Tolnai Népújság, 1992. január (3. évfolyam, 2-26. szám)
1992-01-18 / 15. szám
8 KÉPÚJSÁG HÉT VÉGI MAGAZIN 1992. január 18. Dombóvári Galéria Halott világ rajzaiból Makovecz Benjamin kiállítása Minden elgázolt macskáért Riasztó a sok-sok pontosan, mondhatni mérnöki precizitással megrajzolt színes és fekete-fehér apró forma. Megannyi élet egykori hordozója, hírmondója, a Dombóvári Galériában. Makovecz Benjamin neve azért is hangzik ismerősen, mert a családban az édesapa - Imre - már közkinccsé tette építészeti alkotásokkal, melyek Tolna megyében az utóbbi években szaporodni látszanak. E családi név nem nyomasztó Benjáminra, hanem olyan késztetést jelentő erő, mely a méltó örökösök jelét hordozza egy másik alkotói úton futva. Olyan háttér is egyben, ami kimondatlanul orientál művészi hivatás felé. E fogalmat, hogy művész, Makovecz Benjamin inkább olyan iparnak tekinti, ami elengedhetetlenül megköveteli a mesterségbeli - jelen esetben a rajzolni tudást. A Képzőművészeti Főiskolán 1983-ban szerzett diplomát. Azóta rendszeres látogatója a Természettudományi Múzeum őslénytárának, más egyetemek állatrendszertani tanszékeinek. A tavaly májusban Budapesten rendezett kiállításának kiadványa is ezt a címet viseli „Állatrendszertani Tanszék - Különböző dolgok vannak": E kötet - megvásárolható a Dombóvári Galériában - sokkal többet árul el az alkotó, gondolkodó emberről, mint amit a kiállítás egyszerű látogatója, első látásra megfogalmaz magában, a latin nyelvű feliratokat olvasván. A felületes szemlélő a tudományos igényű rajzokat látja csupán és sejtése lehet a munkaidőt, energiát, kellő koncentrációt követelő rendjéről. Aki végigolvassa a már említett könyv lapjainak filozofikus üzenetét, azonnal megérzi ez érzékenységben lapuló lírikus talentumot. Különös csendre int minden egyes kiállított lap. Olyan tisztaságot áraszt, ami csak egy élettelen, halott világban lehetséges. Az ember szinte lábujjhegyen jár a grafikai sorozatok között, véletlenül se sértse meg a megfogalmazhatatlan ars poétikát. A kiállítás elhelyezése e csendre késztet is azzal a félhomállyal, ami minden lágota- tót egykori szertárak hűvösségére, titkokat raktározó fegyelmére emlékeztet. Nyoma- tékot ad ennek - Szeverin Ferenc rendezése - a tér közepére helyezett, zöld terítővei takart asztal, rajta vaskos gyertya, mellette latin-magyar szótárak, tudományos könyvek. Szatyor Győző, a Pécsi Grafikai Műhely vezetője, megnyitó köszöntőjében arról az élményéről is számot adott, amellyel Makovecz Benjamin a fametszés mesterségével szolgált, mint a Műhely ösztöndíjasa: „élmény volt látni hogyan dolgozik, csiszolja és ragasztja ösz- sze a karikákra fűrészelt pusz- pángfadarabokat, hogy abból metszésre alkalmas grafikai dúc legyen. Úgy csinálta - mint valamikor Dürer idejében az 1400-1500-as évek fametszői - a klasszikus mesterség különféle fogásait alkalmazva." Makovecz Benjamin megfogalmazott világképe a természetes környezet védelméért kiáltó alkotóti program. A tárlatot - mely január 31-ig tekinthető meg - nem csupán biológia órák megtartásához ajánljuk, de mindazoknak, akik készséges befogadói az olyan tükrözött valóságnak, melyhez az alkotó hozzá nem tesz és el sem vesz belőle, de hűen ábrázolja. Decsi Kiss János Hódolat írás közben (Százezer arany) Az alkalmat a véletlen kínálja: mindegyikőnk látta a tévé egyik vitaműsorát, s Lóránt elégedetten mondja, érdemes beszélnünk róla. Előttünk egy palack bor, melyről köztudott, hogy megnyitja a szívet és az elmét, s legott felmerül bennünk a friss emlék, mert kivételesen nem ál-vita volt, a három beszélgető időnként még a kötelező udvariasságot is feleslegesnek vélte. Az értelmiségről volt szó és a félelemről. Ezt szőttük tovább, mintegy folytatva a beszélgetést, megtoldva saját gondolatainkkal és félelmeinkkel. Azt hiszem, sok minden mellékes, nem érdemes arra, hogy idézzük. Nevek hangzottak el, vezető politikusok neve; a múlandóság várományosai. Egyik napilapunk is szóba került, melyhez az induló tőkét bankok adták össze, de „olvashatatlan", szerkesztőjét a minap menesztették; de ez maradjon az illető párt ügye. A Nemzeti Bank elnökét is menesztették, erről nálam illetékesebbek már elmondták a véleményüket, nem érdemes folytatni. De mi van az értelmiséggel, amelyről pillanatnyilag csak azt tudni, hogy megosztott. És fél. Az értelmiség újkori képződmény, a reformkorban az elnevezés általában a szellemi foglalkozásúakat jelelölte, de már ekkor megjelenik a középosztály kifejezés is a lateiner réteget értve ezen, ami a latinos műveltségű polgárt jelentette. Foglalkozása, társadalmi helyzete a városhoz kötötte, ellentétben a nemessel, aki falusi birtokán élt, vadászott, vendégeskedett, kártyázott s nem sokat törődött a műveltséggel. Nálunk a kiegyezés után szerveződik osztállyá, s kezdettől őrizte függetlenségét, ami különállás is volt. A bírák függetlenségének még a Horthy-években is híre volt, de városi polgárnak lenni egyébként is rangot jelentett. Távol tartotta magát a pártoktól, nem volt - ahogy akkor mondták - kombattáns katolikus, de a szélsőséges antiklerikalizmustól is megóvta ízlése. Könyvet gyűjtött, szívesen utazott, adott arra, hogy otthonosan mozog Bécsben s megfordult Velencében, Rómában is. Lóránt, aki legidősebb közöttünk, apjáról beszél, aki szabadon járt-kelt a Monarchiában, Brassótól Fiúméig és Badenig, ahol egy- szer-kétszer az öreg császárt is látta. Ez volt a polgárság fénykora, s bármit gondoljunk is róla, a biztonság jellemezte. A bírósági díjnok könnyen kiszámította, hogy mennyi nyugdíjat fog kapni, s a fiatal tanár tudta, mikor éri el a VI. fizetési osztályt. A polgárság az első világháború után nehezen tudott megkapaszkodni, később örülhetett, ha megkapta a haladó jelzőt, de legalább tiszta lelkiismerettel hivatkozhatott munkás vagy paraszt eleire, ez az osztály ugyanis, melynek nem voltak termelőeszközei, társadalmilag heterogén volt, csak tehetségével és szorgalmával tudott kiemelkedni, volt hát mit vesztenie. Mindezt egymás szavába vágva mondjuk el; ismerjük minden részletét. Közben az üveg kiürült, cserélni kell, s ez alkalmat ad egy Pe- tőfi-idézetre, ami az egyik legszebb magyar rím: A palack fenekét nem lelik, akárhogy Iparkodnak . .. újra megtelik,ha már fogy. Meg is telik, ennyire még jut. — Az értelmiség, középosztály vagy lateiner réteg, nevezhetjük ahogy akarjuk, állandó védekezésben volt. Ma is, - mondja Tamás - Már-már mentegeződik, hogy művelt, nyelveket tud, európai. S azt magyarázza, hogy a műveltség megszerzése pénzbe kerül. Ma egyre reménytelenebb, mert nem hajlandó pártba tömörülni, s naponta érzi, nincs rá szükség, műveltsége felesleges, személye zavaró. — Minden a politika fénytörésében jelenik meg, talán ez a legnagyobb baj. Ferenc József, akiről a legbőszebb leitimista sem állíthatja, hogy művelt volt, végül beletörődött, Petőfibe, bár egy sorát sem olvasta, ahogy Aranytól sem, de bárósággal kecsegtette. Eltűrte, hogy Kossuth koporsóját a nemzet gyásza kísérje, fiát pedig elfogadta miniszternek. Igaz, ehhez Kossuth Ferenc is kellett, amit tekinthetünk jellembeli gyengeségnek vagy a kompromisszum kényszerének. A magyar értelmiség a sztálini évek alatt rejtőzött, de Kádár regnálása utolsó szakaszában elfogadta a kompromisszumot. Bűn volt vagy a túlélés okossága? — Ferenc József, akiről Széchenyi rettenetes dolgokat mondott, ezek szerint mégis csak türelmesebb volt, mint jónéhány mai pártember, - mondta Tamás, s nevetve tette hozzá: - Talán nem gondoltok bolsevistának, ha most Marxot idézem, aki úgy emlékszem, A tőkében írja, hogy az uralkodó osztálynak az jelenti a végső csődöt, ha nem tudja eltartani saját kizsákmányoltjait. — Ebbe most ne menjünk bele. A múlttal nem tudunk mit kezdeni. Itt van 56, még ezt sem tudja mindenki vállalni; a kommunisták kezdték, ráadásul Nagy Imre ős-moszkovita volt. 45 sem lehet példa, de még 1920 sem. A mai elit abban bízik, hogy majd ő teremt hagyományt, éppen ezért türelmetlen, minden ellenvélemény mögött ellenséget gyanít, sötét kollaboránsokat, közben szemünk előtt lépnek színre gátlástalan milliomosok, az ország nagyobbik fele pedig elszegényedik. Nemcsak a polgári réteg, amely már csak családi legendákból tudja, hogy elei szorgalommal és tehetséggel vitték valamire. Itt elakadt a beszélgetés. Valamennyiünk ismét Petőfit idézte, Tamás töltött s néztük a bort, melynek színe sötét tulipánra emlékeztetett. Végre Lóránt szólalt meg: — Nálunk az élet régóta kétesélyes: hősi halott vagy túlélő. Mindegyik veszélyes vállalkozás. Petőfi azt írta Kossuthnak, ha mással nem, halálával szolgálja a hazát. De ez nem hatotta meg Kossuthot. Aradon még azt mondta, golyót röpít a fejébe, de néhány órával később porzott az út utána. Neki volt igaza? Sokáig hallgattunk. — Hívei lassan haza szivárogtak s mindegyik vitte valamire, pedig jónéhányat távolé- tében, jelképesen, fölakasztottak. Á császárnak nem bocsátottak meg, de kiegyeztek vele. Arad után uralkodó erkölcsről szólni egyszerűen nevetséges, de Ferenc József mégis csak tett egy gesztust, igaz, nem került neki semmibe: a koronázáskor szokásos nemzeti ajándékot, ami Erzsébetével együtt százezer arany volt, felajánlotta a szabadságharc özvegyeinek, árváinak, rokkantjainak. — Hiba lenne, ha bármilyen analógiát keresnénk, a történelemben semmi nem hasonlít semmire. — Nem erre gondoltam - mondta Lóránt. - Ferenc József korlátolt, szűklátókörű ember volt, s feltehetően csak politikai szempontból, de mégis csak tűrte, hogy az az Andrássy tegye fejére a koronát, akit jelképesen, in effigie, ő akasztatott fel. Ha erkölcsi oldalról nézzük, nem ő bocsátott meg, hanem neki bocsátott meg a nemzet. — Nagy különbség.-— De nem is fontos, emlegetni sem érdemes. Az eredményre kell gondolnunk, akkor is, ha manapság egyetlen szereplőt sem lehet behelyettesíteni. A megértés fontos, a történelmi késztetés, amit még Ferenc József is felismert. Bólogattunk, bár tudtuk, mindez történelem, amiből ugyan lehetne tanulni, de eddig még nem tanult belőle senki. Csányi László A hetedik parancsolat R emegését próbálja leplezni, hogy lábujjhegyre áll és szorítja a férfit. Számtalanszor megálmodta ezeket a perceket már évekkel korábban, amikor csak ő hordozta egy váratlan találkozás emlékét. Fogyott már a türelme, amint közeledett egy újabb évtizednyi évváltáshoz. Tenni akart valamit, hogy végre észrevegye a férfi. Végre! A legutóbbi találkozásukkor olyan boldogságot érzett, amit szeretett volna világgá kiáltani. Kinek mondja el, hogy igen, már ő is vétkezett. Olyan titka van, amiről csak a Teremtő tud. Nagybetűvel gondolt arra az erőre, amit mások Istennek neveznek. Hitt is valami rajta kívüli létezésről bizsergetően és mondott is szavakat bajainak idején, de nem gondolta alposabban van-e Valaki Valahol. Akár van, akár nincs, ő engedelmeskedett az ösztöneinek. Zsi- gerei mozdultak az ingerlő érintések, tapadó ölelések szorításához. Sajnálta, hogy hazugság kíséri ezt. az érzést, Szinte fájt, hogy idős anyjának nem mondhatta el, találkozott valakivel, aki olyan gyönyörökkel lepi meg, amit eddigi élete folyamán, csak lányosán kalandozó gondolataiban élt meg sötét hajnalokon. Igen, és most vüágos délelőtt van. Nem akar semmilyen miértet kimondani. Válaszokat sem akar, csak ezt a pillanatot őrizni egy kicsit. Percekig, vagy órákig. Az sem baj, ha nem lesz folytatás. Nem. Erre gondolni sem akar. Él. Érzi, hogy nő! Találgató ujjait leplezetlen örömmel csúsztatja a férfi testén föl és alá. Nevetni volna jó, de alig ismerik egymást. Hahotázni szeretne és ruhátlanul lebegni, úszni, aztán zuhanni el nem engedve egymást. Nem akar csodálkozni a bátorságán, a felszabadultságán. Igyekezett természetes lenni. Azon sem mert csodálkozni, hogy semmi, de semmi nem zavarja, amit a férfi tesz vele. A csókokról azt olvasta valahol, hogy erőt adnak. Magabiztosnak tűnt, amikor pár pillanatra szétváltak ajkaik. Világos van. Nyitotta a szemét. Nem érzett szemérmet, amikor a férfi ölébe bújtatja fejét és elevenségének illatát közvetlen közelről érzi. Gyomrában mozdul valami. Szokatlan görcsöt érez. Rándulást, amitől szétnyílnak combjai. Ekkor hirtelen megszólal. Felegyenesedik, de nemengedi el a férfi karjait. Gyorsan beszélni kezd. Mindent el akar mondani, hogy a nagy pillanat előtt tudjon róla sokkal többet az ő örömeinek szerzője. Nem tudja honnan is kezdje, így belevág valahol. Onnan indul, hogy ő sok-sok gyereket szeretett volna, de a férje nem. Valami miatt nem esett teherbe. Már orvoshoz is fordult, mert nem védekeztek és gyanította, hogy valamelyikük nem egészséges. Nála találtak problémát, ami észrevétlenül lapult benne. Fájdalmat nem érzett, így beavatkozásra nem került sor. Egy másik orvos semmit nem talált... Éz még- inkább megnyugtatta, de gyereket, gyerekeket nagyon szeretett volna és most is. Nem mert erőszakosabb lenni a férjével, hogy vizsgáltassa meg ő is magát, így aztán teltek, múltak az évek és már majdnem átlépte azt a határt amikor kockázatos egy gyermek vállalása. . Miért is beszél most? Akármi történjék, ő vállalni fogja. Ilyen órák gyümölcse csak szép lehet, amint a mondás tartja. Megkeresi a férfi ujjait és a trikója alá húzza. Melegség járja át felső testének dombjait. Azok remegése anyai vágyakkal tölti el. Ezt éreznie kell a férfinak is. Gyöngéden mellére tolja borzas fejét. Lassan gyorsul lélegzetük. Egymásnak feszül a testük . .. Aztán!. . .• Mint hinta a szélben, úgy lódulnak együtt, egymásba olvadva. A férfi lüktető vérét a szíve tájékán érzi. Hallhatatlan zene ritmusára ringatózni engedik testüket. Változik a ritmus, hol lendületesebb, hol andalítóbb lesz. Most! Most! Most! Vigyázni kell, hogy ez a perc meg ne keseredjék egy rossz mozdulattól! ----Szótlanok és mozdulatlanok , mint mikor a repülőgép landolás után a betonhoz ér. Vége! Eddig tartott? Öltöztetik egymást. Nézi a férfi ujjait, mintha sosem látta volna. Azt viszont tudja róluk, hogy könnyen forralják a vért és tesznek szabaddá utakat. Valóban idegen? Hogy engedje most ezek után közeledni a férjét? Nem akarja, csak így és még ki tudja mit tehetnek együtt, meddig fokozható ez a boldogság. Ez volna hát az igazi boldogság? Tényleg ez? Kérdőn néz a férfira. Amikor lakásuk lett, nem ilyet érzett, amikor kocsit cseréltek, akkor sem. Amikor a férje ölelte. Megborzongott, ez alkalmatlan pillanat, hogy a férjére gondoljon. H átrafordul a küszöbön. Szétnéz a szobában. Nem marad nyomuk. Behunyja szemét, hogy véletlenül se csorduljon ki a könnye. Sírni szeretne. Örömében? Félelmében? Egyszerre lépnek a fényre. Decsi Kiss János % *
