Tolnai Népújság, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-08 / 33. szám
8 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. február 8. A zománcozó ékszerei Gondolatok Stekly Zsuzsa alkotásai között Zománcozó. így jelöli foglalkozását bélyegzőjén a Bony- hádon élő Stekly Zsuzsa, akinek alkotásaival a bonyhádi Vörösmarty Mihály Művelődési Ház kiállító termében találkozhatnak az érdeklődők. Amit a zománcról - lexikálisán - ismerhetünk, annyi, hogy általában fémek bevonására, díszítésére használják és rendszerint fehér, vagy színezett üvegolvadék, sok-sok alapanyaggal. Nem fontossági sorrendben és csak néhányat említve ezek közül: szóda, ólomoxid, bórsav, mész ... Égetési eljárás után kerül csak használatba. A hőmérséklet 8-900 Celsius fok, amivel dolgozni kel egy zománcozónak, zománcművességgel foglalkoKékszeműek zónák. A Bonyhádon élőknek aligha kell részletezni mindezeket, hiszen a helyi zománcgyárban sokuk megismerkedhetett azzal a mesterséggel, aminek múltja a XV. században eredeztethető. Ebben a gyárban kezdett ismerkedni a zománccal Stekly Zsuzsa, aki e városban született 1954-ben. A pécsi művészeti szakközépiskola reklámgrafikai szakán végzett Erdős János és Lantos Ferenc tanítványaként. így került dekoratőrként a már említett bonyhádi zománcgyárba. Itt édesapja útmutatásai mellett egyre közelebb került a zománchoz, ami kifejező eszközévé lett. Ezen a ponton kell időzni néhány gondolat erejéig: kifejezni önmagunkat. Stekly Zsuzsa azért választotta a művészeti iskolát tanulmányai színterének, mert már gyerekkorában is rajzolt. Ez volt számára a természetes megnyilvánulási forma. A mai napig ilyen módon továbbítja gondolatait magányról, életről, elmúlásról, játékról, tündérekről, álmokról. Rajzolt vonalai gyermeki hittel telítve tiszták. Azok is maradnának, őrizve természetességüket, ha nem kényszerülnének zománcba. Hitelesebb volna az alkotói szándék, ha mindezeket grafikai eszközökkel, színes krétákkal fogalmazná. A zománc mintha kevésbé engedelmeskedne ilyen gondolatok továbbításához. Képeinek azon Faragott oltár Virrasztók felületén, ahol hagyja az anyag és tűz játékát érvényesülni, a maguk törvényszerűségében élni, ott kiteljesedik a szépség. Ebből adódóan érettebbek Stekly Zsuzsa ékszerei. Ezekben a tartalom és forma egysége nem csorbul. A cél eszköze híven valósítja meg az elképzeléseket. A kar- és nyakékek, fülbevalók, kitűzők számtalan alakban hordozzák a zománcot, mint esztétikum képviselőt. Ezeken az apró tárgyakon az anyag szabadon rajzolja meg mindazt, ami a technológiából eleve elrendelt. Önnön fényében pompázik, mert az alkotó érintése ezt lehetővé teszi. Stekly Zsuzsa a maga által megszabott utat járja. Önálló kiállításainak száma meghaladja a félszázat. így Győrtől Békéscsabáig sok helyen találkozhattak zománcképeivel, ékszereivel. Kitartó makacssággal halad tervezett céljai felé, közben minden érdeklődő tekintetet, őszinte bírálatot tisztelettel és örömmel fogad. Decsi Kiss János — Ne akarjon engem lerohanni! Annyira nem sürgős a dolog. Tény, hogy a legutóbbi találkozásunk óta sokat gondoltam magára. Nézze, én őszinte nő vagyok. Nem szoktam kertelni . . . Most tulajdonképpen hova is megyünk? ... Vagy elkísér haza? ... Jó!... Én arra szoktam járni. Csöndes utca, most egy kicsit sötét van már. Korán esteledik. Mondja, van most barátnője. Legyen maga is őszinte. Hallottam a doktornővel való kapcsolatáról és a ... szóval előttem nem kell tagadnia. Nem vagyok szent én sem. Szeretek mindent az elején tisztázni, hogy később ne okozzak csalódást, na és én se lepődjek meg túlságosan. Hűvös szél csapott az arcukba, mikor befordultak az utcán. A nő nem hagyta szóhoz jutni a férfit. A múlt alkalommal úgyis fordítva volt. Régóta ismerték már egymást az utcáról, meg annyit tudtak a másikról, hogy mivel foglalkozik. Egyik találkozásukkor valami különös dolog történt velük. Hosszan nézték egymást, míg várakoztak ki-ki a -dolgára, aztán amikor beszélni kezdtek, a férfi gyorsan egy csomó - látszatra - semmiséget hordott össze barátságról, szerelemről ... — Abban egyet tudok érteni magával, hogy nem lehet férfi és nő között barátság, ha egyébként egészségesek. Erről akartam meggyőzni egyik ismerősömet, mielőtt nagymama lettem volna. Megnősült ugyanis a fiam. Csodálkozik? Megrémültem az igaz! A férjem öt éve eszik, iszik, alszik csak otthon. Engem meg szinte rendszeresen traktáltak, hogy milyen csinos vagyok. Megálltam ruhátlanul a tükör előtt és megnéztem igazuk van-e. Tudok én reálisan látni. Akár hova nyúltam, keménynek találtam a testem, amit néha csak magam simogatok. Tudja, hogy ez mit jelent egy nőnek? Már megint a szél! Fogadok nem sejti hol figyeltem föl magára! Egy kora tavaszi napon mentem haza a parkon át. Jött egy kalapos nő, a szél elkapta a kalapot és a bokrok közé fújta. Maga is arra járt és visszavitte a nőnek ... Ugye nem emlékszik? A mozgása tűnt fel nekem, ahogy megállt a nő előtt, picit meghajtotta fejét. Nem ismerhették egymást, mert úgy tűnt, mintha bemutatkozott volna. Akkor én magát „Szél úrnak" neveztem ... Most is dolgozik a szél, ezért jutott eszembe. Tettek pár lépést, újabb sarok következett. Fázósan húzták nyakukat kabátjaikba. Megálltak pillanatra. — Aztán megismerkedtem egy nálam jóval fiatalabb férfivel. Egyedül élt, lakása volt. Teljes diszkréció, semmi lebukásveszély. Amit én nem kaptam meg otthon, azzal ő teljes mértékben kielégített. Egyébként vallom, hogy a karban tartott szexuális élet megőrzi a házasságokat. Ha nincs rendben, akkor bomlik, ahol tud. Nem kellett elválnom, nem kénysze- rített senki. Olyan órákat éltünk át, hogy regénybe illő. Csak mosolygok, amikor tévében látok egy-egy hasonló témájú filmet. Semmi az a mi történeteinkhez. Megtehettem, hogy délelőtt szeretkezzünk, mert akkor akarta ő, vagy én. A szomszéd irodában dolgozott ugyanis. Föltűnt talán, hogy múltban beszélek? Úgy gondoltam vége!... Vagy ... Nem is én gondoltam ... Nem fogja elhinni! A legutolsó találkozásunkkor olyan boldogok voltunk, mint soha. Igaz, bele is adtunk apait, anyait. Elköszöntünk. Akkor alig múlt dél pár perccel. Ö nem jött vissza az irodába. Másnap hallottam, hogy infarktussal bevitték a kórházba. Csöndben lépkedtek egymás mellett. Összeért a karjuk. Hagyták így és talán kicsit marasztalták is ily módon egymást. — Na én itt elköszönök. Ne jöjjön tovább! Örülök, hogy megvárt. Azt is bevallom, számítottam rá, hogy találkozni fogunk. Mondjam azt, hogy biztos voltam benne? Átlátok magán, nem félek! Maga tisztességes szefl&tő lehet. Vannak ilyen emberek. Hadd kérjem, hogy ne legyen tolakodó. Áz illik a maga egyéniségéhez. Meg lesz a jutalma úgy is! Várni fogom, hogy mikor láthatom újra. Isten hozta nálam, Szél úr! Decsi Kiss János írás közben (Extra Hungáriám ...) Ismert szállóige, szívesen idézték eleink, hol ilyen, hol amolyan hangsúllyal. Pontosan így hangzik: Extra Hungáriám non est vita, si est vita non est ita, vagyis Magyarországon kívül nincs élet, ha mégis van, az nem ilyen. A szállóigének tisztes irodalma van, bár nem is magyar eredetű, Lu- dovicus Caelius Rhodiginus olasz humanista jegyezte le a XVI. század eljején. Állítólag pa- dovai magyar diákoktól hallotta, akik így emlékeztek Mátyás király korára. A XVIII. században volt igazán népszerű, kedvelve idézték, ekkor azonban már egészen más hangsúllyal s a nemzeti öntudatra épp úgy gondolhatunk, mint a nemesi elzárkózásra, begyöpösödött elmék korlátoltságára. A szállóige története filológiai kalandregény, amit nem követhetünk nyomon, az is közömbös, hogy igaz-e vagy sem, mert egy magatartás példája, tükrében mindig az a kor jelenik meg, amely jelszavának választotta. Egyelőre elégedjünk meg azzal, hogy alapjában hamis, nincs általános érvénye, még politikai értelemben sem. A magyarság sorsa kezdettől egybefonódott Európával, akkor is, ha a Nyugat - a művelt Nyugat, mondtuk hajdan mélabúsan - időnként megfeledkezett rólunk. A nemesség a XVIII. századtól mondogatta szívesen, már nem is az országra, hanem csak megyéjére gondolva. Gyulai Pál versében így szól a táblabíró: Vármegye az országom! Törvény magam vagyok én! - folytatja önérzetesen, még 1868-ban is, a vers keletkezése idején. A király ugyan nagy úr volt, vármegyéjében azonban a nemes legalább olyan hatalom, s a hagyomány úgy tudja, hogy Úgocsa vármegye - ki emlékszik ma már, hol is volt? - 1527-ben az üzente Fedinánd királynak, hogy nem koronáz, Ugocsa non coronat. De mindez játék a történelemmel, kedélyes anekdoták füzére, aminél érdekesebb a szállóige továbbélése. Mert valamiképp mindig jelen volt életünkben, néha csak arra emlékeztetett, hogy az osztrák sógor felesége ha megszakad se tud olyan marhapörköltet főzni, mint a Fáni néni, máskor politikai hangsúlyt kapott, a hajdani szocialista táboron belül is. Mert mégis csak mi voltunk a legvidámabb barakk, amelynek lakó legalább abban különböztek az „újtípusú embertől", hogy lakásunkban volt hűtőszekrény, három évenként nyugati útlevelet kaptunk 70 dollárral, ami nem is volt csekélység, s lassan a bécsi vagy firenzei szállodaportás természetesnek vette, hogy a vasfüggöny mögül is szállingóznak vendégek. Ilyen csak nálunk van, sugalltuk akaratlanul is, s jól emlékszem, milyen irigységgel vegyes pártos fejcsóválással hallgatta Kelet-Berlinben egy művészettörténésznő, hogy tőlük egyenesen Itáliába utazom. Extra Hungáriám non est vita? - a béketábornak nevezett barakkban mégis csak volt némi ok a vidámságra, s ezt hivatalosan is tudatosították. Még olyankor is, amikor a Szovjetunióban jártunk. A moszkvai Rubljov múzeumban egyik utitársunk azzal köszönte meg a több nyelven beszélő muzeológus kisasszonynak okos előadását, hogy átadott neki egy amo-szappant. Nevetséges, sőt megalázó ajándék volt, szerettem volna elsüllyedni szégyenemben, de a muzeológus kisasszony, akit őszintén csodáltam felkészültségéért, mosolyogva mondta, ó a magyarok milyen figyelmesek s meghatottan nézte az olcsó szappant. A magyarok időnként valóban figyelmesek voltak és előzékenyek, irigyelni is lehetett minket. Extra Hungáriám? Már József Attila versbe foglalta: kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk ... Számukra csak extra Hungáriám volt élet, s Horthy bevonulása után újabb áradat indult, köztük írók, tudósok. Aki maradt, annak szembe kellett néznie a kapzsi feudális maradványokkal, s ide tartozik az is, hogy a katolikus egyháznak több mint egymillió hold földjén robotoltak nincstelen zsellérek. Nem folytatom, statisztikai tényekről van szó, nem hittételekről vagy pántlikás politikai frázisokról. Az extra Hungáriám jelszava a szűklátókörű falusi nemest jellemezte, aki korlátlan úr volt megyéjében, annak határát nem is szívesen lépte át, Pest-Budán vagy Bécsben elveszettnek érezte magát, aki szabad prédája kellnereknek és fiákereseknek s még csak a kutyáját sem uszíthatja rájuk. Önvédelem volt, amit kisebbrendűségi érzése táplált vagy öncsalás? Az idők során a mondás gyakorlati formája változott, de a lényeg megmaradt, akkor is, amikor az 50-es években, mint a természet legyőzői gyapottermesztésre rendezkedtünk be, s később is, midőn a legvidámabb barakk lakóinak tudtuk magunkat. Ma másként cseng vissza a régi szólásmondás. Igaz, miként a 20-as években, most is tudósok hada kél útra, nem is mindig töb pénzért, inkább a nagyobb tudományos biztonságért, ám az egész ország mégsem vándorolhat ki. Ilyen őrült ötlet csak Szálasi fejében fordult meg, aki 1944 őszén az egész Dunántúlt ki akarta telepíteni, megátalkodott hívei el is készítették a pontos menetrendet, a nép azonban maradt, miként ma is. Van élet Magyarországon kívül is, jól tudjuk, fiatalkori barátaim mellett, akiket messze sodort a történelem, bizony szegényes jelenség vagyok, ágrólszakadt, növekvő gondokkal. Közben naponta hallom, hogy kesergésre semmi okunk, mert ha átnézünk határainkon, azt látjuk, hogy mindenütt sokkal rosszabbul megy az átalakulás, a miénknél is nagyobb az infláció, s van,a hol még tej se jut a gyerekeknek. Szóval extra Hungáriám van ugyan élet, no de milyen élet? Moszkvában ráadásul hideg is van, miért hát ez a kedvetlenség, a munka- nélkülieknek sem kell olyan durcásan nézniök a világba. Mindenütt jó, de legjobb otthon, mert van egy ilyen szólásmondásunk is, ha csak valaki nem ül fel Babitsnak, aki kedvetlen pillanatában ezt írta a szülőház udvarán: mindenütt rossz, otthon legrosszabb. 1904. szeptemberében írta, abban a boldog békében, aminek már csak legendája él. Úgy látszik, akkor sem volt jó, a tényeket az önáltatás sem fedte el, s azóta csak rossz lett, rosszabb, legrosszabb. A szólásmondást azért ma is idézzük, bár tudjuk, hogy extra Hungáriám igenis van élet. Nem olyan, mint nálunk, van, ahol valóban rosszabb. Csak nem ezekhez kell mérniük magunkat. Csányi László Muzsikáló hangszerek • • Utőgordon Nemes feladatot vállalt magára a Bartina zenekar akkor, amikor elhatározta, hogy a fenti címmel különböző népi hangszereket mutat be, és megismerteti azokat a fiatal korosztályokkal. Sorozatunkban a zenekar tagjainak, Szabó Józsefnek, Szabó Lászlónak és Vén Attilának a segítségével mi is bemutatunk ezek közül néhányat. A gyimesi csángók jellegzetes hangszerösszeállítása volt a hegedű - gordon kettős. Általában a férj hegedült, az asszony szólaltatta meg az ütőgordont. Egy darab fából készült testét a teknő vájó cigányokkal faragtatták ki. Létezett hasas mosóteknő formájú és úgynevezett „kávás" gordon, sőt nemegyszer a gordonkát alakították át gordonná. Bélhúrokat hangoltak egy alaphangra, vagy az alap és a kvint hangja szólalt meg a kifeszített négy húron. A négy húr egyikét a játékos bal kézzel csippentette, míg jobb kézzel egy bot segítségével a többi húrt ütötte. Fotó: Gottvald Szabó József a ritmushangszerrel A mulya legény A mulya legény is megnősült. A nászéjszakáról azonban nem tudta, mire való. Lefekvéskor fogta a pokrócot, agyőt intett az asszonykának, s kiment a pajtába, a megszokott helyére. Másnap kérdezi tőle a szomszéd legény:- Hát az asszony mire való?-Arra, hogy főzzön, mosson, kapáljon, úgy mint az én mutterom.- Az ifiasszony egy darabig tűrte, de a harmadik héten hazament a szüleihez a másik utcába.- Ilyen szégyent! - jajgattak a lány szülei.- Ilyen szégyent! - jajgattak a fiú szülei. A szomszéd legény igyekezett megvigasztalni a szülőket: -Majd én elmegyek az újasszonyhoz, s megmondom, hogyan billen helyre a boldogságuk. Aztán hogy ez a legény mit mondott, s hogy mondta, nem tudni. Csak tudta a falu népe, hogy az ifiasszony visz- szament a férjéhez, s kilenc hónap múlva ikreket hozott a világra. (Megjelent id. Hanák Ottó: Egy falu lelke - Németkér vidám történetei, közmondásai és szólásai című gyűjteményében.) Isten hozta. Szél úr!
