Tolnai Népújság, 1991. december (2. évfolyam, 283-304. szám)
1991-12-24 / 301. szám
1991. december 24. KARÁCSONYI MAGAZIN (tolnai) KÉPÚJSÁG 5 Ünnepi harangszó a Donnál A két szőlőszomszéd a dombról ereszkedik lefelé. Elől Eckert János, a „rudas”, talpalt sváb pacskerjában, hátul az idősebbik Bittner Mátyás, aki az akkurátusán megkötözött műanyaghordót fogja biztosítóként, persze csak amúgy papu- csosan. A kiskocsi üzembentartóinak kedélyére aztán nem lehet panasz. Borfejtésre készülnek, miért is szomorkodnának? — Aztán visszaigényelte-e már a földjét ? - kérdezek rá a jóhírű kisdorogi gazdára. — Kell a kutyának, nem nekem ... Dolgozzák meg a Stre- icherék! ( A téeszelnököt hívják Streichernek.) — Állatokat most is tart, mégsem kell a föld? — Nekem nem! — Mondja, magát úgy erőltették be a téeszbe annak idején? — Mentem én magamtól. — Önként, dalolva ...? Nagyokat nevetünk. A kiskocsi rúdja már a földön pihen, a két kisöreg, a két sváb cimbora beáll a gazdasági épület ajtajába. Az udvaron sámedli, rajta mázas vájdling tele béllel. Az istállótornác faragott oszlopa jómódról sugdos múltbéli hangokat. A répadaráló tetején vesz- szőkosár pihen, olyan csám- pás, mint a gazda fejébe húzott, betyárosra vett, kopottas kucsma. Eckert János vastag téli pacskeros lábát faklumpába bujtatja. A klumpa orrán ke- resztben-hosszában alumínium lemez csíkjai húzódnak, épp úgy, mint egy félbemaradt kereszt pántjai. — Maguk öreg huszárok,' itt a hó leple alatt azért télen is elvannak, ha jól sejtem, bánják is ha téli szelek fújnak. — Na jöjjön csak, nézzük meg a gazdaságot! Megyünk a magasra rakott trágyadomb mellett a disznóólakhoz. — Két „oroszlány” van itt bezárva - mutatja. Na gyere ki! Mutasd már magad! Gyere na, Lujza! — Ezekkel lesz mit birkózni. Aztán nem sajnálja levágni őket, ha már ilyen jóban vannak? - kérdem. A sál inkább csak az asszony megnyugtatására van a nyakába vetve. Törődik is valaki az ő korában egy kis hideggel? A kockás ing fölső gombja begombolva, a gombos mellény fölött kötény. Azon az ujjatlan mellény, meg a téli félkabát. Csak úgy odaveti, hogy ő bizony már volt bezárva. — Aztán miért záratta be magát? — Önvédelemből! Döcögve nevet, majdnem fulladva sorolja, hogy önvédelem volt az biza, hiszen nekiment egy kétszázharminc kilós disznó. Erre ő leszúrta. „Hja ... önként, dalova — Hja, értem én ... Szóval ötvenkettőben önvédelemből, Kajmádon. Aztán miért nem a pincében vágta, ha már tilos volt? — Hagyja csak, hiszen hat hét után buktam le, amikor jöttek pálinkát keresni! Meg bort. — Most már elárulhatja, hogy hová dugta akkoriban? — Nem dugtam! Vettem. Mindig vettem amennyi kellett a haveroknak, meg a vezetőknek, az uraknak. Hát! Vettem. Nem adtam le zsírt, a disznó meg ott lógott a speizban. — Maga volt egy különleges kiküldetésen is. Üdült a Donnál jópár hónapig. — A Don-kanyarban voltam. Voronyezs ... hat hétig gyalog. Végig. Magyar egyenruha, sisak. Pisztolyom volt, mert géppuskás voltam. A kezelőknek az volt. Mit csináltunk? Fölmentünk a hegyre, lenéztünk és akkor jöttek az aknák. Negyven- kettő júniusban mentünk és egy év után, májusban jöttünk. Hogy volt a karácsony? Mit mondjak? Hogyne emlékeznék, de nem jó arra még emlékezni sem! Krestikiben, egy apró faluban voltunk. Nagy hó volt, majdnem méteres, hideg a bunkerban. A karácsony még eltelt, volt tábori lelkészünk, meg akadt ott pópa is, még fenyőnk is volt... De január 16-án adták az össztüzet, ez tartott órákig mint a záporeső. Mi nem tudtunk csinálni semmit, az ágyúk befagytak ... Megborzong. A negyvenfokos hidegnek még az emléke is borzongatja. Tréfára veszem, mondom milyen jó dolga lehetett ott a forraltbor meg a tiszti menyecskék között. Szokásához híven, nagyon jóízűen kacag ezen. Visszakérdez, milyen lehet a karácsony egy bunkerban, mikor az ember gondolata állandóan otthon van?! Nehéz volt, nagyon nehéz, hisz azt sem tudták, megérik-e a jövő karácsonyt. Újraéli, azt mondja annyi volt a harckocsi mint réten a varjú. — Beszéljünk másról! Maga még amolyan régi gazda, úgy él mint harminc éve. Hogyan telnek a napjai? Fél tízkor kel, ugye ... Nagyot nevet, csapja a térdén a kötényt. A hideg udvar ajándékaként az orrát törli. — Auf-trauf - mondja nevetve. Vagyis, hogy felkelés és gyerünk a munkára. — Miért csinálja? Nem fáradt? — Mitől? — Miért dolgozik még hetvenkét évesen ennyit? A vagyonért? — Hát tényleg. Minek is? Mindenkinek van egy betegsége. — A magáé a munka. — Ja, ja! Nem lesz vagyon, mi ez a vagyon?! Ez egy nulla! Ami volt, az ... Ez a munka ez semmi. Ez kell! — Szétmennek a téeszek, milyen világ lesz most? Nem tud itt már a magamkorabeliek jó része gazdálkodni... — Rossz lesz. A faluban vagyunk hatan, akinek állata van, nem ért itt már hozzá egy se. Állat nélkül nem élet az élet! A klumpája orrát nézi, és a demokrácián gondolkodik. Meg azon, mikor volt utoljára Harkányban. Rájön, még téesz-tag korában. A pártok? Bánja is ő egyiket is. — A rongyosok pártjába voltam. — A bonyhádi Perczel Béla vezette rongyospárthoz tartozott? — Hát. Mi németek abban a „Na, mutasd magad Lujza!" Dorogi csendélet pártban kimondtuk, hogy magyarok vagyunk. Besoroztak másodszor is, mert 44-ben megszálltak bennünket, csendőrszuronnyal mentünk a németek elejibe. Irány katonának! Pedig nem akartunk. Német anyanyelvűnek menni kell! Megjöttem és bevonultam. Megveri a kiskocsiban lévő kukoricás zsákokat keményen, s azt kérdi: Negyvenkettőben jó volt, akkor nem féltek? Most itt a német, most félnek? Olyan indulat vesz rajta erőt, hogy rögvest húsz évvel fiatalabbnak látszik. Egyenes lesz a háta, kemény a tekintete. Sóhajtva mondja, végre később azért visszakerült a magyarokhoz. — Hajjaj! Óriási kemény világ volt az. A kakas, a nagy sárga magkakas szól ránk, hagyjuk a Volksbundosokat, a felvidékieket, a betelepített székelyeket, beszéljünk jobb napokról. — Igaz, hogy a nagyobbik lánya minden dátumról tud, ami a faluban volt és van? — Betyárul tudja. Igen, igen fejből. A dorogi kocsmában pár éve volt, de nevetve mondja, a szőlőszomszéddal szívesen elkva- terkáznak. Az idei termés ugyan nem volt egészen ganz gut, csak úgy halb und halb ... egy kis Kaposvár azért kellett. — Aztán milyen az új-régi polgármester, a Läufer? Mondja már meg, hiszen ő is sváb gyerek! — Nincs vele baj. Az ünnepre disznót vágnak majd, a konyhában továbbra is az asszonyoknak lesz szava, a pincekulcsot pedig előle senki sem dugdossa. Egyenes a háta, még van erő, dolgozni tud, jöhet majd új karácsony hóval-faggyal, csikorgó hideggel Dorogra. Szabó Sándor Fotó: Ótós Réka Apus, megérdemlik! Metszőolló csattog a jéggel szegett, fecsegő erecskék közötti területen Szárazdon, a községháza mögött. Csatt, csatt, nyissz - hallatszik már messziről, s aztán egy nagy barna kucsma és egy pulóverbe betűrt sál közül előtör egy elégedetlenkedő mondat: — Ejnye, hát kifogsz rajtam? Megáll egy pillanatra, szuszszánt egyet, s látásunkra mondatot repít felénk: — Na, saccolják meg, hány esztendős vagyok! — Hetvenöt - mondjuk, ahogy a közelébe érünk. — Csak nyugodtan tegyenek hozzá tízet! - nevet. - Nyolcvanöt esztendős vagyok. Nyújtja a kezét: - Szenczy Benő. De maguk nem ide való emberek. Maguk városiak - mér végig bennünket. - Csak nem újságírók? — De, de - bólogatunk. — Egyszer járt már minálunk egy újságíró, aztán megjelent a cikk a Képes Újságban, de hogy ki írta, arra már nem emlékszem . . . Jött csak, aztán azt mondta, a boltban hallotta, hozzám kell jönni. Igaz, én nagyon szeretek beszélni. Csak sajnos most nem tudok, mert lázas vagyok. Nem is akart leengedni a feleségem, meg a lányom ide a kertvégbe. Tudják, itt a tanács - vagy nem is tudom micsoda ez mostan - , hát persze, az önkormányzat kivágatta a bokrokat, én meg lejöttem, szedek egy kis fűzfavesszőt, amit aztán a kerítés tetejébe tűzködök, hogy ne tudjanak átrepülni rajta a tyúkok. — Tősgyökeres szárazdi? - kérdezzük szinte egyszerre. — Nem. A Felvidékről kerültünk ide a feleségemmel a lakosságcsere idején, Péter-Pál napján. Másik két faluban is mutattak házat, de én ezt a hátunk mögött lévőt választottam. Megnéztem, s azt mondtam, maradok itten. Aztán jóban, rosszban ki kellett bírni. Egyszer voltam odahaza, többször nem, mert láttam, másként állnak a sírkövek, mint amikor eljöttem . . . Egy pillanatig egymásra nézünk, értjük a lélek rezdülését. — Atyaúristen, szegény svábok! - emeli meg a hangját. - Azzal ijesztgették őket, hogy majd jönnek a felvidékiek és mindent elvesznek tőlük . . . Vetésestől adtak földet, aztán adtak volna lovat is, meg mindent, de nem fogadtam el mást. csak a házat és a földet. Odahaza huszonhét holdam volt, itt tizenötöt kaptam. Kárpótlás? Ki ad ezért kárpótlást? - legyint, s ebben benne van minden. Elsimítja a szája szögletébe ösz- szegyűlt ráncokat, megigazítja a barna kucsmát, s folytatja. — Aztán építettünk a ház végébe gazdasági épületeket és gazdálkodtunk ... Én mindig alkalmazkodtam. Hogy ki ne pofozzanak, ’52-ben beléptem a téeszcsébe. Soha senkivel nem vesztem össze, így szép lassacskán megöregedtem. A feleségem 82 éves és a kettőnk nyugdíja 9700 forint. Sok-e az vagy kevés? Nem vagyok részeges, nem iszom. Spórolni kell. Ketten vagyunk - vált. - A gyerekek közül az egyik Fehérváron, a másik Komlón, a harmadik Gyünkön él. Ott látják a gyönki lányomat a folyosón - mutat a fehérre meszelt ház felé -, ő segít ki bennünket. Nyugdíjas, mint mi. Itt takarít, meg otthon, aztán Tolnán az unokánál is. Mindig mondogatjuk neki: — Tönkre teszed magad miattunk, lányom. De ő csak azt válaszolja erre: — Apus, megérdemlik. Ékes László Fotó: Gottvald Károly Régi karácsony - régi ének A századfordulón Kapospulában élt az a Baranyó József „fődes-gazda”, aki a család három generációjának (1853-1956) minden hivatalos, s nem hivatalos iratát összegyűjtve páratlan parasztirattárt hagyományozott az utókorra. Ä 48 utáni kaposvölgyi parasztpolgárosodást jelző dokumentumok között nem egy kultúrhistóriai értékű irat is található. Ezek a lapok a hajdanvolt falu közösségi emlékei, termékei. Legidősebb Baranyó József 1879. X. 27-én írni kezdett „énekes könyve” is közülük való. Az ötven lapos, száz oldalas könyvecske 10x16 centiméteres nagyságával a gazda prémes bekecsének ferdén vágott zsebébe csúsztatva vasár- és ünnepnapokon ki tudja hányszor tette meg az utat Baranyóék egykori zsellérháza és a pulai gombóc- tornyú templomocska között? A kéziratos énekeskönyv külső borítójának márványsimasága mindenesetre tanúsítja: évszázada sokszor, nagyon sokszor. Karácsonyi ének Oh szerencsés elérkezet éjszaka Melben drága kisdedet szült Mária Kit azonal takargatott pólában És szénára helyezteti jószolban Ha látnátok a mel gyorsan szolgálnak Szent József és Szűz Mária Jézusnak Mind a keten rázogatják szalmáját Kemény kóró meg ne sértse Jézuskátt Az ökör is a szamára! lehelnek Noha oktalan barmok is mind ezek Mégis ezen áldott Jézus kisdednek Nagy szivessen szemérmesen fizettnek Az Angyal is fényességei hirdeti Csordásoknak Pásztoroknak jelenti Betlehemi szép pusztában vezeti Hogy született a kis Jézus Jelenti A pásztorok ezen szóra indulnak Ajándékott Bárányt juhot fogdoznak Gyönge sajtott irós vajjat nyújtanak Oda érvén egész földig borulnak Ezt az éneket a hagyományozóra szeretettel emlékezve eredeti szöveghűséggel adta közre: Simon Károly „Ejnye, hát kifogsz rajtam?”
