Tolnai Népújság, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-14 / 63. szám

1992. március 14.

HÉT VÉGI MAGAZIN

»ÚJSÁG 7

Komám Uram! Hol a földem?

„Alkotmány" kontra fórum

Ki megy a „Kartácson túlra"?

Mint arról lapunk pénteki számában szóltunk, a duna- földvári Alkotmány termelő- szövetkezet és a helyi érdekegyeztető fórum nem tudott megegyezni egymással a kárpótlásra kijelölendő területekről. A terület sorsa tehát majd a kárpótlási hivatal közreműködésével dől el. A szövetkezet tagsága megerősítette a vezetőség álláspontját, melyet a fórummal szemben képviselt. E határozat megszületése után kerestük meg az érdekegyeztető fórum tagját Vida Istvánt és a tsz főagronómusát, Sződi Imrét.

— Mit szeretett volna a fórum? - kérdezem Vida Istvánt.

— Amit a törvény előír:

hogy a beltelekhez legközelebbi területről kezdődjön a földünk. Amit kijelöltek, öt kilométerre van a várostól, és azt kellene elfogadnunk belterületnek.

Hangsúlyozom: mi nem tagadjuk meg a külső részeket, de így nem tudjuk elfogadni. Bonyo- lítja'a helyzetet - amit a tárgyalásokon fel kellett volna vetni - ,hogy a három tsz korábban egymás között cserélgette a területeket.

Sződi Imre így látja a kialakult helyzetet:

— Az első változatot módosítottuk, aminek eredményeként a tói táblán negyven hektárt jelöltünk ki. Ez természetesen azt is jelentette, hogy az úgynevezett ripszoni homokon a tábla külső része kijjebb tolódott.

A kötelezettségünknek mi eleget akarunk tenni, a huszonnyolcezer aranykorona értékű földet természetesen adni akarjuk, mégpedig a termelőszövetkezet területének átlagos aranykorona értékével, ami 21,05.

Először a legjobb földjeinket jelöltük ki, amihez persze gyenge földeket is adni kellett, hogy az átlag kijöjjön. A fórum kérésére változtattunk az összetételen, így a Kanacson túli területekből háromszáz hektár lett volna a miénk.

— Ez a leggyengébb terület?

— A szántó nem a lerosz- szabb, de a mély völgy, és annak két oldalán található kaszáló illetve gyep jelentősen lerontja a területet. A kinti földek értéke 16 és 21 aranykorona között ingadozik.

A fő kérdés tehát az, hogy ki megy a „Kanacson túlra”. Mindkét fél egyetértett abban, hogy a területet meg kell osztani, ám amikor a konkrét „vonalat" kellett volna meghúzni, mindannyiszor meghiúsult az megegyezés.

— A második változatot Önök' miért nem tudták elfogadni? - fordulok ismét Vida Istvánhoz.

— Azért, mert olyan terület is van benn, amelyet nem a gazdák vittek be. Ilyen a Kana- csi völgy is, le a bölcskei határig, majd ki a bírórét a Vajai völgy torkolatáig, ami valamikor községi tulajdon volt. Ezt nem terhelhetik a polgárokra!

— A Kanacsi völgy és a

partvédő gyep területe közel százötven hektár. Ebből állami tulajdonú mintegy tizenöt hektár - veti közbe Sződi Imre, majd hozzáteszi: - Valóban voltak

cserék a téeszek között, hogy ez kit milyen mértékben érint, visszakereshető lenne. Azt is fel lehetett volna vetni, hogy mi lesz a Paksi Állami Gazdaság által használt volt dunaföldvári területekkel, így a volt szovjet laktanyától a Baracsig elterülő földekkel.

— Nincs tehát egyetértés. Hogyan tovább?

— A kárpótlási hivatalhoz nekünk jelezni kell a szövetkezet határozatát a földkijelölésről, ehhez csatoljuk az érdekegyeztető fórum jegyzőkönyvét. Az eltérő vélemény ismeretében fellebbezni fogunk. Mi a törvény értelmében jártunk el - szögezi le a fóagronómus.

— Jó lenne, ha megértenék, hogy mi nem a tsz ellen vagyunk, mint ahogy a közgyűlésen mondták - veszi át a szót Vida István, és megjegyzi:

— Én is tagja vagyok a szövetkezetnek, voltam itt mezőőr, vadőr... De kérem! Ezeknek az embereknek az érdekeit, akik kérik vissza a földjüket nekünk becsülettel kell képviselnünk.-hangyálSikeres emberek

Ha megy a szekér, sok az irigye

Beszélgetés Jákli Péterrel, Somogy megye főjegyzőjével

Siker: „Valamely cél elérésére irányuló cselekvésnek, tevékenységnek eredményes véghezvitele, észlelhető foganata."

Magyar értelmező szótár

Sikerről beszélni nálunk, Magyarországon nem divat. Befutottnak, gazdagnak mutatkozni pedig egyenesen bűn. Még mindig tart az évtizedek óta beidegződött „csak nem kitűnni" szellem, pedig igazán túl kellenne lépnünk már saját árnyékunkat. Ezért is határoztuk el, hogy „Sikeres emberek" címszó alatt olyan embereket mutatunk be lapunkban, akik munkájukban, családi életükben, vállalkozásaikban sikeresnek mondhatják magukat.

*

Jákli Péter 42 éves, Bölcskén született. Bár az általános iskolát jó eredménnyel végezte, mégis szakmunkásmunkás- képzőbe iratkozik, szülei nem tudják vállalni a taníttatását. Kőművesként a dunaföldvári költségvetési üzemnél kap munkát. Rövid időn belül brigádvezető lesz, majd művezető, 24 évesen már az üzem első számú vezetője. Megválasztják tanácselnökhelyettesnek, majd 1980-ban Dunaföld- vár tanácselnökének. 1985-től 1990-ig Paks város tanácselnöke. Közben tanul. Elvégzi a középiskolát, majd magasépítész üzemmérnöki diplomát szerez, ezt követően a közgazdasági egyetem ipari tervező szakán megkapja második diplomáját.

A rendszerváltást követően listás választáson a paksi ön- kormányzat képviselőjének választják. Egy szavazat híján nem ő lesz a Tolna megyei Közgyűlés elnöke. Három hónapig vállalkozó, egy amerikai érdekeltségű cég igazgatója. 1991. tavaszán megpályázza és elnyeri Somogy megye főjegyzői székét. Betölti a Somogy Megyei Vállalkozó Központ elnöki tisztét. Megválasztják a kormányhivatalt is magába foglaló vállalkozások fejlesztésével foglalkozó országos szervezet elnökévé is. Új funkciói kapcsán előadást tart a Lipcsében, 37 európai ország képviselőinek rendezett szemináriumon. Meghívják Franciaországba és kormánydelegáció tagjaként Tajvanba.

Nős, felesége az OTP Somogy megyei Igazgatóságán dolgozik. Húsz éves lánya főiskolai hallgató.

Á

— Sikersztori, igazi karrier történet az Öné, ha nem is egészen töretlen a pályafutása. Mondja, kik segítették a pályáján?

— Sokan mondták, hogy támogatóim vannak, azért alakult így a pályám, de ez nem igaz. Á körülmények hozták így, nem azért, mert akkora tehetségnek indultam. Valahogy úgy alakult, hogy minden beosztást olyan módon vállaltam el, hogy nem tudtam, mire is vállalkozom.

— Mi kellett ehhez? Bátorság?

— Nem bátorság. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt bennem kezdetben szorongás, hogy képes va- gyok-e megfelelni a feladatnak.

— Akkor mégis miért vállalta?

— Azért, mert vonzott a lehetőség, hogy kipróbálhatom magam. Amikor más beosztásba, új környezetbe kerül az ember, akkor még friss a látása, könnyebben észreveszi a problémákat, az adott munkahely visszásságait és megpróbál rajta változtatni. Később eltompul a látása, elfogadja, hogy nem megy minden úgy, ahogy kezdetben szerette volna.

— Na persze, eleinte könnyebb változtatni a dolgokon. Amit az „új seprűtől” elfogadnak, sót talán el is várnak, azt a régitől nem túrnék el. Elfogadják az új vezető átszervezéseit, az esetleges személy- cseréket.

— Mint új vezető soha nem törekedtem arra, hogy lecseréljek mindenkit. Én nem csapattal állítottam oda sehova, hanem egyedül.

— Akik ismerik, állítják: igen céltudatos vezető.

— Tény, hogy mindig tudtam, mit miért csinálok és véghez vittem azt, amit akartam, s ehhez mindig megtaláltam a megfelelő társakat. Soha nem voltam féltékeny a beosztotta- imra, hagytam őket önállóan dolgozni. Egy vezető ne próbáljon mindig mindenkinél okosabb lenni, inkább integrálja a munkatársai tudását.

1— Milyen kontrollja volt mint vezetőnek?

— Igyekeztem fékeket beépíteni, kontrolláltatni a döntéseimet. Pakson nem zajlott úgy le tanácsülés, hogy ne lettek volna ott legalább kétszázan.

Persze hogy egy gyűlés ennyi embert vonzzon, ahhoz olyan napirendi pontok kellennek, amelyek érdeklik a többséget.

— Ami azt illeti, az Ön elnöksége alatt nem voltak éjszakába nyúló ülésezések.

— Nem szerettem a hosszú üléseket. Tanácselnökségem alatt a leghosszabb ülés három óráig tartott. Meggyőződésem ugyanis, hogy komoly dolgokat, komoly emberekkel rövid idő alatt el lehet intézni.

— Szeretett tanácselnök lenni?

— Nagyon szerettem azt a munkát, igaznak találtam az eredményeit.

— Mint tanácselnök renitensnek számított újításai miatt. Hogy mást ne említsek, már akkor vállalkozói csoportokat hozott létre a városi tanácson, amikor másutt még csak szigorúan osztályokban tudtak gondolkodni. Aztán ott volt az az eset, amikor egy év alatt a szokásos két utca helyett negyvenegy utcát betonoztak le úgy, hogy versenyeztették egymással a lakóközösségeket. Ehhez képest 1990-ben senki sem kérte, hogy maradjon. Számított erre?

— Mint Németh Miklós tanácsadó teamjának a tagja, részt vettem a reform előkészítésében, így nem ért váratlanul a dolog, de kétségtelenül okozott némi traumát az életemben. Nagy tanulság volt tanácselnökségem utolsó egy éve, amikor csak vegetáltam. Ha még egyszer kezdhetném, előbb felállnék, nem várnám meg a választást.

— Persze, mert Önben van bizonyos pionír szellem, mondhatnám úgy is, hogy az „újrakezdések embere”.

— Hát magam is úgy vélem,

hogy az a típusú vezető vagyok, aki négy-öt évre jó egy helyre. Azok az emberek ugyanis, akik hajlandók az ütközésre, azokat vagy nagyon szeretik, vagy nagyon utálják. Én időszakonként lenulláztam az életem és mindent élőiről kezdtem. Ha valaki valamihez igazán ért, annak nincs mitől tartania, arra a piacon szükség van.

— A Tolna megyeieknek mégsem kellett, mint a megyei önkor- 'mányzat elnöke.

— Kétségtelen, hogy pályafutásom alatt többször próbáltak ellehetetleníteni. Pakson is, amikor indultam a helyi választásokon és a Tolna megyei ön- kormányzati választáson is, ahol a választás napján a parkolóban szólították le az embereket, hogy ne rám szavazzanak. Most már látom, hogy ezzel csak jót tettek velem.

— A somogyiak keresték fel, vagy Ön ajánlkozott főjegyzőnek?

— Nem kellett nagyon ajánlani magam, többen több helyről megkerestek. Voltak, akik ismerték a munkámat és azt mondták, ennek az embernek ide kell jönnie.

— Gondolom, ettől kezdve sima útja volt.

— Igen. Nagyon kellemes dolog, ha az ember elmegy egy új helyre, előveszi a megye térképét, nézi a városokat, falvakat, aztán elmegy mindenhova és rengeteg érdekes, izgalmas dologgal találkozik, új. kihívásokkal, új erőpróbákkal. Meg aztán ha az embernek megadatik, hogy újra kezdhet valamit, akkor igyekszik elkerülni korábban elkövetett hibákat és ezért sokkal hatékonyabb lesz a munkája.

— Megvannak a régi barátai, vagy csalódott bennük?

— Ne nyafogj, ne haragudj senkire! Ez a jelszavam. Az a szakasza az életemnek lezárult, kész, vége. Amit untam, az utólagos magyarázkodások voltak, hogy ki miért nem tudott támogatni.

— Sikeres vezetőnek tartja magát?

— Siker? Ilyennel nem foglalkozom, azt, észreveszem, ha az irigyeim száma megnő, olyankor tudom, hogy megy a szekér. Egy dologra törekedtem: akik bíznak bennem, azok ne okozzanak csalódást.

F. Kováts Éva Fotó: Ótós Réka

Harc a Don-kanyárnál, fogság Kijevben

Csörgő Jenő háborúja

Csörgő Jenő 1942 augusztus 11-én sebesült meg a Don-ka- nyarnál. Ott, a frontvonal mögötti elsősegélyhelyen írta a következő verset:

Páros csillag az ég alján, akkor, mikor megreped a hajnal 'Ütközetben áll az ezred, a katonák sebesülnek, halnak A Don-menti kanyargónál húzódik a magyar lövészárok A harci zajban rád gondolok, tőled rózsás leveleket várok

Igazából Csörgő Jenő nem tartozik a versíró emberek közé. A nagyszokolyi földműves 1942 június 18-án indult a háborúba, huszonkét éves korában. A megérkezés után már az első vonalban harcolt.

Csörgő Jenő ma is emlékszik zászlóaljparaficsnokának, vitéz Bede-Fazekas Ödön alezredesnek a nevére.

— Ez az alezredes az első világháborúban az olasz fronton Isonzót is megjárta. Azt mondta nekünk: negyven szta- linorgonával állunk szembe, de tizenkettőre tönkretesszük az orosz erőket. Hát, mi akkor azt sem tudtuk, hogy mi az a szta- linorgona. Később derült ki, hogy ez a neve a katyusának. No, még a támadás előtt találkoztam az egyik földimmel, aki a páncéltörőknél szolgált. Éppen együtt ebédeltünk, amikor egyszercsak megszólaltak oda- átról a sztalinorgonák. Túlról meghallották a nagy készülődés zaját, s jól megszórtak bennünket. Ekkor sebesültem meg a bal karomon, de ennek ellenére két hét múlva mentem vissza az első vonalba.

Csörgő Jenőhöz hálás volt a sors: a doni áttörést élve megúszta, a visszavonulás keserveit is túlélte, sőt, a tífusz sem tudta elvinni. Frontszolgálata - legalábbis akkor úgy hitte - 1943 május elsején ért véget: ekkor érkezett vissza Szekszárdra. Az igazi megpróbáltatások azonban csak ezután kezdődtek.

— A román kapituláció idején, 1944 augusztusában ismét behívtak. Debrecen és Nagyvárad térségénél húzódott akkor a front, ott a páncélosok csaptak össze. Volt olyan nap, hogy Nagyvárad kétszer-háromszor is gazdát cserélt... Hol ide dobtak bennünket, hol oda, de nem volt mese, a túlerő elől vissza kellett vonulnunk.

A harc azonban folytatódott, legalábbis Csörgő Jenő számára 1944 november 18-ig. Nevenapján esett szovjet fogságba Monomái, ahol csapattársaival együtt bekerítették.

— 1044 napig voltam fogságban, a kijevi 7062/7-es számú lágerben. Borzasztó körülmények között éltünk, negyvenötén voltunk egy kis szobában, ahol egymásra borulva aludtunk. Amikor kitört a hóvihar, három napig ki se tudtunk mozdulni. Negyvenhármán pusztultak ekkor el. Úgy néztünk ki, mint a póznák.

A fogság közel három év távoliét után ért véget, Csörgő Jenő 1947 szeptember 29-én ért haza, Nagyszokolyba. Először cselédnek szegődött, majd a té- eszben talált munkát, ipnen is ment nyugdíjba. Beszélgetésünkkor büszkén mutatta katonai kitüntetéseit, s már a későbbi időszakból származó, kiváló munkájáról tanúskodó okieleit, bizonyítványait.

— A háború? Az ember néha mesél arról ezt-azt, de látom, hogy aki nem volt ott, az nem nagyon érti, miről van szó. Ezért csak azt kívánhatom, hogy senki ne ismerje meg azt a sorsot, amit a mi korosztályunk sajnos megismert.

Szeri Árpád

Hímeskövek, virágok, köszöntök

Mintha a múlt héten történt volna, hogy Szekszárdon a Kölcsey lakótelep egyik épületének földszinti tereit Mattioni Eszter gyűjteményes kiállításának rendezi be a város akkor illetékes tanácsa. Olyan példaértékű tett volt - érzékelhetjük napjainkban -, amire az utókor is jó szívvel gondolhat. A szépséghiba nem a kezdeményezésben volt, hogy egy kortárs művésznek még életében megteremteni a „múzeumát", hanem a hely kiválasztása igazolódott szerencsétlennek. Egy új gondolat nyomán, új helyre kerültek az alkotások, ahol napjainkban is megtekinthetők, Szekszárdon a Béla téri - régi megyeháza - épületében.

Az emlékezőnek közelinek tetszik, mikor Bezerédj Pál Tolna megyébe hozta az ölasz Mattioni családot, a szekszárdi selyemgyárba. E város lett szülőhelye a hímeskövek művészének. Amikor Mattioni Eszter tanulni készült és elindult a művészetek útján, még pontosabban, amikor 21 éves korában az Akadémián Rudnai Gyula tanítványa lehetett, nem gondolta, nem gondolhatta, hogy majdan kövekkel rakja nevét a művészetek történetébe. KorMattioni Eszter 90 éves

társai közül kegközelebb állónak Barcsay Jenőt, Bernáth Aurélt, Aba-Novák Vilmost érezhette. Baráti jelenlétük mellett meghatározó élményt jelentett a szolnoki művésztelep élete is.

Igazi fordulat akkor következett az alkotói pályán, amikor a tolnai táj népművészeti egységeinek már megfestett élményeit kövekből gipszágyba rakta, majd cementtel kiöntötte. Tette mindezt arra a kérdésre válaszolva, hogy az építészet és a képzőművészet együttműködésére megoldást leljen. Sajátos mozaiktechnika lett a sárközi, sióagárdi forrásokból táplálkozó festőnő egyéni hangjának megteremtője, éltetője, hírmondója.

A dolgok természetéből következtethető, hogy e hímeskö- veket sem fogadta egyértelmű elismerés a kritika részéről, sőt napjainkban is megoszlanak a vélemények, a megjelenített tartalom és a kivitelézett technikai megoldások egységét illetően. E köszöntőnek szánt jegyzet célja nem lehet egyik vagy másik vélemény melletti állás- foglalás, hanem tisztelgés, az idősebb nemzedék, kortárs, alkotó embere előtt. Főhajtás, a hét évtizedes pályafutás szüleFotó: Gottvald Károly

tésnapi visszapillantóival. Üdvözlet, azok részéről, akiknek nem áll módjukban egy csokor színes mezei virággal bekopogni a műtermes házba, átadva a tolnai táj, Szekszárd város erőt, egészséget, békés jókedvet, áldásos alkotói munkát kívánó szavait.

Szekszárdon a Pollack Mihály tervezte klasszicista épületben látható állandó kiállítás ezekben a napokban kicsit ünnepibb fényű, együtt vannak itt hímeskövek, virágok, köszöntők, hiszen Mattioni Eszter kilencven éves. Décsi Kiss János