Tolnai Népújság, 1991. december (2. évfolyam, 283-304. szám)
1991-12-14 / 293. szám
1991. december 14. PÚJSÁG 9 A stílus az ember A bájos tinilány háromezer forintos pulóverében és a hasonló árfekvésű farmerjában ül a presszóban fölhúzott lábakkal, kissé szétnyíló térddel és szorgalmasan rágózik. Nem zavarja a közönség, rág és csettint, mindaddig, míg a közelben ülő idősebb férfitársaság egyik tagja rá nem szól: kicsit csendesebben. Akkor sértett képpel nyugton marad, míg meg nem érkezik két fiú és egy lány. A pizzát is ebben a tartásban eszi, nem látom, hogy kivenné a rágót. Mint később kiderül, nem is vette. Beszélgetnek. Ami a társalgásból kihallatszik, az a tök jó, a tök szar és társai. Az idősebb urakból álló társaság hamarosan távozik. Már az ántivilágban sem szerettem, ha olyan emberek, akiknek az elveiről fogalmam sem volt, s én sem tájékoztattam őket az enyémekről, pártállásunkat sem vitattuk meg, folyton folyvást elv- társnőztek. Hogy a megszólítási rend mennyire kényszeredett volt, azt zűrzavarai is bizonyították. Az igazgató elvtárs Jucikázta nőnemű beosztottjait, akkor is, ha azok férfimód dolgoztak, és egyébként nem voltak bizalmas viszonyban, mint ezt kolléganőm sokszor megírta volt. S mikor ő „visszajózsizta” a telefonba a tanácselnököt, akivel még életében nem beszélt egy civil szót sem, zavart dadogás volt a válasz. A célszerű asszonyom, uram megszólítás helyett maradtak ennyiben. Most meg régi jó magyar szokás szerint átesünk a ló túlsó oldalára. Az ember nem győzi kapkodni a fejét, annyi a képviselő úr, a miniszerelnök úr, a frakcióvezető úr, a polgármester úr, a köztársasági megbízott úr és a „Kovács úr”. Nem a megszólításban, mert ott akár rendben is lenne, hanem az emlegetés szintjén. Egyes funkciók már jobban vonzzák a urat, mint annak idején az elvtársat. Aztán a parlamenti közvetítésekből kiderül, hogy nem is tekintik egymást annyira úrnak, mint ahányszor mondják, és ahányszor ekként emlegetik őket a híradásokban, lapokban. A viselkedésről nem is szólva, lásd közbekiabálások, ellenzéki és kormánypárti „sátáni” kacajok és a nyilt színi újságolvasás. Ami nem változott, az a csendőrpertu. Máig tegezi az osztály- vezető főorvos a beosztottjait, amit nem szokás viszonozni, s ha megtörténne, egy pillanatra csodálkozva megállna a Nap is az égen. Lépten nyomon előfordul, hogy a cigányokat - a magukat a társadalmi ranglétrán eggyel feljebb gondolok - minden gátlás nélkül letegezik. Gy. a régi érettségijével mindig kezitcsókolomot köszönt az idős takarítónőnek, s amikor odakerült a vállalathoz ügyintézőnek barátja érettségizett lánya, neki nem. K.-nénak, akit pedig ki nem állhatott, szintén a kezitcsókolom járt. Sokáig nem tudtam eligazodni köszönési szokásain, különösen aztán nem, hogy a gépírónő férjhez ment, s attól kezdve neki neki is beígérte a kézcsókot. Mi köze lehet a családi állapotnak a köszönéshez, csak nem előkelőbb társadalmi státus asszonynak lenni, mint lánynak? Nem, válaszolta, de egy lényeges változás mégis van: aki férjnél van, az már potenciális anya, s mint ilyennek jár a tisztelet, nem szólva a többszörös nagymama takarítónéniről. A honvédezredes a rendezvényen teljes harci díszben kezet csókol a hölgyeknek, kezet fog a civil férfiakkal és tiszteleg a tábornoknak, megvárva, hogy az nyújtson kezet. Mit mondjak, elegáns a dolog, illik az egyenruhájához, s megy az egyéniségéhez. Hiába, a stílus az ember, a jómodor pedig nem szégyen, akkor sem, ha mostanság nem divat. Ihárosi Egy tanárnő elköszön Búcsúzni csak nagyon szépen szabad - tartja a mondás és tudja ezt Folland Erzsébet, a decsi általános iskola pedagógusa. Éppen ezért rendhagyó találkozóra hívott néhány diákot, kollégát, ismerőst abból az alkalomból, hogy nyugdíjba megy. Tapasztalhatjuk, hogy egy tanító, tanár képe csak akkor marad igazán az emlékeink között, ha valami olyan pluszt adott, ami akár független is volt választott, tanult szaktárgyától. Folland Erzsébet tizennégy évvel ezelőtt arra vállalkozott, hogy közvetítője legyen annak a kultúrának, hagyománynak, amit lakóhelyén, Decs községben megteremtettek az idős asszonyok szőttesben, hímzésben. Bármilyen erős legyen is egy ilyen elhatározás, kitartás, némi erőszakosság és társak nélkül ez nem megy. Kik segítették őt terveiben? Először is a hivatalosok, akiknek akkor módja volt erre. Név szerint Gróh József, Fehér Lászlóné, dr. Kalmár József. Azután, akik tudásukat adták: Ódorné Bö- röcz Éva, Kun Sára néni, Bársony János, Báli Istvánné Vici néni, Bárándi Mihályné, dr. Zá- borszky Judit. Vida János, Papp Józsefné - az iskola vezetőinek neve kívánkozik abba a sorba, ahol... ... és akkor kezdjük talán a búcsúzást a kezdetektől, amikor a politechnikai fogalkozások keretében szőni tanultak a decsi gyerekek Mözsi Szabó Istvántól. Aztán az élet diktálta rend szerint újabb változások következtek tanárok, diákok, szövetkezetek életében. Folland Erzsébet viszont maradt. Célja sem változott. Megismerni a hon egy darabját, a falut, annak népi szokásait ápolni a gyerekekkel. Első dolga talán az volt, hogy felkeresse a falu legnépszerűbb öregjeit, Bé- kásné Meggyesi Mariska nénit, Pusztai Tóth Sára, Berekai Éva nénit, Perity Mihályné Mári nénit, és ők énekeltek, meséltek arról az időről, ami ma történelem, de nekik a fiatalságuk volt. Egy naplóban őrzi híven Folland Erzsébet mindazokat a dokumentumokat, amelyek ékes bizonyítékai az útnak, amit a decsi általános iskola szövő szakkörének tagjai végigjártak. A hírnevük országos hatású. A szakemberek két ilyen szakkört tartanak nyilván: a fótit és a decsit. Olvasóink is emlékezhetnek ez utóbbiak bemutatására, amikor az iskolában egy külön tantermet rendeztek be szövőszékekkel, ahol Báli Istvánné Vici néni irányítgatta a gyerekek figyelmét a valamikori takács ősök tudományára. A napló pontosan beszámol az országos kiállításokon elért helyezésekről, díjakról, kiváló minősítésekről. A szépen való búcsúzáshoz tartozik egy alkalmi kiállítás is. Abroszok, térítők, hímzett gallérok sorát láthatták a meghívott vendégek. Ami minden alkalommal zavarba ejti a nézőt, az a tény, hogy ezeket a szőtteseket gyerekek készítették - fiúk, lányok - és nem öreg nénik. A sikerük titka, hogy hitelesen adják vissza a szőttesek legősibb mintarendjét, motívumkincsét. A legegyszerűbbhöz nyúltak vissza. Mintha száz esztendős vásznat érintene az érdeklődő tekintet és a tapintás érzékelteti ennek cáfolatát. Mind, mind új darab, zsűrizett, díjazott megannyi. Együtt látva az évtizedes munka eredményét, olyan gazdagság tárul a szem elé, ami büszkeséggel tölti el az idegen látogatót. Ne keressük okát, hogy miért nem akadt hely Deesen az iskolában, művelődési Folland Erzsébet házban, vagy valahol másutt, ahol ezeket állandó kiállítás keretében, a helyben élő népművészek munkáival együtt bemutathatnák a faluba látogató külföldi csoportoknak is, akik éppen ilyen irányú érdeklődésük miatt keresik fel a Sárközt, De- cset! Higgyük inkább, hogy a rendszerváltás után újabb nevek kerülnek a tenni akarók, segítők sorába, abba a naplóba, amit Folland Erzsébet tanárnő keltett életre. Egy tanárnő elköszönt. A berregő csengő hangja nem kötelességére figyelmeztette azon a szombat délutánon, hanem szabadabb, nyugodtabb évek eljövetelét jelezte. Amit teremtett: példa. Vallja, hogy olyan kezekbe adta át - dr. Mozolai Lászlónéra és Benedek Andrásra bízva - e szakkört, akik nem csorbítják annak hírét, de szándékuk szerint növelik. Ők is jelen voltak e rendhagyó találkozón az egykori diákok-valamikori szakköri tagok, ma némelyikük családanya - társaságában. Láthatták, hogy csak az búcsúzhat szépen, akiben ott bujkál a hivatása, mun- kájra iránti tudás mellett - a szeretet. Decsi Kiss János Fotó: Gottvald Károly A szakkör alapító tagjai Tizenöt éves a bogyiszlói népi együttes „Benne hagyom hírömet.. A Gyöngyösbokréta elnevezésű mozgalomra - az 1950-es évekből - nagyon sok falu népe emlékezik jó szívvel. Teszik ezt az idősek, hiszen akkor ifjak voltak és ez a mozgalom dalra, táncra mozdította, buzdította egy-egy település apraját, nagy- ját. A dolgok természete szerint ennek is vége lett, ám mindig akad valaki, aki feltámasztani igyekszik mindazt, ami egy ponton értéket képvisel és a szépet, jót szolgálja. Bogyiszlón sem feledik a Gyöngyösbokrétát a mai napig. Ebbe a faluba is ellátogatott valaki - név szerint Martin György - aki kutatni kezdte az itt élők szokásai közül a még elevennek számító táncokat. E munka, ez érdeklődés elég volt, hogy újra elinduljon valami a községben, ami évtizedekre előre adhat programot, meghatározhat egy járható utat. Erre az útra másfél évtizedes távlatból tekint immár vissza a Bogyiszlói Hagyományőrző Egyesület, mert idő közben egyesületté lett a népi együttes, vagy tánccsoport. A megnevezés ki- nek-kinek tetszése szerint történik, a lényeg, a cél azonban egy: önmaguk fenntartása. Pontos elképzelés és terv született már a jövőre nézve. Most azonban időzzünk kicsit a múltban. Streer Tamásné művészeti vezető és Németh János, az egyesület elnöke volt ebben segítségünkre, a jubileumi műsort követő néhány percben. Elsőként Szabó Pista bácsi - azaz Mözsi Szabó István festőművész, pedagógus (hívebben a hivatáshoz: tanító bácsi) neve hangzik el, aki pályakezdőként ebben a faluban indult és a népi kultúra élesztésében, terjesztésében szerzett olyan élményeket az itt élőknek, hogy húsz év múlva - 1976-ban őt keresték meg szekszárdi műFarsangi játék olyan esetekről is, amikor az imént sorolt munkákat közösen végzik, segítve a gazdát. A színpadon megjelenítik gazdasági életük szokásainak egy részét is. így természetesnek tűnik, hogy ezt viseletűkkel jelezni kell. A ruhák - hétköziek és ünneplők - a táncosok tulajdonában vannak. A zenekar mellénye és tíz pár csizma szerepel csupán közös leltárban. Fenntartók: a helyi téesz és ön- kormányzat, a Tolnai Áfész, a Szekszárdi Húsipari Vállalat. Egy olyan nagyságrendű település, mint Bogyiszló, akármilyen gazdag kultúrája legyen, egyszer kimerül, elfogy. Nem a közönségnek, de a táncosoknak lesz igénye, hogy megmutassák, képesek más tájegység táncait is előadni. Bogyiszlón is így történt, hogy a sárközi kari- kázó mellé a gömöri táncokból a verbunk is repertoárjukra ketermes lakásában, hogy segítsen ismét színpadra állítani a bogyiszlói táncok közül néhányat. Nem mellékesen érdemel említést, hogy e kölcsönös ragaszkodás eredményeként Bogyiszló saját lakosának mondhatja Mözsi Szabó István festőművészt, aki alkotásai sorával bizonyítja e hajlék meg-megúju- lásra késztető erejét. Az egykori tanító munkatársát, barátját ajánlotta a bogyiszlói táncosoknak: Szabadi Mihályt. Az ismerkedést olyan szoros kapcsolatteremtés követte, amit akár házasságnak is nevezhetünk, ami rendre termi ékes gyümölcsét. Egyre látoga- tottabbak lettek azok az esték, amelyeken Szabadi Mihály megénekeltette a falu idős asz- szonyait, férfiait. Csakhamar megszólalt közöttük Orsós Kis János hegedűje is, aztán... megszületett az első koreogra- fált színpadi alkotás, a „Bogyiszlói táncok". Fellépés, fellépést követett. Egyik meghívás a másikat, az ország különböző városaiba. A siker túllépte Magyarország határait is. Lengyelország, Franciaország, Németország egy-egy folklórfesztiválján szerzett újabb és újabb híveket, barátokat a bogyiszlói együttes. Ha valamit hangsúlyozni kell, akkor az a barátság az előbbi mondatból. Aki belülről láthatja és van módja ismerni a hagyományőrző együttesek életét, tudja, hogy nem mentesek a konfliktusoktól, egyéni sértődésektől. Talán nincs ez másként Bogyiszlón sem, ám itt valami mégis erősebb az intrikus szemléletnél. Az az egy mondat, amit a címben is megfogalmaztunk: „Benne hagyom hírömet.. Ne gondoljon senki a bogyiszlói dal szövegének folytatására, csak erre az egy szóra: hírömet. Amerre a bogyiszlói táncosok, énekesek megfordultak - mondhatnánk, szerte a világban - ott hagyták, abban a városban a hírüket, Bogyiszló nevét. Úgy léptek mindig az idegen nyelvű közönség elé, hogy ez a hír maradandó nyomot hagyjon, hogy emlékeztessen ünnepre akkor is, amikor több ezer kilométer távolságban jár már az együttes. Finnország, Olaszország, Görögország neve is elhangzik a tizenöt év idézésében, ahol megfordult, tapsot fakasztva a bogyiszlói csoport. Két óránál tovább tartó színpadi programmal állnak már közönség elé, vidáman, derűsen. Tudjuk jól, nem főállású táncosokról van szó, hanem olyan emberekről, akiknek szabad idejében paprikát kell termelni, sertést hizlalni, egyéb jószágot gondozni, amikor a nyolcórás munkából hazatérnek. Történeteket mondanak Legények rült. Novembertől márciusig vannak a próbák. Ez a felkészülés időszaka, amit a paprikaültetés, szénagyűjtés, gyakran közösen végzett munkája szakít meg. Hosszan lehetne időzni és epizódokat mesélni hazai és külföldi fellépésekre emlékezve. Ennél sokkal jelentősebb, fontosabb a tény, ami a Bogyiszlói Hagyományőrző Egyesület jövőjének a megalapozója. Nevezetesen, hogy az utánpótlásról való gondoskodás tematikusán történik. Az iskolai tantervbe is beiktatták a néptáncot. Ez külön fejezetet jelent életükben, ami bztosítja újabb évtizedekre, legyen aki Bogyiszló hírét, nevét őrzizze, más tájakra elvigye és békét, barátságot garantáló jelzőként ott is hagyja. D. K. J. Fotó: G. K.
