Tolnai Népújság, 1992. január (3. évfolyam, 2-26. szám)
1992-01-25 / 21. szám
8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. január 25. Búcsú Staub Ferenctól Kánikulában, fekete kalapokban zsákoló munkások, szekér elé fogott lovak, vagy a falu hóba temetkezett főutcáján szánon gubbasztó utasok. Kékes-fehérek, nápolyi sárgák és feketének látszó sötétkékek, - a nyár színei, - vagy didergő lilák és rózsaszínek téli képeiden. Régen ismertelek már, amikor jó három éve az ősvadonná züllött-nemesült Be- nyovszky parkban tíz napot együtt tölthettünk Tengelicen. Tolna megyei és ide kötődő művészek - szobrászok, festők, gobelinművészek - régiek és újak jöttünk így össze a megye vendégeiként. Régi emlékek, közös élmények idézgetése mellett a csak felületes ismeretségek, sőt, új barátságok kiteljesítésének lázában égtünk. Egy párás, de napsütéses délelőtt a Benyovszky kriptát látogatta meg a társaság. Míg a kíváncsi gyerekek a sírkápolna ablakához felmászva közvetítették mit látnak odabent, Feri bácsi -, bölcsen somolyogtál ezen - valaki Téged rámbízott, így maradtam Veled a visszaú- ton. A tiszta, mégis nehéz levegő hűvösen izzasztott. Kedved szerint pihenni meg-meg- álltunk, a jókedvű társaságtól elmaradtunk. A lágyívű kanyarban még látszottak az encián, meg kékfestő szoknyák, a pipacs és kikerics blúzok, amikor megálltál. — Nézd!... mondtad jobbkezdet előretéve. Nem mutattad, de egész tenyérrel, reszkető ujjakal tapintottad az előttünk feltáruló képet: az út ott fölül verőfényes tisztáson át haladt, árnyékban lévő kezed a világos zöldeket, páros-fehér fénypászmákat - mint pasztózusan festett olajfestmény rücskeit - tapogatta. — Látod? ... - folytattad. A lassan növekvő távolság - mint vékony gumiszál - talán mindkettőnkben ott feszült. A sárgarigó kiáltása már elnyomta a kis csoport zsongásának értelmét és én láttam amit látni akartam: a ruhák alatt is mezítelen testeket, blúzok-takarta melleket, érett nők hol hűs, hol forró combjait, amikor újra megtörted a csendet. Kezeddel még mindig a képzelt kép síkján, fátyolos, de határozott hangon szóltál: — Én mindig ezt szerettem festeni! Míg én ösztönös vágyak szerint részletekre gondoltam, Te simító kezeddel a fényben ösz- szefogott EGÉSZ-et érintetted. Szemünk előtt a Visszahozhatat- lan színes festékpacnikká simult a vadon hátterére. Előttem állott a vászna mgött görnyedő Festő a maga magányosságában, amit vállalt, hogy a megértett világot másoknak megmutassa! A váratlanul megálló időben Belőled valami belém átköltözött. Ki a megmondhatója, hosszú élted során kinek mit, mennyit adtál szelíd szóval és képeiddel? Ez most már mind a miénk, velük és bennük törékeny lényed emlékével! Isten Veled Feri bácsi! Nyugodj békében! Koffán Károly Fotó: Gottvald Károly Téeszbrigád írás közben (Goethe látomása) 1828 októberében - szokása szerint - Goethe beszédes kedvében volt. Képzelete cspongott, Schillert idézte, kedvtelve beszélt a nőkről, azt mondta Eckermannak, ezüsttálak, melyekbe mi aranyalmákat helyezünk, s különösen bőbeszédű volt október 23-án, egy csütörtöki napon. A hercegre emlékezett, Humboldtra s váratlanul az emberiség fejlődésére terelte a szót. Á fejlődést bizonyos fenntartással nézte, mert lehet, hogy az emberiség okosabb lesz egyszer, belátóbb, de jobb, boldogabb, tettre- készebb aligha. S ekkor, mintha öreg szeme megpillantott volna valamit a távoli jövőben, így szólt: „Látom eljönni az időt, amikor Isten semmi örömét nem leli már világában, össze kell hát törnie, hogy megújítsa a teremtést. Biztos vagyok abban, hogy minden így van elrendezve a távoli jövőben már meg is határozta az időpontot, az órát, amikor a megif- jodás korszaka elkezdődik." Vigasztalón hozzátette, hogy addig azért van még idő bőven. Goethét sokat foglalkoztatta a természet- tudomány, a fénytan, a Farbenlehre ugyan súlyos félreértés, de így is vitát kavart, máig emlegetik. A mindenséget áhítattal nézte, hitt a halhatatlanságban, bár úgy vélte, nem jár ki mindenkinek. A XIX. század elején már úgy tekintettek az égboltra, mint bejárható végtelenségre. Newton nyomán könnyű volt elképzelni, hogy csak el kell indulni, órával kezünkben, a csillagmezőkön, s előbb-utóbb megérkezünk valahova. Goethe szívből utálta Newtont, néha hozzá méltatlan módon dühödten szidta, de ez a fényelméletnek szólt s szentül hitte, hogy a jövő őt fogja igazolni. Nem így történt, de a mindenségre vonatkozóan nem lehetett kitérni Newton kényelmes univerzuma elől, aminek valódi szerkezete majd csak Einstein után tárul fel. S Goethe ennek a barátságos mindenségnek a végét jövendölte meg ezen az őszi napon. Még találgatni sem tudjuk, mi vezette, mi sugallta neki a pusztulás és újrakezdés képét. Az előtte járt nemzedék a romantikus éjszakát szerette, a titokzatos árnyakat és a csillagokkal telehintett égboltot. A világ végére azonban nem gondolt senki, egyelőre mindenki jól érezte magát, szerette az életet és hitt a haladásban. Sok mindent megközelítő pontossággal tudtak már, jóllehet egy mai gimnazista - feltéve, hogy nem áll bukásra - tájékozottabb, mint Goethe. Ma már elég megbízhatóan tudjuk, hogy a Nap 5 milliárd éve működik, s bár óránként 15 milliárd tonna energiát bocsát ki, ez még 10 milliárd év múlva is tömegének csak 0,01 százalékát teszi ki. Aggodalomra tehát nincs ok, pedig Goethe valószínűleg ilyesmire gondolt, mert régóta kísértett a kihűlő Nap látomása. A világvégnek azonban ettől függetlenül nagy irodalma van. Az első keresztények meg voltak győződve a világ közeli végéről, erről szól a Krisztus előtt élt Hénokh apokalipszise s Ezdrásé is, aki zsidó-keresztényként elmélkedett a világvégről. A tizenkét pátriárka végrendelete a messiásvárók reménységét tükrözi, apokrif evangélium pedig nagyon sok maradt fenn. A Péter apostol nevéhez fűződőt valószínűleg Dante is olvasta, a Niko- démusz evangélium Krisztus alvilági útját beszéli el, később azonban csak János látomása került a kanonizált könyvek közé. A világvége azonban késett, az emberek belátták, hasznosabb, ha szántanak, vetnek, megfejik a tehenet. Újabb izgalmat az ezredforduló hozott, mindenki arra számított, most valóban elérkezett az idő teljessége. A tehetősek magas hegyekbe vonultak, talán új vízözöntől féltek vagy úgy vélték, ott közelebb vannak Istenhez. A szegények tehetetlenül nézték az eget s gondolták, lesz ami lesz. Nem lett semmi, igaz, a naptárral sem volt minden rendben, még sokáig kellett várni Gergely pápa reformjára. A világvég-hangulat jóval később tért visz- sza, Goethe az első hírnöke, de most már nem attól tartottak, hogy kihűl a Nap. Életkorát illetően ugyan eltértek a vélemények, de mindenki tudta, hogy unokáink unokáinak is fog világítani. Goethe előtt látomásként jelent meg, később nem is tért rá vissza, egy ihletett pillanatában látta még a távoli jövőt, s többet nem törődött vele. A nagy gyanakvók utána jöttek, s másként keresték az ember helyét és rendeltetését, ha ugyan van ilyen. Kierkegaard a félelmet ismerte fel, s azt, hogy Istennel szemben az embernek soha nem lehet igaza. Eretnek gondolat, de Nietzsche még tovább ment, a technika túlzott térhódításától tartott s határozottan kijelentette: Isten halott. De ez már nem teológiai kérdés volt, a hittudósokat is inkább az elvilágiasodás foglalkoztatta, ami máig tart; a paphiány nem magyar jelenség. Az ember pedig magányos lett, kiszolgáltatott, minden nélküle történt, ellenében. Az első háború után menekülők tízezrei lepték el az országutakat, a szülőföld nem adott többé menedéket. Megvan-e még az az otthon? - kérdezte a szerb hegyek között Radnóti Miklós, de az otthonokat eldúlta a faji, vallási, nemzeti türelmetlenség, mert ez már a diktatúrák ideje volt, félelem és rettegés árnyékában élt mindenki. Ich sehe die Zeit kommen, - mondta Goethe, de semmi közelebbit nem tudott. Nietzsche is általában beszélt a fenyegető kollektivizmusról, az ember elaljasodásáról. A diktatúrák kora nem múlt el, fenyegető árnyékukat ma is sokan vélik felismerni, mert a kiszolgáltatottság a társunk, akár még úgy is, hogy egy kiló kávét sem lehet behozni Ausztriából. Közben itt leselkedik újabb veszély, ami korábban legföljebb fantasztikus regényekben kísértett. Megbízható adatok szerint, ha vannak ilyenek, körülbelül 60 ezer atomtöltetet tárolnak katonai raktárakban, s azt mondják, egy bőröndben is elfér az, ami a nukleáris robbantáshoz szükséges. Bombából hatszáz vagy hatvan is sok lenne, a bőrönddel utazgató ügynökök számát senki nem tudja, azt sem, hogy hányán visznek magukkal egy flaskát, amit előzőleg a titokzatos vörös higannyal töltöttek meg. Goethét olvasgatva megrettenve gondoltam arra, hogy a pusztulás démona már őt is megkísértette, de nekünk lett mindennapos társunk. Goethe semmi lényegeset nem tudott, sokkal okosabbak mi sem vagyunk. Csak azt tudjuk, hogy a megoldás a mi dolgunk lenne, ha tudnánk, hogy mit kell tennünk. Csányi László 1 Akár az Olympia teste Százhatvan éve született Edouard Manet impresszionista festő — Tudod Julo, ma olyannak kell lennem, mint az Olympiá- nak - mondta Eszter és belépett a zuhanyfülke függönye mögé. — Milyennek? - kérdezett Julo és közben beindította a mosógépet. Eszter magyarázni kezdte, de a víz zuhogásától alig lehtett érteni. Julo kezében mindig volt valami, ami arra emlékeztetett, hogy állandóan dolgozik. Amikor az intézetből kikerültek, azonnal albérlet után néztek. Vidékre nem akartak menni, mert ott hamar kiderül, hogy államiak. Szerették volna múltjukat tagadni. Juloban ugyanis ott volt mindig a szorongató érzés, hogy cigánylány. Eszter nagyon szerette őt. Julo mindig, mindent meg tudott oldani egészen egyszerű, hétköznapi ötleteivel, amire Eszter képtelen volt. A Visegrádi utcában véletlenül jutottak ehhez az albérlethez. Egy egyetemista fiú lakott itt, de volt egy külön kis szoba, amit kiadott. Egy kétszemélyes heverő fért el keresztben, egy asztal és egy szekrény. A fürdőszobát kétszer húsz percig használhatták. Nagyon örültek ennek a lakásnak, mert közel volt a Mar- git-sziget, ahova minden vasárnap délelőtt, télen is kikocogtak. Éppen kilencedik hónapja vannak itt és a vidéki tulajdonos, egy jószándékú hentes, ugyancsak elégedett velük. A felesége tett ugyan egy alig hallható megjegyzést Julora, de a pénz ... — Szóval milyennek kell lenned? - kérdezett Julo Eszter felé fordulva, mikor ő elzárta a zuhanyt és a törölközőért nyúlt. — Olympiának! - prüszkölt Eszter ez egy nagyon szép nő volt, egy francia festő modellje. — Ó, óóó - vigyorgott Julo és azonnal megjegyezte - talán Árpád arra kért, legyél te is modell? Árpáddal az a művészettörténész fiú ismertette meg Esztert, akivel közös volt az albérletük. A lányok takarították a fiú szobáját minden péntek délután és mostak is a ruháiból olykor. Ilyenkor mindig kevesebbet kellett fizetni. A fiú őszintén elmondta gyerekkori fertőzésének maradandó sérülését, hogy sok mindent tehet a lányokkal, de egyet nem. Ezt pedig mindenki tudomásul is vette. Eszter és Julo sem beszélt róla többet. Kedvelték a fiút, mert mindig udvarias volt és gyakran leült közéjük beszélgetni a művészetről. Árpád festőnek készült és Eszter szerint nagyon egészséges, a maga nemében. — Igen! Megkért! - vágott komolyan Eszter. Úgy döntöttem leszek is modellje. Azt is mondta, hogy már attól forróság önti el, ha mellette állok. — Mi lesz vele, ha ruhátlanul lát? - röhögni akart Julo, de Eszter kész volt a válasszal. — Az úgy van náluk, hogy amikor festenek, akkor a nemi ösztöneik kikapcsolnak és szinte teljesen mindegy nekik, hogy köcsögös csendéletet pin- gálnak vagy egy aktot. — És te éppen ma akarsz Olympia lenni? Szívesebben maradtam volna itthon. — Igen; ma, mert Manet is január 23-án született, mint Árpád. Ez pedig ma van. Hiányoztál arról a beszélgetésről, amikor az impresszionistákról volt szó és Olympiáról. Julo hallgatott és nézte Esztert. Valóban szépnek látta ő is. Átmentek a szobájukba. Eszter egy gyors modulattal eldobta a fehér ágyneműt és elővett egy tarka selyem térítőt. Vörösbarna hajába egy rózsaszín szalagot kötött, nyakába egy vékony fekete bársonyt. Jobb csuklója fölé egy sárga, fekete mintás karkötőt húzott. Ledobta köntösét és ruhátlanul végighevert az ágyon. Hátát megtámasztotta, bal kezét szemérmesen az ölébe rejtette. Lábait átfonta. Fatalpú papucsát nem rúgta le. A szoba félhomályában állva, döbbenten nézte Julo. Pillanatnyi csönd után szólalt meg: — Te Eszter! Én még ilyen szépnek nem láttalak! Mi történt veled? Ha most fiú lennék, hát... Megérinthetlek? ... Nézd itt ez a csokor virág ... Beszórnálak vele!... Eszter kacéran pislantott fekete szemével. Julo állt a virággal az ágy mellett, a sötét szekrény előtt. Eszter lábaihoz tette a csokrot, aztán hosszú, sötét új- jaival elindult a fekvő alak fehér combjai felé. Gyermeki szeretettel bújt Eszterhez, mint az intézetben. Arcát a melléhez csúsztatta forró lehelettel. Eszter erősen magához szorította Julo fejét. A bejárati csengő hirtelen hármat berregett... Decsi Kiss János A „döbröközi" kandidátus Melegség járja át a helytörténeti kutató szívét olyan esetben, ha jelentős eseményről tudósíthat a kutatási területével kapcsolatban. így van ez most is, amikor hírül adom, hogy tisztelt földim, Birtalan Ágnes, az ELTE Bölcsészettudományi Kar 30 éves tanársegéde, Szekszárd város szülötte, 1992. január 20-án, a Magyar Tudományos Akadémia székházában, kiváló eredménnyel megvédte az „Egy századeleji ojrát népdalgyűjtemény műfajai és nyelve" című kandidátusi értekezését. * Birtalan Ágnes Döbröközön végezte el az általános iskolát, a dombóvári Illyés Gyula Gimnázium jogelődjében érettségizett 1959-ben. 1985-ben középiskolai tanári diplomát szerzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, ahol először tudományos ösztöndíjasként (aspiránsként) dolgozott, majd tanársegédi kinevezést kapott. Már egyetemi tanulmányai idején megkezdte a tudományos kutatómunkát, melyet elmélyül- ten folytatott az egyetem elvégzése után. Kutatási tevékenységének tárgya: mongol nyelvek és nyelvjárások, a mongol folklór és kapcsolatai. Évekig tartó kutatómunkájának eredményei alapján elkészítette az említett című értekezését, melynek alapos elemzése, bírálata során mind az opponensek - dr. Lőrincz László, a nyelvtudomány kandidátusa és Urayné dr. Kőhalmi Katalin, a történelemtudomány kandidátusa -, mind pedig a bíráló bizottság tagjai elismerték és hangsúlyozták Birtalan Ágnes tudományos munkásságának eredményességét és az elért eredmények tudományos jelentőségét. Természetesen voltak észrevételeik is, amelyeket azonban nagyon jól lehet hasznosítani a további munkában. Megállapították, hogy Birtalan Ágnes érdemessé vált a megpályázott tudományos fokozat elnyerésére, ezért a dr. N. Kakuk Zsuzsa, a nyelvtudomány doktora vezette bíráló bizottság egyhangúan javasolta annak odaítélését. Birtalan Agnes nagy tisztelettel és szeretettel emlékezik meg Döbröközről - többek között - Foki Mária, Katusné Szili Magdolna és Vidus Csaba; Dombóvárról pedig dr. Szőke Sándorné és Kovács János volt tanárairól, akik kiváló munkájukkal megalapozták képességeinek kibontakozását és fejlődését. Dr. Gelencsér Gyula kandidátus
