Tolnai Népújság, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-21 / 69. szám
L992. március 21. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 5 Örökbefogadás Az információk titokzatos úton terjednek. Ha a kórházban megszületik egy olyan gyerek, akiről az anyja le akar mondani, egy héten belül megjelennek akár a legtávolabbi megyéből is a gyerekre vágyó, örökbefogadó házaspárok. Mondani sem kell, hogy feleslegesen, hiszen az eljárás során a jelentkezési sorrend számít. Ezen csak a sorban állók változtathatnak. Mármint azzal, ha az örökbeadható gyereket nem fogadják el. Arról nem is beszélve, hogy az anya lemondhat ugyan magzatáról már annak megszületése előtt, de ezt a gyerek két hónapos koráig vissza is vonhatja. Szőke, kék szemű A lemondás egyáltalán nem gyakori, de még ezen belül is a legtöbb esetben az anya visszavonja korábbi döntését, aminek több oka is lehet. Például az anyai ösztön, vagy annak felismerése hogy a társadalmi megvetés nem is annyira súlyos, mint korábban gondolta. A szerelemi csalódás is gyógyul a hónapok múltával. Ha vannak nagyszülők, meglátván az unokát, általában hazaviszik a mamát gyerekestül. Ha nincs család, akkor pedig marad a remény, hogy később megváltoznak a körülmények, s kihozhatja a gyereket az állami otthonból. Tolna megyében is az a helyzet, mint másutt az országban, s amit úgy lehet finoman megfogalmazni, hogy előnyben vannak a szőke, kékszemű, és természetesen a három év alatti gyerekek. Ez utóbbi teljesen érthető igény, mert gyereknek, szülőnek ez az érdeke. Más szempontok is felmerülnek. Ismernek például a megyében olyan családot, ahonnét tizenkét gyerek van állami nevelésben, és közülük tízen szellemi fogyatékosak. A statisztikák szerint a házasságok tíz körüli százaléka meddő. Természetesen lehet utód nélkül is teljes életet élni, de úgy látszik, létezik szülői ösztön is, mert a gyerek utáni vágy elnyomható ugyan, de fel nem számolható. Tolna megyében 1970-től évente kettő és tizenhat között mozog az örökbefogadások száma, a legkevesebb 1984-ben, a legtöbb pedig '86-ban és '88 -ban volt. Mindez semmi mástól nem függ igazán, csak az örökbeadható gyerekek számától. Örökbe pedig csak az adható, akinek meghaltak a vér szerinti szülei, vagy lemondtak gyerekükről. Balatoni üdülő, középkorú házaspár öt év körüli kislánynyal. Szemlátomást úsznak a boldogságban. Befejezetlen történet A gyerek az üdülő kedvence, bájos, aranyos, csacsogó. Nem tudja eldönteni a társaság, hogy a barna gyerek a szőke mamára, vagy a fekete apára ha- sonlít-e jobban, mert az orra tiszta apja, a szája kiköpött anyja. A mozdulatai, a hangsúlyai az anya apró modorosságait utánozzák. A szülők is kedves, társasági emberek, mindenkivel barátságosak, oldottak. Az üdülés vége felé egy másik házaspárnak vendége érkezik, éppen ebédidőben, s barátságosan odaköszön a középkorú házaspárnak is, akik korábbi magatartásukkal ellentétben kényszeredetten viszonozzák, majd visszavonulnak a szobájukba. Másnap reggel találkozom a hallban az asszonnyal, az üdülés vége előtt három nappal elutaznak. Mivel idegenek vagyunk, hát őszintébb mer lenni, mint a legjobb barátnőjével. Úgy látszik, valakivel beszélnie kell, amíg a férje és a kislány kipakolnak az autóba. Szinte fulladozva, egy lélegzettel hadarja el, hogy az ország másik végébe költöztek az örökbefogadott gyerekkel, akinek nem mondták meg az igazat. A tegnapi látogató pedig a korábbi szomszédjuk, s attól félnek, hogy a kislány egy elejtett megjegyzésből tudja meg, ők nem az édes szülei. Ahhoz még kicsi, hogy megértse, azért ők az igaziak. Ennek a történetnek a végét sosem tudtam meg, de egy másik, amit Kemler András, a megyei gyermek és ifjúságvédő intézet igazgatóhelyettese mesélt, talán tanulságul szolgál másoknak is. Harminc éve foglalkozik különböző beosztásokban ifjúságvédelemmel. Szinte minden gyereket, ügyet ismer. Az igazság pillanata Egyik „állomáshelyén" a szomszédban élt a házaspár az örökbefogadott kisfiúval. Csodálatosan neveleték, tanítgat- ták, szemlátomást eredményesen készítették fel az életre - meséli. Egyszer aztán a szomszéd a kertben tanácsot kért tőle, hogy mit tegyen. A kisfiú nem áll szóba velük. Se vele, se az anyájával. Nem válaszol még a kérdésekre sem. Hallgat már egy hete, ami nyolc-kilenc éves korban azért mégiscsak megdöbbentő. Kamaszkorban másként kellene értékelni az ilyen magatartást. Hamar kiderült, hogy a fiú nem ismeri származásának történetét, megoldás ilyenkor már csak egy van. A feltétlen őszinteség. Ez esetben, ha megkésett volt is a dolog, éppen a korábbi jó kapcsolat miatt sikerülhetett kijavítani a hibát. Később a kisfiú elmondta, hogy az osztályban összeverekedetek, s a pajtása közben nevezte lelencnek. Kemler András tapasztalatai szerint az a alegjobb megoldás, ha tudja a gyerek, hogy nem vér szerintiek a szülei. Minél kisebb korban mondják meg neki - életkorának, érettségének megfelelő módon - annál több ideje van a feldolgozására. S mire megérti, hogy mi miért történt, addigra már természetesnek fogadja el a helyzetet, a családot. Érdekes megfigyelése az is, hogy az örökbefogadó szülők gyakran agyonszeretik a gyereket. Szerétből persze sosem lehet túlságosan sokat adni, de rosszul szeretni annál inkább. Ha végre megvan a várva várt gyerek, akkor elhalmozzák mindennel, minden kívánságát teljesítik, a széltől is óvják, nem készítik fel az iskola, az élet konfliktusaira. Ha aztán ezek kialakulnak, akkor gyakran előfordul, hogy a közöttük lévő kapcsolat romlik meg, időszakosan, vagy akár véglegesen is. Ideális szülő kerestetik Február közepe óta az örök- befogadás engedélyezése a köz- társasági megbízott hivatalához tartozik első fokon, a másodfok pedig a Népjóléti Minisztérium illetékes osztálya dönt. Ennek a területnek sosem tett igazán jót, hogy a múltban is gyakran változtak a gyámügyi hatáskörök. Még szerencse, hogy a kevés társadalmi és anyagi megbecsülést élvező gyámügyesek fluktuációja ellenére akadnak „megszállottak", akiknek az ismeretei és tapasztalatai nélkülözhetetlenek. Dr. Soós László a megyei „gyivi" igazgatója is közéjük tartozik. Éppen most lett kész az a tudományos program, amelynek alapján egy szakemberekből álló stáb egzakt módon vizsgálja meg, nemcsak az örökbefogadó, hanem a nevelőszülők alkalmasságát is. Kérdésre, Kemler Andrással együtt elismerik, hogy velük szemben valóban nagyobb követelményt támasztanak, mint amekkorát az úgynevezett édes szülőkkel szemben lehetne, de nem anyagi, vagy iskolai végezettség, hanem az emberi alkalmasság szempontjából. Tolna megyében az elmúlt év végén száznyolc család várt örökbefogadható kisgyerekre, ezek közül ötvenöt külföldi. Ihárosi Ibolya A krónikás nem pihenhet Látogatóban Simon Károlynál — Olvasóink Simon Károlyt lapunk szerzójeként ismerik. „Figyelemreméltó helytörténész, írói kvalitásokkal is rendelkező tollforgató, érdemes elolvasni a publikációit, mert ha nem lennének olyan emberek, mint ó is, emlékezetünkben sok érték süllyedne el." Kicsoda Ön, Simon Károly? — Helytörténész, dombóvári patrióta, akit most éppen lumbágó szegez az ágyhoz és aki soha sem szeretett magáról beszélni. Nyugdíjas pedagógus vagyok, április 26-án töltöm be a 65. évemet. Mint korosztályomnak sok tagja én is nagy vargabetűket írva jutottam ahhoz, hogy azt műveljem, amit mindig is szerettem volna, amit serdiiltebb kamaszkorom óta az életem egyih céljának tekintek. S mielőtt tovább kérdezne, családi, tehát spontán és célzott, tanári késztetésre. — Három íróasztallal „találkoztam", mígnem elfoglaltam a legnagyobbat, ebben a mennyezetig érő könyvespolcokkal „tapétázott" szobában. Ügy nézem, a népi írók munkái élvezik a legelőkelőbb elhelyezést. — Törvényszerűen és halálomig áldva ezért Péczely László tanár urat, aki nem csak az irodalom szeretetét oltotta belém, hanem a szenvedélyes érdeklődést is a népi írók mozgalma és a néprajz iránt. Nekem végig, az elemi iskolától a gimnáziumon át a főiskoláig, egyetemig nagy szerencsém volt a tanáraimmal. — Úgy rémlik, 1945 előtt a népi írók mozgalma és annak jelesei hiányoztak a tankönyvekből. — Bizony hiányoztak, de nekünk Dombóváron Péczely tanár úr volt a magyar nyelv- és irodalom tanárunk, aki hetedikes, nyolcadikos korunkban bevezetett bennünket a megismerésnek ebbe a paradicsomába sub rosa a tanórákon, de leginkább a lakásán, ahova néhányon két hetente voltunk hivatalosak. A tőle kapott könyveket nemcsak elolvastuk, meg is beszéltük, s lám mit adott az Isten? Érettségi tételként 1945-ben nekem Veres Péter műelemzése jutott. — Szegeden, a Pedagógiai Főiskola magyar nyelv- és irodalom szakán szerzett diplomát 1953-ban. Hogyan került akkor egy dunántúli fiú Pécs helyett Szegedre? — Kalandosan. Érettségi után nyomban behívtak katonának igen előkelő fegyvernemhez, a folyamőrséghez. Győr alatt, Vének szigeten voltunk, amikor jelentkezni lehetett főiskolára. Nem akartam három évet szolgálni, a tanulás lehetősége is vonzott. Jelentkeztem Pécsre. Úgy nézett ki, hogy sikertelenül. Aztán mellém szegődött a szerencse. Szegeden akadt számomra hely, és ott összehozott a jósorsom olyan remek tanárokkal, mint Madácsy László, Vajda László, Nyíri Antal és Geréb György. Madácsy és Vajda tanár urak még atyai barátságukat is kitüntettek. Ók vezettek be a Tiszatáj szerkesztőségébe. Nagyon szépek a Szegedhez fűződő emlékeim, pedig éltem ott nehéz időket is. Kizártak az MDP-ből, aminek úgy lettem a tagja, hogy még idehaza beléptem a Szociáldemokrata Pártba, csak éppen tagdíjat nem fizettem, pártmunkát, társadalmi munkát se végeztem. Ha nem sokkal a „leleplezésem" előtt nem nyerek meg egy pályázatot, valószínű, kivágnak a főiskoláról, mint a huszonegyet. — Ez nyilván bosszantotta az éberkedóket. — Biztosan és megjött ennek az igazolása is, mert Madácsy Laci bácsiék lektornak ajánlottak végzős évemben a Magvető Kiadóhoz, ahonnan maga az igazgató, Fazekas Anna jött le ismerkedni a főiskola által kijelölt diákokkal. Tetszettem volna Fazekas Annának, de tudomására hozták a kizárást. Szóba se jöhettem. — Úgy sejtem, ez csak az első csata volt. Annak idején a Szegeden végzetteknek nem volt akármilyen fegyvertény a Dunántúlra kerülni és vissza a Tisza tájékára azoknak, akik diplomát Pécsett szereztek. — A lektorság kútbaesése után Madácsy Laci bácsi szerzett egy helyet Gyöngyösorosziba. Szép hely, de az én szüleim idős emberek voltak, egyedüli gyerekként a szívem is húzott haza. Nem fogadhattam el. Jött aztán, hogy Tapolca. Lakni nem volt hol, én meg már nős,a feleségem tanítónő. Neki Aparhanton. lett helye. Én meg rohangáltam hol Bonyhádra, hol Budapestre és a sokadik kilincselés után már kiborultam, hogy „ha nem helyeznek át, elmegyek bányásznak, ott még többet is kereshetek!" Néhány nap múlva megtörtént a csoda. Aparhantra helyeztek. Volt még egy kitérőcske, Németkér. Aztán valamit valamiért alapon, hogy hazajöhessek Dombóvárra, ahol édesapám megözvegyültén élt, elvállaltam a járási úttörótitkár- ságot. Később a városi pártbizottságon dolgoztam és mivel nem kaptam meg a hozzájárulást, hogy az ELTE Bölcsészettudományi Karán diplomát szerezzek magyar irodalomból és történelemből, javaslatra a tudományos szocializmus kiegészítő szakot végeztem el, s nekiláttam Dombóvár munkásmozgalmának feldolgozásához és publikálásához. 1975-ig bírtam. — Amikor először találkoztunk, már a városi művelődési házat igazgatta, 1977 után viszont újra tanított a szakmunkásképző iskolában. Megkérdezhetem, hol érezte magát igazán jól és a helyén? — Száz százalékosan sehol. Illetve, sikerült hasznomra fordítani a nem kedvemre való beiskolázást, mert az ELTE-n folytatott tanulmányaim idejének javát a Széchenyi Könyvtárban és az Országos Levéltárban töltöttem. Hatalmas mennyiségű anyagot sikerült összehordanom. Úgy is mondhatnám, elláttam magamat munkával. — Most éppen mivel foglalkozik? — A nyár végére tervezem befejezni azt a tanulmányt, aminek egyes részletei már megjelentek Illyés Gyula és Dombóvár címen. Aztán ígéretemhez híven, meg kell írnom a kapospulai Baranyó család történteiét. Ennél a családnál jutottam hozzá egy olyan, három generáció életét követő paraszt-irattárhoz, aminek első dokumentuma 1843-ban kelteződött és elindítója házas zsellér volt. S az utódok 1953-ban már ku- lákok... — Ami azt illeti, családjának a történetét is megírhatná. Olyan színesen, érdekesen tud mesélni a szüleiről, meg azok szüleiről. — Mert csodálatos emberek voltak. Valakik Dombóvár iparosságának életében. Gondolja csak meg! Három év múlva lesz 100 éve, hogy a csibráki születésű, kovácsmester nagyapám és lengyeli születésű nagyanyám beköltöztek Dombóvárra. Két fiuk volt akkor már, édesapám itt született, 1900-ban. Mindhárman kovácsmesterek lettek. Nagyapa akkor nősült, amikor összevalcolta már Morvaországot, Ausztriát és Szászországot. Sváb emberek voltak. Még megvan az Ady Endre utca végén az a kis ház, amit először megvettek. Nem bontották még le, néha megmutatom az unokáimnak, ha arra sétálunk. Nagyapa, Herr Schönfeld másodjára 1926-ban vette meg a Hunyadi téren azt a nagy házat, ahol most a játékbolt van. Ez lett az iparos mesterségek háza, udvarában a kovácsműhellyel. Rengeteg ember fordult meg itt, ehettem, ihattam a szavukat kora gyermekkorom óta. Elbűvölt az a világ. Főleg a mesélőkedvú öregek. Nagyanya is izgalmas személyiség volt, már asszonykorában szerzett Szekszárdon bábaasszonyi diplomát. Nézze csak meg, ma is őrzöm a becses okmányt. — S gondolom, ezen kívül még sok olyan ereklyét, ami nem csak a család életét, hanem a város iparosságának, társadalmának múltbeli életét is dokumentálja. A kényszerűtől eltekintve ad magának időt a pihenésre is? — Úgy érzem, nem sokat. Túl nagy volt a beszélgetés elején említett vargabetű. Most, ha pihenni akarok, kimegyek másfajta fáradtságot szerezni a szőlőbe. Aztán vissza ide. Rengeteg dolgom van. — Ehhez kívánok jó egészséget, sok sikert! • László Ibolya A tánc öröme A Közép Európa Táncszínház lelkes, tehetséges fiatal csapata immár sokadik alkalommal lépett fel Bonyhádon az elmúlt hétvégén. A budapesti Kamara Színház önálló tagozataként működő tánccsoportnak Szöghy Csaba a vezetője, a művészeti vezetőjük pedig Énekes István. A néptánc és a balett elemeinek felhasználásával készült, önálló koreográfiára épített előadásaikból sugárzik a mozgás és a tánc szeretete. A humor, a dráma a mozgással kifejezhető érzelmek világába vezetik el a nézőközönséget. Otós Réka képei a pillanat csodáit közvetítik.
