta volna meg. Akkor nem itt lennénk. De nem próbálta, mert mire ketten kiszedtük a Cseppit a Bukfenc ke­zéből, a néni nem volt se élő, se holt. — Szóval a Csöpi az viszont még ezekután képes volt? — Nem Csöpi, Cseppi - emeli föl kezét a borfóelóadó -, azt ugyan vihették tódozni-fódozni a vénasszonyok együtt. — Dehát akkor, ki a csuda ha­rapta meg magát végül, Halvai uram? - kérdeztem rá erre már én is egyenesen s némileg inge­rült kíváncsisággal. A szalmaözvegy alkoholistanő (táné) riadtan kiódalgott. — Hát a kutyám, a kis bestia - bólogat utána a borász az inga­tag asszonynak -, ez a totális őrült. Belémvágta a fogát. Tettek is utána belém egy kapcsot. Aztán kivették. Az álla­tok. Kivártam, amíg zárszóként elmondta, hogy a harapást tulaj­donképpen ó egy harmadik, eddig még nem szerepelt kutya miatt kapta. — Dzserrinek hívják, termé­szetesen. Mert, tudja, ugye lab­rador. És ennek a labradornak szán­dékozott nekimenni újfent Buk­fenc a Szondy utca másik sarkán. Mert - úgy tetszik - meglehető­sen ugrás kedvében volt. Halvai úr azonban előbb féken tartotta, a labrador elhaladt, a saját terriere pedig azt harapott, amit a legközelebb bírva bírt: a gazdája lábát. — Én nem is tudom - kezd­tem volna a részvétnyilvánítást, de Halvai úr toppantva közbevá­god- , — Én rögtön tudtam. Terrier volt, terrier nincs. Elajándékoz­tam. Jó helyre, nem mondom, mert szerettem én ótet, de elaján­dékoztam. Engem senki se harap- dosson. — És be volt oltva? - kérdez­tem még óvatosan, mert azért az ember sosem tudhatja. Persze Halvai úr megnyugta­tott, hisz ugyan ki a fene hajlandó csak úgy átmenet nélkül meg­veszni egy sima kutyaharapás miatt? — Megnyugtatom Magát - hajolt hozzám közelebb búcsúzá­sunkkor Halvai úr. - Megvan a következő. A labrador, a Dzsem' kölykezni fog. Azt próbálják lero­hanni a törpe ebek! így gyógyította kutyaharapá­sát kutyával Halvai úr. Minél nagyobb kutyával. Fogalmam sincs különben - én ugye demi- zsonos vagyok, könyörgöm - mekkorát harap alkalma adtán egy labrador. írás közben (Főhajtás) Ifjúságom idején az urak termé­szetesen párbajoztak is. Kényesek voltak be­csületükre, bár erősen vitatható volt, hogy mit értenek ezen. Következésképp volt becsü­letbíróság is, de nem úgy működött, mint a járásbíróság, alkalmilag ült össze, tagjai váro­sunk feddhetetlen erkölcsű férfiai voltak, ők állapították meg, hogy esett-e sérelem az úri becsületen. Döntésük ellen nem lehetett fel­lebbezni, s ilyenkor sértett és sértő, a segédek kíséretében, a polgári fiúiskola tornatermé­ben találkozott, kora reggel, amikor alig pir- kadt még; a titkos illemszabály kívánta így. A két párbajhős megfelelő távolságban felállt egymással szemben, karddal, bandázs nél­kül, az első csepp vérig, így szabta meg a be­csületbíróság. Falstaff azt énekli Verdi operá­jában, hogy a becsület csak egy szó, amiért nem adnak semmit, de az urak nem így gon­dolták, jóllehet a becsületsértés oka rendsze­rint alantas volt vagy éppen alpári. Péládul a vándor színtársulat szubrettje nem a főhad­nagy urat tüntette ki kegyeivel, hanem az adóügyi jegyzőt, s ez olyan sértés volt, amit csak vér moshatott le. A kérdés megválaszolhatatlan volt, ha a becsületügyekben járatlan szubrett a fiatal banktisztviselőt választotta, aki jóképű volt, síma modorú s ráadásul tehetős is. Igaz, mindez súlyosbító körülménynek számított a krakéler tiszt úr szemében, tehát egy okkal több, hogy móresre tanítsa, például lekasza­bolja az orrát, legalább nem hordja majd olyan magasan. Ezt azonban épp a becsület­kódex akadályozta meg, amely megállapí­totta, hogy ki párbajképes. A csinos bankfiú­val nem lehetett párbajozni, sem bandázzsal, sem bandázs nélkül, ugyanis zsidó volt, már pedig egy zsidó von Haus aus párbajképte­len. A párbajképesség misztikus tulajdonság volt, nem lehetett pontosan tudni, mitől függ, ahogy az úriember fogalmát sem lehetett egyértelműen meghatározni. A dúsgazdag szentgróti molnár vagy a kétszáz h'oldas di- szeli gazda nem volt úriember, ahogy a ga­bonakereskedő sem, ellentétben az elszegé­nyedett dzsentri ivadékkal, akit a jólelkű ro­konok bejuttattak valami silány hivatalba, nemesi előnevére talán felfigyel az alispán úr, s így idővel még szolgabíró is lehet belőle. Rövidre nyírt bajuszt viselt, vaddisznósörtés kalpagot és fehér kamásnit, s abban remény­kedett, hogy a szentgróti molnár hozzáadja a lányát. Ha úgy adódott, párbajozott is, ilyen­kor valamelyik tiszt urat kérte fel segédjének. Kényes volt becsületére, hazafiúi érzületében érezte sértve magát, ha a vidéki szubrett zsi­dófiúval szerelmeskedett. Ilyenkor megsi­mogatta vékony bajuszát, s csüggedten arra gondolt, hogy milyen romlott a világ. A középkori ember rendületlenül hitt ab­ban, hogy mindig az igazság diadalmasko­dik, előtte a természeti erők is meghátrálnak. Sok történet szól arról, hogy az ártatlanul megvádolt asszony önként vetette alá magát tűzpróbának, izzó parázson lépkedett, de még csak köntöse sem pörkölődött meg, gyanakvó férje pedig megszégyenülten kérte bocsánatát. A lovag, aki párviadalra állt ki vetélytársával, biztos volt győzelmében, mert szerelme tiszta volt. A várkisasszony is így gondolta, s boldogan tűzte szalagját a győz­tes páncélzatára, mert aki győzött, csak az igazi lehetett. A XX. századra mindebből nem maradt semmi. A lányos mamák jó partiról ábrándoztak, a gavallérok pedig előbb a ho­zományról érdeklődtek. Az urak közben párbajoztak is, mert úgy vélték, van sértés, amit csak vér moshat le. Az állam is így gondolta, a párbajt jóváhagyta, s csak súlyos sérülés esetében lépett fel komo­lyan. Ha egy parasztlegény a búcsúban ré­szegen beverte társa fejét, az bűncselek­ménynek számított, börtön járt érte, a párbaj­hőst az államfogház várta, a custodia ho­nesta, ahol az urak vendéget fogadhattak, maguk gondoskodtak ételről és főleg italról, amint Krúdy elbeszéléseiben olvashatjuk. Az államfogoly egy kicsit hősnek számított, a férfias erényeket testesítette meg, de ez csak úriembernek járt ki. Apám felháborodva beszélt a nyegle ura­csokról, akik párbajhősnek adják ki magukat, én, nagyobb gimnazistaként, inkább nevetsé­gesnek láttam az egészet. Volt is benne va­lami humoros. A sértett fél segédei felkeres­ték a másik segédeit, mert a kihívás pillana­tában ezeket meg kellett nevezni. Kezet azonban, megvetésük jeléül, nem nyújtottak. A segédek megbízatása arra szorítkozott, hogy a feltételekben megegyezzenek: kard, bandázs nélkül, az első vérig, a polgári iskola tornatermében. A pisztoly veszélyes volt, a durrogásra felébredtek volna a békés polgá­rok, nem is lehetett volna lövöldözni a torna­teremben, más hely pedig nem volt váro­sunkban. „Az első vér" az elégtétel jele, de nem vértócsát jelentett, egy karcolás bőven elég volt, ennyi is lemosta a sértést. A felek legott kezet szorítottak, a kényes ügy ezzel lezárult, a béke helyreállt, egészen addig, amíg új vándortársulat érkezett városunkba, új szubrettel, aki hazafiatlan módon nem a tiszt urat fogadta kegyeibe. Valóban volt ebben valami nevetséges, ahogy az urak egymás között játszották a ga­vallért, amiről Mikszáth jóízű történeteket írt. Elég eszes diák voltam, a gimnáziumban fi­lozófiát is tanultunk, egy tömör összefogla­lásból már Arisztotelész etikáját is ismertem, tehát egészen más fogalmam volt tisztesség­ről, becsületről. De ebben az időben történt még valami, aminek emlékétől ma sem tudok szabadulni, évtizedek múltán is megrettenve gondolok rá. A győri utcán egy atyafi békésen vezetett egy borjút, talán a vásárra vitte. Az utca vé­gén egy tiszt úr tűnt fel, vészesen vágtató lo­ván, majd amikor az öreg közelébe ért, elő­rántotta revolverét és lepuffantotta. Csődület támadt, a borjút az esőcsatornához kötötték, az atyafit letakarták újságpapírral. Más nem is történt. Az újságok óvatosan írtak a gyil­kosságról, hogy ne szítsák jobban a felzakla­tott polgári kedélyeket. A tiszt egyébként meglakolt, áthelyezték egy másik helyőr­ségbe, mert elhamarkodottan cselekedett, bár azt is figyelembe kell venni, hogy felingerelte az öreg paraszt látványa, aki ott szerencsét- lenkedett az úttesten, s ezzel akadályozta a kincstári paripán vágtató tiszt szabad moz­gását. Sajnálatos eset, de a becsület, a tiszti becsület kívánta így. Ma is, évtizedek múltán, megrendülve haj­tok fejet az öreg magyar emléke előtt. Ez minden, amit tehetek. Csányi László Szentkirályi Attila: ..................................................i F otográfia A lepke felcsatolja régen elvesztett szárnyait, meglobogtatja a szélben, kiégett potrohát előkapja a hangyák szájából, fűszál mankóit a homokba hagyva szállni kezd a ködben, lapátolva a pillanatokat. * Három méter katéter és jó adag gravitáció szorítja a földhöz, mint egy köldökzsinór. Végül elpattan a szárnyak szála, megfagy vízesés ritmusa. Állókép, 400 DINes, porszemcsézetű. Szentkirályi Attila: Felhőszobrász

Next

/
Thumbnails
Contents