Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)

1991-11-16 / 269. szám

1991. november 16.

(tolnai}

S^epujsag 11

A Montgomery-gyűjtemény

Angol mecénás ajándéka a Szépművészeti Múzeumban

Vannak még csodák! Mert ugyan minek nevezhető, ha nem csodának az a tény, hogy egy angol műgyűjtő egymillió font értékű műtárgyat adományoz egy magyar múzeumnak. Az illető úrnak semmilyen kapcsolata nem volt hazánkkal. Sem rokona, sem ősei, sem barátai között nincsenek magyarok.

Akkor vajon minek köszönhető a nagyvonalú gesztus? Mert, hogy felettébb értékes adományról van szó, arról meggyőződhet bárki a Szép- művészeti Múzeum - Bryan Montgomery adománya című kiállításán.

Nos, a 167 kortárs művészeti alkotás azért került Magyarországra, mert Montgomery úrnak nagyon megtetszett a Szépművészeti Múzeum épülete, gyűjteménye. Amikor az idén tavasszal hazánkban járt, megismerkedett a múzeum munkatársaival, és felajánlotta, hogy harminc éve gyűjtött - és eddig érintetlen - kollekciójából ajándékoz. Méghozzá a múzeum gyűjteményéből hiányzó 20. századi művészek alkotásait. Elsősorban nagy-britanniai alkotóktól, (Derek Boshier, Rita

Donagh, Paul Huxley, lan McKeeer), és a nemzetközi művészvilág olyan jeleseitől, mint Karel Appel, Kennet Noland, frank Stella, Joseph Beuys. Átfogó életművel került a gyűjteménybe Michael Ginsborg, Keith Milow és Kestutis Zapkus. Új, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeiben eddig nem képviselt műfajjal kosztüm- és színpadtervvel jelenik meg Derek Jarman.

Százhatvanhét szobor, festmény, grafika, rajz, fotó és vegyes technikájú mű alatt áll a felirat: Bryan Montgomery

ajándéka. Az absztrakt exp- resszionizmus, a geometrikus absztrakció, a hard-edge, a minimal art, a fotórealizmus és más századunkbeli irányzat képviseletében.

E hónapban, amikor a felújítás miatt bezár a Szépművészeti Múzeum, körútra indul ez a kiállítás. Előbb néhány hazai nagyvárosban, majd kelet-európai fővárosokban mutatják be.

Montgomery urat nagylelkű adományáért Pro Cultura Hun- garica emlékplakettel tüntette ki Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter.

Kestutis Zapkus: Felbomló egyensúly

A bögre és az ábécé

A képet ki kell hordani

Szász Endre eretnek, ám tőle nem szokatlan gondolatai a művészetről

Szabó Vladimir szekszárdi kiállításának megnyitóján Szász Endre méltatta a kortárs festészet kiemelkedő alakját. Az alkalmat megragadva kértünk interjút a művésztől.

— Az az igazi zseni - mondta Ön Szabó Vladimir munkásságáról szólva - aki meg tudja teremteni a saját világát.

— Ott kezdődik az egész. Egy művésznek rendkívül sokat kell tudnia a világról. A mesterség pedig nem abból áll, hogy az ecset szőrös végével festek - mert lehet a másik felével is -, hanem magamat olyan feszültségbe hozni, hogy azt a bennem lévő képességet, hogy „lényeget tudok fogni”, halálos biztonsággal tudjam visszaadni.

— Ön vagy fél éve Várdán - ebben a kis somogyi faluban - él. Azt már megszoktuk, hogy Szász Endre váratlan lépéseket is tesz, de vajon nem „szűk” ez a hely egy művésznek?

— Az a nagyszerű az életemben, hogy folyton változik. Mindenesetre: amit csináltam, azt nagyon intenzíven tettem. Van egy puli kutyám, ő csinál ilyen intenzíven mindent. Most jól érzem magam Várdán, de lehet, hogy pár év múlva mást találok ki.

Szeretem az újrakezdést, a változatosságot, mert nem enged megöregedni. Azért hagytam ott Amerikát, mert túl nagy volt a langyosság, túl jól éreztem benne magamat, illetve túl „problémában voltam”. Egy művésznek kell a feszültség, az erőfeszítés, a „csinálás öröme”.

Mindig szerettem volna vidéken élni. Sajnos úgy alakult, hogy folyton nagyvárosokban éltem, de azért ott is „vidéki környezetet” teremtettem magamnak. Los Angeles közepén, egy hegyen lévő „őserdőben”, egy villában laktam. Torontóban egy csodálatos szép parkban. Azt hiszem a természeti élményeim hatására lettem képzőművész. Mindig szerettem volna erdőben lakni - város nélkül -, szeretem a falusi életet. Kerestem egy ilyen helyet.

Várdán egy tízholdas parkot vettem meg, az épület - Som- sits-Matolay kastély - nagyon le volt robbanva, de otthagytam a vagyonomat Amerikában, fes- tékes melegítőben kezdtem újra öt évvel ezelőtt. Két-három hónapon belül teljesen kész lesz, de már benne lakom. Ennél ideálisabb helyet nem tudnék elképzelni.

Nem azért kell a kastély, mintha nem tudnék egy garzonban lakni. Előtte ott éltünk a mostani feleségemmel és nagyon jól éreztük magunkat. A lényeg, hogy ebből a kastélyból csinálok valami „emberi formájú dolgot”. Összegyűjtöttem klasszikus bútorokat, képeket, a kertben próbálok összehozni egy szoborgyűjteményt. És ha meghalok, talán marad valami, amiért érdemes lesz odamenni. Nem saját múzeumot csinálok, azt ízléstelennek tartanám.

Egyébként is, hogy mi a maradandó az ember munkásságából, azt majd az idő dönti el.

— Nagy állatbarát hírében áll...

— Igen, Amerikában leopárdjaim, ocelotjaim, krokodiljaim voltak, itt pedig van kutyám, macskám, baglyom, lovam, etetem a madarakat... Még gepárdokat szeretnék szerezni.

— Eddigi pályája azt bizonyítja, hogy nemigen törődött azzal, hogy „bizonyos körökben” mit mondanak Önről...

— Nálunk az a baj, hogy mindig bizonyos stílus „a” művészet, a többi nem az. A stílus csak egy nyelv. Én ezért a stílusokat nem tartom értékmérőnek. A profik több nyelven beszélnek, aszerint, hogy kit választanak közönségnek. Én a tömegeket választom, akik nem értik a vad absztraktot. Nem azért nem értik, mert kultúrálatlanok, hanem mert más irányú a kultúrájuk. Ez egy agrár nép volt, természethez kötődő, és ez nem jelent semmi rosszat, inkább egy óriási háttérkultúrát, amire lehet építeni.

Én arra törekszem, hogy megértsenek. Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, maguknak festenek. Magamnak sokkal jobb képet tudok elképzelni, mint amilyet meg tudok a kezemmel festeni, mert a kezem sosem olyan ügyes, mint az agyam. A fantáziám mindig gazdagabb, mint amit „bele tudok rakni egy képbe”. A kép pedig attól jó, ami még véletlenül belekerül abból, amit éreztem.

Nem a divatoknak, nem a kollégáknak, nem a műtörténészeknek festek.

A körülöttünk lévő világ alaptörvényei vannak benn egy jó alkotásban. Ezek „helyre teszik” az embert. Ugye, ha a Tejútról nézem magam, akkor nem pattogok, akkor nagyon könnyen megtalálom a helyemet. S akkor nagyon boldog ember vagyok, mert bele tudok illeszkedni ebbe az „egészbe”.

„Vájtfülűeknek” pedig nem érdemes festeni, mert ők sose csinálnak történelmet. Nagyon érdekes játékokat csinálnak, de ennek semmi köze a nagy mozgásokhoz. A tömegekkel érdemes kapcsolatot teremteni, mert a tömeg általában nem olyan kulturált, de a lényeget jobban megfogja mint ezek a kis csoportok. Az embereknek „úgy együtt” mindig van egy olyan ösztönük, amely a fejlődés felé megy. Ezért nem lehet például egy tömeget sokáig elnyomni.

Valahogy mindig kiforrasztja magából azokat az igazságokat, amelyek a fejlődés és a humanizmus felé viszik az embereket. A művésznek ezeket az irányokat kell megmutatnia.

— November végén nyílik egy kiállítás a budai várban, ahol az Ön munkái is ott lesznek.

— Ez egy kristálykiállítás, és az ajkaiak engem használnak „reklámnak”, akiknél vagy százötven tárgyat terveztem. Ez nem olyasmi, amit én magamtól csinálnék. Itt tömegcikket gyártanak, és nekem olyat kell tervezni, amit ott meg is tudnak csinálni. Kitűnő szakembereik vannak.

Azért szeretem ezt a munkát, mert előbb az emberek környezetét kell „rendbe tenni”, ahhoz, hogy egy képet megértsenek. Tehát először egy olyan környezetet igyekszem nekik teremteni, amelyben alapvető ízlés van, és az az „ábécé”, amivel majd „el tudják olvasni a képet, vagy a szobrot”.

Mikor Hollóházával dolgoztam, mindig azzal jöttek a műtörténészek, hogy apróra váltom magam. A lényeggel nincsenek tisztában! Borzasztóan fontos egy bögre! Amellett csodálatos művészi lehetőségeket nyújtó anyag a porcelán is, nem véletlenül volt ott néhány újításom. Izgalmas az anyag, csak nem foglalkoztak vele komoly művészek megfelelő módon.

Az anyagok mindig új erőfeszítésre inspirálnak: így vagyok most a kristállyal.

A profik több nyelvet tudnak

— Nem fél az újabb zűrtől, amiben éppen Hollóházán volt része?

— Itt nem a gyárral, hanem egy amerikai céggel kötöttem szerződést, ők elintéznek mindent helyettem. Itt is vannak gondok, de nem olyan súlyosak.

— Talán kevesebben tudják, hogy színházi díszleteket is tervez ... _

— Korábban is csináltam, de magányos farkasként. Elég sokat fúrtak is. Ennek egyébként még örültem is: minél vadabbul jöttek nekem, annál boldogabb voltam, mert a sz .. .-t nem szokták pofozni. Akkor gondoltam, hogy valamit csináltam, ha ezek ilyen dühösek ...

Azért is szeretek „kirándulni” üvegre, porcelánra, bútorokat is tervezek, mert az valahol mindig visszajön a festéshez. Azonkívül: a festés nagyon nehéz dolog. Mások a vászon előtt fejlesztik a képet. Nekem kész a kép - bennem -, odaál- lok és úgy tűnik, hogy nagyon gyorsan festek. Valójában hat év alatt van kész egy téma, egy vázlat: ki kell hordani.

— Legendák keringnek arról, hogy akkor sem esett pánikba, ha eltűnt egy kiállítás anyaga szállítás közben: egy éjszaka megfestette „egy másik tárlat” anyagát.

— Millió témám „nyílik” egyszerre. Úgy, hogy bármikor odaállok, mindig van egy kész képem, amit meg tudok festeni. Látszólag könnyedén csinálom, mert nagy mesterségbeli rutint szereztem magamnak. Az anyaggal való küszködés az én keservem, azt el kell, hogy rejtsem, mert az zavarja a szemlélőt, hogy átvegye tőlem az érzést és a gondolatot.-hangyál- Fotó: Kispál

Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk. ” (Arany János)

Az elmosódott értelem

Szepesi Attila:

Lángsuttogásban

Láng-suttogásban

vulkán-hajadban,

nyíló öledben,

ajkad tüzében,

örvény-szavadban

melled havában,

virág-öledben,

nyakad pihéjén

nyelved tüzében,

láng-bíborában,

csillám-szemedben,

tükör-szavadban,

öled bozótján,

gyöngyház-nyakadban,

lehelleteddel

lángot cserélve,

átlélekülve

tíz ujjad lángján,

szirom-öledben,

izzó csípődön.

A jól felépített mondatba világos értelemmel bekerülő szavak ritkán tévesztik céljukat: tájékoztatnak, félreérthetetlenül tudatnak velünk valamit, amit eddig nem tudtunk, vagy másként tudtunk. Néha azonban sem a szerkesztés nem segít, sem a szavak eddig ismert jelentése nem igazít útba. Ilyenkor elmosódott, homályos lesz az az értelem, amiért pedig mindent igyekeztek megtenni.

A Népszava november másodikén az emlékezetes barcsi bombázással kapcsolatban azt állította: „A repülőgép leszórta a gránátokat, majd a jugoszláv határ irányába távozott”. A hétköznapi beszédben megengedhető, hogy elhanyagoljuk a leszórta és a ledobta közötti különbséget, de ilyen esetben nem mindegy. A leszórta esetleges, véletlenszerű, a ledobta pedig szándékos cselekvést tükröz. Nehezen lehet feltételezni, hogy csak szórták és nem dobták azokat a gránátokat.

Ugyancsak ebben a lapszámban a tajvani kereskedelmi képviselet vezetője azt állítja: „Számunkra a csúcstechnológia megszerzése volt az

első számú prioritás". A prioritás jelentése az 'elsőbbség, az elsőbbség joga', amiben már önmagában benne van az első számú, tehát fölöslegesen bonylították a közlendőt. Két oldallal később egy másik idegen szó és birtokos jelzője gondolkodtatta el az olvasót, „az oly annyira óvott monopólium eróziójának kezdete”. A monopólium (egyedárusítási jog, kizárólagosság) gazdasági-politikai fogalma nehezen tűri a geológiai és orvosi kifejezésként ismert eróziót. Miért? Azért, mert jelentése 'a folyóvíz, a szél, a jég pusztító munkája', az orvosi szóhasználatban pedig 'felmaródás, a hámszövet felületén támadt hiány'. Vajon melyik illik a cikkben emlegetett fakiteremelési monopóliumhoz? Egyik sem.

Szintén itt olvashattunk arról az erdészről, akit a cikk írója „birkagöndör frizurát viselő embereként mutat be. Ha meg is értjük, nem tudhatjuk, örült-e a megtisztelt ennek a minősítésnek, mint ahogy az is kérdéses, viselnek-e egyáltalán frizurát & birkák? Az erdész azonban mást is tesz:

.....arca újra feld

erül, ahogy ropogni kezd lábunk alatt az avar. Aztán lehajol, belemarkol és szemezni kezdi a tenyeréből”. Ez ám a gusztus! - kiált fel az olvasó. Öröme azonban korai, mert az erdész a cikk szerint nem száraz, hullott levelet (avart) eszik (szemez), hanem a bükk-mak- kot számlállgatja. Ily módon talán kár volt hírbe hozni. Akárcsak egy oldallal előbb a rendőrséget, akkor, amikor azt írják egy csempészről: „feljelentették és ezért két hónapra dutyiba zárták”. Aligha a puszta följelentésért fosztották meg személyi szabadságától.

Ilyesmivel olykor gyanútlan és öntudatlan élőlényeket is megvádolnak. Hét oldallal odébb azt állítják: „Hiába, a hiénák nem tisztelnek semmit, se Istent, se hazát!”. Mielőtt lelkes térítő csapatokat indítanánk a szavannákra, gondoljuk meg, érdemes-e rossz tulajdonságokkal felruházni az amúgy sem különösebben kedves dögevő állatokat. Ha van is átvitt értelme a hiéna szónak: 'kegyetlen, vérengző ember, kíméletlen harácsoló', itt nem erről van szó. Ráadásul ezzel együtt is megzavarodna, elhomályosodna az értelem, néha bizony még az olvasóé is.

Dr. Töttős Gábor

John Walker: Kew