Tolnai Népújság, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-29 / 51. szám
6 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. február 29. Gépíróból alezredes // Magamért sosem harcoltam, másokért mindig" Még kimondani is sok azt, hogy 41 év, hát még végigdolgozni. Kis rábeszéléssel sikerült rávennünk Vajda Jánosnét, a Tolna Megyei Rendőrfőkapitányság külföldiekkel foglalkozó osztályának nemrég nyugdíjba vonult dolgozóját, hogy erről a gazdag, hosszú, munkában eltöltött időről meséljen nekünk. — Hogyan kezdődött, hol volt az első munkahelye? — A szekszárdi városi tanácsnál az igazgatási osztályon kezdtem dolgozni, 1951. szeptember 1-jén. Éppen 14 éves voltam és a munkám a szegénységi bizonyítványok kiállítása volt. Magánúton tanultam meg gépelni, majd elvégeztem a gyors- és gépíró iskolát is. A megyei tanácshoz 1952-ben kerültem, ahol megismerkedtem az irodai munkák legváltozatosabb formáival. A Tolna Megyei Rendőrkapitányságra 1954. január 20-án vettek fel. Egyedül voltam akkor ott gyors- és gépíró. Elsősorban azért mentem, mert ott több pénzt kerestem, ez egy fiatal lánynál, aki öltözködni szeret, nem csoda. Sajnáltam az előző munkahelyemet, mert ott népi tánccsoportban voltam és jó volt a közösség is. De hát „győzött" a rendőrség, ahol az első fizetésemet, 1150,- Ft-ot, akkor nagyon nagy pénznek éreztem. Az első, amit vettem rajta az egy nagykabát volt. — Gyermekkorában mi szeretett volna lenni? Bizonyára nem rendőr, az általában a fiúk álma? — Sebészorvos szerettem volna lenni, ám a család anyagi helyzete úgy kívánta, hogy minél előbb dolgozzam. Később is megmaradt ez a tanulási vágyam, hisz bátran mondhatom, hogy a 41 évet szinte folyamatosan végigtanultam. Iskolák, tanfolyamok, továbbképzések, nyelvvizsgák. — Mikor került a jelenlegi munkahelyére, ahol a Magyarországon élő külföldi állampolgárok letelepedési, lakhatási ügyeit intézik? — Az útlevél és ez a tévé-' kenység még 1958-ban egy helyen bonyolódott. Itt már előadóként dolgoztam. 1962-ben hivatásos állományba kerültem alhadnagyi rangba. Azóta foglalkozom külföldiekkel. — Aminek a nyugdíjbavonulá- sakor, éppen három évtizede. Milyen kollégái, főnökei voltak az eltelt három évtized alatt? Hogyan változtak a munkafeltételek, az elvárások Önökkel szemben? — A munkatársaimmal mindig nagyon jó volt a kapcsolatom. Az az elvem, hogy mindenki más, mindenkit úgy kell elfogadni amüyen. Ugyanígyvoltam a főnökeimmel is. A munka mindig rengeteg volt, igyekeztem arra koncentrálni és így boldogan és büszkén mondhatom, hogy sosem voltak konfliktusaim a munkahelyemen. Bár azt hozzá kell tennem, hogy magamért én s$sem harcoltam, mindig másokért, természetesen az ügyfelek érdekében. — Milyen időszakra tehető, amikor ebben a munkakörben megnövekedtek a feladatok, hisz a külföldiek munkavállalása egy időben nagyon elterjedt nálunk? — Az 1970-es évektől folyamatosan növekedett a letelepülők, vendégmunkások száma. Nagyon megnövekedett a munkateher, hisz ezt a vonalat akkor a megyében egyedül vittem. Az akkori főkapitány kétségeimre csak azt válaszolta, hogy megtanulok úszni, vagy a partra kerülök. Amikor már azt éreztem, hogy amit mondok, annak súlya van, amikor már hozzám jöttek tanácsért, akkor már tudtam, hogy jól végzem a dolgom és megtanultam úszni. Minden vállalattal jó kapcsolatot építettem ki és megkaptam azt a támogatást, amire feltétlenül szükségem volt a jó munkához. Természetesen ezek a kapcsolatok mind az itt élő külföldi vendégmunkások, letelepedni kívánók érdekeit szolgálták és segítették. — Itt az asztalon rengeteg fénykép, levél és képeslap segít az emlékezésben. Szinte hihetetlen, hogy egy hivatalnok ennyi pozitív emberi megnyilvánulást, visszajelzést kapjon munkája után, hisz a mai világban az emberek nemigen kedvelik a hivatalnokokat, az pedig szintén ritkán fordul elő, hogy tollat ragadjanak köszönetük kifejezésére. — Úgy hiszem, ez sokmindentől függ. Aki csak végzi a dolgát, ha mégoly pontosan és jogszabályszerűen jár el, ám hiányzik belőle a hozzáforduló iránti empátia, az emberi, segítő hang, az valószínű sosem fog köszönő levelet kapni. Az, hogy ez plusz energiával jár, kétségtelen, de úgy érzem, aki olyan pályát választ, ahol embereket, sorsuk nehéz helyzetében kell eligazítani, segíteni, ott az emberség legalább olyan fontos mint a jogszabályok betartása. ' — A rengeteg csillogó kitüntetés közül melyikre a legbüszkébb? — Mindegyikre büszke vagyok, mert úgy érzem, egyiket sem adták „ingyen". Megdolgoztam értük. Az ember néha azt hiszi, hogy csak az a fontos, hogy önmaga és annak akikért dolgozik meg legyenek elégedve munkájával. Mégis egy-egy ilyen kitüntetéskor éreztem, hogy nekem is és bizonyára minden embernek szüksége van arra, hogy elismerjék, mert ez is erőt ad a továbbiakhoz. Azért mégis van egy kedvencem. A varsói építésügyi miniszter arany kitüntetése. Ott álltam a sok férfi, építési szakember között meghatódva és tudtam, hogy ezt a kitüntetést az itt élő vendég- munkások, munkahelyi, pénzügyi és egyéb életviteli problémáinak megoldásában való segítségért kaptam. A miniszter úr egyszerűbben fogalmazott, számomra még most is megdöbbentő jóleső szóval: az emberségért. — Eddig csak a munkáról beszélt. Tanult, dolgoztt. A családról a gyerekeiről, a férjéről. . .? — A férjem is rendőr volt. ő is alezredesként ment nyugdíjba 7 évvel ezelőtt. Két fiunk van. A nagyobbik matematika-fizika szakos tanár. Fizikából doktorált. Hihetetlen boldogság volt ez számomra, mert úgy éreztem, kicsit a saját álmom valósult meg. Jelenleg Kaposvárot tanít a főiskolán. A kisebbik fiam a most oly divatos vállalkozási területen próbál érvényesülni. Három unokám van, szépek, egészségesek és már most előre bejelentkeztek a nyárra, hisz most már több időt tudok velük tölteni. A munkámban óriási segítség volt mindig a kiegyensúlyozott, nyugodt, biztos családi háttér. — Megkérdezhetem, hogy honnan vette ezt a rengeteg energiát, hogy a munkahelyén és otthon a családban is egyformán helyt tudott állni? — A munkámnál mindig arra koncentráltam, hogy mi lenne, ha én kerülnék abba a helyzetbe, amiben ügyfeleim voltak. Ez mindig segített. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb az ember minden jót, amit tesz, azt visszakapja az élettől. Elmondhatom, hogy amikor két alkalommal is műtétem volt, a gyógyuláshoz hihetetlenül nagy erőt adott az, hogy annyi ember érdeklődött utánam, éreztem, mennyien aggódnak értem, állnak mellettem. Mindig hittem az emberekben és nagyon kevés esetben kellett csalódnom. Talán ez azért is van, mert mindig kevéssel beértem, tettem a dolgom, ha kellett szó nélkül túlóráztam, de ha arra volt szüksége az ügyfélnek, akkor akár egész délutánt is végigbeszélgettem vele. Soha nem sajnáltam rá az időt. — Alezredes asszony! Ez egy kicsit furcsa, de szépen hangzik. — Hát nekem nagyon furcsa, mert nem nagyon használtam én a rangjelzésemet, csak ha muszály volt, hivatalos bejelentkezéseknél. A legtöbb bügyfél a keresztnevemen szólított, Rózsikának. A búcsúünnepségen a virágok és az ajándékok elborították az asztalt. Vajda Jánosné pedig mosolygott és sírt, amikor megköszönte áz ajándékokat, a virágokat, az együtt töltött éveket. Mosolygott és sírt. Mert szép volt, mert nehéz volt, mert elmúlt, mert megérte. Sas Erzsébet Mértékletes kertbarátok Interjú Szeleczki Józseffel — Tizenhat éve működik a kertbarátok köre Dunaföldváron, Ön a korelnöke. Az egyik legaktívabb közösségként tartják számon a kört. — Tagjaink nagy része korábban is valamilyen egyesületnek volt a tagja. Még a háború előtt sok ilyen közösség működött Földváron. Két egyházi egylet is volt, a katolikus legényegylet, és az agrárifjúsági egyesület. —: Harminc esztendő mégis kimaradt... — Nemigen voltak meg hozzá a feltételek. Aztán hetvenhatban egy solti református pap kezdeményezésére alakítottuk meg a kertbarát kört - negyvennégyen. Most százhúsz tagunk van. Köztünk vannak a régi olvasókör tagjai, és „családi körként" is működünk, mert rendezvényeinkre sokan elhozzák a családtagjaikat is. Szinte minden réteg megtalálható a körben: tsz-tagok és kí- vülrekedtek, az agrárértelmiségtől az iparosokon át a kétkezi munkásokig mindenki. A kör elsősorban azoknak nyújtott segítséget, akik annak idején nem léptek be a tsz-ekbe. — Az új körülmények között változtatnak-e a tevékenységükön? — Az edig eltelt időt is politikamentesen töltöttük el, és most sem akarunk csapódni semmiféle párthoz. A programunkat is ennek megfelelően szervezzük: szakmai előadásokat hallgatunk és az ittélőket érdeklő kérdésekkel foglalkozunk. — Meglehetősen sok problémát vetnek fel az Önök tagjai az összejöveteleiken. — Tudja, nagyon örülünk a demokratikus átalakulásnak, de sokan csüggedtek, kiábrándultak. Sajnos ma Magyarországon a szélsőségesek közül is sokan szóhoz jutnak. A társadalom benne van egy rostában. Amikor gyerekek voltunk és rostáltuk a babot, apám odajött és a tetejéről a léhát kidobta. Ma az a baj, hogy a nagy rostából nincs, aki kidobja a léhát. Fiatal koromban a kisgazda párt ifjúsági szervezetének voltam a tagja. Logikus lenne, hogy most belépjek a kisgazdákhoz, de sajnos olyanok is vannak ott, akikkel nem tudok egy tálból cseresznyézni. Úgy látom, hogy most, a mezőgazdaság átszervezésénél ugyanúgy hibákat követnek el, mint annak idején, az erőszakos téeszesítéskor. A mezőgazdaságot pedig mára tönkretették, és akik eddig megszedték magukat, azokból lesznek majd a farmergazdák. Nem csoda, ha sokan elkeserednek, hiszen vannak, akiknek gondot jelent a mindennepi megélhetés, miközben az árak mennek felfelé. — Minden tagjuk termel szólót, gyiúnölcsöt kisebb-nagyobb földdarabon. Milyen segítséget tudnak kínálni nekik. — Sok neves szakember fordult meg már nálunk. így a szüléinktől szerzett tapasztalatokat a legújabb kutatási eredményekkel tudjuk kiegészíteni. Az itteni eredményekre is büszkék vagyunk. Egy földvári gazda találta ki például az úgynevezett spirál szőlőtermesztési módszert. Épp a télen írtam róla egy tanulmányt. Ha nem szerveznénk sorozatunkat, a „Téli estéket", már bizony hiányérzetük lenne az embereknek. Aztán jön a borbírálat, aminek fontos szerepe van nálunk. Azt mondják, a földvári ember a felesége után a szőlőt szereti a legjobban. Tudom, hogy kampányokat szerveznek az alkoholfogyasztás el- \ len. Én azt mondom: az égetett szeszek ellen, a borivás mellett kellene letenni a voksot. Hiszen a bor a legtermészetesebb italok egyike. A benne lévő alkotóelemek táplálékot is jelentenek. Csak hát nem szabad elfelejteni, hogy - mint annyi másban - a borivásbán is fontos a mértékletesség. Abból nem lehet baj.-I -s Ökumenikus egyházi naptár Hamvazószerda - nagyböjt Március 4. A nagyböjt az egyetemes kereszténység legnagyobb ünnepére, a húsvétra való előkészület ideje. „Szent negyvennap-, nak" is nevezik, mert ez az előkészületi idő 40 napig tart, amint Jézus is 40 napon és 40 éjen át böjtölve készült nyilvános fellépésére, ezért a húsvétra készülő keresztények is nagy jelentőséget tulajdonítanak a böjtölésnek. A IV. században már általánossá vált a 40 napig tartó böjtölés szokása. Mivel azonban vasárnap általában nem böjtöltek, a vasárnapokat nem számolták a 40 napi böjti nap közé, ezért a húsvétot megelőző 6 előkészületi hetet megtoldot- ták még 4 nappal és így a nagyböjtöt a húsvét előtti hatodik vasárnapot megelőző szerdán kezdték (6x7=42-6+4=40). A keleti egyházban szombaton sem szoktak böjtölni, ezért ott a nagyböjt a húsvét előtti nyolcadik vasárnap (húshagyó vasárnap) kezdődik: (8x7=56-/8+8/=40) A nyugati egyházban nagyböjt első napját hamvazószerdának hívják. Ezen a napon a mise kertében hamut szentelnek, amelyet az előző évben megáldott barkaágakból készítenek. A hamuval, amelyet minden időben a bűnbánat szimbólumának tekintettek, a pap keresztet rajzol a hívők homlokára e szavak kíséretében: „Emlékezzél ember, hogy porból vagy és porrá leszel!" A test bűnbánata és vezek- lése a böjt, amelynek két formája van: a bizonyos ételektől (elsősorban a hústól és az állati eredetű ételektől) való tartózkodás és a napi egyszeri étkezés (vagy jóllakás). Az új Egyházi Törvénykönyv alapján a Magyar Püspöki Kar 1966-ban a következőképpen rendelkezett: szigorú böjt (hústilalom, nagyböjt péntekéi pedig megtartóz- tatási napok, amikor tilos a hús- fogyasztás. A nagyböjt többi napja bűnbánati nap, amelyet hústól való megtartóztatással vagy szeretetből fakadó irgalmas cselekedettel, illetve valamilyen áhitatgyakorlattal kell megtartani. Gecse Gusztáv (FEB) Apám könyve Természetes, a könyvet nem apám írta. Apám, a dombóvári sváb kovács iparos kapta az ugyancsak itteni zsidó cipész iparostól, Dániel Lajostól, valahai iskolapajtásától. A negyvenes évek elején került hozzá: olvasásra-e avagy örökbe-ajándékba, számomra ma már megfejthetetlen. Tény, még 1944 nyara előtt, merthogy ugyanezen év június 26-án a cipészt a Deák Ferenc utcában gettóba zárták, majd pár nap után Ausch- witzbe hurcolták, a kovácsot pedig augusztus végén „jóakarói" munka- szolgálatra vonultatva negyvenhat Szent Anna-napjáig fosztották meg Kapós-menti szülőhazájától - házától. Apám kevés - elsősorban is franciakockás hatalmas beíró- és számlázó könyve társaságában hagyomá- nyozódott rám ez a Budapesten, 1939 márciusában kiadott füzet-könyvecske. A köny alcíme szerint: Néhány kiragadott lap a Magyar-Zsidó életközösség könyvéből protestáló összeállítás volt a képviselőházban már 1938 december végén benyújtott második zsidótörvény-javaslat jogerőre emelése előtt és ellen. A könyv megjelenésétől függetlenül - természetesen - a törvényt 1939. május 5-én elfogadták és kihirdették. A könyv szerkesztője és kiadója: dr. Vida Márton. A szerző-szerkesztő 63 oldalon dokumentumokat sorakoztat föl a magyar zsidóság életközösségéből, amely közösség a könyv idézett s nagybetűvel szedett alcíme szerint: mindig is „Magyar-Zsidó” volt inkább és teljesen, mint zsidó-magyar. A magyar. történelemben élő, a magyarság kacskaringós történelmi útjait velünk együtt járó magyar-zsidó egyén és közösség számos példáját személyes életútban, közösségi vállalásban, tárgyi és szellemi hagyatékban, tudományos és művészi alkotásban emlékezteti elénk. Szép Ernő 1914-es Imádság versével indítja hosszú fölsorolását a szerkesztő, hogy - többek között - Rózsavölgyi Márk híres verbunkos s palotás kottáival, Fényes Adolf Tavaszi borulás és Bihari Sándor Falurossza és Bíró előtt festményeivel, Kossuth „palatínusával". Helfy Ig- náccal, a Görgey-segédtiszt Reményi Ede hegedűművésszel és zeneszerzővel, tudósaink közül: Csemegi Károly kúriai tanácselnökkel, a Csemegi Kódex szerzőjével, Marczali Henrik és Acsády Ignác történészekkel, Goldziher Ignác és Vámbéry Ármin orientalistáinkkal, Ballai Mór és Simonyi Zsigmond nyelvészekkel jusson el Hirschler Ignác szemész-, ill. Korányi Frigyes tüdőgyógyász orvosprofesszorokig. Természetesen nem felejtkezik meg a magyar művészeti és sport történet olyan kiválóságairól sem, mint Róna József, Ligeti Miklós és Teles Ede szobrászok, Varsányi Irén és Gál Gyula színészek, Kner Izidor, Fáik Miksa, Kozma Lajos és Tolnai Simon nyomdászok, lapkiadók, szerkesztők, Hajós Alfréd, Fuchs Jenő, Petschauer Attila, Kabos Endre, Elek Ilona, Weisz Richard, Kárpáti Károly, Komjádi Béla és Mező Ferenc ... olimpiai bajnokok teljesítményéről sem. Ezek után nem meglepő, hogy idézi Bethlen István és gróf Teleki László elismerő mondatait a békedelegáció jegyezékének 359. oldaláról: „Büszkén emlegetik, hogy a honfoglaló magyarokhoz török eredetű kazárok csatlakoztak, akik közül többen a zsidó vallást vették fel. Legnagyobb részük teljesen asszimilálódott a magyarokhoz. Kiváló magyar írókat, tudósokat és művészeket adtak nekünk. A magyar nemzeti lélekhez való asszimilációjuk következtében el kell ismerni, hogy faji szempontból a magyar zsidók már nem is zsidók, hanem magyarok. A könyv utolsó lapjain A Naphoz című Kiss József verset ilyen sorokkal: „A hármas jegy, a négy folyam ezüstje) Oly szűk világ, de nekünk mindenünk" olvashatjuk, illetve megtudjuk, hogy a huszas-harmin- cas-negyvenes évek szentimentálisán hazafias nagy sláger-himnuszának: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” szöveg írója: Kulinyi Ernő, valamint zeneszerzője: Vincze Zsigmond is Mózes népének fiai. Legvégül a könyv megújított vallomásként idézve zárja lapjait, amelyet a „Magyarországi és erdélyhoni zsidók képviseletének kiáltványa" rögzített 1848. március 17-én: Magyarok vagyunk és nem zsidók, nem külön nemzetbeliek, mert mi csak akkor vagyunk külön vallásfelekezet, midőn imaházainkban köszönetünket és legbensőbb hálánkat intézzük a Mindenhatóhoz, hazára és reánk is árasztott kegyelemért, de az élet minden egyéb viszonyaiban mi csak honfiak, csak magyarok vagyunk. Legszűkebb kedves pátriám, Dombóvár újkori történetéből is ugyancsak népes listáját írhatnám ide a magyar-zsidó tehetségeknek, akik első, századfordulós urbanizációnknak sok-sok ügyét, feladatát közvetlenül szolgálták szüléink, nagyszüleink körében. (Lásd: Schweitzer József és Szilágyi Mihály A Tolna megyei zsidók története 1868-1944 kitűnő tanulmányát. Ám e tárgyban az én fölsorolásomnál meggyőzőbb lehet itt Illyés Gyula ugyancsak a tolnai valóságból származó véleménye, amikor Cecén 1921-ben tett látogatásakor önmagában is „mélyebben elrendezni valóként" érinti meg történetileg s filozófiailag egyaránt „A Közép-Eu- rópában frissen emancipálódott zsidó nép kérdése". Illyés szülóföldi környezetéből, családi ismeretanyagából hozza a példát: A magyar és zsidó, mintha két egymásra utalt egyformán balsorsú tömegeivel egyformán hontalan - törzs fonódhat szövetségbe, küzdhet ki utat a jövőbe - kana- áni hazába a fölvilágosodás prófétáinak hite szerint. Klasszikus földink ugyanekkor tudja azt is: Az utóbbi évek ütközései, hírhedt kilengések a legelőretekintőbbekben, legeurópaiakban sem ingatták meg a hitet, hogy milyen Titanic-süllyesztésre képes hideg masszák úszhatnak még le Európának már haladás melegítette része felé is. (A Szentlélek karavánja - posztumusz művénk 65. napján). Apám máig megmaradt, megőrzött könyve 39-ből a Titanic-süllyesztésre képes jéghegy-masszák közeledésére figyelmeztetett már felkiáltójeles szikár címével is: ÍTÉLJETEK! A könyv címe paradox módon a szeretetlen itélgetésről szóló krisztusi tanításra intett: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!" Akkor ez pusztába kiáltott szó maradt csupán. Ám a figyelmeztetés - sajnos, úgy tűnik - ma is időszerű. Simon Károly * %
