Tolnai Népújság, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-01 / 27. szám
6 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. február 1. Dédapáink víg kedélye Állítólag ilyenkor, év elején mindenki azzal foglalkozik, mit hoz a jövendő. Gondolom, a jósok megörülnek, ha nem eszem el a kenyerüket, s csak arról írok, mit hozott a Jövendő, Bródy Sándor lapja negyedik, egyszersmind utolsó évfolyamában, 1906. január 15-én Erkölcsös mese címmel. „Egy derék, de elvetelmült kereskedő felhevült állapotban agyonverte a feleségét. Néhányszor fejbeverte a gyönge, sápadt asszonyt, aki két órai kínlódás után meghalt. A kereskedőért eljöttek a zord rendőrök és börtönbe vitték. A börtön ajtajára a kereskedő a következő táblácskát akasztotta ki: HALÁLESET MIATT ZÁRVA". Manapság persze inkább azon törik a kereskedők a fejüket (s nem a nejüket), hogy miként lehetne osztozni az adózás terhein, például az anyóst fogyóeszköznek leírni, stb. Régen persze teljesen érthetetlenek voltak a dolgok. Akkor 1891. augusztusában az utolsó bevételi és kiadási krajcárig készen állt (megszavazva) Szekszárd 1892-es költségvetése. Mentségül legyen mondva, hogy két ok miatt is könnyen dönthettek. Az egyik, hogy a képviselők hajdanán paraszt és iparos emberek voltak, akik egy fillért sem kaptak munkájukért. A másik, hogy a megyeszékhely akkoriban pontosan ugyanennyit kapott az államtól, s ez sem okozott különösebb fejtörést, mert ebben az évtizedben fejlődött a legtöbbet városunk. Talán a Szekszárd Vidéke 110 éves humorának lehet igaza, amikor 1882. január 12-én Apróságok cím alatt így fejti meg a titkot: „Kereskedő: - Rosenblüch úr! Azt kikérem magamnak, hogy leánvomnak udvaroljon. Talán azért fizetem önt? Segéd: - Nem, ezt megteszem grátisz!" Ne feszegessük azonban, hogy ki mit és miért tesz meg, mert könnyen elérhet bennünket a rágalmazás méltó büntetése. No nem a szigorú ejnye- bejnye, amit mostanság szabnak ki a mocskolódóknak, hanem az, amit a Vasárnapi Újság 1892. január 24-i számában találhatunk: „A rágalmazók büntetése a régi Lengyelországban nagyon szigorú volt. A rágalmazónak, mint valami kutyának négykézláb kellett az utczán végig mennie, s a törvényszéki szolga kötélén vezette be egy nyilvános korcsmába, ahol asztal alá kellett bújnia és ugatnia s minden vendégnek joga volt őt ütni vagy megrúgni. Végre ugyanitt egy lerágott csontot vetnek neki, melyet szájába kellett vennie s négykézláb kimászni vele a szobából az utczára, a midőn a szolga még egyszer megrúgta". Elképzelhető, hogy hasznos lenne visszahozni, vagy nálunk is behozni ezt a rendelkezést?! Megjegyzem, bizonyos elemeit, például a négykézláb mászást már eddig is gyakorolják néhányan, különösen báli szezonban. Kerek száz esztendeje azonban a megyeszékhely lakói jobb szórakozást leltek még a bálnál is. Azt hiszem, reggelig sem találná ki senki, mi volt az: egy képviselőválasztás. Érthető persze, mert az akkori, csöke- vényesen fejlett demokráciában - amit királyságnak hívtak - elég volt egyszer megrendezni az ilyesmit, de a győztes Boda Vilmos lapja, a Tolnamegyei Közlöny egyik híre már egyenesen megdöbbentő mai szemmel nézve. „Mikor a szeg- zárdiak nem esznek". Csütörtökön, a Szegzárdon lezajlott képviselőválasztás alkamával megtörtént az a ritka eset, hogy az egész napon át a város legtöbb konyhája hidegen ásíto- zott ki a hideg téli zúzmorás időbe. Az érdeklődés oly fokra emelkedett, hogy háziasszony, konyhaszemélyzet mind az utczán tartózkodott, egész napon át nem főzött senki, nem evett senki. Még az olyannyira életszükségletet képező evés is háttérbe szorult a legtöbb helyen, csak hogy szemtanúja lehessen mindenki a választás izgalmas jeleneteinek. Még a gyermekeket is hiába kínálták, amint ennek fültanúi voltunk. Inkább nem ettek, csak hogy kint élvezhessék a festői jeleneteket, melyeket egy választási küzdelem oly pazaran produkál. A választás befejezése után azonban annál jobban folyt a dínom.-dánom, mindenki örömmámorban úszott, s iparkodott a nappal mulasztottakat pótolni". Mindezekért természetesen nem vállalhatunk felelősséget, hiszen ez az ellenzéki sajtó hangja. Ugyanezen a napon, 1892. január 31-én a választási keservekről így szólt a kormánypárti Tolna vármegye: „mindig sokat hallottam a kormánypárt erőszakoskodásáról, no itt éppen megfordítva történt... A Boda kortesek elrendeztek mindent nagyon jól: még az utolsó közhuszár is drága szivart szítt, fekete kávét ivott, de úgy oda is szorítottak bennünket az utczasarokhoz, hogy aztán elég volt moczczanni. A paktum úgy volt, hogy a Pirnitzer-ház felőli összes korcsmák a Geiger-párti szavazók részére lesznek fenntartva. A Boda-kortesek lefoglalták, megtömték saját embereikkel. Hát bizony a nagy Napóleont oroszországi útja alatt az tette tönkre, hogy minden ele- séget felemésztettek katonái előtt. Geiger ily nagy arányú bukásának is az volt az oka, hogy mindent elettek és ittak szavazói elől. Egész nap nem kaptak se ital bort, se egy falat ennivalót, még csak egy szivart se, lovuk is fázott, éhezett, hát bíz, szépen hazaszéledtek, az élelmesebbek pedig el hagyták magukat fogatni a balpárti szomszédok által, s nemsokára jó meleg szobában ették a balpárti párolgó paprikást, itták a hegy levét. . ." Mi azonban ne legyünk részlehajlóak, idézzünk a végére Geiger Szekszárd és Vidéke című lapjából, de 1882-ből: „Azt mondják, ha a vége jó, minden jó. Akkor hát a májas hurka kétszeresen jó, mert annak két vége van, s mind a kettő jó". Dr. Töttős Gábor Miklósi Ödön: Bámészkodók Nem „kölcsönösség", emberi jog Interjú Hambuch Gézával — Rövidesen a Parlament elé kerül a kisebbségekről szóló törvény tervezete. Ön - a Magyarországi Németek Szövetségének ügyvezető elnöke - szerint milyen elvek alapján kell egy ilyen jogszabálynak megszületnie? — Ezt a törvényt már rég - a „fontos" törvényekkel együtt - meg kellett volna alkotni, ami sajnos nem történt meg. Ez a szabályozás hosszú távon határozza meg az itt élő kisebbségek fönnmaradásának lehetőségeit. Ezért nagyon fontos. Nem vagyok az úgynevezett kölcsönösség híve, olyan értelemben, hogy „ahogyan ti bántok a mi kisebbségeinkkel, úgy bánunk mi is a tieitekkel". Ugyanakkor tény, hogy vannak akik megfigyelik, hogy mit tesz ez az ország az itt élő kisebbségekért és ennek alapján mond véleményt arról, hogy Magyar- ország hogyan támogathatja a határokon túl élő magyarságot. — Miért veszélyes ez a bizonyos kölcsönösség elve? — Mert emberi jog, hogy mindenki olyan nemzetiségűnek vallja magát, amilyennek akarja, és nem lehet attól függővé tenni, hogy Romániában hogyan bánnak a magyarokkal, azt, hogy az itteni nemzetiségeknek ebben az országban milyen lehetőséget biztosítanak. Mert ha ez emberi jog, és az ehhez szükséges feltételeket az óvodától az egyetemig és a médiákig megkapjuk, akkor nem kell azt vizsgálni, hogy mondjuk Dániában hogyan foglalkoznak a németekkel... Ez egy jobb alap, és a készülő európai konvenció is ebben a szellemben vélekedik a nemzetiségi kérdésről. — A törvénytervezetben nemzetiségi önkormányzatok létrehozásáról is szó van. Hogyan változtatja ez meg a németség érdekképviseletét? — Nyilván más alapokon jön majd létre az országos ön- kormányzat, mint amelyeket a helyi önkormányzatok hoznak majd létre. — Megszűnik tehát az Önök szövetsége? — Nem az én feladatom ezt eldönteni, majd a magyarországi németségnek kell kongresszuson elhatározni, hogy a szövetség miként alakul át: ez lesz-e az országos önkormányzat, vagy megalakul egy másik. A tervezetben szerepel, hogy egyesületek is képezhetik a helyi kisebbségi önkormányzatot. — Milyen módon vehettek ■ Önök részt a törvény előkészítésében? — A szövetségünk javasolta, hogy a magyarországi kisebbségek hozzanak létre egy kisebbségi tanácsot - amely Kisebbségi Kerekasztal néven jött létre -, azzal a feladattal - többek között - hogy dolgozzunk ki végre egy kisebbségi törvényt. Február óta folyik ez a munka. Amikor összeálltak az egyes fejezetek, akkor a kerékasztal megbízottakat választott, akik az Etnikai Kisebbségi Hivatallal folytattak tárgyalásokat. Kompromisszum jött létre sok kérdésben, ugyanakkor a törvény végrehajtásának gazdasági garanciái - az általam legutóbb látott variánsban - nem oly módon szerepelnek, ahogy mi azt elvárnánk. Azonban nem minden csupán anyagi kérdés, hanem elhatározás kérdése. Nem tudtunk dűlőre jutni az országgyűlési képviselők kérdésében. Magyarországon mintegy kétszáz-kétszázhúsze- zer németajkú él. Ez három választókerület lélekszámának felel meg. Ugyanakkor nem egy tömbben élünk, így nem tudunk választókerületeket alakítani. Ennek ellenére három képviselőt mi magunk szeretnénk választani. A törvénytervezet ezzel szemben úgy szólt, hogy minden kisebbség egy-egy képviselői helyet kapna, azonban ő nem lenne teljes jogú tagja a Parlamentnek, nem szavazhatna. Szeretnénk, ha a következő választásokon nem így lenne. Többször is hangsúlyoztuk, hogy nincs olyan célunk, amely ellenkezne a többségi nemzet illetve más kisebbségek érdekeivel. A tervezetnek ma még több változata létezik, egyelőre nem tudom, hogy a kormány milyen változatot fog a Parlamentnek benyújtani. Remélem, hogy a kisebbség által kidolgozott javaslatot messzemenően figyelembe veszik. — Minek kellene megvalósulnia, hogy a nemzetiségek valóban gyakorolhassák jogaikat? — Legyen önálló óvodájuk, iskolájuk, vagy az iskolák egy része felett szabadon rendelkezhessenek. Határozhassák meg az oktatás tartalmát. Azt például, hogy a saját történelmünket is taníthassuk, hogy az identitástudatunk kialakulhasson. Ha nem lesznek megfelelő médiáink, és ha a többségi nemzet sajtójában csak elvétve van szó a mi problémáinkról, akkor nem lesz előrelépés. Ha nincsenek képzett pedagógusok, tankönyvek, akkor nem fogunk előre lépni. Mert tény, hogy az ifjúságunk elveszítette a nyelvét, és a jelenlegi oktatási rendszer nem adja meg azt a lehetőséget a németeknek, hogy az anyanyelvűket a magyarországi óvodákban és iskolákban elsajátítsák. Sajnos a családok sem tudnak sokat segíteni, mert volt idő, amikor nem volt tanácsos ebben az országban németül beszélni. Ugyanakkor élnek német nagyszülők, akik - ha nyelvjárás formájában is - átadhatják a nyelvet, ha akarják. Jó lenne, ha akarnák. — Németország az utóbbi ' években sokat tett az itt élő németségért. Számíthatnak-e további - támogatásra? — Ezzel kapcsolatban egy félreértést szeretnék eloszlatni. Meggyőződésem, hogy ha ennek az országnak vagyunk a polgárai, itt vagyunk adófizetők, akkor elsősorban a magyar kormánynak kell biztosítania a feltételeket, amelyek fennmaradásunkhoz, nyelvünk, kultúránk visszahódításához és ápolásához szükséges. Ugyanakkor saját magunknak is mindent meg kell tennünk, és hadd tegyem hozzá: többre lennénk képesek, mint amit eddig tettünk. Ezzel együtt fontos az állandó kapcsolat az anyaországgal. Nemcsak az anyagi támogatás miatt, hanem hogy segítsen nekünk identitásunk erősítésében, nyelvünk és kultúránk megőrzésében. Németország évi kétmillió márka értékben támogatja egy^ részt az itt élő németajkúakat, másrészt egyáltalán a magyar- országi német nyelv és kultúra ápolását. Ezen kívül a német állam segít felépíteni Baján egy kulturális regionális központot. — Sokan úgy vélekednek, hogy az asszimilálódott nemzetiségeken már nem lehet segíteni. — Ha vafóban saját kezünkbe vehetjük sorsunk irányítását, akkor igenis lehet. Ehhez azonban az' kell, hogy a törvényhez jó végrehajtási program is készüljön, amely a megvalósulását elősegíti. Ha megint csak szép elvek lesznek, de a gyakorlatban nem lesz lényeges változás, akkor nem sokra megyünk, bármilyen jó is lesz a törvény.-hangyáiA plébános igazsága Ha valamit, akkor azt igazán pontosan megérezte, hogy a közelében öt méteres körzetben ki a szerelmespár. Roppant érzékkel ki tudta mutatni - persze csak magában, mert igazán diszkréten használta ezt a sajátos érzékét - mikor mozdult Nagyné Tercsi belsejében Király Péter iránti vonzódás. Igazat adott a falusi plébánosnak, aki a házvezetőjével megüzente a fiatal irodavezetőnek, hogy vigyázzanak, mert akik olyan egészségesek, mint amilyennek megismerte az iroda két legfrissebb dolgozóját, azok nagyon köny- nyen egymásra találnak, ha a munkájuk köti össze napi nyolc órájukat. A plébános hitt a munka embert formáló erejében, de abban is, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Az természetes, hogy semmi nem véletlen műve, hanem minden mögött ott áll az a nagy rendező, aki oly különösen tudja játszani az embereket e földi életükre szabott szerepben, hogy azok ámul- nak és hagyják sodródni magukat. Amikor kiderült alig pár hónap múlva - egy faluban nem marad titokban semmi - a plébános igazsága, vagyis a fiatalok valóban egymásra találtak, akkor kezdte figyelni az embereket, mert ő is gyanított valamit az irodai dolgozók között, hiszen hetente megfordult az ellenőrző útjai során. Olyan mértékig kifejlődött ez emberismerő készsége, hogy akármerre járt az országban, különböző munkahelyeken, ott azonnal megérezte a „viszony-szagot". így mondta ezt magában. Belül egyetértőén mosolygott a cinkosságokon, amit soha, senkinek nem sikerült még leplezni. Kívülállóként örömmel nyugtázgatta, mennyi a boldog-boldogtalan, a gyönyörkereső emberpár. Arra ő sem talált választ, hogy miért máshol akarják meglelni a szerelem mindent pótló erejét és miért nem sikerül a törvényes keretek között ráakadni saját otthonukban. Borotválkozott éppen, amikor hirtelen nyilallt bele a fölismerés, hogy a felesége szerelmes. Nem lepődött volna meg e gondolaton, ha belé, a „hites urába vetné asszonyi gyönyöreinek magvát", de sajnos nem így áll a helyzet. Újra habot rakott.az arcára és ismét végig-végig járta a hamarjában született állítását. Igen! Szerelmes a felesége! Ezt sürgősen tisztázni kell. Na, nem botrányos jelenettel, hanem emberhez méltón. Lehúzta egyik oldalról a habot, közben egymásra rakta emlékképeit, amit felesége és újdonsült munkatársa között látott. Féléves lehet a „viszony-szag". Azzal kezdődött, hogy új munkaerővel lett gazdagabb a kislétszámú cég. Föntről mentették át, hiszen a kapcsolataik még a kommunista rendszerben forrtak ösz- sze és kiderült, hogy a főnök régi barátja. Elég utálatos ember, komolytalan! A felesége évekkel ezelőtt tett említést erről a pasasról, amikor a trösztnél egy továbbképzésen együtt voltak. Akkor szemezett vele - mint mesélte a felesége. Aztán semmi. Múltak a hetek, hónapok és ez az utálatos figura kedves, figyelmes kolléga lett. Kellemesen csalódtam benne - említette a felesége egy társaságban. Apropó, társaság. Megtörölte nedves arcát és arra a munkahelyi bulira gondolt, ahova ugye ki-ki a párját is elvitte. A megjelenés kötelező volt, mert a szilveszteri mulatságot nem sikerült megtartani a kis kollektívának, így maradt a farsang. Jókedv, italok, ételek. Volt egy pár perc, amikor felesége kiment levegőzni az egyik ajtón. Kisvártatva másik kijáraton eltűnt a „kellemes kolléga" is. A tánc közben frissre váltott, így senki nem hiányolta a visszahúzódókat. Az sem tűnt fel senkinek, hogy együtt jöttek be a levegőzésből. Ha-ha! „Szagot-fog- tam"! Bement a gardróbba öltözni, de akkorra már tiszta volt a kép előtte. Tucatjával sorolta már a jeleket, melyek számára perdöntő fontossá- gúakká erősödtek. A „kellemes-kolléga" amilyen gyakran lett a beszédtémák hőse, egyszercsak olyan hirtelen szűnt meg létezni. Hallgatott róla a feleség. Valahányszor bement az irodába, szinte perzselőnek érezte a „viszony-szagot". Örökös jókedv, derű, nevetés egészen a munkaidő végéig, mert akkor hirtelen fáradtság, fejfájás kezdte gyötörni a feleséget, akit otthon még rendetlenség vár ... Érthető! Az is, hogy néha dudorászva ment munkába a felesége. Sőt, amit korábban el sem tudott képzelni, hogy vasárnap is be kellett ugrani - „tudod drágám, a rendszerváltás, az rendszer- váltás". Természetesen ilyenkor mindenki megjelent. Rengeteget lehet tanulni ettől a pasastól! Állapíthatta meg az elvétett mondatokból. A közös ebédek is nagy élményt jelentettek. Igaza van a plébánosnak! Azt a tekintetet is ide kell sorolni, amivel csügg ezen a „kellemes-kollégán". Jó, jó! Ezt csak ő látja. Beszélni kell a feleségével! Bíztatni fogja, hogy éljen ezzel az alkalommal. Gazdagabb lesz általa, hiszen a munkáját sokkal kedvesebbnek érzi, mióta újabb ismereteket szerzett új kollégájától. Megértő férj akar lenni! Biztos benne, hogy nem fog akadékoskodni! Teljesüljön ki, vagy be ez az érzés, amitől felesége megváltozott. A nagy múlandóságba ez is belefér. Decsi Kiss János
