Tolnai Népújság, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14 / 63. szám
1992. március 14. HÉT VÉGI MAGAZIN MSPUJSAG 5 KORszerű jegyzetek (3.) Új gazdája van a kertnek Új gazdája van a szomszéd kertnek. Két-három évig szinte senki sem művelte. Tavaszonként belekapirgált valami fogadott ember, de nyár derekára megint vállig ért a gaz. A kerítéshez közeli kis fáit, . a sárga ringlót, meg a bordó őszibarackot termőt permeteztem, sőt az áthajtó ágakat metszegettem is. Igaz, hogy cserébe én is át-áthajoltam a gyümölcsért. Úgyis ott rohadt volna el. Kartávolságon belül a málnát is „gondoztam"; már ami túlnőtte a gyomokat. S volt még egy említésre méltó növénye ennek a magára hagyott - a régi tulajdonos által már nem, az új által még nem művelt - kertnek: egy szőlőtő. Egyetlenegy. Erős, szerte futó, 2-3-4 méteres indákkal, s az indákon súlyos, mélykék, hosszúkás bo- gyójú fürtökkel. Talán a Nap járása, talán a tisztább, levegősebb élettér utáni vágy miatt kapaszkodtak át kacsai minden évben hozzám... , Valahogy úgy vagyunk ezzel a piacgazdaság pilléreire támaszkodni vágyó képviseleti demokráciával, mint a házassággal. Nem éppen álmaink netovábbja, de földi ember még nem talált ki tűr- hetőbb együttélési formát. Most, az átalakulási időszakban forr, buzog, burjánzik minden. Ölre mennek a szélsőségek, pozíciókat próbálnak szerezni, s ha egy kis szerencsénk van, éppen dulakodásuk nyomán tárul föl előttünk az egyedül-járható arany középút. Ez a nagy helyzet. Persze még nincsennek szabályozva a folyamatok, hisz még az sincs szabályozva, hogy kik is szabályozhatnák őket. 4 — Tessék mondani, megtörtént már a rendszerváltás? — Melyik? 0 Aki kövér, az nem sovány. Éljen Torgyán! Vesszen Torgyán! Kár, hogy a politika a vitatkozás művészete. Kár, hogy a politika a háború folytatása, más eszközökkel. Kár, hogy a politika a lét kacér szolgálóleánya. Kár, hogy a politika a hatalomért folytatott harc bunkósbotja. Kár, hogy a politika mindent letarol, ha „jobbat" akar. $ Kokárdát és zászlót bonts, egy, kettő! Mi nem ünnepiünk együtt a kommunistákkal! Kokárdát és zászlót bonts, három, négy! Mi nem ünnepiünk együtt az ellenzékkel! Kokárdát és zászlót bonts, öt, hat, hét! Mi nem ünnepiünk együtt. A lyukas lobogókon átsüvít a szél. Bekukucskál a dobhártyák mögé. A szürkeállomány a régi. Végülis: kié március 15-e? Egymást érik a forradalmi tavaszok, nyarak, őszök, telek mostanában Kelet-Európá- ban. Elég! Éljenek az otthon maradó névtelen néptömegek, a békés szántóvetők, a szülő*szülők! Éljen a nyugalom és a jószomszédi barátság! Új gazdája van a kertnek. Leégette a dudvát, vele égett valamennyi lágyszárú növény. A fákat kivágta, a gyökereket kiásta. Aztán elrendezte a területet, ágyásokat alakított ki. A hagymát már el is dug- gatta. Most minden rendezett, és sivár. A tulaj pontos menetrend szerint dolgozik. Előkészített helye van a borsónak, zöldségnek, krumplinak. Már az idén jó termést vár, jövőre még jobbat. Dicsekszik, dicsérem. Végső soron nekem is fontos, hogy ne árnyékoljanak, ne bújjanak át a kerítésréseken, ne szórják el magvaikat a gyomok. Mondhatnám úgy is: végre történt valami! Megtörtént, megnyugodtam. Belenyugodtam. Pedig azt a szőlőt cefetül sajnálom ... Wessely Gábor Fotó: Bakó Jenő Március öröksége N em a vezetők voltak nagyok; a nép volt óriás, mely őket fölemelte - írta naplójába Jókai 1850-ben s a forradalmat valamennyi résztvevő élete legnagyobb eseményének, múlhatatlan élménynek látta. Pedig azon a nevezetes március 15-én nyirkos hideg volt, szakadatlanul esett a hó és az eső, a sokaság azonban elszántan gyalogolt a Hatvani utcába, ahol Länderer nyomdája állt. Kinyomtatták a Neihzeti dalt s Petőfi szavait zúgva ismételte a tömeg: Rabok továpb nem leszünk! A szemtanú pegré Alajos azt írja, „életemben se láttam ilyen gyújtó hatfest. Mintha a felhők nem is ha iát, de villanyszikrákat szórnának, s az emberekben az agyvelő, a kebel, mint gyúanyag egyszerre lángba csapott volna". A tömeg a nyomdából a várba ment, ahol a Helytartótanács ülésezett. A küldöttek átadták a tizenkét pontot, a tanácstagok pedig mindent elfogadtak, a két államfoglyot, Czuczor Gergelyt és Táncsics Mihályt azonnal szabadon engedték. „Soha életemben olyan rémült arcokat nem láttam, mint ezeké a nagyságos királyi tanácsos uraké volt" - folytatja Degré, maga is a nép küldötte. Az esemény jelentőségét nem lehet eléggé méltatni, legföljebb azt kérdezhetjük: ilyen egyszerű forradalmat csinálni? Petőfi azon az éjszakán ezt írta naplójába: „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs..." Valóban, ilyen egyszerű is tud lenni a történelem. A kortársak visszaemlékezéseiben még a március 15-i zord időjárás is megszépül, s ezt a nemzedéket mi is örök dicsfényben látjuk, pedig a harc elbukott, hőseire börtön várt és bitó. De erre nem is gondoltak. Degré Alajos visz- szaemlékezéseiben van egy jelenet, amely ma is elborzaszt, mert a víg bajtársak nem is sejtik, hogy a leselkedő halál árnyékában reménykednek a biztosnak hitt jövőben. Woroniecki herceg, gazdag lengyel főúr, kilépett a Császári vértesektől, saját költségén légiót szervezett s az volt legfőbb kívánsága, hogy találkozhassék Petőfivel. Ő azonban húzódozott, herceggel nem parolázott soha, s végül mégis ráállt, s percek alatt szívébe zárta a hős lengyelt. Egész éjjel hévvel folyt a beszélgetés, „egyik sem tőn fogadást, egyik sem esküdött, de mindenkik homlokáról le lehetett olvasni: Ott leszek!" - írja Degré, s szomorúan teszi hozzá: „Közülök csak magam éltem túl az eseményeket." Woronieckit a temesvári csatában fogták el, s halálra ítélték. „Oly bátran lépett a vesztőhelyre, mintha csatatéren dicsőséges halálba menne" - tudósít Degré. Mi volt a titka ezeknek a hősöknek, akik pusztákról, nemesi udvarházakból vagy messze idegenből érkeztek magyar földre, s volt közöttük, aki nyelvünket sem ismerte. Röviden felelhetünk: hittek a szabadságban. Ott volt homlokukon a jegy, s a bukást is emelt fővel viselték, igazuk tudatában. Pedig a szabadság bonyolult fogalom, Petőfi, Vasvári, Woroniecki herceg vagy Bem nem is érte be ennyivel, a magyar szabadságot a világszabadság részének tekintette, s úgy érezték, karnyújtásnyira van tőlük. Pedig messze volt, elérhetetlenül messze, s kérdés, hogy ma közelebb vagyunk-e hozzá? Utópia? Háborgó világunkban mindenképp annak látjuk, pedig mégis csak ez március öröksége. Volt akkor is korrupció, sötét ügyletekben sem volt hiány, Debrecenben az egyéni indulatok is kártékonyán hatottak, Kossuth a diadalmas sajtó- szabadság korlátozást is fontolgatta, mintha a muszka túlerővel szemben ez segített volna. A függetlenségi nyilatkozata legrosszabbkor hangzott el, hősi gesztus volt, de a józanok tudták, hogy néni vezet sehova. Akik a szabadságra esküdtek, harcoltak tovább, az utolsó pillanatig. Amikor Petőfi elindult Segesvár felé, már csak a csodában hitt, utolsó verse, a Szörnyű idő, a pusztulás iszonyú víziója, mert „talán az ég meg- esküvék, hogy a magyart kiirtja Mindent tud, átlát a politika praktikáin. Ennek a végzetes 1849-es esztendőnek első versében keserűen írja: magára hagyták egymagára a gyáva népek a magyart. De ennél több is történt, az ifjú Ferenc József tehetetlenségében a gáncstalan Miklós cárt hívta segítségül, Európának pedig „elzúgtak forradalmai", nem a világszabadság, de a magyar szabadság kivívása sem volt kívánatos a hatalmi érdekek szövevényében. Meghalni csak emelt fővel érdemes, s a szabadságharcosok jól tudták ezt. De a túlélésnek is van pátosza. A hősi halál magasztos és dicső, a végső igazság mindig a letiport nép mellett áll, amit a túlélőnek kell igazolnia. A debreceni lázas napokban a később gyanúba hozott békepárt a túlélés lehetőségét kereste, mert jól tudta, hogy a bölcs kompromisszum nem azonos az árulással. Kemény Zsigmond két tanulmánya a forradalom után mindent mérlegre tesz, s szembe mer nézni azzal a keserű ténnyel is, hogy Európában nem volt érdeke a szabadságharc győzelme, nem is segítette elő, akkor pedig marad a kiegyezés, ami nem a diktátum elfogadása, hanem méltányos alku, ahogy Deák valósította meg 1867-ben. Ez is március öröksége, amivel nem árt számot vetni oly sok balszerencse után. 1848. tartalma a múlt század végére kiürült. A dicső múlt ünnepi pohárköszöntők frázisaiba költözött, a hajlíthatatlan 48-asok tüntetőén kitértek a császár elől, ha éppen Magyar- országon vadászott, látni sem akarták, pedig ekkor már apostoli királynak titulálták az aradi vérengzőt. Az idők változtak, a szabadság pátosza helyébe a tőke realitása lépett, s aki ezt figyelmen kívül hagyta, beülhetett a díszelnökségbe a hazafias ünnepségeken, de a valóságban 48 itt felejtett emléke volt, díszes kövület, amire pedig nem ad hitelt a bank. A z idő a békepártot igazolta? Ha így is lenne, ehhez nem kell semmit elvenni a hősök dicsőségéből. A maga módján az okos túlélő is lehet hős, csak tudja tisztelni a múltat és szolgálni a jövőt. Becsülettel és talán több szerencsével. Csáttyi László „A fiam nem vétkes" ' , Kilenc év kálváriáj a Egy anya keresi a fia igazát Mélyen felkavaró levelet hozott a posta szerkesztőségünkbe. Egy édesanya 9 éve keresi, 20 évesen, baleset következtében meghalt gyermeke becsületét. „Sorra megemlékezünk az 50-es években halálra kínzottakról, meghurcoltakról, de ki fog szót ejteni arról, hogy hány idősnek, középkorúnak, fiatalnak kellett meghalnia a hazánkban 45 éven keresztül ideiglenesen itt tartózkodó szovjet hadsereg aljasságai miatt?!. .. Arról még soha sehol nem olvashattunk, hogy hány halálos balesetet okoztak a kivi- lágítatlanul hagyott harckocsijaikkal útjainkon" - írta levelében. Kővári Istvánná még ma is gyászol, nem akarta és nem is tudta elfelejteni annak a január végi estének végzetes pillanatait. Nem tehette, hiszen számára nem maradt más, mint kimondani: a fia nem vétkes a „halálos közúti baleset gondatlan okozásában", bár eddig nem volt fórum, ahol ezt elhitték neki. — Fájdalmas kényszert érzek magamban, hogy egyszerű emberként, gyászoló anyaként megemlékezzek Róla, mert akkor 1983. január 27-én, amikor az életéért reszketve ültem a kórházi széken a folyosón és éreztem, hogy elveszítem Őt, megfogadtam, hogy amint lehet elmondom, hogy borzalmas körülmények között érte a halál. Aznap Pesten voltunk, a férjem, a lányom, a fiam és én. A lányom esküvőjére készülődtünk, vásárolgattunk. Vége volt a vizsgaidőszaknak, mindketten az orvosi egyetemre jártak, egy felszabadult, vidám napot töltöttünk együtt. Hazafelé a fiam vezetett, 20,20 órakor Kömlődtől nem messze, a 99-es kilométerkőnél egy hirtelen csattanás, mintha betonfalnak ütköztünk volna. Egy kivilágí- tatlan szovjet harckocsi teljes egészében elfoglalta az út jobb oldalát. A baleset helyszínéről a szovjetek minden segíteni szándékozót, ellentmondást nem tűrve, tovább irányítottak. Mi négyen, teljesen kiszolgáltatva, ottmaradtunk egy hadseregnyi katonával. Dunaföldvár- ról a szovjetek ügyésze perceken belül ott volt és mindent elkövettek, hogy úgy látszód- jon, mintha nem ők lettek volna a hibásak. Mentőt nem hívtak, az eset után háromnegyed órával egy arra utazó férfi telefonált a kömlődi halászcsárdából. Rajta kívül egyetlen ember sem merte venni a bátorságot, hogy látva kiszolgáltatottságunkat, tegyen értünk valamit. Ez a jó ember, később felkeresett bennünket a kórházban és megdöbbent azon, hogy fiúnk a baleset napját követő reggelen belehalt sérüléseibe. Elmondása szerint amikor látott bennünket, fiúnkat életképesnek ítélte meg. Kértük, hogy mondja el a rendőrségnek, de azt már nem vállalta, félt és féltette a családját. Akkor, '83-ban ez érthető volt. — Mind a négyen megsérültek? — A lányom könnyebben a fején, de ő tért elsőként magához és segíteni szeretett volna, mondta a katonáknak, hogy orvostanhallgató, de nem engedték. A férjem medencéje, bordái, térde, eltört, az ő élete is veszélybe került. Hetekig ágyhoz volt kötve. — Kihallgatták önöket a baleset után? — Egyetlen rendőr hallgatott ki bennünket, aki elmondta, hogy elgázoltunk egy katonát is. Ez az egy kihallgatás elegendő volt ahhoz, hogy a továbbiakban az ügyet nélkülünk folytassák le a bíróságon. Két hónap elmúltával Sólyom Bódog vezető ügyész tanácsa kimondta fiúnk bűnösségét, miszerint nem az út és látási viszonyoknak megfelelően vezetett. Az iromány szerint a szovjet kocsi lámpái üzemképesek voltak, amellett egy forgalomirányító katona lámpával körözött nekünk, őt elgázoltuk. Képtelenség, aljas hazugság. A határozat szerint mi családtagként elfogultaknak számítunk, a szovjetek szava a döntő. Sehol egy hiteles tanú, sehol egy hiteles bizonyíték. Ha volt is ott egy halott katona, a gyakorlatuk során bárhogy meghalhatott, és azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy a halálát mi okoztuk. Rendőrkapitányi, ügyészi fogadóórára is elmentünk, de csak fiúnk bűnösségét hangsúlyozták, fellebbezésünket elutasították. Mindenütt szinte megvetésben volt részünk, úgy fogadtak bennünket, ‘mint a bűnözőket. Egymással versengve harsogják az újságok a nyomort, a szegénységet, a kilátástalansá- got, de higgyék el, az az igazi gazdagság, ha életben tudhatják szeretteiket. Minden más megoldódik, ha türelemmel, összefogással, takarékossággal élünk néhány évet, mert tudni kell, hogy nem akármilyen helyzetből vergődik ki ez az ország. Mauthner Ilona I Vörösmarty Mihály: Szabad sajtó Kelj föl rab-ágyad kópéméiról, Beteg, megzsibbadt gondolat! Kiálts fél érzés! mely nyögél Elfojtott, vérző szív alatt. Oh, jőjetek ki, láncra vert rabok, Lássátok a boldog, dicső napot, S a honra, mely soká tűrt veletek, Derűt, vigaszt és áldást hozzatok. (1848. március 15-16.) Petőfi Naplójából „Ma született a magyar szabadság, | mert ma esett le a sajtórul a bilincs. 1 Vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely I nemzetiek szabadsága? Üdvez légy születésed napján, magyar szabadság!" L (Március 15-én késó éjjel) Reggel
