Tolnai Népújság, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14 / 63. szám
8 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. március 14 Muzsikáló szerszámok Tekerő Nemes feladatot vállalt magám a Bartina zenekar, amikor elhatározta, hogy a fenti címmel népi hangszereket mutat be és megismerteti azokat a fiatal korosztályokkal. Sorozatunkban a zenekar tagjainak, Szabó Józsefnek, Szabó Lászlónak és Vén Attilának a segítségével mi is bemutatunk ezek közül néhányat. A mór törzsek közvetítésével Európába került tekerőlant először a francia arisztokrácia divathullámának hanyatlása után került hazánkba. A fényűző szalonok hivatásos tekerőlantosai az 1789-es francia forradalom után munka nélkül maradtak, így legtöbbjük vándorútra indult. Eljutottak Lengyelországba, Ukrajnába, Oroszországba és Magyarországra is. A koldussorsra jutott vándorzenészeket a polgári lakosság megvetette, a falusiak viszont igen hamar befogadták ezt az új hangszert. Néhány ügyes kezű parasztember már a XIX. század derekán próbált ilyen - egymás között csak nyenyeré- nek nevezett - zeneszerszámot készíteni. Elsősorban Bács-Kis- kun megyében és Csongrád- ban, valamint Szentes környékén bukkantak a kutatók a hangszer nyomára. A tekerő legjellegzetesebb alkatrésze a kerék. A végtelen vonóként működő, gyantás felületű körtefa korongot a hangszer testén kívül lévő forgatókarral hajtják. A kulcsszekrényen négy hangolókulcs feje látszik, de legtöbbször csak három húrt feszítenek a hangszerre. A középső húr a dallamot játszó prím húr. A prímet egy billentyűszerkezet rövidíti, mely a kottaházban található. A mély zúgó, rézdróttal bélhúrt bőgőnek, a harmadik húrt pedig recsegőnek nevezik. Ez a két húr állandóan egy hangon kíséri a dallamot. Mindezt egy nyolcas formájú hangszertestbe építették. A tekerős ülve játszik, hangszerét derekára szíjazva kissé ferdén tartja, úgy, hogy a bil- lenytűk benyomás után saját súlyuknál fogva visszaessenek eredeti helyzetükbe. Kocsmákban, lakodalmakban, házi mulatságokon a tekerős - rendszerint klarinétossal, ritkábban hegedűssel társulva - természetbeni juttatást, vagy pénzt kapott a játékáért. Fotó: Gottvald Károly Miharik, a hatalomátmentő A hazai környezet nehezen viseli el a nagyobb tempót diktálókat, a sorból előre kilógokat, a modell teremtőket. Így volt ez évtizedekig, de sajnos így van ez ma is, a dolgok sok szempontból ismétlődnek. Legalábbis erre a következtetésre juthatnak azok a rádióhallgatók, akik nyomon követik Hegyi Imre hétvégén, a Kossuth Rádióban sugárzott „Névjegy" című riport-sorozatát. Szerepelt már a műsorban vállalkozó, újkori gyáros, legutóbb dr. Miharik László, a Sasad téesz első számú vezetője. Annak a Sasadnak az elnöke, akit az év menedzserének választottak, aki az országban elsőként alakította át a hatalmas mezőgazdasági szövetkezetét részvénytársasággá és aki ezáltal egy év alatt 300 millió forint nyereséget ért el, megtízszerezve a Sasad addigi eredményeit. És akit nem kevés támadás ért emiatt. Mondták rá, hogy nem osztotta meg a vagyont, mondták, hogy hatalomátmentő. Az átalakulással kapcsolatban feljelentés feljelentést ért, az üggyel a Legfelsőbb Bíróság is foglalkozott. 194 millió értékű részvény van forgalomban, osztrák, svájci, ausztrál nagyvállalatok léptek be a részvénytársaságba, Közép-Kelet Európa legnagyobb oktatási központját szándékoznak létrehozni Magyarországon. Erre jön a döntés: fordítsa vissza a Sasad Rt. az átalakulást! Hogyan lehetne egy ilyen folyamatot visszafordítani? Az év menedzsere a bukás szélén. Vajon müyen érdekeket sérthetett Miharik László, hogy ennyi az ellensége? A legtöbb ember fogná ilyenkor a kalapját és leköszönne, a saját, több pénzt hozó kft.-je ügyeivel foglalkozna. Nem úgy Miharik! Nemcsak akkor kell vezetőnek lenni, amikor jól mennek a dolgok, jelenti ki. Meg aztán tulajdonképpen már megszokta a „macerát". A politikai-gazdasági rendszerváltás után nem lehet becsukni az ajtót és azt hinni, hogy másnapra más világ lesz, mondja, majd azzal folytatja, hogy a magyar falu rendezett volt a körülményekhez képest, a mezőgazdasági termékekből volt választék. Most, politikai indokokra hivatkozva szét akarják verni a jólmenő tée- szeket is, pedig a háztáji gazdálkodás keretein belül megteremtették a téeszekben a farmergazdálkodást. Hatalomátmentő Miharik? Igen, nagy átmentő. Átmentette a bizalmát. Hit nélkül ugyanis nem lehet célokat megvalósítani, márpedig Miharik Lászlónak vannak még céljai. Szeretné befejezni a Sasad átalakítását. A hatalom nem lehet meg jól működő gazdaság nélkül, mondja. Ami azt illeti van némi igazsága Mihariknak. F. Kováts Éva közben (Ne mondj le semmiről). Valószínűleg szórványos jelenség, nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani neki, nem is ezzel van bajom, inkább azzal, ami mögötte rejlik. Megértem az aggódó szülőket, bár nem vigasz: a gyerekek felnőnek és mennek a maguk útján. Van, aki eléri célját, a másik újra kezdi, s olyan is akad, aki egész életében tévutakon botorkál. Felelősek vagyunk-e felabarátainkért? A végső kérdések előtt mindenki magányosan áll s élete terhét is mindenkinek magának kell viselnie. Ez rendben van, mondja az anya, de mit tegyen, ha gyereke beáll egy Krisna-közösségbe, mert ilyenek is vannak már? A szentek történetében alszülők gyakran ellenezték, hogy gyerekük elhagyja a világi életet s csak akkor nyugodtak (meg, midőn magas egyházi méltóságban látták őket. A barokk korban jelkép lett a vörös és fekete, a hatalom színe: a főúri családokban a nagyobb fiút katonai pályára küldték, a kisebbiket papnak adták, abból generális lett, ebből püspök. „Na de hogy.guru legyen!" - mondja bosszúsan az anya, bár látom rajta, hogy püspöknek azért szívesen látná a fiát. Ä Krisna-kultusZ eljutott Európába is, úgy mondják, ma már nálunk is vannak Krisna-kö- zösségek. Krisna az óind mitológiában Visnu avatárája, ami azt jelenti, hogy benne testesült meg a főisten, aki Brahmával és Sivával alkotja az isteni triászt. Krisnáról számos történet járja, mert sok minden esett meg vele: pásztor nevelte fel, megölte a démonokat, előbb a kígyók urát győzte le, utána Kansza királyt, egy éjszaka felépített egy várost, majd előbb nyolc asszonyt vett feleségül, utánuk még pontosan 16.100-at, hogy miért épp ennyit, arról nem szól a legenda, ám valamennyit egyszerre tudta ölelni, ami csinos mulatság lehetett. Ezeket a pikáns részleteket tudós könyvekben olvastam, bárki utána nézhet. A hazai Krisna-hívők szerzetesei közösségekben élnek, lemondanak a világi javakról, meghatározott ételeket esznek, naphosszat elmélkednek. Elöljárójuk a sivarama, a főpap a lalanga, az itthoni eredetileg autószerelő, aki előtt hívei leborulnak. ízlés dolga, de végtére mindenki ott keresi Istent, ahol megtalálni véli. A Krisna-hívők nem fogyasztanak húst, sőt olyan tányérból sem esznek, amilyenben valaha hús volt. Ez már üres formalizmus, inkább nevetséges, mint szent szokás, de nem rám tartozik. Nem is ez a bajom az egésszel. Úgy mondják, a Krisna-hívők megvetik a világot, a tudományt, a művészetet, fütyülnek Dantéra és Arany Jánosra, szemükben a János vitéz vagy a Toldi káros hiúság, nemzetre nincs szükségük, mert Isten előtt mindenki egyforma, kivéve - gondolom - a Krisna-hívőket, akikre akkor is kegyesebben néz, ha nincs 8-16.100 feleségük. Manapság szívesen emlegetjük, nem is alaptalanul, hogy az értékvesztés korát éljük. Pedig kivételes ez a század, lángelmék kora. Legmesszebb a tudománynak jutott, s valóban a világrejtély közelébe értünk, amit a múlt században Weltrástel néven emlegettek. A mindenség határozott formát kapott s azt is sejtjük már, ___:__________________________________ ho l van megismerő képességünk határa. Amikor Németh László megalkotta szerencsétlen mély és híg magyar elméletét, Babitsnak az volt legfőbb ellenvetése, hogy értékeinket gyarapítani kell, nem pedig apasztani. Németh a legrosszabbkor fújta meg hamisan hangolt csatakürtjét, mert Európában már dúlt a szellemi diszkrimináció, Hitler könyvmág- ‘ lyái a faji felsőbbrendűség nevében lobogtak, Moszkvában az osztályharc jelszavával némí- tottak el kortársakat és klasszikusokat, akiket nem lehetett átigazítani a pártpolitika éppen érvényes vágányára. Most más veszély fenyeget. Az irodalmi selejt terjedése önmagában is veszedelmes, ugyanakkor a szellemi közöny is szűkíti a jobb sorsra érdemes fiatalok világát. A statisztikák adatai riasztóak: az iskolákból félanalfabéták kerülnek ki, az olvasás hovatovább úri luxus lesz, a szép magyar nyelvet - parlamenti tudósítások bizonyítják - vezető politikusok is törve beszélik. „Ne mondj le semmiről, minden lemondás egy kis halál" - figyelmeztetett Babits, s ma a szellemi hulladékból épül a jövő világa, az elmozdult értékrendben fiataljaink költőink helyett kacatot olvasnak, ha ugyan olvasnak egyáltalán. Szerencsére az óvodások fújják a Weöres-verseket Bóbitáról és Kutyafülű Aladárról. Talán a költő nevét sem tudják, mert ezek a versek úgy terjednek, mint a népdal, arra pedig nem gondol senki, hogy Weöres nem is gyerekeknek szánta ezeket a remekléseket, ütem-próbát, vázlatot látott bennük. A mai óvodások unokáiknak is mondják majd ezeket a verseket, de a Toldinak egyetlen strófáját sem tudják s legföljebb azt dúdolják majd, hogy rózsabokor a domboldalon, miközben a fiatalok elnézően mosolyognak, de nem Petőfire gondolnak, róla már csak annyit tudnak, mint a francia Larousse szótár, hogy költő volt és forradalmár. Egy nép jövőjét nem pártszenvedélyek formálják, „a percemberkék dáridója", ahogy Ady írta. Igaz, a végén „a ricsaj dallá simul át", de kérdés, megérti-e mindenki a dalt? Tisza István, aki gróf volt, miniszterelnök, azonkívül - Ady szavával - „kan Báthory Erzsébet" azt írta: „Ady Endre úgynevezett költészetének értelmetlen bombasztja a lelki anarchiának, az ész és szív ürességének kócos takarója", ami képzavar és szamárság, s most már az olvasó dolga, hogy eldöntse, mi a különbség a nyegle főúr és a költő között. Tisza végzetes politikus a magyar közéletben, Ady a magyar végzet költője: nagy különbség. Rögeszmékkel is lehet együttélni, érdekszövetségek nevében is lehet kárt okozni. De ez teológiai szempontból is borzalmas. Isten megteremtette ezt a szép világot, amelyben annyi mindennek örülhetnénk s annyi mindenért lelkesedhetnénk. A gondolat szárnyalásának, a szerelemnek, a test örömének, ezért int Babits: ne mondj le semmiről. S most még itt vannak értékrontónak a Krisna-hívők is, akiket legalább arról kellene meggyőzni, hogy nem vezet jóra, ha 8+16.100 feleséget választanak. Papjaik és főpapjaik is többet tudnának a világról, ha elolvasnák Platónt vagy Dantét s megtanulnának néhány strófát Aranytól. Mert mégis csak ők voltak az igazi választottak. Csányi László Illyés Gyula levelét, melynek címe: Mentsük meg elkallódó pusztai tehetségeinket, a Naplójegyzetek első kötetének (1929— 1945) 234. és 235. lapján olvashatjuk. Az Illyés-levél a Dom- bóvárott szerkesztett és kiadott Tolnamegyei Hírlap 1942. március 21. számának 2. oldalán jelent meg. A cikket a Naplójegyzetek legautentikusabb szerkesztője, Illyés Gyuláné tartotta fontosnak azzal a további huszonkilenccel egyetemben beemelni az Illyés életrajz-vallomások közé, amelyek 1931 júliusa és 1945 nyara közötti - „Lélegzetünket visszafojtva kell élnünk" - időszakunkban változatos, ám mindig .tanító témákkal láttak napvilágot a magyar sajtó különböző, a költő által arra érdemesített orgánumaiban. A városai történő végzetes és végleges szakítása óta majd három évtized telt el, amikor nyüt levelével dombóvári földijeihez fordult az író. Az elkallódó pusztai tehetségek megmentésének szívügye késztette Illyést a levélírásra. Az ÜGY, amelyet a tolnai európai-népfi szinte elsős iskolás éveitől utolsó napjáig érzett és vállalt: „Pályámat valóban az indította meg, hogy már a tanyai iskolában felkeltettem egy-két ember figyelmét. De az én figyelmemet is felkeltették egypá- ran. Társaim, akik - határozottan emlékszem - minden tekintetben fölöttem voltak, jóval - tehetségesebbek - voltak nálam. Isten tudja, miért nem figyeltek fel rájuk azok, akik engem észrevették." Harminc év után is- tudjuk: vigyázó „Első alkalom, hogy szülőföldemnek írok" Illyés Gyula ötven év előtti levele Dombóvárra szemének lehunyásáig - gyötrő lelkiismeretfurdalással gondolt rájuk. A negyvenes évek elején végre valami biztatót olvasott élete „első" városából: „Szívemből üdvözlöm azokat, akik most Dombóváron is felkarolják ezt a mozgalmat, amennyire tudják, gátat vetnek az őrült pazarlásnak." - Tulajdonképpen ez a kivonatos lényege a fél évszázaddal ezelőtt íródott irodalom - s hely- történetileg egyaránt jelentős Illyés-levélnek. Büszke szívmeleggel olvasom sokadszor Illyés Gyula levelét, ám a szülőföld kutatóját nem kis mértékben érdekelte és inspirálta az Illyés által kapott, olvasott „várhelyi" jó hírnek valóságos előtörténete, annak tényszerű feltárása is. Múltunk ezen kis szeletét idéző kutatói akarat és toll vajon mit talált, találhatott a konkrét előzmények tárgyában? Azon tények tárgyában, amelyek itteni valahai megbántottságában Dombóvárra, a dombóváriakra neheztelő, haragvó Illyést 1942-es tavaszi szép levél-üzenetével újólag hozzánk címzett szóra, írásra bírták. A negyvenes évek elején szerdán és szombaton megjelenő hetilapunk, a Tolnamegyei Hírlap Tolnán lakó kiadója és főszerkesztője, Tolnay Knefély Ödön személyének, a lapot fenntartó tőkéjének határozott akaratából csak címében volt „Tolnamegyei". E lapot tüntette ki Illyés Gyula Dombóvárra küldött levelének közlésével, aminthogy ez a lap rejti hasábjain az Illyés-levél előzményének titkát ai 1942-es március 7-i és március 15-i számaival. „Mit jelent a falu népe a nemzeti megújulás, a közös célok helyes megoldása céljából? — A nép fiainak csak elenyésző százaléka jár középiskolába" - kettős címmel jelent meg az a kisebb tanulmánynak is beillő cikk a lap március 7-i számában, amelynek szerzője László Imre volt. A cikk bevezető soraiban tulajdonképpen a népi mozgalom egy-egy alapkérdéséről olvashatunk. így például arról, mennyire fontos, hogy „a nemzeti feladatok megvalósításából nemcsak mint irányított, hanem mint irányító is mily mértékben tudja kivenni a részét az egyszerű néposztály fia." „Ki kell választódni a népből is a vezetésre alkalmas egyéneknek. Ehhez a legelső lépés, hogy a vagyoni és a származási szelekció helyett érvényesüljön a tehetség-szelekció. A mezőgazdasági cselédek, ipari munkások, kisgazdák, egyszóval a mélyréteg gyermekei minél nagyobb számban juthassanak be a középiskolákba, mert a mindenkori középiskola kereszt- metszete, társadalmi rétegződése egyszersmind keresztmetszete az eljövendő vezetőségnek is." A cikkíró ezután bemutatja azt a részletes statisztikai táblázatot, amelyik „A gimnáziumi tanulók megoszlása szüleik foglalkozása szerint" ad világos kimutatást az 1939/40 tanévről. „A legfelső társadalmi rétegünk úgyszólván minden gyermekét taníttatja. A kereső népesség között 1,2 százalékkal van ugyan képviselve, de fiaikból a gimnáziumi tanulók 15,23 százaléka kerül ki. Ez tizenkétszeres térfoglalást jelent.,. A nemzet legmagárahagyottabb rétegét a hatodik csoportba tartozók adják. A nemzettest 38,98 százalékát alkotó nincstelen napszámos, jövedelem-kiegészítésre szoruló törpebirtokos, agrárproletár-tömeg csak 1,33 százalékot küld az iskola padjai közé. Tehát csak négy harmincad részüknek adatott meg, hogy a kultúra forrásánál csillapíthassák tudásszomjukat. Itt kallódik, fecsérelődik el legjobban a magyar tehetség. Kiút önerejükből nincsen, jóllehet érzik életformájuk csődjét. Minden erőlködés hiábavaló, a pénz-gát' olyan erős, mint a rendiség ■ acélkorlátja." Ezért a kitűzött feladat csak az lehet: „Mentsük meg a magyarság mély-rétegeinek tehetséges fiait társadalmi úton. Csak a magyarság megerősítése szellemiekben és anyagiakban jelenti a magyarság pozitív védelmét" - fejeződik be a szerző dolgozata. A lap következő, március 15-i számában jelent meg ezután „Egy dombóvári egyetemista csoport mozgalma a tehetséges, de szegény Dombóvár-környéki falusi gyermekek iskoláztatása érdekében" címmel az a cikk, amelyben a város egyetemista csoportja „Egy nemes és az új szellem térhódításának jelét mutató mozgalmat indít meg." A mozgalom célja „Dombóvár községet környező pusztákból néhány kiváló, kiemelkedő tehetségű falusi iskolás gyermeknek valamilyen módon lehetővé tegye a középiskola látogatását." Dombóvár község pillanatnyilag is dicsekedhet egy környékbeli falusi őstehetséggel, kit jelenleg az egyik legnagyobb élő költői tehetségnek tartanak. Illyés Gyula nevét nemcsak az egész országban, hanem már külföldön is ismerik. És hány és hány tehetséget rejt még magában a szinte szűzi magyar falusi paraszttalaj! Ezen tehetségek felkutatására, fejlődésük lehetőségének megadására vállalkozott László Imre egypár társával együtt, vállalva az előrelátható rendkívüli nehézségeket is. íme tehát a Tolnamegyei Hírlap 1941. március elejei számaiban megjelent azon két bátor hangú írás, amely a Dombóvárra küldött Illyés-levéi közvetlen előzménye, az a valóságos „történelmi" ok, amel) költőnket személyes üzenete és köszöneté ország-világ előtt: közzétételére inspirálta. „Az én lelkiismeretemer könnyítenek. - Rengeteget írtam életemben. Első alkalom hogy szülőföldemnek írok Boldog vagyok, hogy e sorokor át először is e miizgalom híveinek nyújthatok kezet. Fogadjál baráti kézszorítással is, de úgy is mintha maga a láthatatlan nép nyújtana hálás jobbot, s mondám köszönetét." A történeti hűség kedvéérl meg kell itt még jegyeznem, a tolnai állóvizet megmozgató dolgozat szerzője, László Imn maga is a dombóvári gimnázium öregdiákja volt, aki egyetemistaként írta meg cikkét. Simon Kárólj
