Tolnai Népújság, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-21 / 69. szám
8 KÉPÚJSÁG---------------------------H ÉT VÉGI MAGAZIN 1992. március 2' Szentkirályi Attila tárlata Dombóváron Válaszra várva Séta az alkotóval müvei és kétségei között Párhuzamos évszázadok - ez a címe Szentkirályi Attila kiállításának, amely a hónap végéig látható a Dombóvári Galériában. Filozofikus alkat - ez volt az első benyomásom a festő-grafikusról a galériába lépve. A harmincas „rajztanár" arcán - meghallva megjegyzésemet - elégedett egyetértés: — Történelem-népművelés szakon végeztem. A főiskola évei alatt nem nyúltam ceruzához, tollhoz: filozófiai tanulmányokat írtam. Kétszer voltam országos első helyezett. Négyszáz oldalnyi publikációm van. — Milyen tárgykörben? — Nemzetiét és deviáns viselkedés; aztán az önmegőrzés etikájáról - ez egy lételméleti fejtegetés - nagyjából azt próbálja fejtegetni, hogy a rendszerváltás során milyen válasz- utak elé kerül az ember, és ez milyen önmegőrzési stratégiákat gerjeszthet benne. Voltak kisebb dolgozataim is, mint például a pápaság intézményét és jövőbeni lehetőségeit kutató tanulmányom. A nagyobb tanulmányokat kiadta a szombathelyi főiskola, ahogy egy regényemet is ... Amikor idekerültem, akkor egyértelmű volt, hogy Dombóvárnak ezen a szinten erre nincs szüksége. Mintha vákuumba kerültem volna. Nyithattam volna például a helyi tv felé, de ezt időben nem tudtam volna megoldani. Aztán olyasmit kerestem, ami abbahagyható, és akár két hónap múlva is folytatható. — Ekkor jött a képzőművészet. De úgy tudom, zenével is foglalkozik. — Három éve foglalkozom 1 ismét rajzolással. A főiskolán levelezőn végeztem a rajz szakot. Kis korom óta képzőművésznek készültem. A székes- fehérvári diákévek alatt felnőtt művészeti körbe jártam. Már akkor is szerepeltem kiállításokon. Öt évig tanultam zongorázni, most van egy szintetizátor szakköröm, meg egy hangstúdiót vezetek. Úgy, hogy a rajz szakkört már abba kellett hagynom, mert nem fért bele. — Épp a rajz szakkört? — Igen, de úgy gondolom, hogy az iskolagaléria, amit a gyerekeknek rendezünk a Zrínyi iskolában, legalább olyan fontos az esztétikai nevelésben, mint egy szakkör. — Dombóváron ez az első bemutatkozása? — Igen, de láthatták a munkáimat már Szekszárdon, Pakson, és várhatóan júniusban-jú- liusban lesz egy tárlatom a Buda vári Bethlen teremben. — Itt festményei és tusrajzai vannak. — Nem szeretem a tusrajz megjelölést. Inkább - ahogy sok Láger más nyelven is nevezik - a kínai tinta kifejezést használom, mert ezek nem mind a szó szoros értelmében vett tusrajzok, a finomabb szerkezetűeket nem tus- vagy redisztollal, hanem írótollal készítem. — Besorolja magát valahova? — Nem. Mestereim vannak. Szalai Lajos, Kondor Béla, bár ezeket az „áthallásokat", amelyeket érezhet a befogadó, ellensúlyozza az, hogy a közvetítésre szánt gondolat sajátos. A művész csak tippelhet, hogy jó-e az, amit csinál. Én azt mondom, hogy „valamelyik kornak a szintjén" jó az, amit csinálok. — Hogy érti ezt? — Nem biztos, hogy a mai posztmodern kínálatban - és keresletben - ez megél. Én mégis ezt csinálom, mert ehhez értek, és azt hiszem, hogy egy vargabetű után ide fog visszatérni a művészet. Értékközvetítésre egyértelműen a gondolathoz kötött művek képesek, és a posztmodern alkotások többségét nem tartom gondolathoz kötöttnek. — Ez az anyag mennyi idő alatt készült el? — Erre kétféle válaszom is van: két év, illetve kétszer három hét... — Ezek szerint kész művekkel a fejében áll a papír, a vászon elé. — Igen. Vázlatokat nem készítek - lehet, hogy ez hiba -, de nálam ez úgy működik, hogy az ötlet búvópatakként rejtőzködik bennem, s amikor rászánom magam a festésre, akkor már kész a mű. — Van itt két kisplasztika. — Ezek is a képekhez kapcsolódnak: a Fuvolás és a Zászlós is visszaköszön a falakról. Szeretem az installációt. Ezért készült a háló is a falrajzzal: izgalmas dolog a teret megbontani egy grafikai kiállításon. — Tanít, rajzol, zenél, tanulmányokat ír ... Ebből a sok mindenből melyik lesz az „önmegőrzési stratégiája". — Tisztában vagyok azzal, hogy valamelyiknél ki kell kötni, és nagyon jónak kell benne lenni. Várom az élettől a választ, amit nem kaptam meg, hogy mi legyek. Sok mindent kaptam „tálcán és nem tálcán". Ezek közül - amit most csinálok - valami elsődlegessé válik. Most a tanítás az elsődleges, aztán jön az rajzolás, a festés ..., de ha kiírnak egy pályázatot... Két hónapja jött ki Göncz Árpád védnökségével egy Széchenyi prózapályázat. Természetesen írtam egy dolgozatot. Tehát sok minden érdekel: csak a válasz hiányzik. Ez a kiállítás mindenképpen kibukás a vízből, egy lélegzetvétel. Csak remélni tudom, hogy ez valamiképpen új erőt is ad, és felszínen tudok maradni hosszabb távon.-hangyál- Fotó: Bérdi Gábor mint az is, amit az előttem levő levelekből olvasok ki. Katonalevelek, bizonyos Kovács György őrvezető küldte az orosz frontról 1942 májusa és 1943 január 2-a között. A levelek, önmagukban érdektelenek. Írójának stílusa érdes, élete eseménytelen. Tudatja, hogy jól van, megkapta a levelet, a csomag is megérkezett, örül, hogy fia, a kis Gyuri, egészséges s fájlalja, hogy nem láthatja, szabadságra pedig kilátás sincs. Amikor teheti, elnézegeti fia fényképét, s ilyenkor úgy érzi, „mintha" otthon lenne. Egész élete ilyen, mintha élne, mintha szabad magyar polgár lenne, mintha legcsekélyebb oka lenne a reményre. A valóság az, hogy beköszöntött a tél, süvölt a szél, hordja a havat, az otthon pedig elérhetetlen messze van. Ezt szó szerint kell érteni. Kovács György őrvezetőt ugyanis nem sokkal azután, hogy január 2-án tábori lapját feladta, lövés érte s ezzel minden bevégeztetett. Már az első levélnél tudtam, amit szegény Kovács György őrvezető nem tudhatott, midőn reménykedve rótta botladozó sorait, hogy így fogja befejezni, mert másként nem is történhetett. Nem látja viszont faluját, fiát, feleségét, még csak az újbort sem kóstolhatja meg, pedig az ősz közeledtével azt remélte, hogy borfejtésre otthon lesz. íme, a világtörténelem, pátosz, ünnepélyes zászlófelvonás nélkül, jóvátehetetlenül. A jövőhöz annyi köze sem lehetett, hogy „kicserélje a pelenkáját", csak mellékszereplő volt abban a drámában, ami róla szólt s azokról az ezrekről, akiket beöltöztettek bakának s időnként tábori lapot küldtek haza, rajta ezzel a szöveggel: Magyarország kitartása és áldozatkészsége teszi győzelmessé fegyvereinket! így, felkiáltójellel, de egy szó sem volt belőle igaz. Egyébként Kovács György még csak őrvezető sem akart lenni. Dolgozott kis földjén, elvetette a búzát, megmetszette a szőlőt, de az aratás már nem érte otthon, a szüret sem. Kovács György őrvezető története itt befejeződik, valóságban azonban most kezdődik el. Egy ideig hallgatnak róla, majd megérkezik a hivatalos értesítés, s a bűnös hatalom azzal menti magát, hogy hősnek nevezi, akinek örök dicsőség a része, az özvegy és az árva legyen büszke rá, amire természetesen nem kaphatók, az ő sorsuk a gyász. A film pereg tovább, a következő jelenetben kiderül, hogy Kovács őrvezető bűnrészes, mert a szocialista Szovjetunió ellen fogott fegyvert. Évek múlnak el, ismét változik a szín, új szerepet kap Kovács őrvezető, mert szuronyt szegezve rohan a szörnyeteg ellenére, meg se fordul fejében, hogy jó lenne megölelni a feleségét, játszani fiával, mert csak a szent célt látja maga előtt: megvédeni Európát a bolsevizmustól. Az új szereposztásban Kovács György őrvezető nem tízholdas kisgazda, szerető férj és apa, hanem a kereszténység védőbástyája. Megrendülve hajtom meg fejem Kovács György őrvezető emléke előtt. A frontról küldött levelei révén életének nyolc hónapjába pillanthattam be, ennél többet nem is tudok róla. Szűkszavúan írt az otthoniaknak, botladozó tollal, de működött a cenzúra, azt is megmondták neki, mit írhat. Tudta, hogy a pokolba küldték, de erről szót sem ejthetett. S ami maradt? Kovács György jeltelen sírja felett süvölt a szél és a történelem. Csányi László Muzsikáló szerszámok Citera Nemes feladatot vállalt magára a Bartina zenekar akkor, amikor elhatározta, hogy a fenti címmel népi hangszereket mutat be és megismerteti azokat a fiatal korosztályokkal. Sorozatunkban a zenekar tagjainak, Szabó Józsefnek, Szabó Lászlónak és Vén Attilának a segítségével mi is bemutatunk ezek közül néhányat. A legnépszerűb pengetés hangszerünk. Elődjei a perzsa-török kultúrterületen már i.sz. I. évezredében megjelentek. Az ázsiai eredetű zeneszerszám Európa nyugati és északi országaiban terjedt el. Igazi fénykorát a XVI-XVII. században élte. Hazánkban a XIX. századtól használták, de az első egyértelmű adatok csak az 1800-as évek legvégéről maradtak fenn. Könnyű volt elkészíteni, így igen sok helyen elterjedhetett, s a rajta való játék is könnyen elsajátítható volt. A citera hangzása „zenekari jellegű,,, mivel a dallam mellett a kísérő húrokon táncritmus kipengetése is lehetséges. Ezt kihasználva számtalan alkalom nyílott a citerazenére való táncos mulatozásra, így a fonóban, tollfosztóban, disznótorokon, vagy az úgynevezett „padkaporos" bálokon. Szabó József a hasas citerával A magyar citerák alakjuk szerint csoportosíthatók. Három alaptípus létezik: 1. A hasáb vagy vályúcitera. Az egész hangszertestet egy darab fából vájták ki párhuzamos oldalakkal. Az összes húr a dallamhúr hangjára van hangolva. 2. A kisfejes citera külső oldalán úgynevezett kisfejek (vagy köl- kek) csatlakoznak a citeratest- hez. Ezekre rövidebb húrok vannak kifeszítve, így a magasabb hangolású kísérőhúrokkal a hangzás gazdagabb. 3. Hasas citera, melynek külső oldalán kidomborodó has rész van. Itt általában a citeratest alja is fedett, mert a hangot a zárt doboz jobban felerősíti, így öblösebb hangot eredményez. A citerát elinte egyéni játékosok alkalmazták, újabban viszont zenekarokban is hallhatók. Gottvald Károly felvétele írás közben (Katonalevelek) A történelem tények tudománya, de legalább annyira az indulatoké is. A jelen mindig saját igazolását keresi benne, a tanút, aki a múlt ködéből lép elő, s azt mondja, igen, ő az én szerelmetes fiam, érte áldoztam életemet, s most benne valósulnak meg legszebb álmaim. Horthy hívei Hunyadi Jánost szólították, mondván, ő is kormányzó volt, ihol az utód, s ez nemcsak a jogfolytonosságot jelenti, hanem a magatartás azonosságát, az értékek történeti átmentését is. Csak éppen nem lehet vele mit kezdeni, nem is igaz. Ferenc József dolgozószobájának falán Hentzi tábornok képe függött, mert őfelsége nem tájképekben vagy aktokban gyönyörködött, hanem egy marcona hadfiban, akiről egyébként azt írják, hogy valóban bátor katona volt. De nem tudom, ez dicsőség-e? Egy baka, akit elrángatnak az eke mellől, hitvány lénungot kap, ráadásul tudja, hogy semmi köze az urak háborúskodásához, féltse csak az életét, s azon törje a fejét, miként jut vissza falujába. A generáíist azonban azért fizetik, még pedig busásan, hogy bátor legyen, ha keli, életét se kímélje, végtére erre esküdött fel. Hentzi becsülettel állta az alkut, megszolgálta a tábornoki lénungot, számadása rendben van. Az erkölcsi megítélés azonban egészen más kérdés. A császár szemében hős volt, a magyarok viszont szörnyeteget láttak benne, aki oktalanul lövette Pestet. A császár emlékoszlopot állított neki, Budán, a magyarok azonban lebontották, eleink megbántva úgy vélték, a tábornoknak a sarokban a helye, a történelem szégyenpadjába kell ültetni. Vannak zavarosabb példák is. Az egyik napilap már-már megdicséri Hitlert, mondván, neki köszönhető, hogy a bolsevizmus nem árasztotta el Európát. Ez történelmietlen és ostoba is. Az is rossz úton jár, aki a múltban saját tettei igazolását keresi. Volt rá példa, még pedig elképesztő. Rákosi és Farkas Mihály egyenesen Rákóczi Ferencben, a tekintetes fejedelemben látta ősét, - írásos nyoma van - amihez felesleges a magyarázat. A jövő kiszámíthatatlan, ennél furfangosabb csak a múlt, aminek útvesztőiben könnyű eltévedni. Weöres Sándor a múltból minden elfogadott, amit be tudott építeni az életműbe, a jövőről pedig azt gondolta, „taknyos csecsemő, örüljön, ha kicserélem a pelenkáját, nekem ne osztogasson babért". Szigorú szavak? Nem is olyan biztos. Az beszél így, aki megtette azt, amit tennie adatott. Milyen volt a múlt? Ami kívül esik látóhatárunkon, azzal el lehet játszani s csekély ismerettel előhívható Koppány vagy Aba Samu seregének magyarja, az átélt történelem azonban egészen más. A Horthy-korszakra én például úgy emlékezem, hogy rettenetes volt, pöffeszkedő, úrhatnám; aki nem hiszi, forgassa Márai Sándor naplóját. A történelem ugyanis mindig magántörténelem, személyre szóló. A szalamiszi csata, Bizánc elfoglalása, a marne-i áttörés olvasmány, kíváncsiságunkat elégíti ki, de ellentétben a közhiedelemmel, nem tanít semmire, tanulságot se lehet levonni belőle. Nem a történelem rendít meg, hanem az emberi sors,
