Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)
1991-11-16 / 269. szám
10 PÚJSÁG 1991. november 16. A Halászbástya mestere Százötven éve született a múlt századi magyar ekletikus építészet kiemelkedő mestere, Schulek Frigyes. A hazai építészet meghatározó korszaka volt az az időszak, amely lényegében 1867-től, a kiegyezéstől az első világháborúig tartott. Ez volt a „boldog békeidő”, a nagy kapitalista fellendülés nosztalgiával említett kora. Ekkor vált világvárossá a három provinciális településből, Budából, Óbudából, Pestből egyesített, rohamléptekkel fejlődő főváros. A nagy városrendezési terv, a gigantikus építészeti feladatok egy jól képzett építészgeneráció közreműködésével a világ egyik legszebb városát eredményezték. Az európai szempontból kiemelkedő épületek közül elég csak a Parlamentet vagy a Halászbástyát említeni, melyek Budapest szimbólumává nőtték ki magukat. Az utóbbi mestere volt Schulek Frigyes, aki a kor építészeti elvei szerint kortársaihoz hasonlóan a régmúlt nagy történeti stílusoknak ihletésében, azok elemeiből alakította ki alkotásait. Schulek Frigyes hivatott, európai hírű mester volt. Pesti tanulmányai után a bécsi akadémián tanult. A kiegyezés után haztért Pestre. Kora szokása szerint hosszabb tanulmányutat tett Itáliában, majd 1870-ben az Országház építőjének, Steindl Imrének az irodájába került. Építésze lett a Műemlék Országos Bizottságának, 1903-11 között a Műegyetem tanára volt.' Műveit a neoromán és a neogótika ihlette. A romantikus nemzeti eszme hirdetője volt. Nem sokat alkotott, mutatós sikerekkel, anyagiakkal keveset törődött. Mint a Műemlék Országos Bizottságának építésze alázattal közeledett sorstépett országunk műemlékeihez, hogy maradéktalanul beleérezhesse magát koruk építészetének szellemébe. így azokat alkotó módon egészítette ki, állította helyre az utókor számára. Bár a helyreállítási elvek ma már mások, lehetetlen nem tisztelettel adóznunk emléke előtt, az általa restaurált műemlékek annyira sugározzák építőik szellemét. Ő állította helyre a lőcsei városházát, az eperjesi Szt. Miklós templomot, a nagybányai Szt. István tornyot, a kisszebeni, ákosi, karcsai templomot, a pozsonyi klarisszák és ferencesek templomának tornyait, valamint a visegrádi Salamon tornyot. Időtálló műve a budavári Nagyboldogasszony (Mátyás) templom, melynél a megmaradt részek gondos tanulmányozásával pótolta a toronysisakot, kiegészítette a főhomlokzatot és a Gara kápolnát. A meglévő adottságokhoz igazodott világhírű főművében, a Halászbástya tervezésében is, amelyet 1895-1903 között épített „a magyar eszmevilágnak maradandó várat” emelve. Francia román stílusú formaelemekből konstruálta, a Mátyás templomot stílszerű keretbe foglalva, ma már kissé romantikusnak ható mesearchitektúrával időtálló esztétikai értékkel koronázva a bástyafalakat. Könnyen emlékezetbe vésődő foglalatot adott a pesti panorámának. Hasonló, későromán ízlésben tervezte a szegedi evangélikus templomot (1880-83), a Jánoshegyi kilátót, a pécsi Zsolnay emlékművet és a szegedi Fogadalmi templom, később Foerk Ernő által kivitelezett tervét. 1919. szeptemberében hunyt el. Brestyánszky Ilona Péntek Imre: Félrearc! Nem kötelező a győzelem, a harcból félre lehet állni, falból fal mögé, történjen bármi azon a kiszemelt helyen; izzad a népgyűlésterem, szónoka teste, vidéki bácsi, receptje: jóféle, vegyes házi... /Becsukott szemmel lenyelem./ Ez a harc /biztos/ nem a végső, inkább tolongás /felfelé/ a lépcsőházban, mely úgyis leszakad ... Addig is mondd ki /teli szájjal/, amit a sarki fűszeres fájlal: a „pult alatti” szavakat... Böröndi Lajos: A közelítő tél november lassan itt a tél kiül a láz a fákra ez az év is körbeér jövőre maradt a hátha a mindig csempészáru remény meg annyi megváltásra váró lélek és megíratlanul mennyi költemény! és a mindig elmaradt feltámadás meg az elnapolt simogatás és száz szerelmes szeszély november lasan itt a tél de szétfolyt s hatott mennyi méreg s véreztek el szelíd remények! Horváth Péter: Aló — Ló! - nyerített kacéran Henriett. — Ló! - tapsikolt a húga. Hirtelen félbehagyta a viháncolást, göndör, szőke fürtökkel keretezett, okos kis homlokát öregesen ráncolta össze. - De mi a neve? — Ló - vihogott Henriett. A ló meglapult egy fatörzs mögött. Társai távolabb ricsa- joztak a parkban. „Menj rá, Csapájev!” „Kerítsd be, Kocsu- bej!” A két kislány tovább indult a kastélyépület keleti szárnya felé, ahol a nevelők szolgálati odúi húzódtak a nyirkos, máló vakolatú, sárga falak között. Henriett kihívóan szökdécselt, karját széttárta, mint egy sovány, bicebóca madár. — Na jó, de kit szeret? - torpant meg a kisebb. — Ló! - kiáltott vissza Henriett. - Gyere ide! A ló remegő inakkal engedelmeskedett. — Halljuk! - fordult hozzá Henriett. - Kit szeretsz? - A ló nem felelt. Állt soványan, kissé lehajtott fejjel, idegesen. — Nem ér! — ugrándozott a kisebb. - Az igazi lónak nincs szemüvege! — Ló! - affektált Henriett. - Hallod, te ló! Vedd le a szemüvegedet! - A ló nem mozdult. - Nem veszi le. Hagyjuk a csudába. Dögöljön meg! A ló kihajlította füle mögül a rugós szárakat, remegve ösz- szecsukta, majd félénken előre Csángó rekviem Juzsi te, az istenfádat, gyere le arról a kertről, mert elvisz a dráku! Úgy látszik, a Kárpát-medencében, sőt azon túl, Moldvában még mindig van annyi végletesség, hogy egy kalap alá hozza az égi és az alvilági régiókat. Mert az istenfa gyökerének árnyékában megjelenik az ördög egy kölcsönszó papundekli-jelmezében. Emlékszünk-e még a Drakula-hisztériára? A horror egy Duna-völgyi törpefejedelemség középkorára lokalizálható, ettől függetlenül a draku megjelenik olykor, és akkor futni kell. Vagy maradni? Juzsi azaz Józsi ezt a második lehetőséget választja, meg se moccan a kerítésen. Ez a tizenhárom esztendős gyerek képtelen a képes beszédre, még mindent egy az egyben lát, hall, s főleg értelmez. Még nem találta fel a metaforát, ezért aztán amikor névrokona, Józsi bácsi, az öreg csiszmár (azaz suszter) a magyar szóra fogta, hogy őre legyen a nyelvnek, ő azt bizony most komolyan veszi és őrködik. - Ha egyszer elkerülsz Erdélybe, és főleg Csíkba, ahonnan indultatok, ne állj sorsod kapujában úgy, hogy még el se olvashatod a keresztkötésbe vésett feliratot. Micsoda idők, micsoda kor - a szellem huszitái, az alig írástudók a peremvidéken négy elemivel, öttel mondják az igét, ha csak azt mondanák, prédiktorok lennének: de nem, ők a foltozóvargák, a szövőgyáriak, a fúró-faragó mesteremberek, ezért aztán az igéhez főnevet keresnek, s a főnév mágnesként vonzza a melléknevet. Vajon? Józsi csak olyankor beszél, amikor feltétlenül muszáj. S amit mond: lepusztult kommunikáció. Nincs színe, formája, hangulata. Például: most lemenyek biciklizni. Vagy: magiknál az Olt folyik, nálunk a Beszterce. Éhes vagyok. Jóllaktam, elég volt. Azt is elmondja - jelzők sehol - hogy apjának egy forradás van a homlokán, mert a polizor (ez egy gép) úgy megvágta hogy vagy hat hétig feküldt a iasi - a jászvásári - kórházban: édesanyámnak letörötta tokja, és ezt akarta apám megcsinálni, de a gépből kirepült a vasdarab, nohát így volt. - Csak nem karddal az oldalán sétálgat anyád, te Juzsi? - Dehogy, a tok a cipőnek a hogyismondjákja. A gyerek magától szinte nem is szól. Se így, se úgy. Ha mégis, és ha így előfordul, egészen más jelentést markol, mint szeretné. Menj be a szobádba, pihenj le - unszoltam, nem sokkal azután, hogy megérkezett. Körülbelül úgy nézett rám, mint amikor a Jancsi meg a Juliska gyermeksütögető emberevő banya színe elé került. - Hát persze, ti a kályhát mondjátok szobának, ez is kölcsönszó. Rendben, menj a szoba szobájába, ha jól megnézed, még egy ágy is van a küszöbön túl, aludj. Egyelőre nappal van még, fénye ónos, melege annál tikkasztóbb. Ki ültette Józsit a kerítésre? Minek? Madárijesztőnek nem, az biztos, a madárijesztő a kilencedik, mert ők nyolcán vannak, s amikor már Floreintin is nyűtte a nadrágot, amit ő kapott, a Juzsi, akkor kiviszik szépen a madárijesztőnek, beöltöztetik még vagy három nyárra. Cristian túl kicsi hogy örököljön, s még annyira nő, a madarak réme sem ülhet meztelen a ház szégyenére. Nekünk, erdélyieknek a családi lajstrom is sokat mond. Kezdetben vala Ilona, következett Anna. Harmadiknak pedig Angela, negyediknek ez a tizenhárom esztendős legényke, aztán Erzsi, aki a neve után ítélve még békebeli. Kérdés, volt-e valaha is béke vidékükön-vidé- künkön? Ha igaz, legalább ezer éve, s legfön- nebb a madéfalvi veszedelem telétől tartják maguk a moldvai csángók. A család utolsó három gyermekneve: Florentin, Simona, Cristian. - Míg nem felejtem - mondaná Juzsi a kerítésen -, az iskola udvarán ránk szól a tanító: ne beszélj magyarul, te! De igazából csak az elején kellett ránk szóljon, mert most nem beszélünk, s ha mégis, tudja maga, hogyan. Ez tehát a lehetséges érv, hogy megértsem (ha netán mégsem), miért fordult akkorát a névnaptár. Angela akkor kaphatta a keresztvizet, amikor egy jól érzékelhető kettősségtudat jelentkezett a faluban, és amikor a rádió meg a tévé tele volt egy Angela nevű bodor szépséggel. A Florentin - Simona - Cristian hármas viszont a záróbizonyosság, legalábbis ott, a hegyen túl csöndesen meghúzódó tartományban: látjátok, feleim, mik leszünk, ha már nem vogymuk... Egyelőre megvannak, a házon belül egyféleképpen, egyre törékenyebb biztonságban (ami egyre vaskosabb bizonytalanság ugyebár), az utcán, az iskolában, a falu kanál víz-közéletében más módi szerint. Az apa - a forradással homlokán - tán épp az Istenhegyi úton épít. Ha elfelejtettem volna, Juzsi egészen biztos közbeszól. Olykor levelet ír, kis kerek számmal a lap alján: ennyit kerestem a múlt hónapban, az hárommal, újabban néggyel megszorozva annyi mint... S a család elájul a boldogságtól, enyi lejt még leírva se láttak, nemhogy majd a bőröndben, amit apa leemel a vonatról... E pillanatban üres a kerítés. Juzsi átjött a hegyen, nálunk vakációzik. Valószínű, elszen- deredett egy órácskára őrhelyén, felszínes álmát egykettőre elmosta az árvíz. - Nálunk. Lészpeden a házba nem tört be az iszap, a kert térdét fogta - tör fel a költészet belőle, most az egyszer. A hat sor kukoricát intézte el. Csupán ekkora a kert? És nem is paradicsom. Akkor viszont a kiűzetés bizonytalan időkre marad. Bizonytalan jövőre, köszönjük, meglesz. A menekülés pedig nem az inga törvénye. Csak ide, vissza már soha. Az ábécéskönyvet elviheted, igazából a kerítésen üldögélve tanul az ember. Egy idegenné vált világ körmondatainak kavargásában tőmondatokat, tehát a lényeget: apa dolgozik. Anya főz. Testvérem játszik. A nap süt. A kutya ugat. S a karaván merre halad? Oláh István nyújtotta a szemüveget. — Látod?! - pillantott a húgára Henriett. - Ilyenek ezek. - Markába szorította a szemüveget, futásnak eredt. A kisebb kalimpáló lábakkal követte. A ló hunyorogva pillantott utánuk. Két színes, széldobálta bogáncs, két lebbenő szoknya szárnya. Szeretett volna utánuk kiáltani, de nem mert. Megfenyítik, ha az igazgató megtuja, hogy a lányai szóba álltak vele. Á kastélykapuból a lányok visszanéztek, Henriett orrára ügyetlen- dete a szemüveget. - Pfúj! - prüszkölt. - Semmit se látok vele! A húga pipiskedve kapkodott. — Én is akarom! Hallod? A ló botladozva közeledett. — Visszaadom - villantott feléje a lencsével Henriett -, ha nyerítesz. - A ló megtorpant. Hallgatott. Henriett megnyújtotta vékony nyakát. - Akkor vágtass egyet a húgommal. — Nem bír el! - tapsikolt a kisebb. - Úgyse bír el! — Dehogynem! - Henriett közelebb lépett a lóhoz. - Erősek ezek. Téredelj le, hallod? - A ló homályos szemmel engedelmeskedett. - Mássz fel neki! - utasította a húgát Henriett. A ló horpasza remegett. Nedves orra súrolta a száraz fűszálakat. — Nem fog lebodni? - aggodalmaskodott a kisebb. — Kapaszkodj a hajába! — Hiszen kopasz! — Mind koszapok ezek - bólintott Henriett. - Akkor a fülét fogd! - A ló sovány, verítékes háta beroggyant. Tejszagú, puha kezek martak a fülébe. Hasa alatt összekuícsolódtak a lakkcipős lábak. Gereincén fészkelődött az aprócska ülep. -Fel! - vezényelt Henriett. — A ló kétlábra emelkedett. — Mozog! - sikkantott rajta Tilda bodogan. — Ne félj! - szólt a nővére. - Ha megpróbál ledobni, volt, nincs szemüveg! A vak ló pedig nem jó, csak virslinek. Tilda a ló pofájához hajolt. — Nem fogsz ledobni, ugye? Jó kis lovam nekem. — Gyerünk! Irány a zászló! A kastélyépület udvarán vasoszlop tört a magasba, tetején zászló lengedezett. Minden reggel felvonták. Az ügyeletes nevelőnő húzta a zsineget, közben katonás rendbe sorakozva, mozgalmi dalokat harsogtak az intézetiek. Az igazgató lányai ilyenkor kakaót ittak, homlokukat az ablaknak szorítva figyelték bentről a kintieket. A zászló el-elakadva kúszott a magasba, akár fújt, akár esett. „Kibírják - mondta az igazgató. - Érősek ezek.” — Mi van, gyenge vagy?! - kiáltott a távolodók után Henriett. Néhány bizonytalan, imbolygó lépés után a ló vágtatni kezdett. - Hova mész? Nem arra! Azt mondtam ... — Ne törődj vele! Gyia! Gyia! - Tilda szorosan a ló testéhez tapadt, előbb a bal, azután a jobb fülét engedte el, vékony kis karját összefonta a torka előtt, arcát a nyakához szorította. - Szökjünk meg! - suttogta. - Szökjünk meg velem! - A ló elvágtatott a kastélyépület kerítését szegélyező kiégett málnabokrok között, a folyópart felé. Hörögve szedte a levegőt. Még nem látta, de már érezte a vizet. — Vissza! Azonnal gyertek ide! - Az igazgató nagyobbik, lányának sivalkodása messze elmaradt mögötte. Henriett belegabalyodott a málnabokorba. Elhajította a szemüveget, to- porzékolt és sikoltozott. - A folyóhoz viszi! Fogjátok meg! - A gesztenyésben randalírozó mackóruhások abbahagyták a hajigálást. „Kerítsd be, Csapájev!” „Vágj elé, Kocsubej!” Üvöltésüktől visszhangzott a liget. Előbb egy szürke kosztümös nevelőnő tűnt fel a kastélyudvaron, majd előkerült az igazgató is. - A Tildát! - zihálta Henriett. - A folyóhoz! Az egyik ilyen! Tilda behúnyt szemmel kapaszkodott a lóba, reszkető orrocskája beszívta az átizzadt tréningfelsőből áradó savanyú, erős szagot. A ló inaszakadtá- ból vágtatott. Messziről hajított, csupasz vadgesztenyeszemek sípoltak el a füle melett, a folyó zúgva közeledett. Még egy perc, és nem érik utói. — Eltaláltam! Felbukott! Menj rá, Csapájev! Pányvát a lábára! Kösd meg a nyakát! Add a szíjad, Kocsubej! - A ló felemelte iszapos pofáját, vék- nya reszketett. Arcok hajoltak fölé, bakancsok rúgták, öklök püfölték. - Reszketsz, nyavalyás? Úgy kell neked! - Kivonszolták az iszapból. Az igazgató magához ölelte a kiesebbik lányát. — Vérzik a homlokod? — Miatta van! - felelt a húga helyett Henriett. A sötétben bújkáló miatt! Olyan, mint az apja, aki nincs! Öljétek meg! Az igazgató a fogolyhoz fordult: — Mi a neved? — Ló - felelte az megtörtén. A málnabokorban azóta is ott lapul a széttaposott szemüveg. A visegrádi Salamon torony A Halászbastya
