Tolnai Népújság, 1991. december (2. évfolyam, 283-304. szám)
1991-12-14 / 293. szám
1991. december 14. PÚJSÁG 5 Születésnap, 30 gyertyával 1991. december 13., Lucanap. Családiasán meghitt születésnapot ünnepel Szekszárdon a megyei, városi könyvtár, aminek történetében örömként és ürömként, értékteremtőként, de értékvesztőként benne van mindaz, amit 1945-től a rendszerváltásig szűkebb és tágabb hazánk a „Holnapra megforgatjuk az egész-világot” igézetében megélt. Harminc évvel ezelőtt, 1961. december 14-én avatták föl a Széchenyi utca 61. számmal jelzett új, háromemeletes könyvtárat, aminek építését a város vezetői 1958-ban, az '56-os forradalmat követő konszolidáció jegyében határozták el. Nagyon büszkén arra, hogy Garay János és Babits Mihály akkor még nagyon földszintesnek ismert parasztvárosa, Tolna megye székhelye építi az országban az első új könyvtárat nem átalakítással, adaptációval. A vállalás - már régóta tudjuk, hiszen alkalom volt erről sokszor beszélni - akkor úttörő volt, de a könyvtár sorsát hosszú távon határozta meg egyrészt a tervezés-kivitelezés gyakorlatlansága, másrészt, hogy helyét ott jelölték ki, ahol, a körülzártság tette lehetetlenné a bővítést. Több előrelátást, nagyobb optimizmust érdemelt volna pedig a kultúrának ez az otthona, mely már a szükség jegyében máshova telepített gyermekkönyvtári részlegével évente hatvanezer látogatót fogad és roppant szerény induló állományát három évtized alatt 260 ezerre növelte. Nem számoltak a könytárépíttetők azzal, hogy tíz év múltán már sürgető módon kerülhet asztalra egy olyan új könyvtár építése, ami méltó a felnőtt Szek- szárdhoz, mely nem csak lakónépességében gyarapodott 18 ezerről 37 ezerre, hanem iskolaváros is lett. Ilyenként sokezer ifjú ember szellemi bölcsőhelye, ennek folytán az önművelők, életre készülők dolgozószobája is bővülő, gazdagodó szolgáltatásaival. Hálás, ámde nagyon ünneprontó dolog lenne fölemlegetni a könyvtárbővítés, új könyvtárépítés eddig nagydobra vert, szíveket dobogtató, ám sorra-rendre füstbement terveit most, amikor a mindig is maradék elven működtetett oktatás- és művelődés- ügy élet-halál harcot vív a megmaradásért. Azok, akik születésnapot jöttek ünnepelni az eseményhez méltó lélekkel, mást érdemelnek és akár megfogalmazzák, akár nem, bíznak abban, hogy egyszer csak helyükre kerülnek a „nem termelő” szférák és nem csak szóvirágként használjuk, hanem meg is éljük azt, amit a kiművelt emberfők sokasága jelenthet a nemzetnek. Van mit ünnepelni Amikor a kinőtt, toldott-foldott kamaszruháját viselő városi megyei könyvtár egy képzeletbeli születésnapi torta köré hívta azokat, akik harminc évvel ezelőtt jelen voltak a parádés könyvtáravatáson, méltán ünnepelnek, veszik birtokba a Reich Károly e krónikában helyet kérő grafikájával díszített emléklapjukat és örökös olvasójegyüket. Okkal forróak a kézfogások, családiasak az ölelések, csillogóak a tekintetek, hiszen ami a lényeget, a városi, megyei könyvtár tartalmi munkáját, szolgálatát illeti, felnőtt a szó szoros értelmében. Otthont kínál és nyújt mindazoknak, akik vele olvasókként, tanulmányaikhoz, kutatásaikhoz, napi munkájukhoz szakszerű segítséget kérőkként kapcsolatba kerülnek. De azok a magányosok, öregek is hazajönnek manapság egyre többen, akik számára kenyérrel majd azonos értékű táplálék a jó szó. S aki távolabb lakik? Az jön és elmegy hátizsáknyi könyvvel, mint Sebestyén Ádám nép- rajzgyüjtő Kakaséról, vagy levelet ír, mint Hanák Ottó nyugalmazott tanár Németkérről. Az alkalom megengedi, hogy idézzünk néhány sort a helytörténészként számontartott Hanák Ottó nemrég kelt leveléből. „Kedves Marika és a Többiek! Minden évben a Mikulás-nap jelenti a család íródeákja számára szeretteink számbavételét, s a felkészülést a karácsonyi jókívánságok elküldésére. (Nem akarok dicsekedni, de az íródeák én vagyok.) Visszatekintve az 1991. évre, kiemelt helyen állnak Marikáék, Judit és minden könyvtáros jóakaróm, s nem véletlen, hogy elsők között küldöm karácsonyi jókívánságaimat, melynek lényege most a felfűtött szeretet. Olyan szép dolog a karácsonyfa alatt lehunyt szemmel biztosítani a sok rokont és jóbarátot, hogy számíthatunk egymásra. Az újévi köszöntést kissé hivatalosnak tartom, de napjainkban, amikor minden kis- és középkerestű család a megélhetés gondjaival küzd, mert ugye nem akarunk lecsúszni elért életszínvonalunkról, jól jön a reménykeltés az anyagi felemelkedést illetően. Ebben a szellemben kívánok mindenkinek - legalább tovább nem romló - 1992-es évet, s nem közhelyként: bort, búzát, békességet! Barátilag és kézcsókkal Ottó bácsi” Nehéz, de szép évtizedek Megsejtve, hogy a születésnap tumultuzózus forgatagában legfeljebb lélegzetnyi beszélgetésekre kerülhet csak sor, könyvtárosokkal, olvasókkal korábban váltottunk szót, kivel személyesen, kivel telefonon. Nagyon mély kötődésről tanúskodtak ezek a kis interjúk. Lovas Henriktől, aki tizenkét évig igazgatta a megyei, városi könyvtárat, az utód, Elekes Eduárdné - Marika - és Hargitai Anikó társaságában sikerült megtudakolni, miért, hogy nyugdíjasként is útba ejti vagy jövet, vagy menet a könyvtárat? Mint elmondta, 17 évig tanított szülőfalujában, Tengelyen, majd vezette 9 évig a megyei tanács művelődésügyi osztályát, de itt töltötte aktív életének legküzdelmesebb, egyben legszebb tizenkét évét is. Hargitai Anikó - aki tizennyolcadik évében lett könyvtáros - veteránként mosolygott a válaszon. Már csak ő van itt azok közül a könyvtárosok közül, akik 1961-ben háziasszonyai voltak a parádés nyitóünnepségnek. És még nem tudhatta, hogy harminc év múlva nem csak az akkor beiratkozott olvasók kapnak megújításra nem szoruló olvasójegyet és emléklapot, hanem ő is, azzal a felirattal, hogy „A Tolna megyei könyvtárért.” Somi Benjáminné, a könyvtár akkori igazgatója súlyos beteg öccsét ápolja Budapesten, azt mondta 1961. december 14-ről, hogy az élete talán egyik legszebb napja volt, és amikor Szekszárdon van, most is úgy jár még a könyvtárba, mint aki ott van otthon. „Manapság, a kötődés, a hűség értékvesztésének idején, számomra különösen fontos minden találkozás a régi és új kollégákkal.” - mondta, hozzáfűzve még, hogy lélekben itt lesz. Gondolom, ugyanígy nyilatkoztak volna mindazok, akik valami okból nem tudtak jelen lenni. Cséke Miklós, a Garay Gimnázium nyugalmazott francia és magyar irodalom szakos tanára már csak azért is kötelezőnek érezhette a megjelenést, mert a mai könyvtárosok közül nem egy a tanítványa volt - mint például dr. Imreh Csanádné Parti Gabriella helytörténész is, akinek a tanár úr. az osztályfőnöke volt, s ilyenként is úgy nevelte tanítványait, hogy igényt támasztott bennük az olvasás iránt. Ezért volt, hogy a Garaysok közül igen sokan - ő is -, szívesen tanult, olvasott az új könyvtár olvasótermében, vagy annak napfényes teraszán. Állatorvos szeretett volna lenni. Állategészségügyi, mezőgazdasági képesítést szerzett és pályafutását mezőgazdasági szak- referensként kezdte a könyvtárban. Örökös olvasók és könyvtárosok Az ősolvasók közül Baka Istvánnét és Kaiser Istvánnét Marika néni és Tériké néni megszólítás illeti. Mindketten a szülői házból hozták hűségüket a könyvhöz, olvasáshoz. Baka István József Attila-díjas költő édesanyja az egyikük, a másikuk Kaiser Pistáé, a tragikus hirtelenséggel elhunyt kiváló népművelőé. Előbbit tán akkor sem lehetett volna távol tartani a születésnapi ünnepségtől, ha valaki megköti. Utóbbit viszont nem sikerült fölfedezni a születésnapi vendég- seregletben. „Öt könyvet kellene már visszavinnem, de megígértem, hogy én vigyázok pénteken a dédunokámra, aki augusztusban múlt egy éves.” Hát, egy kis Kata tud annyira a családi naprendszer közepe lenni, hogy a dédi mulasztása igazoltnak tekinthető. A meghívók különben szívük melegéből tengersokat fogyasztottak el az előkészületek napjaiban. Oka van a felfénylő mosolyoknak, szórabíztató alkalma az emlékezésnek. Dr. Dán Mihályné, Hatvani Piroska már gyakorlottabb nyugdíjas, jóllehet fél műszakban 1989. január 1. után dolgozott még egy évet. Horváth Józsefné Gaszner Ilona főkönyvelő, a könyvtár pénzügyminisztere viszont csak ez év elején adhatta át utódának a stafétabotot, magát pedig a kettős nagymamaság örömeinek. Azért mondják, hogy szépek voltak az együtt töltött évek, mert túl vannak rajta, mert az az életút, amire elkötelezték magukat, lezárult? Lehet. Ilona azt vallja, az volt az egészben a legjobb, hogy egy családot alkottak. Talán erőt is ez adott nekik, amikor nem akármilyen próbtétele- ket kellett a hőskortól kiállniok. S előjönnek a Várköz presszóban rendezett irodalmi estek, iró-olvasótalálkozók, filmvetítések, kiállítások emlékei, vagy azok a motoros és autós kalandok, amelyek a megye könyvtárhálózatának lassú, ám annál céltudatosabb kiépítése során estek meg. Az is, hogy mekkora gondot jelentett akkor, ha gyermeket szültek. Se gyes, se gyed. Fegyelmezett szolgálat. Vasszigor. Dánné egy hónappal a szülés esedékessége előtt, amikor folyt már az új könyvtár berendezése, leesett arról a pódiumról, amit a szabadpolcos kölcsönzőrészlegbe azért építettek be, hogy a magaslesről szemmel lehessen tartani az olvasókat. Piroska még most is villámokat szór, pedig fia daliásán fogadta nemrég a születésnapi gratulációkat. Ilona asszony azt meséli, hogy most is kileli a hideg, ha jéggel, vagy anélkül felhőszakadás zúdul Szekszárdra, mint legutóbb is. Egy ilyen esemény máig azt jelenti, hogy mindenki a fedélzetre, mert a víz elönti a könyvtár alagsorát, ahol a könyvkötészet, a házi nyomda, fotólaboratórium van. Jöttek, jöttek ilyenkor mindig a tűzoltók, de elsőként a könyvtárosok jelentek meg. Mint tiszteletbeli árvízi hajósok nemrég műanyag gőzhajócskákat kaptak érdemeik elismeréseként. Derűre ború és így tovább, váltakozva... Horváthné kacagva meséli, hogy 25 éves volt, amikor Hargitai Anikó azzal toppant be, zavarával küszködve, hogy őt az Ica nénihez küldték a fölvétele ügyében. Az ötletekből, játékos kedvből kifogyhatatlan gyermekkönyvtárosok közül Szabadi Mihályné azt, hogy milyen odaadással készítették a város határában zsákmányolt nádból azokat a kis Lucaszékeket, amiket gyöngéd célzásként a könyvtár jövőjét most meghatározó illetékeseknek szántak. Kegyelet és remény Táncolnak a gyertyalángok a születésnap képzeletbeli tortáján és eszünkbe kell, hogy jussanak azok, akik akár olvasókként, akár könyvtárosokként hiányoznak, akiknek már csak az emléke él. Nyolc évvel ezelőtt huszonkilenc hetven év feletti olvasója volt a könyvtárnak. Most hálistennek több, de az akkoriak közül nem él már Gerőfi Henrik bácsi, Hangonyi La- josné sz.Takler Teréz sem. Hozzá a könyvtárosok házhoz szállították az olvasnivalót és 90 évesen azzal keltett könnyes tiszteletet az őt kereső újságírókban, hogy hibátlanul mondta el Gyulai Pálnak azt a Kossuth imája című versét, aminek 22 strófáját tíz esztendős korában tanulta meg. Mások is hiányoznak, jóllehet a lelke voltak annak a részlegnek, ahova hivatásuk állította őket. Miszlai Sarolta helytörténész és a gyermekkönyvtáros, dr. Fodor Lászlóné 45 évesen, Csia, azaz Mecseki Jánosné, Vancsa Erzsébet 44 évesen haltak meg, s nemrég temették Kolo- szár Andornét, Juditot, akit a kollégák akkor sem látogathattak volna gyakrabban hosszú betegsége alatt, ha még aktív könyvtáros lett volna. Mindegyikük - az itt nem említettek élete is - benne van abban a műben, amit ma Szekszárdon könyvtárnak nevezünk, nyolcezren. Ennyi beiratkozott olvasója van a 30 éves megyei, városi könyvtárnak és 1991. december 14-től harminc örökös olvasója. Tán ez is ajándék, hogy így „rímelnek” számok ... László Ibolya
