Tolnai Népújság, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-15 / 39. szám
8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. február 15. Dombóvári Galéria Krisztus, a sirály és a többiek Schrammel Imre kerámiái I’ieta A Dombóvári Galéria látogatói az újabb és újabb kiállításokat várva úgy lépnek az új tárlat küszöbére: lesz-e valami rendezői meglepetés? Schrammel Imre, Budapesten élő alkotó kerámikus kiállítására hívnak plakátok, meghívók. A belépőt azonnal megállítja a terem közepére helyezett „Krisztus". Amit látunk, nem egyéb, mint egy padlót, a mennyezettel összekötő fehérre festett keskeny léc, amin egy karok nélküli (anyagszobor) ember figura függ. Mit mond ez a kép nekünk? Ennek a Krisztusnak nincs széttárulkozó karja, amivel ölelhetne magához bárkit is. Aki rá figyel, aki a földről egy magasabb pontra akar eljutni - nevezzük mennynek, égnek - az ezen a keskeny, hófehér tiszta úton, e testen keresztül, általa juthat el. Különös megérzés a kiállítás-rendező részéről - Szeverin Ferenc - az alkotó filozófus gondolatainak, szándékának ilyetén tolmácsolása. Mindez azért érdemel figyelmet és kap külön hangsúlyt, mert a terem bármely más pontjára is elhelyezhette volna, valamelyik falsíkon. Semmit mondóvá szürkítve, gondolat- talanul felakasztva. A marasztaló látvány után, az idő perceinek lármája mozdítja a nézőt, más-más alkotások elé. Valamennyi elemzése e helyütt nem lehetséges, nem is Minotaurus szerelme cél, ám álljunk meg egy-egy sirály csontjai előtt. így múlunk mi is el? A válasz igenlő lehet, ha figyeljük az anyag, a természet törvényeit. Akár szószerint idézhetjük, e képre aktualizálva, a porból vétetés, oda visszahullás örökkévaló rendjébe tartozás menetét. Az élet égésének kurtított, rövidített mása ez a kép. Születésének körülményeit kutatva, készséggel meséli a történetet Schrammel Imre. A madarat a kunsági nemzeti parkban találta holtan. Akkor még tollai diszítették a testének vázát. A művész körülkerítette a tetemet és a felmerített agyaggal együtt otthonában kiégette. Az érdeklődő néző csak az alkotói folyamat végével találkozik egy-egy kiállításon, ugyanakkor kíváncsian figyel a műhelytitkokra is, amelyek sokkal közelebb vezethetik az alkotáshoz, a művészhez. Schrammel Imre dombóvári bemutatkozása erre is kínál módot, hiszen a figurális kompozíciók, emberi alakokat ábrázoló műtárgyak mellett, a falakon fekete-fehér vázlatok sorakoznak. Naplószerű följegyzések, a Schrammel Imrét körülvevő világról, annak fölfedezési állomásairól. Kerámiák között járhat, kelhet a néző, de nem fényes, mázas, csillogó edények fogadják. Sokka több várja itt. Mélyen szántó gondolatok az életről és az azt követő létről. Lehet véletlen, hogy Schrammel Imre épp a könnyen formálható anyaggal került kapcsolatba? Ha pályfutását tekintjük, akkor azt mondjuk: igen. Díszlettervezőnek készült, - 1952-ben - de elutasították a felvételin, amikor mellé lépett Borsos Miklós és ötvösnek hívta. Két éves ötvösi munka során egy kerámia pályázaton díjat nyert Schrammel Imre! Az út a továbbiakban szinte kijelölt. Azóta olykor tudományosan szemléli a geológiai változásokat. A szavakkal is köny- nyen formál gondolatot, így tanítványainak - az Iparművészeti Főiskolán - azonnal továbbadhatja legfrissebb felfedezéseit. „A pompeji nők", a „Szent János feje", a „Minotaurus szerelme" és a többi alkotás formai megjelenítése, az anyag szinezettségével együtt válj ro- konítást egymással. Egyik darab, akár a másikból is kinőve ad az alkotói kreativitásnak mi- tiváló erőt, a nézőnek maradandó élményt. Schrammel Imre kiállítása február 29-ig tekinthető meg a Dombóvári Galériában. Decsi Kiss János Fotó: Fuji Foto Cenrum, Dombóvár npengizbe készült néhány JL mérnök kollégájával. A szükség szerinti okmányok már készen voltak. A laboratóriumi eredményért ugrott be a városba. Ekkor hívta Mártát, aki azonnal szabaddá tette délelőttjét és igyekezett István kedvébe tenni. így mondták maguk között: „a kedvedbe akarok tenni". Otthonos, megszokott mozdulatokkal jártak a kölcsön kapott lakásban. Nem vesztegették az időt. így volt ez első találkozásuk óta. Mindent tisztáztak előre, hogy csalódást ne okozzanak a másiknak. Hol nagyon, máskor még jobban várták ezeket az alkalmakat, amikor megadtak egymás testének mindent, amit otthon nem kaptak meg. Úgi/ döntöttek, jár nekik a boldogság eme szeletéből. Gyakran érezték, nincs is más öröm a világon, csak mint amikor két ember - férfi és nő - teste a nagy Teremtő akarata szerint egyesül. Szemérmetlenül dobták le ruháikat és már szorították egymást borzongató forróságban. Azonnal megtalálták a másik legérzékenyebb pontjait, ahova csókjaikat címezhették. Márta szerette a népi dolgokat, szívesen dudorá- szott ilyenkor egy-egy népdalt. Közben Istvánt becézte: — Istók! Édes Istókom! Ügyelték egymás gyönyörét. Feszülő izmaikat úgy tudták uralni, hogy a másik pontosan tudja mikor kell új erővel szorítani azért a pillanatért, amiért érdemes vállalni a hazudo- zást, a bujkálást. Igaz, sosem hazudtak otthon, mert otthon jó ideje nem kérdezte senki, merre járt, mit csinált. István nyújtózott. Márta - mintha most érkeztek volna - újra éledő vággyal csúszott mellé. Talán azt szerették leginkább a másikban, hogy a vérük ilyenkor sosem tudott aludni. Az órára néztek. Egyszerre mondták ki: — ilyen még nem volt! Köszönöm neked! De.. .Ez a „de .. ." annyit jelentett, hogy lejárt az idő és rohanni kell tovább. Ezt is örömmel tették, mert közben új erőt kaptak egymástól. Amint jöttek, úgy mentek. Ismerősként, idegenként? Nem látszott rajtuk, csak a nyugalom, a halk derű. Istvánnak dolga volt még a szomszédos faluban. Haza ment a tervekért és éppen kocsiba szállt mikor fia - Isti - utána kiáltott: — Vigyél magaddal Apa! Ha ketten mentek, mindig találtak olyan mellékutat, ahol Isti ült a volán mögé. A nyurga fiú öt-hat évvel idősebbnek látszott koránált most elsős gimnazista. Beült apja mellé és alig várta, hogy lakatlan területhez érjenek. Apjára nézett, ő vissza és helyet cseréltek. így mentek hét, nyolc kilométert. Szerpentinhez közeledtek, ahol újból cserélni akart Isti, de apja legyintett. — Menjél csak! Isti gázt adott, hármasba kapcsolt és figyelte az utat. Nem beszéltek. István a délelőttre gondolt. Zabarba jött, mert úgy érezte, gerincén vé- gigáramlik valami és már a csípőjénél tart... A megengedett tempóban haladtak. Kettős kanyart jelzett a tábla. Isti óvatosan közeledett. Egy bordó Lada tűnt fel hirtelen. István megismerte Márta férjét. Ezen az úton szokott járni,de ... Mi ez? — Isti! - kiáltott és ... Márta vacsorához ültette fiát. Dúdolt közben: — Minden madár... Csengettek. Két rendőr állt az ajtó előtt. Tisztelegtek. Azonosították az adatokat, hogy jó helyen jámak-e, majd előadták a történteket. — Az Előhegyi úton ... gyorsan hajtott... a férje .. . frontálisan ... — Megsebesült? — Meghalt... - a férfi, akivel ütközött... Molnár István építészmérnök, akinek a kiskorú fia vezette ugyan a kocsit, de szabályosan ... — Istók! Édes Istókom! - Márta jajdulva szorította magához a rendőröket bámuló kisfiát. A főhadnagy megkócolta a gyerek fejét, aztán bocsánatot kérve újra tisztelgett. Decsi Kiss János írás közben (A tolerancia ellen) Ha úgy adódik, természetesen toleráns vagyok, magát a toleranciát azonban nem szeretem. Az erősebb gyakorolja, a győztes jogán, s önteltségében azt hiszi, az erkölcs nevében cselekszik. A fogalmak mindig magukban hordozzák ellentétüket, a jót a rossz hitelesíti, az erkölcsöst az erkölcstelen, fgy is van rendjén, ha feltételezzük, - amire megvan minden okunk - hogy van jó és gonosz, nemes és hitvány, önmagában, önmagáért valóban, hogy Hegel szóhasználatával éljek. A tolerancia nem ilyen. A szó látin eredetű, tolerare = eltűrő, vagyis aki ilyen Vagy olyan megfontolásból elvisel valamit, ami kedve ellen van. Nem elfogad, helyesel, tudomásul vesz, hanem eltűr, érdekből, számításból, politikai praktikából. Európában nagy és dicstelen hagyománya van a türelmetlenségnek, minden országban lobogtak a máglyák, emitt eretnekeket égettek, ott boszorkányokat. Akadt azért olyan is, egyetlen egy, aki valóban megpróbált az ördöggel cimboráim, de az agyafúrt bukott angyal csak Faustus doktor többszöri türelmetlen hívására jelent meg. Nálunk a debreceni Hatvani professzorról pletykálták, hogy az ördög cimborája, olyan is akadt, aki látta patás lábát. Arany kedélyes verset írt róla, de ez legenda, történeti alapja annyi, hogy Hatvani profesz- szor valóban létezett, a természet titkait firtatta és látványos kísérleteiről álmélkodva beszéltek tanítványai. Ám mindig voltak, akik gyanakodva nézték a tudományos kutatást, azzal sem törődve, hogy érdmei különbség van az ismeretlen és a lehetetlen között. Történelmi pillanat: 1568-ban a tordai országgyűlés törvénybe iktatta a vallásszabadságot. „A hit Isten ajándéka" - mondták ki a bölcs törvényhozók, Isten pedig nem mér egyformán, de miért kellene elutasítani ajándékát? Ami Tordán történt, példát mutathatott volna Európában, de sajnos nem talált követőkre. Európában ekkor már jó 300 éve működött az inkvizíció, melynek gyakorlatáról rémtörténetek keringtek, Goya még a XIX. század fordulóján is megrendítő rajzokban ábrázolhatta az áldozatok szenvedéseit. Kegyetlenkedésre minden korban van példa, Sztálinnak, Hitlernek volt miből tanulnia. A gyilkos kedvű türelmetlenség mindig a fellebezhetetlen igazság rögeszméjéből táplálkozik, s ez benne a legborzalmasabb. Elméletet könnyű kitalálni hozzá. Az inkvizitorok boldogan, elégedett szívvel tértek nyugovóra, a jótett biztos tudatával, mert hitük szerint az áldozat a máglya lángjai között nyerte el bűnei bocsánatát s megtisztult lélekkel léphetett Isten trónusa elé. A tordai országgyűlés a kor gyakorlatával dacolt, midőn kinyilvánította, hogy a mennyek országába különböző utak vezetnek. Felvilágosult gondolat, mert abból indult ki, hogy Isten előtt egyenlők vagyunk, nincsenek kitüntetett hittételek, az üldözés pedig méltatlan Istenhez és emberhez. Torda azonban múló pillanat volt a történelemben, nem talált követőkre s II. József császár csak 1789 októberében írta alá a türelmi rendeletet, az edictum tolerantiae-t, ami enyhítette a protestánsokat és görög keletieket sújtó korábbi tiltásokat. Sérelem volt bőven, a XVII. század végén hurcolták gályarabságba a protestáns prédikátorokat, akiket sötét eretnekeknek tartottak, de Simonides János, maga is gályarab, a szentek sorába iktatta a vétleneket, ezért írta könyve címéül: Galéria omnium sanctorum, minden szentek galériája. Az ilyen szörnyűségeket enyhítette a magát felvilágosultnak tartó császár, mai kifejezéssel élve, tolerálta azt, hogy nem vagyunk egyformák. Nevezetes rendelet, a protestánsok és görög keletiek nyilván imáikba foglalták érte a császár nevét, pedig végtére erre nem is volt okuk. A felvilágosult abszolutizmus is ördögi cselvetés, logikailag contradictio in se, önmagának mond ellent, mert a két fogalom kizárja egymást, az abszolutizmus soha nem lehet felvilágosult. Hatalmi körökben azonban a logika gyanús tudomány. Nemzedékek tanulhatták meg, hogy az önkényuralom a legnagyobb rossz, ami társadalmat sújthat. A zsarnok néha engedni kénytelen, az élet egyszer csak megdermed körülötte, az alattvalók nem engedelmeskednek. Van, akit a korszellem kényszerít rá, mint II. Józsefet, aki megpróbálta a felvilágosult uralkodó szerepét. De a ruha lötyögött rajta, nem illett rá, minden vállalkozásába belebukott, végül is vissza kellett vonnia valamennyi rendelkezését s minden kezdődött elölről, ö is az erősebb jogán volt toleráns, s a kegy, amit gyakorolt, alkalmi engedméy volt, az elnéző hatalom szeszélyes gesztusa, amiért külön hálát is remélt. De ez nem vezethet sehova, egyékbént is minden türelmi rendeletet vissza lehet vonni, az elnyomott pedig csak abban reménykedhet, hogy jön egy‘másik jóságos uralkodó, aki újabb edictum tolerantiae-t ad ki, természetesen azzal a sanda gondolattal, hogy nem kockáztat semmit, mert bármikor vissza- I vonhatja. Hitler hatalomra jutásakor Karinthy azon töprengett, mi is jöhet ezután? Azt írta, el tud képzelni olyan politikai rendszert, amely kötelezővé teszi, hogy minden reggel, munkába menet az emberek jelentkezzenek egy hivatalban, ahol kapnak két pofont. Egy ideig tűrik, de végül morogni kezdenek, azt mondják, ami sok, az sok. A zsarnok egyszerre elérzékenyül, maga is érzi, enyhítenie kell rendelkezését, hogy népe kedvében járjon, úgy dönt tehát, hogy ezentúl reggelenként mindenki csak egy pofont kap. Lesz, aki erre megnyugszik, talán még örül is, hálát rebeg a jóságos vezérnek, akihez lám eljutott a nép panasza s rögtön intézkedett is. Karinthy rémálma, ha nem is szó szerint, valóra vált, de azt a legtöbben tudták, hogy az enyhülés mögött is zsarnok áll, ugrásra készen, megértése álság, akkor is hazudik, amikor azt l( hiszi magáról, hogy igazat mond. Ezért nem vagyok a tolerancia híve. A múlt akár példa is lehet, mint Kölcsey versében, de ha példa kell, menjünk vissza Tordáig. Sok mindent kellett látnom életem során, Hortytól Szálasin, Rákosin át Kádárig. Láttam a türelmetlenséget, a kíméletlen gyűlöletet, néha az olcsó engedékenységet is. Azt tapasztaltam, hogy a megértést, az elnézést vagy éppen a megbocsátást, amit ma toleranciának hívnak, mindig a gőg diktálja, a felsőbbrendűség hitének hamis tudata, semmi más. Isten óvjon tőle valamennyiünket. Csányi László Muzsikáló szerszámok Doromb Nemes feladatot vállalt magára a Bartina zenekar akkor, amikor elhatározta, hogy a fenti címmel népi hangszereket mutat be és megismerteti azokat a fiatal korosztályokkal. Sorozatunkban a zenekar tagjainak, Szabó Józsefnek, Szabó Lászlónak és Vén Attilának a segítségével mi is bemutatunk ezek közül néhányat. »■ A doromb nagyon régi hangszernek számít, már a primitív népek is ismerték. Patkó alakú fémkeretben egy acélnyelv a hangforrás, mely a fogsorhoz illesztve rezgésbe hozza a szájüreg levegőjét. A hang magasságát a szájüreg méretével szabályozhatjuk. Ismerjük bambuszból készült változatát is. Magyarországon vándor cigány kovácsok készítették és terjesztették. Elsősorban gyermekjátékként volt ismert. " Fotó: Gottvald Károly Szabó László „dorombol" s Édes Istók
