Tolnai Népújság, 1991. december (2. évfolyam, 283-304. szám)

1991-12-24 / 301. szám

1991. december 24.

KARÁCSONYI MAGAZIN

PÚJSÁG 7

Karácsony a trópusokon

A régi öregek mesélik, hogy annak idején szinte elképzelhetetlen volt a karácsony hó nélkül. Mindenesetre léteznek olyan országok, legalábbis a forró éghajlati övben, ahol viszont éppenséggel a hó számítana karácsonykor igazi szenzációnak. Ezekben az országokban rekkenő hőségben ünnepelnek. S hogy miként? Erről kérdeztük az etiópiai dr. Te- wodros Lemmát, a perui dr. Juan Quispét, a szekszárdi kórház munkatársait, valamint a kongói William Apendét, a faddi nevelőotthon tanárát.

Etiópia: jegena dabo

Etiópia fővárosa, Ad- disz-Abeba körülbelül kétezer méter magasan található a tenger szintje felett, ám ennek ellenére hó nem esik ezen a vidéken. Sőt, annyira nem, hogy a hőmérséklet karácsonykor is eléri a plusz 27-28 Celsiust.

— Hó legfeljebb a négyezernyolcszáz méter magas Rasz-Dasan nevű hegyen van - tudjuk meg dr. Tewodros Lemma gégész orvos-gyakornoktól, kinek szavaiból az is kiderül: az etiópok, zömmel kopt keresztények lévén, megünnep- lik a karácsonyt. Igaz, nem akkor, amikor az európaiak, tehát december 24-én és a rákövetkező két napban, hanem két héttel később. Etiópiában más az időszámítás: ott most 1984-et írnak.

— Karácsony előtt nagy hagyománya van annak a jegena csevata nevű játéknak, amit talán leginkább a gyeplabdához lehetne hasonlítani - folytatja dr. Teodo. — Ilyenkor megmérkőznek egymással a fiatalok, miközben a nézőközönség ott szurkol körülöttük. Kisgyereknek lenni amúgy is előnyös ilyenkor karácsonykor Etiópiában. Ugyanis nálunk is létezik az ajándékozás szokása, csakhogy itt nem vesz mindenki mindenkinek ajándékot. Ez egyedül a családfő kötelessége.

A karácsonyi étel Etiópiában jellegzetesen a doro vat, azaz a csirkepörkölt, amit fűszeresebben, erősebb paprikával készítenek el, mint Magyarországon. Ugyanilyen népszerű a jegena dabo, ami szó szerinti fordításban karácsonyi kenyeret jelent. Ebből kapnak a szomszédok is,

méghozzá annyit, ahány kisgyerek van a családban. A rokonokhoz inkább italokat illik vinni: az otthoni készítésű telát, ami a hazai vörös borhoz hasonlít, meg az arakét, a gabonapálinkát.

— Etiópiában - ott is inkább a városokban - nem fenyőfát díszítenek fel az emberek karácsonykor, hanem egy nagyra nőtt bogáncshoz hasonlítható bokrot. Reggel elmegyünk a templomba, ahol résztveszünk a kopt egyház szertartásán. Ami egyébként leginkább az ortodox görögkeleti egyház szertartásaira hasonlít. Nemrég láttam a televízióban egy orosz egyházi misét, majdnem teljesen ugyanolyan volt, mint a mienk. Persze, azzal a különbséggel, hogy nálunk Etiópiában amhara nyelven beszélnek.

Kongó: le poulet a la mouambe

Az egyenlítő mentén fekvő Kongóban karácsonykor éppen tombol az esős évszak, mindennap hull a csapadék, a párás levegő 26-30 fokra melegszik fel. Az ország egykor francia gyarmat volt, ennek következtében ma a lakosság több mint fele katolikus, a karácsony megünneplése tehát hozzátartozik a szokásokhoz. William Apende, a faddi nevelőotthon tanára Kongó fővárosában, Brazaville-ben nőtt fel, ahol ugyanúgy díszítik fel a fenyőfát, mint bárhol másutt Európában. Egyébként a karácsony Kongóban a gyerekek ünnepe, tehát ajándékot csak ők kapnak - derül ki William Apende szavaiból, aki így folytatja: — A felnőttek általában csak gratulálnak egymásnak. Persze a falvakban, ahol a lakosság nem keresztény, hanem más vallású, ott nem ünnepük meg a karácsonyt.

Kongóban a jellegzetes karácsonyi étel a le poulet a la mouambe. Ez a francia kifejezés magyarul annyit tesz, hogy csirke pálmaolajjal.

— Először vízben körülbelül egy órán keresztül felforraljuk a pálmafa sárga gyümölcsét, majd az így kapott lében kifőzzük a csirkét. Az már a francia hatás ere’dménye, hogy a csirkére sört isznak Kongóban, illetve szentestén tradicionálisan pezsgőt. A falvakban, már ahol

ilyenkor megünneplik a karácsonyt, a pálmafából főznek rendkívül erős pálinkát.

Kongóban a lakosságnak nincs határozott elképzelése a hóról: — Gyermekkoromban én is csak annyit tudtam, hogy valahol messze léteznek olyan országok, ahol van egy tél nevezetű évszak, amikor is hó esik, ami fehér és hideg.

Peru: pavo rellano

A karácsonynak Peruban - lévén egyöntetűen katolikus dél-amerikai ország - sokkal nagyobb a kultusza, mint Magyarországon. Dr. Juan Quispe nőgyógyász Peru fővárosában, Limában ünnepelte gyermek- és ifjúkorában a karácsonyt, méghozzá az ott szokványos 32 fokos hőségben.

— Nem véletlen, hogy ilyenkor az emberek általában a tengerpart mellé húzódnak - mondja dr. Juan Quispe. — A fenyőfát nem ismerik mifelénk, éppen ezért műanyag fenyőt díszítünk fel. Ez teljességgel megszokott Peruban. Ugyancsak természetes és ugyanakkor rendkívül látványos a házak ablakainak díszítése, amikor is sok apró lámpácska világít az ablaküvegek mögött. Ilyesmi kerül a fára is, szaloncukor viszont nincs nálunk.

Peruban - s ez alapvetően eltér a magyarországi szokásoktól - december 24-én a Télapó érkezik meg a karácsonyt ünneplőkhöz, elsősorban természetesen a gyerekekhez. A legkisebbek estefelé lefekszenek, s türelmetlenül várják a Mikulást, aki meghozza az ajándékokat.

— A szentestén feltálalt vacsora Peruban elképzelhetetlen a pavo rellano, azaz a sült pulyka nélkül. A pulykába naranccsal és barackkal összekevert töltelék kerül. Befejezésként pezsgőt iszunk, illetve mindenekelőtt forró csokoládét: csokoládétablettákat oldunk fel forró vízben.

Érdekes módon a peruiak előtt mégsem ismeretlen teljességgel a hó. A televízióban ugyanis sok olyan karácsonyi filmet vetítenek, ami Európában, havas környezetben készült. Ha máshogy nem, legalább így - a tévén keresztül - találkoznak a perui gyerekek a hóemberrel. Szeri Árpád

Székely

betlehemes

Szekszárdon

Immár hagyomány, hogy minden évben, karácsony előtt bemutatják Szekszárdon, a Wosinsky Mór Múzeumban a székely betlehemes játékot. A bibliai történetet az iz- ményi népiegyüttes tagjai játszák, Sebestyén Ádám feldolgozása alapján.

Gottvald Károly felvételei

A kisszolqa Csiszer Lajossal az elen erkeznek a betlehemezok

Csiszer Elvira volt Maria, Balint Janos pedig József. Az angyal: Csiszer Anna

ekszárdnak ezt a vidékét Kertvárosnak nevezik, mert az is, kis telkeken épített házaival, kurta, de sugár egyenes utcáival, amikben nem volt még idejük megöregedni a fáknak. Már most hosszú sétákra csábító ez a városrész, ahol talán nem is sokára zöld alagutat alkotnak tavasztól őszig a lombok, s ahol az előkertek már most annyi szépet kínálnak a szemnek, mintha szakképzett parképítők keze alól kerültek volna ki. Látni, nagyon fontos az e tájékon élő kisembereknek, hogy ami kelendő, hasznos, az szép is legyen. Legtöbbjük életnyi munka árán jutott az ő házához, várához. Mindegyre azon igyekezvén, hogy még lakhatóbb, otthonosabb és hazaváróbb legyen. Ide szűrtebben jut el a megnövekedett város halláskárosító zaja. Éjjelente, nappal barátságos kutyák vigyáznak éberen a gazdák nyugalmára és javaira. S van, ahol tenyérnyi baromfiudvarok kakasai köszöntgetik a hajnalt. Ez a titka annak, hogy a szekszárdi születésű, de Szegeden élő költő, a József Attila-díjas Baka István ma is idevágyik valahányszor nagyobb elmélyültséget követelő munkába fog. De annak is ez a hűség a magyarázata, hogy gyermekei, a 18 éves Ágnes és a 13 éves Tamás nem tudják igazán eldönteni az otthon és az itthon felnőtteket is próbára tevő dilemmáját. Otthonról, Szegedről ők is idevágynak haza. Apjukhoz pedig nem volt jó ez a város, mert amikor orosz-magyar szakos diplomájával Szegedről - már házas emberként - hazajött tanítani 1972-ben, idekötni, megtartani mindössze két évig tudta. „Minek egy költőnek lakás?!” - mondották volt az akkor fennforgó „okosok”. Ezzel adtak Szegednek egy költőt, műfordítót, az ott készülő Kincskeresőnek főmunkatársat, oszlopembert a dél-alföldi nagyváros szellemi életének. Azt viszont, hogy gyökereit nem tépte el, hogy innen táplálkozik tollforgató emberként, hogy ma is itthon érzi magát otthon, a családnak, az őt ilyennek nevelő szülői háznak köszönheti. Idős Baka Istvánnak és Baka Istvánné, Stirsky Máriának, akik annak jegyében öregedtek nagyszülőkké, hogy „Mindent a gyerekekért, mindent a családért!” Nem lehetett pedig azt mondani, hogy ez az emberpár könnyedén éldegélve teremtett otthont, épített családot már a kertvárosi Prantner utca 16-os számú házának birtoklását megelőzve. Volt részük próbál- tatásokban, hiszen úgy kezdték, hogy hol egyikük tanult az érettségi bizonyítványért, hol a másikuk. Mária, a betűszerető tolnai asztalosmester lánya hazulról humán, István, a férj szekszárdi iparos ivadékként műszaki érdeklődésű volt. Mária a szekszárdi rendőrkapitányság igazgatásrendészetének századosaként ment nyugdíjba 1981 novemberében. István viszont a vasipari nyugdíjasaként. Ő csak 1946-tól 1957-ig volt rendőr. Nem önszántából módosított pályát, éppen ’57-ben.

Mária asszony mesélte el a családi ház három szobája közül abban, amiben a saját otthonteremtésig Zsuzsa, a szakmunkásCsaládi járat

képző tanára lakott, hogy ők is hozájutottak 1956-ban a káder anyagukhoz, ami azt tartalmazta, hogy szakmai kvalitásaik miatt, addig tarthatóak, amíg politikailag tisztább pedigréjűekkel ki nem cserélhetőek. A továbbiakban már nem esett erről szó. Jóval több arról, hogy miként épült az ő családjuk kezdettől az érzelmi gazdagság és az értelem magukválasztotta állócsillaga alatt. Mária asszony - reszortja ez lévén - megannyi dolga mellett mindig talált időt arra, hogy beszélgetésre alkalmas nagy sétákat tegyen a gyermekeivel. Az volt ennek a szabálya, hogy három ház hosszán a szó Istváné volt, ennyi illette Zsuzsát is. Túllépés esetén négyre, ötre emelkedett a hossz. Csodálatos játék volt ez. Ahogy a közösen tett kirándulások is Taplósba, Gemencbe, Keselyűsbe. Ó hányszor, de hányszor kerékpározták végig a Siópartot a Duna irányába és milyen sokszor volt kerékpáros úticéljuk Dombori! István és a mama biciklizve mentek, Zsuzsa apával motoron. Elsőként érkezett, de talán nem látott annyit a világból, mint István. Volt azonban idő a moziba, múzeumba járásra, később színházba, hangversenyre járt anya és leánya. Jóval előbb a vasárnapok úticéljai között szerepelt még a cukrászda is. Akármi volt azonban a program, a cél az együttlét volt, ami a mai családok életéből annyira hiányzik. Pedig az együttlétek jelentik a maltert. A sírig tartó összetartozásnak azt a szívós anyagát, ami miatt a Baka család máig se csak az úgynevezett sátoros ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor ünnepel együtt. Születésnapok, névnapok is jó okot szolgáltatnak erre.

— Azt mondod, szép és kellemes az otthonunk? - kérdezett rám Mária asszony beszélgetésünk végefelé. - Lassan lett ilyen. Amikor megvettük a telket 1958-ban, műveletlen földterület volt. Ugar.

— Ezt nevezték Páskumnak és az öreg szekszárdiak azt mondják, valamikor itt termett a legszebb búza. - kerül a szó Istvánhoz, aki kávét szervíroz, s lévén kevésbeszédű férfiember, már menne is vissza a tv elé, nézni a parlamenti naplót, hogy ki ne maradjon valami fontosból. Azt azonban megjegyzi még, hogy igen megkeseríti az erre élők mindennapjait a Magúra patak, ami büdösebb már nem is lehetne. Nem szólva a benne vidoran szaporodó patkányokról. Na és a tél... a Kertvárosba rendszerint csak a sokadik telefonálásra szoktak idetalálni a hótakarító gépek.

— Bezzeg a Munkácsy Mihály utcában még most is, mintha fogkefével takarítanának! - záródik a kurta hozzászólás, s magunkra maradunk.

— Úgy épült ez a ház, ahogyan a fecskék rakják a fészküket. Figyelted már őket? Egyik fűszálakat, vékony ágacskákat hoz, másik sarat. Hihetetlenül sokat dolgoznak azért ezek a kis társas lények, hogy költésre, fiókák nevelésére alkalmassá tegyék a fészküket, ami valóságos építészeti műremek. Valahogy mi is így csináltuk, s évekig eltarott. De beköltöztünk már akkor, amikor még puszta beton volt a padlózat. Jóval később lett fölszerelve a fürdőszobá, lett lerakva a parketta, az olasz burkolólapok és lett meg a központi fűtés.

— Gyanítom, segítség is került a gyerekeknek a saját otthon megteremtéséhez. Istvánnal veszekedtetek ti valaha?

— Nemrég ugyanezt kérdezte tőlem egyik szomszédasszonyom, azt kifogásolva, hogy tőlünk soha nem hallatszik kiabálás. Ellenvélemény esetenként? Bőven. De figyeld meg, a jó házasság kompromisszumok sorozata. Szeretettel minden elintézhető.

Elkerülték őket a mai házasságokat veszélyeztető nagy konfliktusok. Viták? Persze, hogy adódtak e csodásán egymásratalált és ugyanígy megbecsülő emberpár között is. Szívük és eszük sugallatára különös fegyvert választottak még fiatalabb korukban - alighanem Mária kezdeményezésére -, mert lévén sebzőek az indulattal ejtett szavak, szükség esetén az éjjeliszekrényre helyezett jegyzékek váltásával állították helyre a megbillent harmóniát. S jó, nagyon jó volt az is, hogy Mária áldott emlékű édesanyjától tanulta az anyaszerepet. Innen az a varázslatos tudománya, mivel mosolyba, nevetésbe lehet fullasztani az ígérkező vihart. Sokszor elegendő volt, ha csak ennyi hangzott el: „Istenkém, már megint elfelejtettem, hogy a férfiak tökéletes lények, és igazuk csak nekik lehet!”

Nagyika, az év tizenkét hónapjából nagyjából hármat-négyet Szegeden tölt, nem egyhuzamban azért, hogy párjának meg ne ártson a szalmaözvegység. Nagyapóka vigyáz a családi fészekre, munkálja és uralja az alig három kisszobányi területre telepített kordonos szőlőt, ami késő őszig olyan, mintha lugas lenne. Közben mennyiszer van gondolatban Szegeden? Alighanem sokszor. Miért is lenne ő kivétel? Bakáéknak még az autójáról is azt mondják a szomszédok, hogy az már magától tudja az utat Szegedre és onnan vissza. Megesett velük, hogy harkányi fürdőzést terveztek hétvégére, útnak is eredtek nagy beszélgetésben és a bajai hídnál nevettek össze helyeslőn autójuk „viccén”, az ugyanis Szegedre tartott.

I

lyen csodálatos autó ez. Tudja, hogy innen szeretetet és örömöt visz Szegedre a Molnár utca 4-be és onnan ugyan ezt a Prantner utca 16-ba. Az idős Baka házaspár 1993 december 26-án ünnepli házasságkötésének 50. jubileumát. Amikor esküdtek arra az életre, amit együtt éltek, élnek, a menyasszony 17 éves volt, a vőlegény 21. László Ibolya

A házigazda idős Sebestyen Ferenc

A király Fabian Ferenc