Tolnai Népújság, 1992. január (3. évfolyam, 2-26. szám)
1992-01-18 / 15. szám
1992. január 18. HÉT VÉGI MAGAZIN KÉPÚJSÁG 7 * * Fába, csontba faragott álmok Adalékok Törő György portréjához Az emlékfa édesapának készül. Egy halotti mécsesből indul ki, kifejezi a Don-kanyart, a gömbölyű rönkfa a paraszt voltot, az egyszerű embert, a Kapos menti motívumok pedig a szűkebb hazára, Szakályra utalnak. A csontfaragásokhoz a gemenci és a gyulaji erdő adja az ihletet, a Kapos menti hím- zésiríinták pedig - például a pincehelyi úgynevezett dupla madaras - nemcsak az adaptálást, hanem a továbbéltetést is jelenti. A helyi motívumok teszik széppé, értékessé az alkotást - vallja a szakályi származású, Szekszárdon élő Törő György, akinek kisplasztikáiban a paraszti motívumokat fedezhetjük fel.- Tudod - mondja -, ezekben azt formáztam meg, ahogy apám elment a vásárra és megvette a malacot, vagy ahogy lement a pincébe . . . Törő György honvéd alezredes tizenöt éve faragja fába, csontba az álmait. Tanítómesterének a Tatán élő Cs. Kiss Ernőt vallja és nem feledkezik meg általános iskolai rajztanáráról, Máté Aladárnéról sem, aki mindig arra inspirálta lelkierőt adva, hogy képzőművészeti pályára menjen. Nem kell azt gondolni, hogy messze került ettől, bár igazán katonatisztként szeretne dolgozni, becsülettel helytállni. De! „Nemcsak mint alkotó hívta fel magára a figyelmet - írja dr. Say István, a Tolna Megyei Önkormányzati Hivatal művelődési és egészségügyi osztálynak a vezetője a Népi Iparművészeti Tanácshoz (NIT) küldött levelében -, hanem igen jelentős szerepet vállalt abban, hogy a megyében mozgalommá szélesedjen a fafaragó díszítőművészi tevékenység." Erdős László ezredes, a Honvédelmi Minisztérium személyügyi főosztályvezetője ugyancsak a NIT-hez küldött leveléből újabb adalékokat kapunk. „Törő György amatőr népművész a kopjafák készítésében már ismert több országban .. . kopjafái jelzik és megőrzik történelmi emlékeinket, a főbb eseményeket..." „Négy évvel ezelőtt csatlakozott az országos játszótéri programhoz Pirk András kertészmérnökkel, azóta rendszeresen a Honvédelmi Minisztérium is foglalkoztatja - írják egy NIT levélben, amit a bíráló bizottsághoz címeztek. Nem lennénk igazságosak, ha nem szólnánk a család megértő támogatásáról, hisz anélkül nem tudna eleget tenni a felkéréseknek, amelyek ismertségével, elismertségével egyenes arányban szaporodnak. De azt is itt kell elmondani, hogy Törő György tudását át is adja. — Olyan még nem volt az iskola életében, hogy a gyerekek szóltak volna, milyen szakkör legyen, de a fafaragóval megtörtént - közli Varga Lász- lóné, az 505. Sz. Ipari Szakmunkásképző és Szakközépiskola igazgatóhelyettese. - Pedagógusként is elfogadják az alezredes urat, ragaszkodnak hozzá. Egy sem hiányzik a szakkörről, szeretnek dolgozni és mivel épületasztalosok, sok gyerek munkáján meglátszik, jobban tanulják a szakmát. De „harapnak" a motívumkra - hímzést tanulnak - női ruha készítő lányok is. Az az elképzelésünk - kihasználva a testvéris- kolai kapcsolatot -, egy vegyes, magyar-német alkotótábort szervezünk. Nem a minden áron való szereplési vágy, sokkal inkább a mester iránti tisztelet hozza kö- rénk a tanműhelyben Szalai László, Pécsi József, Ömböli Gergely, Szollár Zoltán és Bakos Ferenc tanulókat. Sorolják is szaporán a táborban és a szakkörön tanultakat, a munkát, a különböző motívumok jelentését, aztán Pécsi József kijelenti: — Nagy embernek tartom a Gyuri bácsit. Úgy beszél mindenkivel, mintha a társa lenne. Miután a többiek helyeslő bó- logatása befejeződik, azt beszélik el, hogy szakmájukban hol, s mint tudják majd hasznosítani mindazt a tudást, ismeretet, amit „Gyuri bácsi" átad nekik. A szekszárdi csecsemőotthonban Erdős Lászlóné gazdasági igazgató is szolgál néhány adalékkal. — Eléggé leépültek az intézet játékai, ezért pótolni akartuk - kezdi. - Törő Gyuri munkáit ismerjük, sokat gyönyörködtünk benne. Ügy gondoltuk, a fa ember közeli, barátságos, s az udvari játékok jól formálják a gyerekek Ízlését, kellemes, jó érzésket váltanak ki. Örültünk neki, mert kedvezményesen jutottunk hozzá, mivel a Gyuri csak az energiaköltséget számolta. Teljesen társadalmi munkában készült. A pörbölyi erdészet is kedvezményesen adta fát. Miközben arra készül Törő György, hogy megfaragja a Honvédelmi Minisztérium megrendelésére azt a negyvenhét kopjafát, amivel a Somogy megyei Kéthelyen létesítendő emlékhelyen negyvenöt repülőstisztnek állítanak emléket, funkcionális remek hosszabb távon is gondolodik. Azt tervezgeti, jó lenne a honvédségen belül olyan alkotótábort kialakítani, ahol sorkatonák megfaragnák társadalmi munkában azoknak a Tolna megyei településeknek a kopjafát, ahol pénz hiányában nem tudnak emléket állítani a második világégésben odamarad- taknak. Törő György néhány napja megkapta a népi iparművész címet. Gratulálunk! Ékes László Fotó: Gottvald Károly El a Tolna megyei motívumkincs Ökumenikus imahét Szekszárdon Ebben az esztendőben is együtt imádkozik a szekszárdi kereszténység a világ minden hívő emberével az egységért, a megértésért, az egymás iránti szeretetért. Az elmúlt évek gyakorlatához hasonlóan idén is a város minden templomát végigjárjuk, s a lelkészek közös szolgálatban hirdetik Isten üzenetét, s bíztatnak a testi-lelki kézfogásra. Minden alkalom délután 5 órakor kezdődik. Január 20-25 között: Hétfő: újvárosi katolikus templom. Igét hirdet Szilvássy Géza református lelki- pásztor. Kedd: evangélikus templom (fasor). Igét hirdet Takács Gábor káplán. Szerda: református templom (Kálvin tér). Igét hirdet Farkas Béla plébános. Csütörtök: református templom. Igét hirdet Hafenscher Károly evangélikus lelkész. Péntek: metodista imaház (Munkácsy u.). Igét hirdet Petkó Tamás káplán. Szombat: belvárosi katolikus templom. Igét hirdet Gyurkó József metodista lelkész. Mindenkit nagy szeretettel hívnak és várnak az egyházközösségek vezetői és lelkészei. Duschau - Duzs te gyönyörű! F ontos, vagy sem, elmondom amit elhallgathatnék éppen, de minapi első találkozásom ezzel a kisközséggel annyira megrendített, hogy halálomig nem felejthetém el. Közel negyed századon át úgy jöttem, mentem Szekszárd és Dombóvár között, hogy nem akadt nyomós okom itt megállni. Szürkének, jellegtelennek s kedélytelennek is láttam átfutóban ezt a csaknem egyutcás falut, aminek legfeljebb aprócska templomán és mellette már régóta, nem iskolaként fungáló iskoláján akadhatott meg a tekintet. Aztán a múlt évben, valamikor az ősz küszöbén megálltam rövid időre. Ennyi bőségesen elegendő volt értesülni arról, hogy „... mit képzelnek ezek a németek! Emlékművet csináltak II. világháborús halottaiknak? Hát erre való a közpénz?!" Emlékezni se tudok, hogy hallottam-e kétszer tíz év alatt hasonló indulatokról árulkodó hangokat. A második világháborút követően fájdalmas és sok vonatkozásban szégyenletes nép- vándorlás elszenvedőit összebékéltették az együtt megélt évtizedek. Protestálóm fiatal férfi volt, aki már itt született, járt iskolába, tanult szakmát és mára már megfogyatkozott öregeitől hallhatott arról, milyen volt Istensegitstől idáig az út. S milyen a gyökérverés történelmünknek egy olyan időszakában, amiben imhol most több a szégyellniva- lónk, mint ami dicséretünkre válik. * Az egész falu ünnepelt Duzs, tiszta német község volt 1946-ig, s bár kő- és bronzkori emlékekkel nem dicsekedhet, az életfeltételek adottsága azt sejteti, hogy mai helyétől kissé távolabb lakott volt már 1146-tól. (Erről az első írásos följegyzést - úgy tudják 1240-ből való - az Országos Levéltár őrzi.) Az ősfalut a tatárok dúlása és a török hódoltság tette néptelenné. Több, mint háromszáz évvel ezelőtt telepített ide németeket a környék akkori földesura Merczy gróf. Ma a községet magyarok - köztük székelyek németek, cigányok lakják. Mind kevesebben, hiszen tíz esztendővel ezelőtt még 362 lakója volt a kisközségként hol Kurdhoz, hol Hőgyészhez tartozó Duzsnak, mely a közigazgatás sokszor logikátlan átren- dezgetése folytán csak a paksi és a szekszárdi járáshoz nem tartozott. „Élvezhették" is ennek keserű gyümölcsét a kárpótlási ügyeikben eljárni kívánó állampolgárok a közelmúltban. Az volt kiváló szerencséjük, hogy tiszteletdíjas polgár- mesterük, Sudár Mátyás korábban a közigazgatásban dolgozott. S ilyenként ismereteinek hasznát vették a duzsiakon kívül a diósberényiek, mucsiak, varsádiak is. Nagy megkönnyebbüléssel veszem tudomá- ét sül a találkozás első negyedórájában, hogy nem a közvélemény hangja az, ami mostani látogatásomat indukálta. Igaz, a képviselőtestültet is megszólították páran az emlékmű miatt, de nem mérvadó személyek és tételezzük föl, hogy nem is rosszhiszeműen, az ellentétek szítása végett kritizáltak. Csak éppen nem tudták, hogy az 1991, júniusában avatott emlékmű itt az iskolakertben, s az I. világháború halottainak emlékműve mellett a Németországba kitelepített du- zsiak és leszármazottaik erre a célra szánt adományaiból készült. Az elsőt még a község népe állította. Emezt, mondhatni a volt duschauiak. De akárki akármit mond, az egész falu lakosságának ünnepe volt az emlékmű avatása. A napok is ennek égisze alatt peregnek, hosszú idők óta. Pedig a kitelepítés története alighanem valahány németek lakta Tolna megyei település életében megannyi családi tragédia forrása is. Mind megfúrhatnák, akiket érintett, hiszen itt se volt másként, mint másutt: a betelepítőknek a helycsinálás lázában eszükbe se jutott mérlegelni. A németséget országosan és helyileg is massa damnata, elátkozott tömegként kezelte a politika, mely a kollektív bűnösség őrületében nem kímélte az ártatlanokat. Tehette, mert az 1945 augusztusában tartott potsdami konferencia a kollektív felelősségrevonás álláspontjára helyezkedett. Ezért lehet a magyar történelem máig fájdalmas része a magyarországi németség II. világháború utáni sorsa. A csak külsőleg szürke, jellegtelen Duzs 125 háza közül 89-et koboztak el, mindössze 36 lakóház tulajdonosa menekült meg a konfiskálás- tól. A megtorlás, büntetés helyi végrehajtóinak neve - halottakról és igen öregekről lévén szó - maradjon a duzsiak titka. Legyen elég annyi, hogy „nem voltak jó emberek ..'." — Ami 1946-ban és ’48-ban történt, nem kitelepítés volt - mondják a máig hazajárók - hanem igazságtalan száműzetés. Fogjátok be a lovakat! És az itthon maradottak? Családokról már nem beszélhetünk, csak egyes családok élő tagjairól. Duzs semmiben sem hasonlít egykor volt önmagára és jelen állapotában ezért látszik arctalannak. Színes, változatos és vonzó volt pedig itt az élet. Ennek okán tudott haza maradni azok számára is, akik az édes haza mostohaságát élethosszán szenvedik. De jönnek, egyre jönnek hívatlanul, vagy hívásra. Megnézni a szülői házat. Ám az első utak itt a kétfelé ágazó Homok utcán az évekkel ezelőtt még dzsungel küllemű temetőbe vezetnek, s csak azután a még élő bármi távoli rokonhoz, vagy gyerekkori pajtáshoz. így van ezzel dr. Kováts Béláné, Feuerstahler Éva, aki három gyermekes paraszt családba született 1926-ban és édesapját 1937-ben veszítette el. Hő- gyészen szolgált, amikor édesanyjukat kitelepítették. Három évvel fiatalabb fiú testvére ment a mamával. Nővére ma Budapesten él. A mama odakint halt meg: Éva asszony temetői látogatásai az apának és rokonoknak szólnak. Szekszárdon él, akárcsak Pataki Béláné, Feuerbach Sára nyugalmazott tanár. Ő volt az, aki Duzst gyönyörűnek mondta és ő az, akinek ezt el kell hinni. Pályatársként Patakiné egy 1991-ben ragyogónak minősített, kutatóknak is ajánlott szakdolgozat megírásának segítője volt. írója pedig az a diósberényi születésű Agnes Heil, aki 49 évesen azért szerzett másfél év alatt német tanári diplomát (nem érve be a középszintű nyelvvizsgával), hogy a szekszárdi Babits Iskola német tannyelvű osztályában taníthasson. S tanít, első és második osztályosokat. Kovátsné Feuersfahler Évánál különben találkoztam egy „Duschau 1146-1946" című monográfiával, amit Matthias Reiser írt, odakint. Fénymásolt a vaskos kötet és benne tucatnál több fotó, mely ereklyeként őriztetett meg. Az ilyen és ehhez hasonló munkákból idővel csak ki kell, hogy kerekedjék a kép, s magyarázatot, jövőnket óvó figyelmeztetéseket is kaphatunk a szívnek olyan titkairól, mint amilyen az, hogy a kilenc gyermekes duzsi parasztember Johann Feuerbach miért írt a szülőhaza szeretetétől lángoló verseket Winkelben, hogy felesége a halállal tusakodván - már öntudatlanul - miért sürgette lányát, hogy fogják be a lovakat, mert haza akar jönni. Aztán ... miért gondolta Sára tanítónéni első állomáshelyén Mucsiban, egy öreg paraszt, hogy neki föltétlenül meg kell permeteznie a szőlőt? Az illető neve ott volt a másnap kitelepítendők listáján. Tudta. De gazda mivoltában tudta a kötelességét is . Vajha megragadt volna ebből valamivel több a későbbi tulajdonosokban! De csak páran voltak fogékonyak a szőlőművelésre. Ettől olyan a duzsi szőlő, hogy láttán bornemissza embernek is összeszorul a szíve. Híresen jó homoki borok termettek itt és nem volt olyan ház a faluban, amelyik gazdája ne művelt volna szőlőt is egyúttal. Ahány hajlék idelent, annyi borház a hegyen. Most húsz egynéhány a rendbentartott présházak száma. Beomlott pincelyukak „beszélnek" az elmúlt évtizedekről. Itt kint látni leginkább, mennyire el lehet lopni egy falu lelkét. Egyik székely, másik cigány A hegy felől, a Hőgyészi utat - a főutcát - metsző Nefelejts utca sarkán Pál Jánost kérdeztem, hogy van az, hogy ő még rokkant nyugdíjasán is műveli azt a szőlőt, amit Istensegitsről idetalált édesapja nem hagyott pocsékba menni? Úgy tűnik, nemigen értette, hogy számomra miért kérdés, ami neki természetes. Hiszen „mindent az apjától tanul az ember". János Dombóváron érettségizett és géplakatosként a Hőgyészi ÁG szerelőműhelyében dolgozott. Nővére Dombóváron tanít. Semmi annyira át nem plántálódott olyan hamar az idetelepültekbe, mint a tanulás utáni vágy. Megjegyzendő, hogy nem csak beléjük, hanem a község cigány lakóiba is. Itt nem volt és most sincs úgynevezett cigánykérdés, íme a példa: Ignácz Imre és felesége Ánnuska hat fiúgyereket nevelt. Van köztük mérnök, közgazdász, technikus és újabban vállalkozó is, aki az Orient Kft tagjaként tüzéptelepet, betonkeverőt és büfét üzemeltet. Sikeres emberek az Ig- nácz-fiúk, akiknek az édesanyja míg a papa a gazdaságban, meg az erdészetnél dolgozott, odahaza egy parasztgazdaságnak is díszére váló kisgazdaságában bikákat, sertéseket nevelt, amíg bírta. A család Bikácsról települt ide. Aligha lehetne őket rábeszélni, hogy Duzstól megváljanak, hiszen munkájuk, szorgalmuk után becsült emberek. S ugyanúgy mindenhez értőek, mint az egykori őslakosok, akik a különféle mesterségeket a földművelés mellett - utóbbi hozadékát gyarapítandó - művelték nagy hozzáértéssel. Hiszik, vagy se, Duzsnak még olyan fogtechnikus is volt, aki vizsgázott fogászként dolgozhatott. De volt egy kosárfonó, két szabó, két kovács, két asztalos, két borbély (ma egy se), vegyeskereskedés is kettő állt a mindig kis lélekszámú község lakóinak rendelkezésére. Ötvenkét név az emlékművön Csoda, ha ennyi idő elteltével is a szívükkel látják szülőfalujukat az innen messze sodródott, de ide mindegyre hazavágyó duzsiak? Az idén nyáron Feierbach Péter duzsi születésű pápai prelátus idehaza tartotta volna gyémántmiséjét Mucsiban, ahol a kitelepítés előtt, nyolc évig plébánoskodott. Sajnos, Dunaújvárosnál karambolozott az Eiesenbadenből ideigyekvő autóbusz, pedig Péter bácsit a szülőfalujában rengetegen várták. Neki azért kellett mennie, mert próbálta mentesíttetni azokat, akiket „rongyosokként" a bundosok üldöztek. Kielepítették Sudár Mátyás szüleit is, noha az akkor 19 éves Matyi és az édesapja némi szerencsével és fur- fanggal együtt soroztatták be magukat a magyar hadseregbe, mert nem akarták, hogy a németek rántsák be őket. A fiú, hadifogságból szabadulva került haza, apja - vesztére már - korábban. Nem is kímélték. Az öreg Sudár odakint halt meg, a mama idehaza tért örök nyugalomba. Ö tvenkét név áll a duzsiak emlékművén. Ők a háborúban maradtak oda. Kívülük hány német származású, magát magyarnak valló és idegenben hazavágyó honfitársunknak álíthat- nánk emléket? Úgy érzem, nekik, értük is szól a fekete márványba vésett mondat: PAX VOBIS. László Ibolya
