Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)

1991-11-23 / 275. szám

1991. november 23. (jOLNAll ^NÉPÚJSÁG 11 A periféria diszkrét bája A My Fair Lady Kaposváron Játszva éneklés, énekelve játszás - tehát igazi musical sollyal. A Babarczy László ren­dezte előadás - érzésem sze­rint - ilyen ellenpontok finoman érzékeny közvetítésével ala­pozta meg a My Fair Lady eré­nyeit. így lett a közismert virágárus­lány, Eliza, Sáfár Mónika éneke-játéka egyaránt nagy­szerű alakítás: eredeti, egyéni és emlékezetes. Telitalálat ahogy Kulka János a megszo­kottan fanyarul elegáns Higgins helyett egy borostásabb, slam- posabb, nyafogósabb és cini- kusabb professzort teremtett. Kitűnően érzékeltetve ahogy a középosztály konvenciói ellen lázad, de mégis nevetséges előítéleteinek foglya. Kiapadha­tatlan humorforrás ez, hiszen a józan észre apelálló jó öreg ox­fordi iskola már Shaw idejében kimondta: egy dolog az intellek­tus, s más dolog az intelligen­cia. Doolittle, Bezerédi Zoltán remek megformálásában, olyan szimpatikus, kültelki, vén va­gány, hogy közben énekelni is, táncolni is tudja azt, amiről a darab „mellesleg” szól: a meg­fricskázott moralizálást és az üresen kongó előítéleteket. Csernák Árpád Pickeringje és Pálfy Alice Pearcené-ja a hát­térben is hangsúlyos; rokon­szenvesen szelíd szereplői a já­téknak ... És most (mint már annyiszor) folytathatnánk a színlap szerepeinek-szereplői- nek további felsorolását, ugyanis ez az „intim” történet a felemelkedésről, a megalázás­ról és a szerelemről meglehe­tősen sokszínű családi-társa­dalmi környezetbe ágyazódik, amely nem maradt puszta il­lusztráció. Igényes epizódalakí­tások és együttjátszások válto­zatait mutatja, hozza. A csa­torna melletti perifériát megje­lenítő „ensemble” esetében minden esetben telitalálat! Vé­gezetül dicsérhetjük magát a színlapot is gondos filológiai összeáll (fásáért. Babarczy László, a színigaz­gató - igen helyénvalóan - egyszer azt fejtegette, hogy a színháznak nem muszáj min­denáron s mindenkinek tetsze­nie. Szeressék inkább és tart­sák fontosnak. Nagyon jó. Babarczy László, a rendező és a társulat most úgy vitte színre a My Fair Ladyt, hogy a fontos előadást feltétlenül lehet szeretni, de urambocsá még tetszik is! Azért ez sem rossz. Tröszt Tibor Fotó: Lang Róbert fülbemászottság ellenére a színrevitel roppant friss, szóra­koztató és igényes. Felmutatja azokat az itt és most érvénye­sülő dimenziókat, amelyek új és érdekes hangsúlyokat közvetí­tenek. Hatásosan működnek azok a lendítőerők, felfedezé­sek, rácsodálkozások, amelyek a „nagy számok” árnyékában megbúvó szerényebb melódiá­kon, vagy a helyenként lelas­suló, túlcsevegett cselekmény­ben továbbsegítik az előadást. Jól alkalmazható szcenikai környezetet teremtett Menczel Róbert díszlettervező és Gás­pár András festőművész, nem­különben Szigeti Szilvia is jel­mezeivel. Magabiztos, igen in- venciózus a zenekar játéka. A musical világát úgyszólván „megágyazza” és fel is rázza Kerényi Gábor karnagy vezény­lete. A koreográfus Gesler György sem kötött semmiféle kompromisszumot. Kemény sodrású, nagyon hatásos, öt­letgazdag táncokat vitt a szín­padra, az együttes pedig lát­ható örömmel, revűt idéző könnyedséggel köszönte meg. Tehát nem volt semmiféle alku: nagyszerűen kellett ját­szani, énekelni és táncolni. Nagyszerűen elénekelve, el­játszva, eltáncolva a dickensi szegényvilág hangulatait és a felsőbb osztályok konvencioná­lis és elegáns miliőjét. Kifor­dítva persze mindezt a humor logikája szerint úgy, hogy fel- fénylett a periféria „diszkrét bája” és lejött a nagyoperettek pávás mórikálása. E kettős „közlekedési” irányban mindig keveredett a groteszk a bájjal, az irónia a megértéssel; a har­sány kacaj az együttérző mo­Nagyon jó! Nagyon jó minde­nekelőtt az, hogy a színház makacsul kitartott húsz éve dé­delgetett vágya mellett és sze­rencsés csillagzat alatt - kifi­zethető jogdíj , ideális szerep­lőgárda és kitűnően vezényelt zenekar birtokában - végre színpadra csábíthatta Eliza Do- olittle-t, a világszerte ünnepelt virágáruslányt. A több mint három évtizedes sikerszéria különböző konti­nensek színpadain - vélhet­nénk - biztos „nyerővé” teszi a darabot... Ámbár amilyen biz­tos ígéret, akkora kihívás is. Az emlékezetes megfilmesí­tés, a Shaw (és még annyi más szerző) által megírt Pygma- lion-történet közismertsége, a szellemes Lerner-versek és Loewe örökzöld melódiái - egyszersmind kemény előfelté­telek is. Azt már sokan és sok­szor elmondták, hogy a musical savát-borsát a játszva éneklés az énekelve játszás „tudomá­nya” jelenti - a My Fair Lady ékes bizonysága annak, hogy ez így igaz. S ha az egyikből va­lamely szereplőben kevesebb a „talentum”, a másikból feltétle­nül pótolnia kell. így jöhet nagy­jából létre e darab sajátosan eredeti harmóniája, amely nemcsak zenéjében sokszó­lamú, hanem minden tekintet­ben az. A fentiek nem előrebocsátott okoskodások, a kaposvári elő­adás mutatja mindezt. Nagyon jól érzékelve a kihívásokat, minden közismertség, örökzöld Sáfár Mónika és Kulka János Ki volt Hőke Lajos ? Sem a Magyar életrajzi lexikon, sem a megyénk nagyjait szá­mon tartó lexikonok nem jelzik, hogy Wosinsky Mór után a máso­dik nagy történész-egyéniség, aki alkotásai nagyobb részét Tol­nában írta. Endréden született 1813. december 15-én, megyénk­ben Felsőiregen elemi iskolába, Gyönkön algimnáziumba járt, majd Debrecenben tanult tovább, de teológusi végzettsége da­cára inkább a jogi pályát választotta rövid hódmezővárhelyi tanár­kodás után. Ekkor már jól tudott ógörögül, latinul, angolul, fran­ciául, németül. Anyai nagybátyja mellett joggyakornok lett, majd Pest megyében jogász. Pozsonyban egyik másolója volt Kossuth Országgyűlési Tudósítások című értesítőjének. Megyénkben 1840-ben hirdették ügyvédi oklevelét, amely a váltóügyvédek kö­zül első volt itt. A jogi pálya azonban nem nyerte meg tetszését, így báró Majthényi László barsi főispán gyermekeinek lett neve­lője. Szenzációs pedagógiai újítással néhány hét alatt megtaní­totta olvasni a rábízott Majthényi Félixet, majd sebtiben egy új rendszerű ABC-s könyvet írt, amit 500 példányban saját költsé­gén ki is nyomtatott. Ebből 1847-ben 300-at a Pesti Nőegyletnek adott, de a könyveket hanyagul tárolták s tönkre mentek a közben kitört forradalom alatt. Felesküdött nemzetőrnek, de betegsége megakadályozta a haza szolgálatában. Mire fölépült, már a Bach-korszak vette kezdetét, amelyben Majthényi rábeszélésére hivatalt vállalt. „Jobb mégis, ha magyarok lesznek a hivatalban” - győzte meg a báró, de Hőke alighanem ennél több lehetőséget lá­tott: Szolnokon lett megyei titkár, majd az új korszak hajnalán Hont megye első aljegyzője és levéltárnoka. Elkészítette a megye monográfiáját, amely - sajnálatosan - kéziratban maradt. A kiegyezés után mindössze 236 forint nyugdíjjal fivéréhez, Hőke Dániel mérnökhöz költözött Dunaföldvárra, ahol példamu­tató alapossággal megírta a mezőváros és környéke történetét. Ezt huszonegy, az ottani céhek históriáját hat részletben tette közzé a helyi sajtóban, majd összekötve a Nemzeti Múzeumban helyezte el. Dunaföldvár történetírója, Cziráky József szemrebbe­nés nélkül plagizálta - Hőke halála után. Megyénk egészére épp­úgy alapető kutatásai vannak, ahogy Báta, Bátaszék, Madocsa, Gerjen, Szekszárd, Decs, Kajdacs, Őcsény, Paks, Dombóvár, Felsőireg történetére. Egyszer a legrégibb pecséteket, másszor a régi okleveleket vallatja, s igen jellemző például, hogy a mostani dunai régészeti kutatás előtt több mint egy évszázaddal útmutatót írt erről. Több mint harminc tanulmánya, cikkei, javaslatai mutat­ják, hogy élete utolsó harmada legfőbb témája megyénk múltja. A közgyűlési jegyzőkönyv tanúsága szerint már 1868-ban támoga­tást kért a Magyarország rövid rajza című munka kiadásához. Legnagyobb műve, az ország újabbkori története 1815-től 1892-ig, amelynek megjelenését nem érhette meg, hiszen száz esztendeje, 1891. november 20-án alig egy évi ottlakás után meghalt Csurgón. A megyei monográfia ügyében adott tanácsait fogadta meg Kämmerer Ernő, akinek cédulahagyatéka nélkül szegényebbek lennénk. Hőke joggal figyelmeztetett: „kevés reményt táplál a si­kerhez”, mert hatalmas munka ez, amely nem sok munkást, de több bírálót szokott hozni. Az első volt, aki figyelmeztetett a nép­rajzi gyűjtés jelentőségére is: az egész megyéhez felhívást inté­zett ez ügyben, tekintettel a tájegységekre és nemzetiségekre egyaránt. A népszokások - mondja - „bár csak mezei vadvirágok, kellemesebb olvasmányt nyújtanak, mint a női hiúságokat tápláló báli tudósítások”. Nagy kár, hogy halála után elfeledték, eredmé­nyeit sutba dobták, s noha ma sem jutottak tovább nála, tanácsait csak kevesen fogadták meg. Dr. T. G. Csongor Rózsa: Helyek egy ravatal körül Halála hírét az éter hullámai röpítették vi­lággá. Estefelé elmentem a Lányomhoz. Meghalt az apád, mondtam. Tudom, zo­kogta. Sírjál, öleltem át, sírjunk. Olyan tá­vozott, aki a század halálos szívdobbaná­sait a maga lelkiismeretével figyelte. Ő volt a Század. Nevét mindazokéval, kik szem­beszegülni mertek despotákkal, pogány vérszomjasokkal, vörös és fehér terrorral, őrizni fogják. Szegény apa, zokogott még jobban a Lányom. Üldözték, bebörtönöz­ték. Fogvatartóit inkább szánta, mint meg­vetette, vigasztaltam a Lányomat. Arcáról letörölte a könnyeket, mélyen a szemembe nézve kérdezte: én hol fogok állni? Rácso­dálkoztam. Ő volt az apám, vagy más? - kérdezte. Ő volt az apád, feleltem. Akkor koporsója mellett van a helyem, dobbantott a lábával. Lásd be, beszélnem kell Ronká- val erről, bizonytalanodtam el. Ronka, Dépé idősebb lánya, a halál pillanatáig jó- ban-rosszban egy test s lélek voltak. Az én Lányom a Szigony utcai lakásban fogant, a bujkáló zsidók, náciellenesek, katonaszö­kevények és ellenállók menedékhelyén. Azon az éjszakán, amikor angolszász repü­lők földig bombázták a csepeli szabadkikö­tőt. Puszta földön szalmazsák volt az ágyunk, hánykolódtunk egész éjjel. Hajnal felé mégegyszer megölelt, s azt mondta: nagyon szeretlek; Hetek múltán bizonyo­sodtam meg, szülni fogok, közöltem Dépé- vel. Ezt honnan veszed, kérdezte. Meg­mondtam. Most megyek, hajtotta föl ka­bátja gallérját. A szlovák fiú börtönből szö­kött halálbüntetés elől. A dologra visszaté­rünk majd. Tettem tovább, amit tehettem. Csillagos házakba hamis okmányokat, pénzt, élelmet hordtam. Ha te meghalsz, veled a gyermek is, mondta, amikor szemmel is láthatóvá vált állapotom. Ha én halok meg, felneveled? Felnevelem, fogad­tam ünnepélyesen. Akkor már aktatáská­ban, piaci kosárban kézigránátokat is hord­tam. Bombázástól, gépfegyverektől és nyi­lasoktól nem féltem, mert befelé figyeltem. Arra, ami a testemben zajlik. A Lányom két bombázás között született, egy óvóhelyen. Apja nem látta csecsemőnek, dörgő ágyuk, s eleven lángok választották el tőle. Óvo­dásnak, iskolásnak, serdülő lánynak sem látta, menyasszonynak, s terhes anyának sem. A budai Várban még német volt orosznak a farkasa, öldököltek a fegyve­rek, isten a megmondhatója, kiért-miért, Dépét börtönbe zárták. Józseffel sorbanál- lás közben ismerkedtem meg, nap mint nap kenyérre vártunk. Egyszer, amikor volt már a kosaramban kenyér, azt kérdezte: hazakísérhetlek? Ettől kezdve hazakísért. Délutánonként ültünk a konyhában és hall­gattunk. Menni készült már aznap, de csak álltunk a nyitott ajtóban. A kezemet ke­resve így szólt: legyél a feleségem. A Lá­nyodat úgy fogom szeretni, ahogyan te. Téged mint a fiammal gázkamrába hurcolt, s ott megölt feleségemet. Mit felelhettem volna? Aznap fehér kalácsot sütöttem, a Lányom köröttem tipegett, nehéz télnek nézünk elébe, írták a lapok. Mély lélegzetet vettem, egyedül roppant nehéz, mondtam. A Lányom apja megbocsájtja nekem, hogy őt szeretem, és a te feleséged leszek, mondtam. Ha így elfogadsz engem? Elfo­gadlak, felelte József. Összeházasodtunk. Neveltük a Lányomat, ki bájos gyermek volt, ígéretes serdülő lányka, asszonynak gyönyörű. Gyermekei iskolába jártak már, amikor nekem szegezte a kérdést: mondd meg, ki volt az apám? Akkor már kienged­ték a börtönökből a papokat és kommunis­tákat, rajkosokat és nagyimréseket, meg­mondhattam annak a nevét, akiét addig kimondani, de gondolni sem volt tanácsos. Fehér papírlapra írtam fel, nagy nyomtatott betűkkel. Én akarom megtalálni, mondta a Lányom. És elindult kezében a fehér lappal apát keresni. Először egy presszóban ta­lálkoztak, később sokfelé látták őket. Le nem tagadhatják egymást, mondták. Nincsen fekete blúzom, kesergett Ronka. A szoba még őrizte Dépé utolsó ci­garettájának füstjét, a telefonkagyló ujjai- nak melegét. A Parlament saját halottjának tekinti - tudhattam meg. Éjfél felé így szólt: eljössz holnap? Eljövök. Hozol fekete blúzt? Hozok. Mondd Ronka, az én Lá­nyom hová álljon? Hogy-hogy hová? Hát ahová akar. Engem mindehki ismer, őt meg senki, mindegy hová áll, felelte, elbú­csúztunk. Másnap vittem fekete blúzt, ma­gára öltötte, hosszan nézte magát a tükör­ben. Te nézted a tévét, fordult felém. Néz­tem. Nem voltam itthon, elmondanád? Hát persze. Éppen csak elkezdődött az ülés, hogy késve megérkezett. Fáradtnak, törő­döttnek látszott. Elfoglalta a helyét, a Ház elnöke megismételte a napirendet, majd így szólt: szavazzunk. Ő felemelte a karját, ujjai már nem érték el a fehér gombot. A padsorokban morajlás futott végig, valaki rosszul van, mondta a riporter. Kivitték. Szájbalélegzés. Kanül. Pészméker. Hiába volt minden, mondta a Ház elnöke. Álljunk fel képviselőtársaim. A honatyák állva, fal­fehéren meredtek a helyre, hol az imént agg társuk szavazni készült. A padot vi­rágerdő borította már, mintha sosem ült volna ott egy képviselő aggastyán. A halál kegyes tündére virágcsokorrá varázsolta őt, mielőtt befejezhette volna utolsó földi dolgát. A ravatalnál pártvezérek, miniszterek, nagykövetek, fideszesek, szamizdatosok, régi és új elit, reform és ortodox kommunis­ták tolongtak. A régi barátok, ahogyan mindég, ezúttal is félrehúzódva, és szeré­nyen kutatták egymás - a múló idő, a bör­tönévek s a mellőzöttség szürke hályogától elváltoztatott - arcát: te ki vagy, és te ki? A gyász mind hivalkodóbb pompája, a har­sány beszédek egyre távolabb sodorta an­nak esélyét, hogy egykori harcostársuk ko­porsója mellett főt hajtsanak, a végső bú­csúzás jogán. Mikor felharsant a szertartás végét jező katonazenekar akkordja, legyin­tettek: sebaj. E helyről mondunk búcsú­szót, drága barátunk. Soha nem álltunk je­les helyeken, de utolsókon sem. Nyugodj békében te, ki ifjúságunknak társa voltál, mondta egy őszhajú férfi. A koronás-címe­res nemzeti lobogóval borított diófa ko­porsó Mercedes-en úszott már a sírgödör felé. Ronka lépkedett mögötte, talpig feke­tében, s oly szorosan, hogy testének kör­vonalát felitta az autó kontúrja. Szálegye­nesen lépkedett, jobb vállán sivatagi üres­ség, a balján a világűr, jó fényévvel mö­götte öregasszony csoszogott. A Lányomat hiába kereste a szemem. Gurultak már a göröngyök a semmibe vezető úti ösvé­nyen, feketeruhás fiatal nőt láttam a sírhoz lépni. Kezében vörös rózsák égtek, láng­csóva maradt utánuk, ahogyan a sírba hají­totta. Az én Lányom éppen ilyen félénken szelíd járású, gondoltam, de aztán eltűnt, akár egy látomás lett volna. A holtat elföl­delték, Ronka a koszorúhegy mellett fo­gadta a kézcsókos együttérzéseket. Villog­tak a fényképezőgépek, zömmögött a fel­vevő, mikor az őszhajú férfi felém fordult. Megismer? - kérdezte. A szlovák fiú va­gyok, azaz voltam. Ekkor lépett mellém a Lányom, a vállamra borult és zokogott. A szlovák fiú rám nézett, éppen kérdezni akartam róla, mert sehol nem láttam, mondta. Ő a maga Lánya, mondta. Bólin­tottam. Nagyon emlékeztet rá, tett hozzá még az őszhajú egykori szlovák-fiú hang­ján. Mehetünk? Szerényebb, de meghit­tebb temetést képzeltem, mondta még, a kezét nyújtotta, a többiek is utána mind, bemutatkoztunk egymásnak, mintha elő­ször találkoztunk volna. A temető elcsön- desedett, nyugalom fogott körül minket, a Lányom a vállamra borulva zokodott. Zo­kog ma is vigasztalhatatlanul...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents