Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)
1991-11-23 / 275. szám
TOLNAIÉ , 10 TÍÉPUJSAG 1991. november 23. Dombóvári Galéria Madarak és teremtés Ahhoz, hog egy alkotást igazán megértsünk és szeressünk, legalább annyi időt kellene eltölteni körülötte, mint amennyit maga az alkotó foglalkozott vele, míg megszületett. A műbírálat lényege, a tetszik vagy nem tetszik. Eddig mindenki eljut, ám, ha meg is tudja fogalmazni egyik vagy másik állítását, akkor mondhatja, megfejtette a titkot. A műalkotásokkal való találkozásokra fel kell készülni. A kérdés, hogy ez a felkészítés az egyén szubjektív dolga, vagy az iskolának is van szerepe? Ki mutat utat a művészetben? Azok a kritikusok, akik szakfolyóiratokban idegen szavak tömkelegét halmozva fogalmazzák mondandójukat? Az egyszerűbb emberek vagy a középiskolás diákok számára az érthetetlen a befogadóvá nevelést nem segíti! Akkor, mi a teendő? Kell találni egy járható utat. Van ilyen! Ott van például a Dombóvári Galéria. Egyszer biztosan lesz valaki, aki megírja e népművelési intézmény történetét és akkor nyomon lehet követni majd azokat a ki nem mondott pedagógiai módszereket, melyekkel a galéria szervezője, rendezője „behálózza” a városlakó diákokat. Ez a halászat nagyon lassú és korántsem hálás feladat, még kevésbé látványos, de aki figyelemmel kíséri és értékeli az ilyetén munka eredményét, az tisztelettel hajt fejet. A galéria legutóbbi tárlatán a Majoros házaspár - János és Hedvig - kerámikusművészek alkotásai láthatók. A belépőnek elsőként a terem közepén fehér posztamensekre állított plasztika tűnik fel. „A teremtő ember” formája és körülötte a teremtett alkotások, körben, körben. Aki ismeri a kiállító művészek munkásságát, annak is meglepetés e bemutató, hiszen többnyire új alkotásokat lehet szemlélni. Ifjúság Sok-sok formai azonosságot fedezhetünk fel Majoros János kerámiáin, nevezhetjük szobroknak is valamennyit. Közös bennük, hogy lapokból építettek. A négyzet és téglatestek egymáshoz égetett alakjai asz- szociálnak emberfigurákkal megteremtett kapcsolatokra. Többjükön jelenik meg a fej helyén egy-egy madár, ami azonnal kérdést szül, gondolatot indít, szavakat fogalmaz. A madár a szabadság jelképeként van számon tartva a művészetek világában. így a gondolat, a szellem szárnyaló szabadságára utalhatunk e tárlaton látottak esetében is. A csillogó mázas formák az időtállóság fényét hordozzák és nem vásári tarkaság színeit. Eddig jut a kiállítás látogatója, amikor valamilyen okból megfordul és hátrapillant... Újabb meglepetés a rendezők részéről. A galéria egyetlen fehér falára - Szeverin Ferenc megbízásából - Ambrus Sándor rajzolt egy férfi alakot és ezek köré helyezték a kerámi- kus házaspár női tagjának - Hedvignek - alkotásait, két ököl nagyságú színes madarakat. Mielőtt tartalmi vonatkozású gondolatokra térnénk, érdemes egy mondat erejéig a technikai megoldással is foglalkozni, hiszen ez is ahhoz a „behálózás- hoz” tartozik, amiről fentebb már szó volt. Egyre nő ugyanis a városban élők között azoknak az aránya, akik a maguk eszközeivel segítenek egy-egy tárlat megteremtésében. Ezúttal nem hallgathatjuk el, hogy a madarak falhoz rögzítéséhez, a helyi vasútállomás dolgozói adtak sárgaréz huzalt ez ötlet megvalósításához. Mit látunk e falon? Az az alak nem a földön jár, hanem madarak emelik magasabbra. Ruházatát tekintve Szent Ferencre gondolhatunk. Ahány madár, annyi féle. Megannyi emberi tulajdonsággal is fölruházható, ha adunk magunknak elég időt míg megfejtjük a titkot, az alkotók - a rendezők és művészek - üzenetét. Némelyik távolabbról érkezik sietősen, hogy hallja az ember - Ferenc - hangját, szavát. Másik éppen elmenne, indul, de valami mégis marasztalja. Akad, amelyik az egész szertartást - ha az? - kívülről figyelni. Ezt külön a térben egy alacsony állványra helyezték. Essünk túlzásba és mondjuk nyugodt lélekkel, költészet ez a fal! Majoros Jánost Dombóváron nem szükséges bemutatni, hiszen itt született 1928 decemberében. Itt végezte tanulmányait az Eszterházy Miklós nádorról elnevezett gimnáziumban, majd a Budapesti Iparművészeti Főiskolán Gádor István és Borsos Miklós tanítványaként végzett. Két nagyméretű épületkerámiája is található szülővárosában. Egyik a volt iskolájában, másik a művelődési házban. A művész házaspár közös alkotói munkásságában jelen levő természetszeretet, embertisztelet jelenik meg a dombóvári tárlatukon is, amelyet december 1-ig tekinthetnek meg az érdeklődők. D. K. J. Egy zenetanár negyedszázada A közös zenélés örömével Találkozás Falussy Máriával Hölgyek esetében - mondják - udvariatlanság az idő múlásáról beszélni. Vannak akik egyenes tekintettel vállalják életük 25 esztendős munkásságát. Teszik ezt olyan formában is, hogy baráti kört gyűjtenek egybe az évfordulóra emlékezve. Falussy Mária szekszárdi zenetanár ezen a héten ünnepelte munkásságának negyedszázados évfordulóját egy ünnepi koncert kertében Szekszárdon, a Művészetek Házában. E város szülötte ő és ezt büszkén vallja is. Olyan szeretettel szól a szülőházról, ahol most is él a Rákóczi utcában, hogy ennél nagyobb melegség csak akor jár a hangjában, mikor a zenére terelődik a szó. Zene, zene, zene! Ez járja át, tölti ki, eleveníti és nyugtatja, hétköznapjait a muzsika teszi elviselhető terhekkel színessé. Nem túloz, nem fokozza a zenéhez kötődő jelzőket magasra. Egyszerűen, ám mégis meghitten szól a zenével való kapcsolatáról, ami a zongorával kezdődött általános iskolás korában. A Garay János Gimnáziumban érettségizett, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanárképző szakán szerzett diplomát, klarinét - szolfézs szakon. A zongorához sem lett hűtlen. Az, hogy a legutóbbi években a szekszárdi Big Band szaxofonosaként is találkozott vele a közönség, azt is jelzi, hogy a könnyű és komolyzene egyaránt megtalálható érdeklődési körében. Ezt tágítva láthatjuk, hogy a népzene sem idegen tőle, hiszen a dombóvári és szekszárdi népi táncegyüttesek zenekaraiban évekig dolgozott - mondhatjuk - világot járva. Dolgozott! Ez a fogalom nem verejtékes munkálkodást takar, hanem a belső igényekből fakadó, lelki szükségletet kieglégítő, természetesen fáradtsággal is járó teendőt. Néhány évvel ezelőtt Szekszárdon rendszeres volt egy olyan koncertsorozat, amit az érdeklődő közönség Au- gusz-házi esték elnevezéssel ismerhetett. Ezeken az alkalmakon a Liszt Ferenc Zeneiskola művésztanárai adtak hangversenyt diákjaik és azok szülei előtt. Volt ezeknek koraesti koncerteknek egy semmivel nem azonosítható hangulata, ami szorosabbra vette diák és tanár kapcsolatát. Az iskola célja nem művészképzés, de olyan nevelés, ami a zene által teszi teljesebbé, a szépséget könnyebben befogadni tudóvá az ifjú lelkeket. Falussy Mária a kamarazene híve. Ez így elég tömören hangzik és meglehetősen szürkén. Akkor válik erőteljessé e kijelentés, mikor a kis- létszámú zenekar közös zenélésének örömét fogalmazza a 25. tanári évét számlálva. Lányi Péter (zongora), Németh Judit (vers), Pálma Ilona (brácsa) a legszűkebb baráti kör tagjai, akik az ünnepi koncerten társai voltak. Balogh József (klarinét, basszetkürt) a fővárosi ismerettségi körből társult az évfordulót köszöntőkhöz. Burgmüller, Chopin, F. Krommer, Schumann, Mendelssohn neve nem a kedvenc zeneszerzők sorát jelzi, hiszen ilyet nem tart számon Falussy Mária, viszont korunk modern zenéje közül mégis válogat. Közelebb állnak hozzá a klasszikusok, romantikusoknak ismert szerzeményei. Ezekben megleli a fényt, árnyékot, zöldellő tavaszt, a hervadást, jeges dermedést, forró áramlást, bánatot, derűt, feszes ritmust, oldott ütemet, szárnyalást és józan visszatérést, kiáltást, magányt, boldog felfedezést, megtalálás gyönyörét. Mindez olyan élmény Falussy Mária számára, amit újra, meg újra meg kell osztania másokkal, fiatalokkal, vagy öregekkel, akikkel zenével lehet a derű óráit számlálni és újabb negyedszázadra megtartani. Decsi Kiss „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk” (Arany János) Kivirágzó szavak A sárga szekfű Ha megpróbálnánk megfogalmazni a közérthető, de változatos stílus alapkövetelményét, legrövidebben ennyi lehetne: csak semmi túlzás! Meglepő talán, de mindaz, amit a nyelv ellen elkövetnek, leginkább a túlzások világából ered. A mértéktelenül használt idegen szavak éppúgy bántják szemünket, fülünket, mint a nyakatekert, agyonmagyarázott mondatok. Ilyenkor - akárcsak hajdanán a Tisza - kivirágza- nak a szavak, s néha csupán abban reménykedhetünk, hogy ezek a szülemények sem élnek tovább egy napnál. A Népszabadság november másodiki számában valóságos virágoskertre bukkanhatott az olvasó. Csökött fantáziám nehezen birkózott például a következő mondattal: „A bűbájo- lás pedig az a művészeti produkció, amelyet a riadt művész avégből hoz létre, hogy a csiholt csoda segítségével az elbi- tangolt vágyat ismét magára terelje”. Ez a produkció, amely talán tapsot remélt, legföljebb csak légyfogásra lendült kezekben gyönyörködhet. Próbáljuk azonban megfejteni a leírt szavak jelentését! A bűbájolást nem ismeri a szótár, helyette van bűvölés-bájolás és főnévként bűbájos. Tegyük fel, hogy itt a bűbájolás varázslást jelent, ami egyben művészi produkció, azaz előadás, mutatvány. Ha ezt összevetjük a csiholt csoda képével, akkor valami tűzi látvány. Ezzel az elbitangolt vágyat-ami megfejthetetlen fogalom - tereli valaki, gondolom, ahogy az állatokat szokás. A terelő (juhász, csordás, kondás, vagy művész) azonban eléggé óvatlan, mert magára tereli a vágyat. Eddig értem, de azt már nem tudom, vajon mit akart mondani mindezzel a virágkertésznek felcsapott szerző. Szintén megfejthetetlen, hogy mit jelent ugyanitt a vul- gár-civilizáció, továbbá milyen lehet az, amikor valaki képtelen „elvacakult, körletünkbe belenyugodni”. Értelmező szótárunk szerint a körlet fegyveres alakulat vagy táborozó csapat szállása és ennek közvetlen környéke, ami nem tévesztendő össze a környezet szóval. Az már részletkérdés, hogy ebbe sem lehet belenyugodni, hanem csak elégedettnek vagy elégedetlennek lenni vele. Miközben „csak úgy „tolulnak a tippek” megtudhatjuk, hogy valaki „már évekkel korábban kikóstolhatta a koboldgaztett minden örömét”. Néhányunk- nak inkább könnyei tolulnak, szemébe, nem a tippek, a legtöbben megkóstolnak és nem ki- valamit, de hogy a koboldgaztett mi lehet, arra hoszas verés után sem jönnék rá. Ezalatt „a plafon gipsze elfárad és ledobja a koncepciót”, amit - Arany Jánossal szólva talán úgy értelmezhetünk: „nagyot koppan, azután elhallgat”. Mindezen azonban csöppet sem lepődhetünk meg, hiszen megtudhatjuk: „A művészet mellékhelyiségeiben kotyvasztották a bájitalokat". „Csak úgy tolulnak a tippek”, bennem, hogy az előbb idézetteket melyik mellékhelyiségben kotyvaszthatták, s főleg, miből. Egy bizonyos, nem a télikertben virágzottak ki ezek a szavak ... Dr. Töttős Gábor Tekints János csak ült a fotelben és gondolkodott. Újabban szokása lett, hogy félre teszi az álmokat, az ábrándozást és helyette a való világban mozog. A földön jár. De nem volt ez így az érzelmeivel, ezért -nem tudta megállapítani önmagáról, hogy valójában szerelmes-e - látszólag sok minden erre utalt -, vagy csak ragaszkodik valakihez. Nem tudta azt sem, hogy ezt a szeretlek is meg nem is érzést tudtára adja-e, tudtára adhatja-e a másiknak, mégis megtette időnként. Néha úgy tűnt, mintha viszonoznák. Ilyenkor jólesett neki. Nem röpdösött az örömtől, de egy picit más ember lett. Szóval sok mindent nem tudott Tekints János - úgy gondolta de azt igen, ha nem látta őt egy napig, akkor már hiányzott. Vonzódott hozzá. Valójában a nőt csak későn, egy szóváltást követő kibékülésnél vette észre benne. Addig csak egy volt a munkatársai, az ismerősei közül és még az sem tűnt fel, hogy az osztályvezetője, a főnöke. Ő sem igényelte ezt. De most, amikor rádöbbent minderre, megpróbálta elhessegetni magától a gondolatot, ám nehezen sikerült. Csak ült, ült órák hosszat a fotelben és arról gondolkodott, mi okozhatja ezt a felemás állapotot. — Bizonyára a realitásérzetem - gondolta, s egy József Attila sort próbált citálni - „Egy . . . nőt szerettem, de osztálya elragadta tőlem . . ám nem tudta, ezért dühös lett. Kis idő múlva, amikor elszállt a mérge, leltározni kezdett. — Kedvelem a vidámságát, a játékosságát, a durcásságát, néha az eszét, a határozottságát, a lelkesedését, a hangját, amikor barátságosan szólal meg, de még a praktikáit is ... Ennyi talán elég pozitívumnak - mondta ki hangosan, majd az ellenpéldákat vette számba. Nem szeretem viszont, amikor az erő rabja - erre mondja Mikszáth: az erő ikertestvére a zsarnokság ha fölényes, ha lassú, ha kibúvót keres, ha lelketlen és ha uralkodik, mint egy volt falusi párttitkár . . . Úristen, hova jutottam - kiáltott fel, aztán hosszú gondolkodás után összegzett: bolond vagyok. Sült bolond . . . Női főnök és férfi beosztott kapcsolatáról nem nagyon hallottak, de a fordítottjára már volt bőven példa. Egyáltalán, hogy jöhet szóba ilyesmi? - tette fel a kérdést önmagának, aztán váltott. — Hiába próbálok menekülni, most még nem tudok. Hiányzik - mondta ismét hangosan. - Bolond vagyok! Azt a sárga szekfűt is azért küldtem neki a telefonszámom kíséretében, hogy talán felhív és hallhatom végre a hangját. Őt magát meg úgyis elképzelem ... A, ilyet nem tesz - legyintett nem hív fel. Nyugodt lehetsz, öregem, nem hív fel - próbált logikus lenni mert vagy nem ereszkedik le hozzád, vagy nem vagy az ideálja, vagy más oka van. Ezeregy oka is lehet - derült fel - , mint annak, hogy D-n miért nem harangoztak a püspök elé .. . Nem emlékszel a sztorira? - kérdezte önmagától, miközben kesernyésen nevetett. - Az volt, tudod, hogy amikor ment a püspök D-re, nem köszöntötték a neki kijáró harangzúgással, ezért miután beért a parókiára, kérdőre vonta a plébánost: — Tisztelendő úr, mondja, miért nem harangoztak, amikor jöttem? — Jaj, püspök úr - kezdte riadtan a megszólított ezeregy oka van annak. Először is az, hogy nincs harang. Nem nevetett ezen, csak ült tovább a fotelben, aztán a sárga szekfűre meg arra gondolt, megmondja, hogy elbúcsúzik tőle és az osztálytól is. Gondolataiban ismét a remény és a lemondás bujkált. — Mit válaszolok majd neki, ha mégis felhív, aztán megkérdezi, miért küldtem a virágot? - kérdezte önmagától. - Több okot is sorolhatok - gondolkodott el. - Válassza ki a megfelelőt. Tisztelem, hiányzik, bosz- szantani akarom, hogy lám, itt vagyok, hallani szeretném a hangját, ki akarok belőle szedni valamit, féltem, meg akarom vigasztalni, fel akarom vidítani, csak egy picit is, de éreztetni akarom vele, hogy mit érzek . . . Marhaság! - csapott bosszúsan a levegőbe. - Ennek csak egy része igaz. El akarom felejteni. Búcsúzóul küldtem azt a szekfűt . . . Fél négy lehetett, amikor megszólalt a telefon. Háromszor csengett ki, felvette és rekedtes hangján beleszólt. A vonal végén ő volt. — Csók . . . olom - köszönt Tekints János, miután bemutatkozott. - Hogyan jutottam eszedbe? — Hát, tudod, az a sárga szék . . . — Honnan tudtad meg a telefonszámomat? - szakította félbe elnézést kérve. — Már mást is felhívtam, de aztán megnéztem a naptáron - magyarázta egy is bizonytalansággal a hangjában. — Milyen sárga szekfűről kezdtél beszélni? - érdeklődött a férfi, bár tudta, átlátnak a szitán: nem véletlen ez a hívás, a virág miatt van. — Tudod, kaptam egy sárga szekfűt valakitől . . . Tőled . . — És örülsz neki? — Hát persze, hogy örülök. Nagyon jólesett, hiszen egészen rossz hangulatom volt - hangzott őszintén, aztán elmesélte az osztályon történteket. — Szóval akkor nem rontottam el a hétvégédet - nyugodott meg a férfi. — Dehogyis! Nagyon örülök. De mondd, miért sárga az a szekfű! — Nézd, a piros nem jó, nem illik - magyarázta, miközben hallotta a helyeslést a fehér nem az igazi - ismét egyetértettek vele -, a többi ... A többi között pedig a sárgát találtam olyannak, ami nagyon eltér az átlagtól. Szokatlan - hangsúlyozta, de azt elhallgatta, hogy könyvtárosok kutatták, mit jelent szín és virág együtt, ám csak annyit sikerült kideríteniük, a szekfű a szeretetet, a szerelmet, az életörömöt jelenti. - Nézd, ha vidéken voltam, akkor telefonáltam, amikor hiányoztál, most itthon vagyok, most küldtem egy szekfűt. . . Csend lett egy pillanatig. — Mivel ismerjük egymást, kérlek, tedd oda ezt a szekfű témát, ahol a helye van. Én is oda teszem - súgta rekedtem, mert ekkor már tudta, győzött a józan ész. — Jó, köszönöm, oda teszem - hallatszott a kissé meglepett hang, aztán közhelynek tűnő intelmek következtek anyáskodón: - Vigyázz magadra! Gyógyulj meg! Tényleg örülök a virágnak és nem rontottad el a hétvégémet. Vigyázz magadra! Na szia, szia, szia. — Kösz, hogy hívtál. Szia - mondta Tekints János, s ez a háromszor megismételt köszönés sokáig a fülébe csengett. Maga elé meredt és rádöbbent, a boldogság kék madara csak egy pillanatig volt itt, aztán elrepült és elvitte csőrében a sárga szekfűt. Ékes László
