Tolnai Népújság, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-28 / 75. szám

1992. március 28. HÉT VÉGI MAGAZIN MÉPÚJSÁG 5 Örökre forradalmár marad „Egyszer eltörtek keresztbe" A priccsen fiatalember nyújtózkodik. Fölötte színes plakáton, szőke tündér feszít anyaszült meztelenül. Az ál­mok világából riasztott srác lehet most annyi idős, mint akit keresek. Bűnösnek kiál­tották ki, s rács mögé dugták. A városi kórház kazánházá­nak szürke, hétköznapi birodalmában éli most nap­jait. Klein Konrád 21 éves volt, amikor hazaárulás vádjával börtönbe csukták. A priccsen fekhetett ő is, értetlenül, fiata­lon és várakozón, de a szőke lányok nem sűrűn masíroz­tak a börtönfolyosókon. Ott és akkoriban, a halál szele járt reggelente. Ezeken morfondírozom, mikor elő­kerül emberünk. Kicsit meg­kopaszodott. Szemüvegén megtörik a fény. A pihenő­szoba vaslábú asztalán vé­kony, lemosható térítőn egy üveg savanyúság áll. Füles lábasban kilónyi durvaszemű só. Az asztaltetőn két árva kés. A földön kenyérmorzsa hideg uzsonnáról árulkodik. Maga elé réved, s mesélni kezdi miként öltöztette ün­neplőbe a március. Pécsre hívta a levél, melyben közöl­ték, ötvenhatos emlékérmet kap. — Vártam én ezt a pillana­tot éveken át, csak nem na­gyon hittem abban, hogy egyszer be is következik - gyújt rá egy cigarettára. Só­hajt. A fapados széken ülve maga elé réved. Sokszor te­heti ezt így. Arról a lelki ter­rorról beszél, ait a legbor­zasztóbb volt elviselni. Fiatal srácként nemzetőrködött, de erről az időszakról nem akar beszélni. — Nem jó ezzel dicse­kedni, de bizonygatni sem akarok én a múltamból sem­mit. A gondolat messze száll, szinte látni az arcán, miképp rezdül össze a fűtéscsövek za­jára. — Ilyen volt a telefon, ami összekötött bennünket. A fű­téscső. Nem morzéztunk, nem kopogtattunk. . . de­hogy! Az ember nekitette a poharát a csőnek és szépen belebeszélt, mintha telefo­nálna. A szomszéd ugyanezt tette, csak ő fordítva helyezte a csőre a poharat. S hallgatta az üzeneteket. Szóval vala­hogy így volt. Eszébe jut az a perc, ami­kor a nagy nap felvirradt, s a temetésen a fővárosban, a tömegből kiválni látta a tár­sakat. Azokat, akikkel együtt volt bezárva. Ilyenkor nem kell a szó, csak int az ember a fejével, beszél a pillantásával. Az emlékek, azok az emlé­kek. .., hogy tolakodnak! Új­raéli a perceket, elmeséli, hogy Darvas Iván hozta neki az olvasnivalót, mint börtön­könyvtáros, és a szomszéd­ban Mécs Imre és Forgács Fe­renc remélte a túlélést. Halá­los zárkán volt Klein Konrád is. Ott így mondták: halálos zárkán! Ma sem tudja mi­képp úszta meg. Egyszerűen nincs rá magyarázat, hogy ítélethirdetés után egyszer nem őt vezették a bitófa alá. — Az mindegy, hogy mi­nek születik az ember, sváb­nak, magyarnak, zsidónak, csak az nem mindegy, mivé lesz! A hovatartozásodat mindig magad választod meg - ítél Klein Konrád. A vádpontok eképp sorjáztak ellene: hazaárulás, államtitok megsértése, tiltott határátlé­pés, fegyverrejtegetés, hűt­lenség. —Akkoriban ezek mind­egyike elég volt a halálos íté­lethez. Egyszer eltörtek en­gem keresztben. Dupla nullás ügy volt az enyém, ami any- nyit jelentett; szigorúan tit­kos. Kimondták az ítéletet 1959 februrá 6-án. Hogy úsz­tam meg? Rejtély. Ma is az 1 J i 0- A test mellett, a lelkeket is eltörték ott benn. előttem. Erdei Laci bácsit el is felejtettem megemlíteni. Ti­zenöt évet húztam le. A leg­szebb éveim lettek (lehettek) volna. Ezt már senki nem adja vissza neki. Az ötvenhatos emlékérem nagyon jólesett, mert mint modnja, most nincs rajta a gyalázat bélyege. Eddig csak ő tudta hzt, amit most kihirdették végre min­denkinek. — A feleségemnek nagyon sokat köszönhetek. Ő hitt ne­kem! Azért is lett a feleségem. Amikor kijöttem 14 ezer fo­rint keresettel a börtönből, 1973 augusztus 30-án, a gyűj­tőfogház előtt elszakadt ben­nem a film. Ma sem tudom miképp kerültem a Keleti pá­lyaudvarra. Ott is csak néz­tem magam elé, még cigaret­tát sem mertem venni. Fo­galmam sem volt az életről, arról, vajon elég-e a pénzem?! S kérni is, miképp kell?! Állt a Keletiben a nagy óra alatt és csak nézte amint a kismutató a másodperceket kergeti. Klein Konrádot Bonyhádon és környékén majd mindenki ismeri. Köz­vetlen, barátságos és beszé­des. De ma is tart az embe­rektől. Fél. Mintha mindig állna mögötte valaki, aki minden mozdulatát lesi. — Nincs ez ezzel elintézve. Ipart nem kaptam, eltiltottak tíz évre a közügyektől. Ma­gamban próbálok elintézni, helyretenni mindent, de nem ment. Vitázom itt belül sokat még ma is, nap mint nap, és egyszerre rájövök; ez még nincs rendben így! Kivel küzdjek? Újragondolom sor­ban az egészet, de elakadok, és sosem érek a végére. Ví­vódom, és kesergek. Pénzzel meg nem vehető évek voltak ezek, s most azon vitáznak akik még történelemkönyv­ből sem tanulhattak erről, hogy havi fizetségként ötez­ret adjanak? Ezért?! Hányán maradtunk?! Úgy látszik, amíg élek, én már csak forra­dalmár leszek. Csak tudnám, most kivel kell küzdenem?! Az esély, a jövő esélye va­lahol lemaradt tőle 15 évet. Most operáltan, derékbajjal is Németországba készül dol­gozni. A feleségével ketten alig hoznak össze bruttó 23 ezret. A gyerekek meg nőnek, s nekik esélyegyenlőség kell. Hát ő elmegy, megkeresi az árát - köszönt el. Külföldre megy.-Szabó S- Fotó: Ótós R. Hetven éves, biciklizik, tanít, szőlőt művel Ha lenne névjegykártyája, ez állna rajta: Dr. Vadász Teréz ta­nár. Névjegykártya nincs. A so­kak által tisztelt, irigyelt, vá­gyott betűszót, azt, hogy Dr. nem, vagy alig használta. Élte inkább, a munkájában, békét, nyugalmat, derűt sugározva mindazokra, akik hatókörébe, közelébe kerültek. Majd min­denki köszön, neki az utcán, de hát, több, mint negyven évig tanított szülőfalujában, Faddon és nem ért véget a sokhasznú élet, amikor ezelőtt tíz eszten­dővel nyugalomba vonult. Előbb „csak" nyelveket - néme­tet és angolt - tanított, majd hit­tant, nyitva tartva házának ka­puját mindazok számára, akik tőle reméltek, remélnek valami­féle segítséget. Programnak, korosodván elég lehetne ennyi, de ott van még a kétszer 300 négyszögöl föld, amit művelni kell és amibe férfiember több­nyire csak permetezéskor kap belépőjegyet. Két tanító kisasszony — Tériké, olyan kérges a ke­zed, mint egy parasztasszonyé - szokta mondogatni a húga, aki hozzá hasonlóan néptanítói oklevéllel vágott neki az élet­nek, de városi asszony, haza szívesen látogató családanya lett. Ahogy elnézem, finom formája miatt lehetne ez a kéz kacsó is. De akkor a törékeny termetű Vadász Teréz nem az lenne, aki. Minden mozdulásá­ban hűséges a paraszti elődök­höz. Főleg az anyához, aki megözvegyülve úgy költözött haza 1945-ben a szülőfalujába, hogy vagyona csak két leány- gyermekének tanítói oklevele volt két munkabíró keze mel­lett. Hogyan, hogy haza? Tériké két esztendős volt, amikor a szülei 1924-ben Budapestre köl­töztek. Édesapja módos paraszt család fia volt, de afféle csa­lád-rossza, aki szegény lányt választván is borsot tört övéi­nek az orra alá. Nem ért véget a haszontalankodás a lakóhely­változtatással, így az asszonyra hárult a család gondja. Nem akármi, de Vadászná véghez vitte, hogy mindkét lánya taní­tókisasszony lett. Tériké 1942-ben vette kezébe a diplo­máját Budapesten az Állami Tanítóképző Intézetben. Öt év­vel fiatalabb húga ugyanott, csak később. A mamára itthon az otthonteremtés dolga várt. Lányaira a munka. Abban az évben, 1945-ben választotta meg Szántó Mihály igazgatóta­nító javaslatára az iskolaszék Vadász Teréziát tanítónak, akit Mihály bácsi nyomban helyet­tesének tett meg. Az iskola egyházi volt és a plébános úr­nak rokoni jelöltjei az állásra. Hát így keződött. .. Aki nem csak tanulta, élte is újabb kori történelmünket, az tudja, hogy a pálya folytatása se lehetett simára kövezve. Nem csak azt verték az orrára Vadász Teréz- nek, hogy „urak barátja", mivel három évet a Majsa pusztai herceg Eszterházyaknál házita- nítóskodott, hanem azt is, hogy vallásos. S lévén a templom Faddnak kellős közepén, titkot csinálni ebből nemigen lehetett. Tériké tanító néni nem is na­gyon próbálta. Úgy gondolta, hogy a munka majd megvédi a sokszor nem is csak hátmögötti támadásoktól. Dolgozik, tanul, tanít, a többit pedig a Gondvi­selésre bízza. Nem csalatkozott. Sohase díjakért Harmincegy éves volt, ami­kor 1953-ban magyar és törté­nelem szakos tanári diplomáját megszerezte - természetesen munka mellett - Pécsett. Negy­venhárom, amikor summa cum laude fejezte be az Eötvös Lo- ránd Tudományegyetem Böl­csészettudományi Karának pe­dagógiai szakán folytatott ta­nulmányait 1969-ben. Neve ek­kor már ismert, pedagógiai ta­nulmányok szerzőjeként, pe­dagógiai pályázatok jeleseként. Mit mondott erről tíz évvel ezelőtt, amikor egy ifjú kollé­gám a friss nyugdíjas Kiváló Pedagógus-t faggatta az életé­ről, s arról, hogy miért vett részt 1968-tól majd minden pályáza­ton? — ... én mindig szükségét éreztem annak, hogy írjak. So­hasem azt vártam, hogy díjat kapjak ezért. A pályázatok té­mája az életem, a munkám volt, és volt mondanivalóm. Amikor ez a vallomás megje­lent, Vadász Teréz már tíz éve a doktori cím birtokosa volt. Nem kérkedett vele. Mostaná­ban sem tesz ilyesmit. Egész­sége, életkedve töretlen. Fadd új lakói csak úgy emlegetik, hogy „a biciklis tanárnéni". Nagy a község, a távolságok is tisztesek. Gyalogszerrel nagyon időigényes lenne az ingázás a valamikori Hosszú, majd Le­nin, most Mátyás király utca 86. és az iskola és a művelődési ház között, napjában többször is megtenni az utat. Nem beszélve a falu túlsó határában lévő sző­lőről. Tériké néni fölpattan kissé megviselt, de kiválóan szolgáló járművére és hipp-hopp majdnem mesebeli gyorsasággal terem ott, ahol éppen dolga- Van. Abból pedig van bőven. A tanításon kívül is, hiszen, mióta kinyílt a világ és szaporodnak a vállalkozások, megnőtt a fontossága a nyelv­tudásnak. Jönnek az üzleti leve­leket kezükben zavartan forga­tók, hogy „egy kis segítségre lenne szükség". S nem mennek el dolguk végezetlenül. Meg­kapják, amiért jöttek. Most is a régi hittel A szülői házzal szembeni kis házban, Vadász Teréz szerze­tesi egyszerűséggel berendezett lakószobájának íróasztalán szó­tárak sorakoznak. Ottjártunkkor f,jaj, de jó, hogy itthon találom Tériké néni" felkiáltással egy fiatal nő toppant be Tolnáról. Bedolgo­zója egy német cégnek, mely rövidre szabott, de szigorú le­vélben közli minőségi kifogá­sait. Később visszamegyünk a művelődési ház egyik klubszo­bájába, ahova elvártak volna minket is a hatodikos kislányok hittanórájára, de éppen vége volt, amikor megérkeztünk. Úgy látszott, jóval a déli ha­rangszó, a levesnóta elhangzása után, hogy a kislányok szívesen repetáznának a hittanórából, Ma filmvetítés volt. így él- ményszerűbb az ismerkedés a szentek életével. A község plé­bánosa Amerikából települt haza és a hittanítás ottani mód­szereiből sok alkalmas az adap­tációra. Ez is kedvére való Té­riké tanár néninek, lévén, hogy soha sem kedvelte a sablono­kat. S istenáldotta szerencse, hogy munkabírása, egészsége rendben, emberszeretete is a régi. Utóbbi miatt lobog benne ugyanaz a hit, amivel fölvál­lalta a néptanítás ügyének szol­gálatát, előbb csak csacska kis­lányként, aki a kíváncsi tekinte­tek elől a kertbe bújva letép­kedte az akácfaleveleket a szá­rukról, hogy ezek legyenek a gyerekek, „akiket" taníthat... Mindig arra, amit ő tanult az iskolában. Később? Megvalósította, amit kevesen: használni akart és nem ragyogni. László Ibolya Ótós Réka Cigányfolklór Moszkvából Mit jelent cigánynak lenni Oroszországban? Mindenek­előtt a dal, a tánc szeretetét, s ebben hasonlítanak az orosz romák magyar rokonaikra. S ugyanígy a nyelvrokonság is vitathatatalan: a szekszárdi Babits Mihály Művelődési Házban nagy sikerrel fellépő oroszországi cigányegyüttes vezetőjével, Szvetlána Vla- gyimirovna Babrovnával nem az orosz, hanem a cigány nyelv révén sikerült beszél­getni. A tíz fős csoport ma­gyar kísérője nem kis megle­petésre minden gond nélkül értekezett cigány nyelven a moszkvai vendégekkel, akik pedig közel kétezer kilomé­terrel odébb laknak. Az oroszországi cigánye­gyüttes egy éve alakult, s már számos külföldi fellépésen bizonyították tudásukat. Egy nagy családot alkotnak, s ez szó szerint értendő, hiszen mindannyian egymás közeli rokonai. A szekszárdi bemu­tatkozás után a moszkvai ha­zautazás már csak egy rövid kitérő, hiszen az együttes svéd és kanadai vendégsze­replésre készül. S bár Szvet­lána Vlagyimirovna Bab- rovna elmondása szerint Oroszországban szeretik a ci­gányokat, értesültek arról is, hogy Magyarországon nem mindenki rajong értük. Ezt azonban a rövid itt tartózko­dás idején nem érzékelték. El­lenkezőleg, rendkívül tetszett minden, nagyon jól érezték magukat - de ezt már nem ci­gányul, hanem oroszul mondták: ócsiny harasó . .. Fotó: Gottvald Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents