Tolnai Népújság, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-22 / 45. szám
8 »ÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. február 22. Meghökkentő, sajátos színhatás Medveczky Jenő képei a Művészetek Házában Enthusiasmus Születésének kilencvenedik évfordulóján emlékkiállítást rendeztek Medveczky Jenő alkotásaiból Szekszárdon, a Művészetek Házában. A közönség lelkesedése nem veti szét manapság a kiállító- termek falait. Ha köznapi gondjainkat vesszük számba, nincs is ezen mit csodálkozni, legfeljebb keseregni. Azon többek között, hogy nem marad idő egy kis töprengésre, a nekünk szóló üzenet befogadására, egy korty tiszta vízre ebben a nagy rohanásban. Medvecky Jenőnek van üzenete. A mesterségbeli tudás mellett ez emeli a hazai festészet és grafika kiválóságai közé. Üzenete kinek-kinek másként szól, de érintetlenül nem hagyja a látogatót. A fentebb hiányolt lelkesedés például - Enthusiasmus című festményén - a szabadság, az öröm szinonimájaként jelenik meg, legalábbis e sorok írója számára, aki menten el is mereng azon, hogy mely értékek mentén van létjogosultsága az „elragadtatott lelkesedésnek". Merthogy az manapság „elég snassz" dolog. Időnként meghökkentő, sajátos színhatású tempera és olajképein a társművészetek szimbólumai, kellékei, egy tihanyi utca vagv egv gémeskút köszön vissza. Üzennek portréi — a többi között - az örök témát jelentő anya-gyermek kapcsolatról. Medveczky nem egy nőt mutat be gyermekével, hanem az anyaságot. Csodálatos sorozata, a Homérosz Iliászához másfél évtizedig készített negyvenkilenc tusrajz is*jelzi a művész mesterségbeli tudását. Kratochwill Mimi művészet- történész írja róla: „A görög-latin örökséghez éppen úgy kapcsolódott, mint a 20. századi francia festészeti „esprit-hez". Szívesen vállalta a magyar művészet nagy elődeit és néhány általa nagyra becsült mestert barátjaként tisztelhetett... Eleganciája, finom, elmélyült szelleme, lírai játékossága a mozgás, a zeneiség - mind jellemzője művészetének, akár nagy sorstragéd iákat, akár a hétköznapi lét apró örömeit ábrázolta." A Szekszárdon kiállított alkotások a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában vannak. A sárospataki képtárban állandó kiállítást rendeztek műveiből. Az ország több pontján találkozhatunk nagyobb méretű munkáival, közülük a legismertebb a fővárosi Műcsarnok homlokzatán látható. Alkotásai a Művészetek Házában április 26-ig várják az érdeklődőket.-I -s Fotó:Kispál „Csak hol a vállperec elkülöníti a vállat a nyaktól, torka maradt szabadon, hol a leghamarabb vesz a lélek: ebbe ütötte a lándzsáját a nagy Akhilleusz; gyönge nyakán másoldalt jött ki a dárdahegy újra" (Hektór halála - XXII. ének)- írás közben (56 emléke) Itt van végre a könyv, „Az 1956-os magyar forradalom" alcíme szerint történelmi olvasókönyv középiskolásoknak. Nagy szükség volt rá, ez az első népszerű ösz- szefoglaló a világtörténelembe ívelő hősi napokról, s kérdés, elegendő lesz-e a 150 ezer kinyomtatott példány. Rövid előszavában azt írja Göncz Árpád, hogy „hitelesen értékeli a történelmet, igazat mond". Ugyanakkor egyesek már megjelenése órájában támadták, olyan is akad1, aki úgy véli, be kellene tiltani, - csak sejtem, hogy miért. Jó könyv, bár nyilván nem az utolsó szó 1956-ról, de útmutatásával az ifjú olvasók eligazodnak a hamisítások több évtizedes útvesztőiben. Legföljebb stiláris jobbításokat javasolnék, a fogalmazás esetenként hevenyészett. Egy helyen például azt olvasom: utolsó pártvezéri hónapjaiban Rákosi igyekezett „kibújni a végzet szorításából", ami pontatlan. Rákosit előbb is elvihette volna az ördög, a kutya sem aggódott sorsáért, a végzet szorításából pedig a magyar nép igyekezett kibújni. Mégsem ilyesmi jellemzi a könyvet, mert tisztességes munka, feladatának mindenképp megfelel. Az idő visszafordíthatatlan, utólag nem lehet fölkapaszkodni a múlt szekerére, akinek nem jutott ki 56 dicsőségéből vagy nem ismerte fel jelentőségét, most már nem tehet semmit. Ami a túlélőknek személyes emlék, az ifjabb nemzedéknek csak tananyag, kötelező olvasmány. Dédapámat, aki Görgei seregében ott volt Világosnál, természetesen nem ismerhettem, de a családban legendák szálltak nemzedékről nemzedékre, nyilván szaporítva is a lelkes márciusi ifjú hőstetteit, pedig családunknak ez az ága nem vágyott több hadi dicsőségre, dédapám Világosnál a mi nevünkben is letette a fegyvert. Az anyai ágon akadt két katona, de mindkét nagybátyám életével fizetett, egyik a Donig jutott, a másik Rákosi börtönéig. Utánuk már legenda sem maradt, lehet, hogy hősök voltak, de mi csak áldozatot láttunk bennük. Kioltott életük, mint annyi száz-ezeré, a zsarnok szégyene, de a kor, amelyben élnünk adatott, régen leszokott a szeméremről. A hajdani eszme, 48 dicsősége, emlékké szelídült, legendává s nem firtattuk, hogyan is történt valójában. A többiekkel is így volt. Gyerekkoromban még találkoztam reszketeg ha- dastyánokkal, akik részt vettek a boszniai ok- kupációban, s bár mindig ugyanaz a történet járta, áhítattal figyeltem szavukat. Bortól és emléktől fölhevülve meséltek vad hegyekről csalfa bosnyák menyecskékről meg a főhadnagy úrról, aki a Csáktornyái kávéházban belelőtt a tükörbe. Apjuk még ott volt a szabadságharc csatáiban, Pákozdnál verekedett vagy Branyiszkónál, de ők már saját életük regényét próbálták igazítani az időhöz, ami közben vészesen megváltozott. Kopott fénykép került kezembe az 1918. novemberi pesti népgyűlésről. Két katona támogat egy roskatag 48-as honvédet, aki elcsigázottan néz a semmibe s csak azt tudja, hogy amiért hajdan életét kínálta, elillant az örökösök kezén. 1848, mint Arany írta, világ csudája volt, de erre az időre nem maradt belőle semmi. Még Petőfit is ízléséhez igazította a kor, a részeg tiszt úr elérzékenyülve bömbölte a kávéház kaszirnőjének fülébe, borulj a vállamra angyalom, amihez egyébként nem is volt szükség Pe- tőfi-versre. Ez maradt 48-ból? Nem sokkal több. Március 15-én, az iskolai ünnepélyen a legjobb tanuló elszavalta a Talpra magyart, de ennek nem volt jelentősége, a pöffeteg hadigazdagok nem kérdezték, hol fognak unokáik leborulni. Közben már itt volt az újabb háború, a bakák teli tüdővel fújták, hogy Horthy Miklós katonája vagyok, s masíroztak a biztos halálba, akiknek pedig rendben voltak a papírjaik, már kinézték a zsidó házat vagy vegyeskereskedést, amit faji felsőbbrendűségük jogán elfoglalhatnak. ' Annak a március 15-ének emléke már régen kövület volt, eszméi elhalványodtak, nem lelkesítettek senkit. A történelem más csillagképbe fordult, mint Babits versében, „jó bajtárs lett ama zsarnok", igaz, már régen nem Ferenc Józsefnek hívták, hanem Hitlernek. Kár lenne, ha 56 emlékével is rosszul sáfárkodnának az utódok, eszméi elhalványodnának, lelkesedése pártpolitikai érv lenne. 1848-nak nem volt határozott jövőképe, Petőfi, Kossuth vagy Eötvös József egészen másként nézte az európai és benne a magyar helyzetet. Petőfi nem adta alább a világszabadságnál, Kossuth hajlott a kiegyezésre, Londonban, szűkebb körében az is szóba került, hogy ő lesz nádor. Eötvös szkeptikus volt, meg sem várta a harc kimenetelét s abban reménykedett, hogy a liberalizmus meghozza a jogegyenlőséget. 1956 hősei sem mérlegelték, hogy milyen államformát fognak majd választani, mert csak a szabadság lebegett szemük előtt, a megalázó függőség felszámolása. Akkor nem is volt szükség többre, a szabadság gondolatában elfért a régi Parasztpárt szociális szándéka, a 45-ös kisgazdák polgárosodási programja, még a hercegprímás monarchikus ábrándjait sem kifogásolta senki, mert csak a szabadság kivívása volt fontos. Arany János versében béna harcfi lép a csendes családi körbe s megered a nyelve, hallgatói pedig „néma kegyelettel függenek a szaván". A kiegyezés után az immár megkoronázott király megbékélt az országgal, sorra alakultak a honvédegyletek, könyvek jelentek meg a szabadságharcról, s olyanok is, akiket Haynau őrjöngése idején halálra ítéltek, magas hivatalt kaptak. 48 emléke lassan beleolvadt a mindennapokba, a hőstettekből legenda lett, az én gyerekkoromban már úgy beszéltek róluk, mintha Rákóczi korában estek volna meg. Kádár soha nem békült ki 56-al, az amnesztia nem jelentett megbocsátást. A legenda a szívek mélyén rejtőzött, az áldozatok hallgattak. Az 1989-es temetés, több mint harminc év után, volt az igazi hitvallás a szabadság mellett, de fénye manapság mintha halványodnék, hősei és áldozatai átléptek a történelembe, pedig azt kellene kérdeznünk, mennyire vagyunk velük, vagy lassan elfelejtjük, hogy 1848 után a magyar október kínálta először a világszabadságot Európa leigázott népeinek? A tudomány is késett, visszaemlékezéseket ugyan olvashattunk, de csak most jelent meg az első történelmi olvasókönyv fiataloknak. 56-tól van mit tanulni, középiskolásoknak főként, hisz még annyit se tudhattak róla, mint a mohácsi vészről. Önmagunkat rövidítjük meg, ha nem gazdálkodunk jól tanulságaival, pártérdektől mentes történetével. Ehhez azonban az is kell, hogy biztosan álljuk a múlt tekintetét. Csányi László Dr. Töttős Gábor A nyomda mosolya Manapság már arra sincs az embernek ideje, hogy a legfontosabb napilapokat átfussa, a pénzről már nem is szólva, hogy megvegye. Talán majd lesz utód, aki olyan szorgalommal, s érzékkel válogat jelenkori írásainkból, s lapjainkból, mint dr. Töttős Gábor a régiekből, felkutatva azt is, hogy kik voltak a régi lapok tulajdonosai, szerzői, szerkesztői. Most a nyomdával, nyomdászattal, nyomdászokkal kapcsolatos színes írásokból szerkesztette - saját kutatásai alapján - a könyvet a szerző. A hangulatos illusztrációkat is maga válogatta. Csodálatos, s manapság szintén ritka esztétikus és gondos nyomdai kivitelben, bordó bársonyban arany és ezüst betűkkel jelent meg a legújabb minikönyv a Szekszárdi Nyomda kiadásában és előállításában. A műszaki szerkesztő Falvai Ferenc. Kár, hogy a szép és szórakoztató kiadvány csak a gyűjtőkhöz juthat el, ugyanis kereskedelmi forgalomba nem kerül. A témának megfelelően ABC-rendben sorakoznak a fejezetcímek egymás után. Néhány színes érdekesség a könyvből. Mindjárt az A betűnél kiderül, hogy legalább két országban volt nyomdász a miniszterelnök. Az Ausztráliai Egyesült Államokban - mint ezt a Nyomadipar Magyarországon című szaklap 1904. évi kilencedik száma közli - Walsohn John eredeti szakmája betűszedő. Azt már dr. Töttős Gábor teszi hozzá, hogy másfél évtized múlva negismétlődött a csoda, de mint ahogyan az lenni szokott a történelemben , az ismétlődésnek mindig megvan a humora. 1919 augusztus elsején miniszterelnök lett Peidl Gyula, aki betűszedő segédlevelét a Franklin Társulat nyomdájában szerezte. Miniszterelnök is maradt - kereken hat napig. Két kedves vicc a kötetből, nem minden mai áthallás nélkül. Tűz ellen biztosította házát a paraszt. Mikor a bárczát a kezébe adják, kérdi:- Tekintetes úr, mennyit kapnék, ha a házam már holnap leégne?- Hát bizon kapna vagy három-négy esztendőt. Bíró: - Hány éves a kisasz- szony? Aggszűz: - Ezelőtt har- mincz évvel láttam meg a napvüágot. Bíró: - És hány évig volt vak? Csak egy fejezet foglalkozik a „redakczióval", pedig, különösen az újmódi szerkesztőségek is szolgálhatnának sok humorral, s éppen az előállítás, a régen klasszikusnak számító nyomdászat tárgyköréből. Hogy ne beszéljünk mindjárt a sajtóhubáról. Bocsá- nyat, hibáról, amiből első olvasásra ebben a könyvben nincs is. Kedves könyv A nyomda mosolya, alapos kutatómunkáról tanúskodik, megírásának módja tárgyhoz méltóan szellemes és elgáns. Ihárosi Ibolya Muzsikáló szerszámok Köcsögduda Szabó László a kísérő hangszerrel Nemes feladatot vállalt magára a Bartina zenekar akkor, amikor elhatározta, hogy a fenti címmel népi hangszereket mutat be és megismerteti azokat a fiatal korosztályokkal. Sorozatunkban a zenekar tagjainak, Szabó Józsefnek, Szabó Lászlónak és Vén Attilának a segítségével mi is bemutatunk ezek közül néhányat. A köcsögduda kísérőhangszere volt a népszerű citerazenekaroknak, de ütemesen brummogó hangja a népi mondókák vagy népszokások verselésének elmaradhatatlan aláfestője is volt. Főleg gyerekek játszottak rajta, minthogy megszólaltatása nem igényelt különösebb ördöngösséget. A köcsögduda nem más, mint egy cserépköcsög szájára kifeszített disznóhólyag, melynek közepébe nádszál van erősítve. Vizes vagy gyantás ujjakkal húzogatva rezgésbe jön a nád, ettől pedig a hártya és ez adja a jellegzetes hangját. Fotó: Gottvald Károly
