Tolnai Népújság, 1991. december (2. évfolyam, 283-304. szám)

1991-12-14 / 293. szám

8

PÚJSÁG

1991. december 14.

A MODUS megvizsgálta

Vélemények az atomerőműről

Napjainkban meglehetősen sok vita folyik az atomerőmüvek működtetéséről, az esetleges újabb atomerőművi beruházásokról. E viták keretében gyakran igen éles nézetkülönbségek merülnek fel az „atompártiak”, illetve az „atom-ellenesek” között.

A Paksi Atomerőmű Vállalat immár harmadszor bízta meg a MODUS Gazdasági és Társadalmi Marketing Tanácsadó Kft-t, hogy végezzen országos reprezentatív lakossági megkérdezést. Az első kérdés a következőképpen hangzott: „Véleménye szerint mely energia- források esetében várhatók a következő tíz évben problémák, és mennyire súlyosak lesznek azok?” Az összehasonlító adatok tanulsága szerint - miként Falus Tamás és Tóth Antal kutatók jelezték - a magyar lakosság elsősorban a szén és olaj esetében vár súlyosabb problémákat az elkövetkezendő tíz évben. Ezzel szemben az atomenergia esetében a lakosság kevesebb, mint egyötöde gondolta csak úgy, hogy a század végéig komoly problémák várhatók, s mindössze minden tizedik megkérdezett számított nagyon súlyos problémákra.

A magyar lakosság véleménye szerint az elkövetkezendő tíz esztendőben a legstabilabb ára az atomenergiának, a gázenergiának és a megújuló energiának - víz, szél, árapály, napsugárzás, biomassza - lesz, míg a legingatabbnak a szén és az olaj ára tűnik számára. Az ellátás biztonsága vonatkozásában - ugyancsak mindhárom felmérés adatai szerint - a sorrend a következő: atomenergia, gázenergia, megújuló energia, olaj és szén.

„Véleménye szerint melyik az az energiaforrás, amelynek használata a legkisebb környezetkárosító kockázattal jár a következő tíz év során?” - hangzott a következő kérdés. A lakosság egyértelműen a megújuló energiákat tartja a leginkább környezetbarátnak. A kutatás kétségtelenül egyik legizgalmasabb kérdése volt az, „Mit gondol, veszéllyel jár-e a Paksi Atomerőmű normális üzemi működése a környezetre?” Immár háromszor országos közvéleménykutatás tanulsága szerint a magyar népesség több, mint kétharmada nem tartja jelentős veszélyforrásnak a Paksi Atomerőművet. Ehhez képest óriási veszélyt a normális üzemi működésben csak kb. minden tizedik megkérdezett lát. Tény viszont, hogy ez utóbbi véleményen lévők aránya néhány százalékkal nőtt az áprilisi megkérdezés óta.

A Paksi Atomerőmű működésével kapcsolatos további kérdés a következő volt: „Véleménye szerint veszéllyel jár-e a Paksi Atomerűműből kikerülő rádioaktív (sugárzó) hulladék elhelyezése?” A magyar népesség több mint kétharmada ma is nagyon komoly veszély- forrásnak tekinti e rádioaktív anyagokat. Dél-Alföld lakossága sokkal inkább tart a rádioaktív hulladékoktól, mint a Dél-Dunántúlé, pedig ez utóbbi térség sokkal inkább érintett a kérdésben.

„Mit gondol, milyenek az előírások a Paksi Atomerőműben?", illetve „Mit gondol, hogyan tartják be Pakson, az atomerőműben a biztonsági előírásokat?”A megkérdezettek túlnyomó többsége megfelelő- eknek tartja a biztonsági előírásokat az atomerőműben. A válaszolók több mint háromnegyede úgy véli, hogy ezek az előírások nagyon szigorúak, illetőleg meglehetősen szigorúak. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az atomerőmű működésével és főként a hulladékelhelyezés problémájával kapcsolatos esetleges lakossági félelmek hosszabb ideje nem párosulnak az ott dolgozó vezetők, szakértők, illetve operatív alkalmazottak iránti bizalmatlansággal. Az előző „prob- lémacsokor”-ral kapcsolatos az a meghatározó kérdés, „Véleménye szerint helyes-e, hogy Magyarországon működik atomerőmű?”

A magyar lakosság hozzávetőleg kétharmada helyesli a hazai atomerőmű létét. Ez az arány gyakorlatilag megegyezik az áprilisi felvételével, ugyanakkor az igenlők száma némileg visszaesett a tavalyi felméréshez képest. Ezzel szemben az elmúlt évi „igen”-nel válaszolók arányában nem a működést elvetők irányába indult meg a mozgás, hanem a „nem tudom” alternatívát választók felé.

Az idei felmérés egyik legfontosabb és egyben legaktuálisabb problémafelvetése az alábbi volt: „Ha az ország villamosenergia-szükségletének fedezésére új erőművet kellene építeni, egyetértene-e azzal?" Erre a lényegbevágó, energia- politikánk irányát alapvetően meghatározó kérdésre a lakosság közel fele „igen”-nel s ugyancsak közel fele „nem”-mel válaszolt, míg minden tizedik megkérdezett nem tud dönteni ebben a kérdésben.

A szeptemberi kutatás új kérdése: „Hallott-e Ön arról, hogy az elmúlt hónapokban több nyugati cég ajánlatot tett a Paksi Atomerőmű bővítésére?”

A megkérdezettek gyakorlatilag fele-fele arányban hallottak ezekről az ajánlatokról. S itt az atomenergiával amúgy is szimpatizáló, magasabban kvalifikált férfiak a jobban informáltak. E kérdéshez kapcsolódva a megkérdezettek közül azok, akik támogatnák a beruházást, elsősorban amerikai vagy német céggel építenék fel az új blokkot. Szovjet beruházót - tekintettel Csernobil hatására - a választóknak még egy százaléka sem választana. A lakosság többsége szerint nem kell elsietni a fejlesztéssel kapcsolatos döntést.

FEB

írás közben

(Raguza) Egy német úr azt kérdezte tőlem, milyen érzéssel rója Dubrovnik köveit egy magyar? A rektorpalota előtt álltunk, a közelben a Szent Balázs katedrális, a másik oldalon a Sponza-palota. Dubrovnikban voltunk, de mindketten Raguzára gondoltunk, nem is gondolhattunk másra.

— Szép város - mondtam később a német úrnak a dominikánusok kerengőjében. Egy idősebb szerzetes, aki önként csatlakozott hozzánk, templomuk kincseiről beszélt, buzgón, kifogástalan németséggel. Közben egy nővér lépett hozzánk, súlyos termetén foltos kötény, az ebéddel kapcsoatban kért utasítást. Szent Domokos rendjének tagjai nem esznek húst, főzelék, tészta, zöldség a táplálékuk. Le- guma, pasta, verdura. A nővér olaszul beszélt.

Az atya két XVI. századi festőre hívta fel figyelmünket, Hamzic és Bozidarevit a régi Raguza jeles mestere volt, legjobb munkáik itt láthatók. Magyar emlékek is szóba kerültek. Szent István koponyájának egy darabját ezüst ereklyetartóban őrzik és sokáig itt volt a Szent Jobb is, amitJV. Béla a tatárok elől menekített a Balkánra. Évszázadokig őrizték, végül Mária Terézia kérte vissza tőlük.

— Nos, - nézett rám a német úr - ezek után ismét megkérdezem, milyen érzéssel jár Dubrovnikban egy magyar? - Nem értettem kérdését, kitértem a válasz elől.

— Velencére emlékeztet, csak szerényebb, - mondtam végül, de kijavított:

— Szerényebb, de meghittebb is. Családiasabb, az ember itt otthonosabban érzi magát. De másra gondoltam. Ez a szép város valamikor Magyarországhoz tartozott. Emlékeik is vannak itt - figyelmeztetett s felemelte ujját. - Ez nem politika, - folytatta - nem is hatalmi kérdés. Kultúra, én pedig valamennyire ismerem és sokra becsülöm művészetüket.

— Igaza van, uram, hajlamosak vagyunk arra, hogy hűtlenek legyünk értékeinkhez. Pedig az is, amit ki tudtunk menekíteni a történelemből, nem csekélység. És nem hódítás eredménye, itt sem. Égyébként is ez egy más világ, Raguza, ami elsüllyedt az időben. Dubrovnik a jelen, Raguzának csak múltja van. Nem is akármilyen s örülök, ha ebben nekünk is van valami kis részünk.

Raguzának nemcsak építészei, festői, szobrászai voltak, költői is. A reneszánsz és a barokk idején a független városállamban virágzott az irodalom. Marin Drzic darabját, a Dundo Marojét nálunk is játszották, a kor legnagyobb költője Ivan Gundulic, szobra itt áll a piactéren. Verseket írt és drámákat, Osman című eposza, A tékozló fiú könnyei című költeménye bármelyik antológiában megállja a helyét, de azt nem

tudom, hogy manapság olvassák-e. Az eposz a török elleni harcra buzdít, ma akár félre is lehet érteni, ki tudja, kit gondolnának a török helyébe. Mert Dubrovnikot fegyveres csapatok veszik körül, lövik a várost, állítólag találat érte a nevezetes Sponza-palotát is. A világ felhördült, a nagy örökség egy darabja pusztul el. Tudom. Ennél csak az nagyobb tragédia, amikor egy parasztportát rombolnak földig.

Más híreket is hallottunk. Dubrovnik most Raguzáért harcol, vissza szeretné állítani a régi boldog és gazdag köztársaságot. A múlt karnyújtásnyira van, s másutt is egyre gyakrabban hivatkoznak a történelemre. A folyamat megfordult, a világbirodalmak széthullottak, a meghódított népek leigázását fájlalják, autonómiát követelnek, jogegyenlőséget. A hódító rossz gazdának bizonyult, Afrikában épp úgy, mint Kelet-Európábán. A XIX. században kezdődött világhatalmi törekvések mára bevonultak a történelembe, most már csak rossz példaként lehet hivatkozni rájuk, mindenki a kis egységekben látja a boldogulás lehetőségét.

A háború után hajlamosak voltunk arra, hogy világszabadságban gondolkozzunk, mintha ekkor ért volna be Petőfi nemzedékének vetése, s abban reménykedtünk, hogy az országhatárok is feleslegessé válnak. Épp az ellenkezője történt. Az, amit szocializmusnak mondtak, elnémította az ellentéteket, de ezzel csak fokozta őket, mi pedig egyre súlyosabbnak érezzük a ránk hagyott csődtömeget.

Kis egységek szerveződnek, nemzetiségi, történelmi alapon, s a jelen elviseléséhez a múlt kínál érvet. Dubrovnik is Raguza szeretne lenni, a fenyegető jelen elől a XVII. századba menekül, s abban reménykedik, hogy elfelejtheti a jelen emlékét.

Mekkora lesz az új városállam? A közigazgatási határok nem sokat jelentenek, alig lehet velük mit kezdeni.

Az óváros, a középkori falak között, önmagában valószínűleg életképtelen, tehát ki kell terjeszteni határát. Aki Capljinánál átszáll a helyi vonatra, vigasztalan kartsztvidéken utazik végig, s csak a Rijka Dubrovacka völgyében tárul ki a táj. A Lapad félsziget villanegyed, az idegenforgalmat szolgálja, a vendég itt csak megszáll s villamossal - ha ugyan közlekedik még - vagy autóbusszal indul a Pile kapuhoz, ahol Szent Balázs áldásával lép ki a Piacára.

Meg tud majd élni a város, kamatozik a múlt annyit, hogy visszatérjen a hajdani gazdagság? Ézt egyelőre nem kérdezi senki. Mindenki arra gondol, hogy meg kell szabadulni a jelentől, talán az óvárosba vezető Marsala Tito út nevét is meg kell változtatni. A többi a jövő titka.

Sok szerencsét Raguza, ha addig nem lövik szét Dubrovnikot.

Csányi László

M

ögöttünk a nap, Dombóvárról tartunk hazafelé szikkadt sóskiflik, szíjas túrósbukták fogyasztása közben. így négyünk közül az, aki elsóhajtja magát a kollektív nyögvenyelős után, hogy szomjas, közállapotot konstatál.

— Most hagytuk el azt a csárdát, amit nemrég nyitottak.

— Megnézzük - szól a kormányos lelkesen és már fordulunk is vissza, hogy pár perc múlva a kikászáló- dás után csalódottan kezdjünk visszagyömöszölődni a kocsiba. Leparkolni is kár volt. A csárda ajtajáról messze virít a tábla: ZÁRVA.

— Egészségünkre, szomjoltás otthon! - mondom rezignáltan, mélyen átérezve a róka bánatát, mindőn nem elérhetetlennek, hanem savanyúnak találta a szőlőt.

— Ha már visszajöttünk, legalább nézzünk körül - hangzik legifjabb kolléganőm indítványa és máris vállán a fotós apparát. Elindulunk hát a becsali felé, aminek útmenti sövény mögé rejtett teraszán farönkökből készített padok, asztalok csábítanak megpihenésre a bágyadt napsütésben. De nézzenek oda! Kivágódik a csárdaajtó, érvénytelenítve a ZÁRVA fölirat és öles léptekkel terem előttünk a fanyűvő küllemű, tarkopasz ifjú, aki fülig érő mosollyal tudakolja, hogy újságírók vagyunk-e? Igenlő válaszunkra csaknem spanyolos grandezzával kezd terelgetni bennünket.

— Tessék, tessék befáradni hölgyeim.

— De hiszen zárva van a csárda!

— Á - legyint fölényesen -, az nem érvényes. Parancsoljanak csak, legyenek a vendégeim!

Köszönjük, szépen köszönjük, tudomására hozva az ocsúdás után, hogy leginkább a magunk vendégei óhajtanánk lenni, ha lehet és nem is odabent a csárdában, hanem idekint a teraszon.

Önkéntes gondviselőnk erre sem hátrál, tisztesség- tudóan kér engedelmet, hogy helyet foglalhasson az asztalunknál és kolléganőim árulással fölérő megkönnyebbülésére engem fogad bizalmába. Látnivaló, hogy ittas, de nem azon a fokon, amitől némely ittas emberek egyszercsak elrikkantják magukat, hogy „szidod anyámat?!” és máris ütnek, mint a bolondóra.

— Elmeséljem, hogyan buktam meg? - kérdezi behízelgő hangon.

Bólintok. Szeretném látni azt az újságírót, aki hasonló ajánlkozást elutasít. Ragyog a kopasz fanyűvő arca, s míg a többiek menekülésszerűen húznak el megnézni milyen szomjoltókat kínál a csárda, leülünk az egyik, még nyers erdőillatot lehelő asztal mellé.

— Jöhet a mese!

Nem is késik. Mintegy bevezetőként arról, hogy nézzem meg jól, ő nemrég,heavymethálos volt. Szemét metálos ... Szemét. Értve? Továbbá: számára egy az Isten, és annak prófétája csak és kizárólag a

Fiam, a bőrfejű

Nagy Feró. Itt tartunk, amikor kolléganőim visszatérnek poharaikkal. Dehogy sietve, kajánkodásuk tartós, hálás közönségként foglalnak helyet, hagynak szólózni és pukkadoznak a nevetéstől, amikor a fanyűvő elérzékenyülve markolja meg asztalon fekvő kezemet.

— Mami, engedd meg, hogy tegezzelek!

A fordulat meghökkent, de engedem, hogy harminc körüli kisdedem révén legyek anyává egy becsali- csárda teraszán. Valami zavarfélét azért csak elárulhat az arcom, mert bíztatóan tűz rám a kék szempár.

— Nézd, mami én nem vagyok akárki. Nemrég tudod meddig érő hajam volt? Ezt a csíkot nézd a dzsekimen. Eddig ért. Olyan hosszú hajam volt, mint Csaba királyfinak.

Jaj - szól egy hang, hálisten nincs folytatás.

— De most csúf kopasz vagy.

— Hát persze. Mint a többiek. Bőrfejű lettem. Fülbevalóm is volt. Megnézheted, ki van fúrva a fülem. És ... három napja munkanélküli vagyok.

— Rá se ránts fiú - hűtögetem némely politikusunkra emlékeztető önelégültségét én meg nyugdíjas vagyok. Esélyeink nagyjából megegyezőek, illetve, te ha tényleg az vagy, építőmunkásként találhatsz munkát, ha keresel. Én már nem tudom visszafordítani az időt.

— Mami, tudod te ki volt Csaba királyfi? A székelyek vezérlő csillaga. Én is székely vagyok. Meg rocker.

— Állj! Szemét methálos, Feró-hívő, bőrfejű, rocker? Melyik igazán? Maga nem tudja mit beszél!

Pillanatra öszeszűkül a szeme, aztán elröhögi magát.

— Mami, most magáztál le másodszor. Még egy dobásod van, utána büntetésből te fizeted a cehhet.

— Nem bánom, fiú, de előbb intézd el, hogy emeljék valamennyivel a nyugdíjamat. Az a kotyvasz, amit iszol, biztosan nagyon drága. Na ugye. .. Sejtettem. Most pedig halljam, hogyan buktál meg?

Váratlanul született nagyfiam villámgyorsan megy át egészen, csaknem szánandóan kicsibe, pedig a lányok régen nem nevetgélnek már, nekik van idejük tűnődni azon, hogy erőszakos nemi közösülővel, betörővel, garázdával vagy egyszerűen csak egy nagyon zavaros fejű, valamivel kitűnni szándékozó ifjú emberrel van dolgunk.

— Láttad, milyen klassz western csizmám van? Senkinek nincs ilyen a faluban.

Nem vagyok vak, persze, hogy látom, az inkább pá- váskodásra, mint sártaposásra alkalmas lábbelit. Látni vélem azonban azt is, hogy enyhén beszeszelt lemamizóm kibeszéléshez szükséges bizalma léket kapva megfeneklik üres haverkodásban. Sajnálom, mert sejtem, hogy nagyon mai történet lehet az övé. Sűrűvérű, nyakas székely származék, apja korán elhal a háború kései, mert rokkant áldozataként. Marad a mama, aki koros is, betegeskedő is és nem elég erős már a keze a legkisebb fiú kordában tartásához. Veszekedések, jajveszékelő sírás. Mindig csak az. „Na megállj, tűzre- való!” Legidősebb bátyja - aki vendégmunkás Németországban - elviszi magával. Kereshet, nyelvet tanulhat, talán megemberesedik. A siker azonban részleges. Öcsi jó szakmunkás, szépen keres, de ott kint is megtalálja lépten-nyomon az okkal-oknélkül lázadók, mindig bajba keveredők link társaságát. Mars haza! Ál- Ián már szúr a legénytoll, a német nagyváros mozgalmas élete után a falu dögunalmasabb még a mesében se lehetne. El-eltünedezik, amikor megelégeli a mama végtelenített kárpálását. A mama két életnyire jár mögötte és iskolázatlan is. Csak arra jó, hogy főzzön, mosson, tiszta inget, gatyát adjon, hányja a keresztet. A mama még Isten nevével is csak egyik napról a másikra látja a világot. A puszta életen kívül nincs semmi, ami közös, ami összeköthetné őket. Más világra hozni és megint más abba belesegíteni egy nehezen kezelhető fiúgyereket.

— Mami, téged igazán érdekel a sorsom?

— Azért ülünk itt egymással szemben. Nem?

— De én rocker vagyok, balhézó manus.

— Tudod mi a szerencséd? Hogy nincs hozzá ideológiád, mással nem tudsz kitűnni csak esztelen vagánykodással. Sajnállak.

Előbb meghökken, aztán szememre veti, hogy most meg én is ezzel jövök. Ezek szerint más is. Es arra ugyan mit tud felelni az a bizonyos más, hogy ő nem szereti a kormányt? Esetleg azt, hogy nem is könnyíti meg a kormány, hogy általános szeretet övezze?

— Ki nem állhatom a másfajtájúakat. Azokat, akik ném magyarok.

— Látod, ez nem vall éppen okos emberre, mert akik itt élünk a Kárpát medenceként jegyzett „turmixgépben” nem ilyen, meg amolyan származékok vagyunk, hanem emberek. Egyenlő állampolgári, emberi jogokkal.

— Figyelj, mami, egyszer szeretnék veled négy- szemközt beszélni - így ő. - Megadnád a címedet?

Ez úgy hat, mint vezényszó az indulásra. Fölpattan a csapat. Névjegy, telefonszám, búcsú puszi nélkül, ám annál szívélyesebben. Hazáig ugratnak.

A

rra nagyobb tétű a fogadás, hogy a kopasz fa nyűvő nem jelentkezik. Én pedig várom a bőrfejűt, aki mellett egészen „mamis” képzeletemben ott áll - valahol nem is a távoli jövőben - egy kedvesen kardos asszony, meg két-három gyermekecske.

László Ibolya

Kell-e Bétán polgárőrség?

(Tudósítónktól.)

Ez év november havának vége felé kézzelfogható tényekben is kezdett kicsúcsosodni az a szervező munka, amelyet Báta község polgár- mestere és képviselőtestülete végzett a polgárőrség létrehozása érdekében. Ekkorra ugyanis megbeszélést szerveztek, arra előadót is hívtak a szekszárdi rendőrkapitányságról. A hivatal által kézbesített, névre szóló közel 130 meghívó ellenére azonban mindössze huszonkilencen mentek el a találkozóra. A meghívott előadó készségesen válaszolt mindenre, amire tudott. Több felszólaló is a fegyvermentességet kritizálta. A polgármester érzékeltette a jelenlévőkkel, hogy ez a szervezet nem rendőrség lesz, nem is a volt munkásőrség, de még csak nem is egyfajta félhivatalos fegyveres szervezet, hanem egy önkéntes, a bűnmegelőzést szolgáló, a rendőrség munkáját segítő csoport. Később kiderült, az elhangzottak nem igen nyerték meg a jelenlévők tetszését, mert a jelentkezési lapot csupán nyolcán írták alá a helyszínen és azóta csak egy fő jelentkezett. A polgármester értetlenül áll a passzivitás megnyilvánulása előtt. Önkormányzati üléseken nemegyeszer hangzott el, hogy nincs aki megvédje a köz vagyonát és a polgárok értékeit. Követelték a mezőőrök visszaállítását, azt, hogy a rendőrség legyen erélyesebb és hatékonyabban végezze a munkáját.

Úgy látszik, a bátai polgárok a követelés szintjéig már eljutottak. M/b/J