Tolnai Népújság, 1991. december (2. évfolyam, 283-304. szám)
1991-12-14 / 293. szám
10 ^NÉPÚJSÁG 1991. december 14. Utazás enmagam körül Heltai Jenő novellái Milyenek a jótékony sárkányok? Kiállítás a Néprajzi Múzeumban „Sosem szavaltam, mindég csak daloltam” - írta élete alkonyán Életrajz című versében, s tegyük hozzá, könnyedén dalolt, jókedvűen, amivel zavarba is hozta az irodalomtörténetet. Versekkel kezdte, Kató című kötetének strófáira talán még ma is sokan emlékeznek: Mert dalaimnak azt a részét, Mely túlnyomónak mondható,- Minek tagadjam gyöngeségem - Kegyedhez írtam, kis Kató. Nem nagy igényű vers, de valami kedvesség árad belőle, mint Heltai egész életművéből, amire talán legjobban ez a szó illik: szeretetreméltó. Nagyon sok versét megzenésítették, ő írta Ka- csóh János vitézének dalszövegeit, a pesti chanson elképzelhetetlen nélküle, de ilyan sorokat is találunk verseiben: Te azt hiszed, hogy hallgatok, Pedig csak nem beszélek. S verssel búcsúzott az élettől, néhány órával halála előtt ezt írta jegyezetfüzetébe: Itt az idő, most kell merészen Az elmúlással szembenéznem S valami elmés búcsúszót hörögve A szememet lehunyom mindörökre. 1957 szeptemberében írta, nem sokkal előbb kapta meg a Kos- suth-díjat. Kivételesen gazdag életmű maradt utána, hisz ő írta A néma leventét, a Family Hotelt, az Álmokházát, s ő írta azt a kedves novelláskönyvet, Utazás enmagam körül címen, amit most újra megjelentetett az Akadémiai Kiadó. A műfaji megjelölés szerint novellák, de ez vitatható. Emlék, életkép váltakozik, vagy azt mondja el, milyennek látja a pesti madarakat télen, máskor magáról vall derűs iróniával: „Mesterségemet gyönyörűnek látom, fájdalmas szerelmem az írás, idestova ötven éve gyakorlom és ha így folytatom, harminc-negyven év múlva talán lesz is belőlem valami.” Könnyen írt, stílusa az élőbeszédhez közelít, történeteit csendes humor jellemzi, amit bölcsességnek is mondhatunk. Statisztika című töprengésében így elmélkedik: „Ha arra gondolok, hogy negyven év alatt minden nap elszívtam átlag tizenöt szivart és hogy ez a tíz szökőév pótnapjával együtt körülbelül 220-225000 szivarnak felel meg, fantáziám rögtön hozzácsapja azt is hogy körülbelül negyvenöt-ötvenezer pengőt füstöltem el. Ötvenezer pengő! Ha megvolna egy összg- ben, szép kis házat vehetnék rajta Budán, kis kert is volna hozzá, ülnék a verandán és elszívnék minden nap tizenöt szivart... ha volna miből. Talán el kellene adnom a házat, hogy szivarra gyújthassak, el is adnám könnyű szívvel, mert negyven év alatt jobban megszerettem a füstöt, mint a téglát.” Mindig a jóizlés vezeti, akkor is, midőn nagy árnyakra emlékezik. Talán legjellemzőbb erre a Léda ebédje című visszaemlékezés, amelyben alkalma nyílnék arra, hogy intim részletekkel szolgáljon Lédáról, Ady párizsi életéről. Helyette egy kis táncosnő történetét meséli el, akivel Lédáékkal - Ady nincs is a társaságban - a Rat Mort, a Döglött patkány nevű mulatóban találkoznak. Lédának megtetszik a szolid lány, „anyai gyöngédséggel dédelgette” s másnapra meghívta ebédre. A nappali vlágításban azonban mindenki csalódott, mert „kihűlt már az éjszaka láza, üres udvariaskodás, hazugság és játék volt minden, amit vele csináltunk”. Az álom szétoszlott, s ami maradt, fanyar emlék, s „Lédáék szalonjában átvette hangos birodalmát az irodalom”. Heltai Jenő könyve 1938-ban jelent meg, az Athenaeum kiadásában, szerény külsővel. Az Akadémiai Kiadó új köntösben adta ki, gazdagon illusztrálva. Egykorú fotográfiák Pestről és Párizsról, s Hermann Lipót alig ismert szellemes rajzai díszítik ezt az igazán szeretetreméltó könyvet. Csányi László Ennek a sárkánynak nincs semmi köze a hétfejűhöz, vagy ahhoz, amelyiket Szent György legyőzött. Ennek a sárkánynak egyáltalán az európai sárkány-fogalomhoz sincs köze. A mifelénk honos egy, két, három, hét vagy több fejű sárkányok többnyire gonoszok. (Talán csak Süsü, a kedvelt mesefigura jóindulatú.) Ezzel szemben a kínai, japán sárkányok mind egy szálig jótékonyak. Maga a sárkány elnevezés i^ ezt jelenti a keleti nyelvekben. De azoknak a sárkányoknak, amelyekből Repülő aranysárkány címmel egész kiállításra való látható a Néprajzi Múzeumban, még a jóságos kínai, japán sárkányokhoz sincs közük. Merthogy ezek papírsárkányok. S éppen megkülönböztetésül a nevük is jüan, azaz kánya, madár, s hogy szóljanak, doboljanak is, azért vannak felszerelve sípokkal, bambuszfuvolákkal. Az első papírsárkányokról az időszámítás előtti első századból szól a fáma. Ekkor, mint még sokáig, hadi célokra használták őket. A hiteles híradások a 6-8. századból valók, éppen haditudósításokból. Hogy mikor vált a komoly stratégiai eszközből játék? Nos, erről úgy ezer évvel ezelőttről van információnk. Ünnepek, mint az őszi holdünnep tartozékából lett népi játékszer, amely máig népszerű a keleti országokban. Az ősi sárkánykészítés Kínából származik. Tőlük tanulták el a japánok is. Japán sárkányok, egy európai vándorkiállítás apropójából már „jártak” a Néprajzi Múzeumban. S most megérkeztek az ősök, a kínaiak is. Az a négyszáz arany meg ezüst, piros, kék, zöld, sárga, és a szivárvány minden színében pompázó repülősárkány, amely a múzeum második emeleti falaira röppent, valamennyi élő művész alkotása. Könnyű, rugalmas, hajlítható bambuszfából és a vázra feszített selyem- vagy papíraranyból készült. Formájukban a természeti alakzatokat követik. S azt erősítik a rájuk festett, rajzolt szimbólumok is. Ezeken a papírsárkányokon is fellelhetők a démonűző házi istenek és a legnépszerűbb kínai regényhősök, a Vörös szoba álma meg a Nyugati utazás szereplőinek portréi. Bőven vannak madarak, állatok, pillangók is a selymeken. Színesek, szépek, könnyedek. A készítők manuális ügyessége, technikai bravúrja a helyszínen is megcsodálható, a december végégig nyitva tartó kiállításon, ugyanis a művészek személyesen is jelen vannak. Dolgoznak, megtanítják a fortélyokra az érdeklődőket, és el is adják ott készült munkáikat. (kádár) Egy díszes sárkány a kiállításról így készül a repülő sárkány Bállá László: Vizsga, bonctanból A medikus eleinte irtózott tőlük, azután megszokta és többé-kevésbé tárgyaknak tekintette őket, csak akkor fogta el újra valami kellemetlen szédülésféle, amikor magának is bele kellett kapcsolódnia a boncolásba. Mégis, emberek, ha nem is élnek. S most az egyikbe bele kell vágja a szikét. Azután ezt is természetesnek vette. Végeredményben csak kísérleti eszközök. Ha néhány nappal ezelőtt még éreztek, gondolkodtak, beszéltek is. De akkor ismét személyekké váltak, egyéniséget öltöttek. Gondolta: végre levizsgázik bonctanból. Azt mondták neki, most már nyugodtan nekivághat. Csupán egyetlen napja maradt, hogy ezt a vizsgát megszerezze; ha nem sikerül, holnap törlik a hallgatók névsorából. Órákig vadászott a tanárra, állandóan a nyomában volt, de az innen oda ment, onnan ide. Végül ott talált rá, ahol először kereste: a bonctani laboratóriumnál. De nem bent az épületben, az előtte levő parkocskában sütkérezett egy pádon. Kis pihenő. — Vizsgázni? Mondtam már, hogy elegem volt magából. A következő szemeszterig ne is lássam! — De nekem azt mondták, hogy most már... A tanár áthatóan nézett rá, meg sem kérdezte, kikre vonatkozik az iménti harmadik személyű ige. — No, jöjjön! Azon a lesötétített termen kellett átmenniük, ahol a boncolásra szánt hullákat terítették ki le- bádogozott asztalokon; a tanárnak e helyiség mögött volt egy kis irodája. Azonban még mielőtt odaértek vplna, bent megszólalt a telefon. — Maga várjon itt! - szólt a tanár, nyilván nem akarva, hogy hallgatója tanúja legyen a beszélgetésnek: a medikus sejtette is, hogy miért. Bizonyára most jön majd az illetékestől az elkésett jelzés: most már semmi akadálya, hogy ő levizsgázhassák. Megállt. Leülni itt nem volt hol, nekitámaszkodott hát az egyik lebádogozott asztal szélének. Tulajdonképpen nem érdekelte, hogy ki (vagy mi?) fekszik rajta. Közömbös volt a boncolásra előkészített tetemek iránt. A telefonbeszélgetés hosszúra nyúlt, úgy látszik, az illetékesnek (ha ugyan ő volt az) egyéb mondanivalója is akadt az ő ügyén kívül. A medikus, testhelyzetét kényelmetlennek érezve, most kissé oldalt fordult, s megdöbbenve vette észre, hogy a háta mögött levő hulla a kezét nyújtja neki. Ettől - edzettsége ide vagy oda - megborzadt, a maga számára is érthetetlen ijedséggel hátrált egy fél lépést. Most már azonban világosan látta, hogy a kiterített jobb keze lecsúszott az asztalról (talán, mikor ő nekitámaszkodott), de ez kísértetiesen olyan volt, mintha parolára nyújtaná. Ekkor jutott csak eszébe, hogy meg is nézze a közelében heverőt, s az első pillanatban az volt az érzése, hogy nincs magánál vagy képzelődik. Rátkai... Alig egy napja, hogy beszélt vele. Mi érhette el azóta? Elütötte egy autó? És hogy kerül ide, a gazdátlan, hozzátartozók nélküli, kísérleti célokra igénybe vett hullák közé egy őrnagy? (Civilben járt, de mindenki ismerte a rangját.) Az iménti kérdésre persze felelet nem volt, csak még nagyobb irtózat fogta el attól, hogy az őrnagyot itt látja - de mindez csak egy pillanatig tartott. Mert a következőben már rájött, hogy tévedett. A termete, a testalkata valóban ugyanaz, hanem az arca ... Kétségtelenül hasonlít ugyan az is, de ha jobban megnézi.. . Nem, csak a helyiség homálya láttatta vele az asztalon Rátkait - s most a medikus kissé megnyitotta az egyik ablak spalettáját, hogy erről még jobban meggyőződhessék. A szobában valamivel világosabb lett, jól látszott mind a hét tetem. Öt férfi- és két női hulla, s a medikus első ízben találta úgy, hogy szemérmetlenség így, meztelenül egymás mellé fektetni őket. Azután a tekintete visszasiklott arra, aki az előbb még Rátkai volt, s azon meditált, hogy jó volna, ha valóban az őrnagyot látná itt. Ő holnap vagy holnapután, gyakorlatibonc- tan órán, ide jönne élesre fent szikével, egyenesen neki a mellkasának.. Most persze az őrnagy boldog, sikerült, amivel megbízták, pedig már inogni érezte maga alatt a széket amiatt, hogy vele nem boldogul. Van mit féltenie, bizonyára busás fizetést húz, annyit, mint négy vagy öt tanár. No de, gondolta a medikus, neki nem kellene ám ez a mesés jövedelem, ha így meg kell alázkodni érte. És őelőtte, a kis senki egyetemista előtt. Mert mikor Rátkai látta, hogy a fenyegetéseivel nem jut semmire, könyörgőre fogta: „Sajnáljon már meg engemI Hogy álljak így a főnököm elé? Az állásommal játszom. Három gyermekem van. ” Még azt is megkockáztatta: „Nézze, én is magyar ember vagyok. Gondolja: nekem könnyű a sok orosz között? Pláne, ha nem produkálok semmit. Nekünk, magyaroknak, segítenünk kell egymást." Mikor meg ez sem használt, megint a kemény szavak jöttek. Megnézheti magát a következő vizsgákon! Ő tanult, mint a megszállott. Úgy gondolta: főként tudományos kommunizmusból kell fölkészülnie, alighanem itt csapnak le rá. Szinte könyv nélkül fújta Brezsnyev „Kis föld’’-jét, ezen a szemeszteren ez volt a legfőbb tananyag. S az első mondatok után meg is kapta a kitűnőt... De a bonctan vizsgának négyszer is nekivágott. Harmadszorra már itt is betéve tudott mindent. Hanem egy tanár mindig tud olyat kérdezni, hogy ne tudja rá a választ. A bonctan tanára volt a hatóság embere. Ha az apja hirtelen nem hal meg, talán inkább búcsút mondott volna egyetemnek, orvosi hivatásnak. Karnyújtásnyira a diplomától. De így... I Az anyja maga is beteges, csepp nyugdíj... Most neki mielőbb a talpán kell állnia. Meg hát mégis, az eddigi évek is, hogy elveszítse, amit keserves munkával... Aláírta azt a papírt. És ezután figyelnie kell, hogy miről beszélgetnek a diáktársai, időről időre jelentést tenni. Azzal vigasztalta magát, hogy majd csupa ártatlan dologról számol be, de tisztában volt vele, hogy azok ott hamar átlátnak a szitán. ... A tanár még mindig nem hívta, s őt nyomasztani kezdte a magány, itt ebben az elsötétített helyiségben, nem mindennapi lakóinak társaságában. Azután ezek a lakók... Nos, ezek a lakók mintha hirtelen valami megfoghatatlan változáson estek volna át. Már nem tárgyak voltak, hanem társak, akik most itt a környezetét alkotják, sőt sorstársak, akik úgy jutottak ide, bizonyára nagyobb viszontagságok után, mint amelyeken ő az utóbbi időben átesett. Ez az egyik női hulla most fel is könyökölt az asztalon, ijesztően fehér, savó színű szemmel nézett rá, és azt mondta: igazán szánja őt, mert a dolgoknak van bizonyos logikájuk, s aki á-t mondott, az előbb-utóbb b-t is mond, s még ő, a medikus is ott ülhet egyzser, őrnagyi rangban, könyöröghet egy fiatalembernek: „Sajnáljon már meg és írja alá!” És föltápászkodott a másik női tetem is, ez mintha anyjának az arcát vette volna fel, meleg tekintetet vetett rá, és kinyújtotta a kezét, hogy őt megsimogassa -de a fiatalember irtózattal félreugrott, korholva magát közben, hogy ezzel az anyjának biztosan fájdalmat okoz. Most a férfihullák is mocorogni kezdtek - csak az egy „Rátkai” feküdt mereven a medikus azt gondolta, hogy ha már az anyja megjelent, nemrég elholt apja is ott lesz ezek között, de tévedett: csupa dühös, idegen ember kelt föl a bádogfelületről; odagyűltek, gyűrűt alkottak körülötte, s ő rettegett, hogy nem fog tudni kitörni közülük. Már az öklüket rázva fenyegették... — No, jöjjön kérem! A tanár hangja hűvös volt, józanul parancsoló, s egy pillanat alatt kiragadta a medikust önkínzó töprengéseiből. — Üljön le! Adja ide a leckekönyvét! Odaadta, s felkészült a most már várhatóan nem is olyan nehéz kérdésekre. De a tanár nem volt kiváncsi rá, mit tud. Szó nélkül beírta az érdemjegyet: „Jó”-és visszaadta az indexét. — No, menjen már! Mit ül még itt? Úgy lépett ki, mint akit leforráztak. Az elsötétített helyiségben már újra mereven feküdt minden hulla, de volt egy üres asztal is. A medikus most szitne szuggerálta magát, hogy ide képzelje rá a bonctan tanárát. Már ott is volt, meztelenül, dermedten, nemiszervén csúnyán fölborzolt szőrszálakkal, hatalmas bibircsókkal a köldöke alatt. Ő pedig leemelt az egyik polcról egy szikét - régit, rozsdásat - és mélyen bevágta a tanár ágyékába.
