Tolnai Népújság, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-25 / 98. szám
4 KÉPÚJSÁG TOLNA ÉS KÖRNYÉKE 1992. április 25. Nyári időszakban kiapadtak a kutak Jól választottunk képviselőket, polgármestert Kölesden Példaként álljon minden településnek: a választott képviselők, a polgármesterrel élükön, megvalósították a borjádi lakosság álmát, a vezetékes víz létesítését a faluban. A hozzájárulási költség összege annyi, hogy mindenki ki tudja fizetni, és lehet egy év alatt részletekben törleszteni. Kérdezheti az olvasó, hogy miért ilyen rendkívüli esemény ez? Azért, mert Borjád 6 kilométerre van Kölesd közigazgatási központtól. A településen 260-an élnek. Többségében nyugdíjasok. A húsz óvodás és iskolás korú gyerek Kölesdre jár, naponta, autóbusszal. Hátrányos helyzetünket még súlyosbította, nekünk borjádiaknak, az örökös vízhiány. Nyári időszakban hat-nyolc családnál kiapadtak a kutak. A többi kút is alacsony vízállású és egészségtelen volt. Én Kölesdról autóbusz- szal, 20 literes ballonban hordtam legtöbbször a vizet. A megválasztott képviselők első intézkedése a vízprobléma megoldása volt. S ez a cselekedetük garancia arra, hogy bízzunk bennük! Meggyőződésem, hogy ez a testület továbbra is azon fáradozik, hogy életkörülményeinket javítsa, a települést fellendítse a kereskedelmi és szolgáltatási hálózatot fejlessze. Az oktatási és a kulturális megújulást szolgálja. S most, a saját udvaromban a saját vezetékes vízcsapomat megnyitom, és egészségükre iszom, a tiszta, egészséges, hideg vízből. Köszönöm mind- annyiuknak! Név szerint: Kocsis György polgármesternek, Dr. Fenyvesi János körjegyzőnek, Benke István, Gárdi György, Varga Sándor, ifj. Berényi istván, Fejős József, Dr. Kiszler Gyula, Gazdag István, Csendes Sándor, Greifstein József képviselő uraknak. özd. Szlobonyi Tibomé Egy arc - egy mesterség Orbán Jánosné, aki szövőnőként kezdte ... Hogy milyen kevés elég a boldogsághoz? Elég olyannak születni, mint Orbán Jánosné - Marika. Mindenki ismeri mosolygós, életvidám természetét, örök optimizmusát, aranyos derűjét. —- Hosszú évek során, amit a Patex Rt. gyárában töltöttél egy pár területet megismertél. Hol kezelted és mikor? — Még a régi gyárban, 1958-ban, mint szövő kezdtem dolgozni, természetesen 3 műszakban. Akkoriban hagyományos szövőgépeken selymet szőttünk, Ágnes kendőt, Pannónia ágyneműt. Akkoriban ez volt a sláger. Nosztalgiával, szeretettel gondolok vissza azokra a szép időkre, jó kollektíva volt együtt, családias hangulat alakult ki, szívesen dolgoztunk. Olyan 1200-1600 forintot kerestünk, ami már igazán jónak számított. — Mi történt később? — 1965-ben megszületett az első fiam - őt hamarosan követte a második. Otthon maradtam gyesen, ezalatt elvégeztem egy adminisztrátor-képző tanfolyamot. Aztán újra visszakerültem a gyárba, az árutisztító részlegbe, üzemi leíró munkakörbe. Az árutisztítóban a nyersen szövött hengereket tisztították meg az asszonyok a hurkoktól, szö- vési hibáktól, szennyeződéstől. A napi teljesítményt számoltam el. Ezen a területen sokáig voltam, 12 évig. Majd új munkaterületre helyeztek, egy évig anyagkönyvelő voltam, aztán ismét váltás, másfél éven keresztül mozgóárusként dolgoztam. — Ez mit jelent? — A Patex termékeit szállítottuk az ország minden területére, elég szép sikerrel. Jól ment a bolt, hogy úgy mondjam. Aztán ez is megszűnt, akkor a Patex mintaboltjába kerültem elárusítónak, igaz rövid időre. Mert ismét váltani kellett, a készáru raktárban csomagoló lettem. Most a legújabb munkaköröm a segédanyag-raktárban van. Végzem a bevétel-kiadást, adminisztrációt, a munkaruhától a csavarig szinte mindennel^ kell foglalkozni. — A rengeteg változást hogyan élted át, nem okozott soha konflikust ez az örökös munkakörváltás? — Mindent nagyon szívesen csináltam, bármilyen munkát, ahol szükség volt rám, oda mentem és az örök optimizmusomnak köszönhetem, hogy mindenhol elégedetten végeztem a feladatokat. A hosszú évek alatt sokféle társadalmi funkciót betöltöttem, többek között tagja voltam a Fogyasztók Bizottságának, és '80 óta én vezetem az üzemi könyvtárat. — A családi környezeted? — Kiegyensúlyozott, boldog családi életet élünk, a páróm a PAV-nál dolgozik. Legidősebb fiam nős és egy tün- déri unokám is van már. A középső fiam Németországban dolgozik, a legkisebb pedig Kaposvárott az állattenyésztési főiskolán tanul. Nagyon jó és nagyon tisztességes gyerekek. Otthon mindennel szeretek foglalkozni, örömet okoz a kert, az állatok nevelése. Ma például ha hazamegyek, a szőlőt fogom metszeni. Imádok kint nyüzsögni a természetben, most minden éled, zöldül, csodaszép. Közel állok a nyugdíjhoz, mert a szövési éveim után korkedvezmény jár. Ha visszagondolok az itt eltöltött esztendőkre, az üzem minden területén jól éreztem magam, mert nagyon szeretek dolgozni és mindenkivel jó kontaktust tudok kialakítani. Most is rengeteg energiám van és sajnálkozom, mert úgy érzem nincs kiaknázva. — Hogyan fogalmaznád meg az életszemléletedet, élettapasztalatodat? — Semmit nem szabad túl komolyan venni, csak köny- nyedén. Soha nem vártam segítséget másoktól, inkább én segítettem mindig. A legfontosabb azonban, hogy az ember legyen elégedett azzal a helyzettel, amiben él, higgyen a holnapban, és akkor az élet csodálatos. Én még most is a . szebbet, a jobbat várom és hiszem, hogy eljön. Burlász Magdolna Kisvárosvkontr asztok (A felvételeket Kispál Mária és Ótós Réka készítette Tolnán) A szedresi templom téglái A néhai Eleméi■* atya feljegyzései Hát ez igen szép volt tőlük, de rám nézve igen rosszul végződött. Mivel Püspökpuszta a határsávban van, letelepedési engedélyt kellett kémem. A rendőrök hozták is egy szép napon a döntést. A belügyminiszter elvtárs az engedélyt megadja, csak tessék bélyeget tenni a kérvényre. Á hiányt annak rendje és módja szerint pótoltam és a kérvényt ismét beadtam. Erre a válasz: a belügyminiszter kérelmét elutasítja. A határsá- vot napokon belül el kellett hagynom. Mehettem fűhöz, fához, ezen már nem változtattak. Elmélkedhettem aztán, hogy ennek mi volt az oka, de még máig sem tudom, csak sejtem, hogy a gyermekek ragaszkodása és egy tanítónő, akinek ez a barátság sehogy- sem tetszhetett. Olvastam valahol, hogy sokszor milyen csekélynek látszó kis dolog ad egészen más irányt az ember életének. Ezért ezek a kis, jelentéktelennek látszó esetek is hatalmas, életbevágóan fontos eszközök Isten kezében. Ha bélyeget ragasztok az első kérvényre, talán még máig is ott vagyok és elmondhatnám a magyar nemessel: Életem, ha elhorgásztam, mennybe visznek angyalok, én magyar horgász vagyok. Azért csináltam közben mást is, amint láttuk... Elérkezett az utolsó nap, el kellett hagynom a Pusztát. Buzgó asszonykánk az ő Má- ria-leányaiból egy kis énekkart rögtönzött és az utolsó szentmisén felcsendült gyermekajkukon az ének ... Jó a- tyánkért esdeklünk ... Úgy éreztem, hogy közelebb kerültek szívemhez és most el kell hagynom ezt a kedves kis társaságot és helyet is, talán örökre ... Jelentettem a kitiltást az egyházmegyei hatóságnak és elhagytam a határsávot. A hatóság tudomásulvette, és nemsokára elhelyezett Báta- székre, kisegítő minőségben. Ott voltam kb. hat hétig. Elérkezett az őszi áthelyezések ideje. Nagyon vártam, hogy mi történik velem, mire taksálják az én eddigi működésem, mennyire értékelnek, hol kapok plébániát és milyet? Egyszer csak kapok egy levelet a szedresi utódomtól, benne a disposition! a következő sorok kíséretében: „Bár múltad és munkálkodásod után nem ezt érdemelted volna, de Dombóvár jó hely és jó kollegák közé kerülsz stb." Mi ez?! Dombóvárra helyeztek káplánnak ... Velem fordult egyet a világ, de ha jól emlékszem, pedig nagyon jól emlékszem, többet is. Mit éreztem akkor, nehéz volna leírni, jót semmi esetre sem. Csak ennyire értékelnek hát? Nem tudtak egy kis plébániát adni? Akármilyen kicsit is! (Később tudtam meg, hogy nem, mert pillanatnyilag nem volt.) Nem vágyódtam soha nagyra, de önállóságra annál inkább. Ezért végtelenül bántott, legyen igaza ellenségeimnek, bántotta hiúságomat, ez a beosztás. Alig vártam, hogy önálló legyek és most, 51 éves koromban ismét káplán lettem. A keserűség szinte beteggé tett, epebajom kiújult annyira, hogy gyógyszert kellett szednem. Megjelenésem megdöbbentő volt, gyötrődésem kiült az arcomra, nem tudtam azt elrejteni. Nagyon bántott, hogy idegen emberek is megkérdezték, mi bánt annyira. Próbáltam jó képet vágni a dologhoz, de bizony nem sikerült. (Folytatjuk.) Programok események Rákóczi-nap Tolnán, az I. Számú Általános Iskolában Rákóczi-napot tartanak reggel 9.-től 12 óráig. Ügyességi játékokban, kerékpáros versenyeken, különböző vetélkedőkön mérhetik össze tudásokat a diákok. Kertbarátoknak Horváth Ákos, a CIBA GE- IGY képviselője tart előadást - diavetítéssel egybekötve - a kertbarátoknak. Az április 27-én, hétfőn, este hat órai kezdettel megrendezésre kerülő programo a tolnai művelődési házban leszKiállítás A Faddon élő Ragóné Gáti Mariann kiállítása nyílt meg a napokban Nagyvázsonyban, a Kinizsi vár galériájában. A faragott és terrakotta szobrokat bemutató kiállítást október 30-ig látogathatja a nagyközönség. Jogsegély-szolgálat A tolnai művelődési házban április 28-án 15-17 óráig jogsegély-szolgálat működik. Másnap szintén három órától öt óráig a mozgássérültek helyi szervezetének képviselője várja jogsegély-szolgálatra az érdeklődőket. Öregfalun - látogatóban „Itt öregedtünk meg" Fácánkert-Öregfalun mindössze százötvenen élnek. A lakosai vándorolnak, hol ideköltöznek, hol pedig elmennek innét. Akik maradnak, nyugdíjasok, és földműveléssel, a házkörüli konyhakerttel, állattartással foglalkoznak. Öregfalu nevezetessége, hogy valamikor egy-két holdas földeket vásároltak és építkeztek. Ma is nagy területen vannak a lakóépületeik, de már 600 négyszögölnyi kerteken gazdálkodnak. A föld az életük középpontjában áll, hiszen a megélhetést jelenti. A kis falurész mindössze egy rendezett utcasorból, s bekö- tőútból áll. Öregfalut eredetüeg Si- mon-majomak hívták, s ahogy idetelepültek az emberek, majd Tolna felé kezdtek el terjeszkedni, így jött létre az Újfalu. Aztán úgy 1936 táján Fácánkertnek nevezték el a települést. Mindjárt az Öregfalu elején, a Bethlen Gábor u. 7. szám alatti ház gondosan ápolt, rendezétt kertjén feltűnik, hogy az itt élő lakói dolgosak. Kettesben éldegélnek, a 72 esztendős Kispál József és felesége, itt is születtek a faluban. Józsi bácsi kissé hajlott háttal a fóliából lép ki, mikor odaérkezünk. Fején svájcisapka, köpenyt visel, aminek zsebébe rejti a kezét. Gyanakodva közeledik a kertkapu felé, arcán tükröződik a kérdés: mit kereshet errefelé ez a két idegen? Mert tudta, hogy nem idevalósiak vagyunk, hiszen Öregfaluban mindenki ismeri a másikat. Ajtót nyit, s betessékel bennünket. Megkérjük, néhány mondatban beszélje el nekünk azt, hogyan élnek itt Öregfaluban, mivel foglalkoznak. — Két családunk van, mindketten elmentek innét, Szekszárdon laknak, de ezért minden héten kijönnek hozzánk. Elvagyunk így kettesben, szórakozni már nem megyünk, arra itt a tévé. Meg a ház körül is a sok dolog. A kertben a vetegetés, a kapálás, meg ami a földmunkával jár. A kukoricától, a krumpliig mindent megtermelünk. Én harminc évet ledolgoztam a Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinátnál, most már jól esik a pihenés. Mind a ketten itt éltük le az életünket, itt öregedtünk meg. Nekünk már nincsenek nagy igényeink, tesszük a dolgunkat, s a világ dolgaival nem foglalkozunk.- p. teri-kp. mária -
