Tolnai Népújság, 1991. november (2. évfolyam, 256-280. szám)
1991-11-16 / 269. szám
1991. november 16. PÚJSÁG 5 Dagasztjuk Szentgálpuszta aszfaltozottként is egyetlen utcájának vízműépítők fakasztotta sarát. Elől a mezőőr, vállán puskával. Hegedűs József. Ha előtte csúszkálnék, a házakból kitekintők azt gondolhatnák, „szőlőtolvajt fogott a Józsi”, pedig újabban a seregélyek gépkocsikon és éjszaka járnak. Most meg messze még a dél. A Fő utca 5. alatt Keresztesné Szabó Katalin asszony föl se tette az ebédet. Hízójuk minap szaladt a késnek, ilyenkor nem gond az étel. Dolga is van. Kedden és pénteken reggel fél hétkor szállítja Szedresből Pusztai Dénes pékmester az előre megrendelt kenyeret. Jönnek aztán érte, akik föliratták. Főleg az asszony bíbelődik ezzel. Keresztes János pedig örül, hogy kellemes konyhamelegben és társaságban öblítheti le disznótoros reggelijét. Ketten 141 évesek Keresztesék majd egyidősek, sürögtek, izzadtak, nyűtték magukat eleget, fölnevelve két lányt és egy fiút. Egy sincs velük. Kor haladtával, betegségek jöttével igen nagy gond ez. Mert halljanak valami meggondolnivalót; vannak öregek, akik máshol élő gyerekeiktől nem pénzbeli támogatást várnának, hanem ápolást, gondozást ha leesnek a lábukról. Katalin asz- szony esztendeje még bejárt a szekszárdi, bonyhádi piacra. Nem gyalog, fején a kosárral, mint akkor amikor nem volt más közlekedési eszköz, csak az apostolok lova, vagy a kerékpár ... Akkoriban az asszonyok itthon szültek, parasztszekér robogott orvosért, bábáért. Nem vigasz, hogy Tolna megye majd száz pusztáján hasonló volt a helyzet. Hát, ez a Szentgál... ez puszta is, falu is a maga 48-50 házával, mostanában már csak 148 lakójával. Szalók Józsefné - a Bözse - toppan be. Közel tíz éve ő a postás, hol gyalog, hol kerékpáron jön és megy. Érkezését 37 nyugdíjas várja, mert ha pénzt ritkán hoz is, napilapokat, levelet többször, és rendre összeszedi a küldeményeket, hogy bevigye Harcra. Csoda se tudja, mitől olyan jókedvű mindig, hiszen ötvennyolc éves, de csak jövő ilyenkor teheti le a táskát. — Lesz mit kipihenni - mondja és indul, mert előtte a nap. Pihenés ... Azon felhőzünk, van-e hatvan év feletti, körüli, akire nem férne rá? Itt van mindjárt János bácsi. Kilépve, szívfájdalom nélkül hagyta itt 1968-ban a téesznek 36 holdját, amikor végre eleresztették az áfészhoz fölvásárlónak. Nyugdíjasként se tud fölhagyni a munkával. Áfészes ő most is, de fő dolga a cirokseprő kötése. Maga termeli a hozzávalót, Luca nap előtt jöhetnek hozzá paripáért a boszorkányok. Van miből válogatni. Hány parasztember élt Szentgálon? Úgy 10-15, meg ugye itt volt egy törpe uradalom, amit a sióagárdi Komlósi család birtokolt. Előbb a János úr, azután az öccse, a József. Ők máig nem rosszemlékű emberek a pusztán, a faluban, s elhihetem, hogy a cselédei se tudtak róla rosszakat mondani. Pedig a cselédek ugye a földosztás után gazdák lettek. Hát persze, volt azért néhány gőzösfejű, aki nem a munkája után akart boldogulni, de azok a szentgáli parasztokra se mondtak jót. Szavaltak. Osztályharcról, ellenségről, mifenéről. Azt se hagyták, hogy a maguk uraként kibontakozzanak az újgazdák. Jött előbb a tsz-csoport, ami a forradalomkor szétugrott. De föllélegzésre nem volt idő, következett '59-ben a nagy tsz-szervezés. Átokként, vagy áldásként? Más családokhoz betoppanva később az derül ki, hogy megoszlóak a vélemények. S aszerint, ki mondhatja magát a zombaival 1968-ban egyesített szövetkezet tagjának, nyugdíjasának. Ez kereken negyven embert jelent. Kilenc aktív tag a szőlészetben, hat az itt nagy hagyományú szarvasmarha tenyésztésben dolgozik. Máig ezt tartják kincses bányának. A birtokos Komlósiak is szarvasmarha tartásai alapozták meg gazdasági sikereiket. Földesúr, hat elemivel Nem volt véletlen műve az eredményesség. A család sok száz évvel ezelőtt a Kárpátok vidékén pásztorkodott, onnan kerekedtek föl és telepedtek le Sióagárdon, ahol sokáig csak pász- torkodtak. Aztán a Szentgálpuszta uraként ismert, 1890-ben született János úr édesapja megértve a korszellem parancsát, átváltott bortermelésre, pálinkafőzésre, tűzifával való kereskedésre, megindítva ezzel példaszerűen együtt dolgozó családját a vagyonosodás magasabbra törő grádicsán. Téglát készített, halastavat is létesített az öreg, akit legidősebb fiúként János úr beszélt rá a tízes évek elején földbirtokszerzésre. Eladtak hát mindent és KomKétezerig kilenc év lósi János bankhitellel vette meg Véber Jánossal közösen az 1913-ban még Dőry-patlanhoz tartozó, 650 katasztrális holdat kitevő Szentgál- pusztát. A csak hat elemit végzett új földesúr akkor 23 éves volt, a felesége 20. Ezt írta az indulásról családi használatra készült emlékezésében: .....bizony erősen a sarkunkra kellett á llnunk, hogy az embereink, a parasztgazdák, a környék lakói gazdának ismerjenek el bennünket.” Szóval, semmi uraskodás, annál több munka. így Komlósi János 30 éves korában nemcsak jóhírű gazdálkodó, kenyéradó volt, hanem megvásárolta - ismét bankhitelhez folyamodva - Véberék birtokrészét és 49 éves koráig már bírói tisztet is viselt. Tudva annak fontosságát, a húszas években három elemi népiskolát létesített Szentgálon, Paradicsompusztán és belső Dőrypusztán. Marsai János bácsi, a szentgáliak nagyra becsült könyvtárosa, tizenkét éves cselédgyerekként került iskolába, három osztályt végzett el egy esztendő alatt. De volt akkortájt egy Kovács nevű 18 éves fiú is, aki beült az iskolapadba, hogy megtanuljon írni, olvasni, számolni. Gyerekzsivaj nélkül Mesélik, az első tanítókisasszonyt Budapestről hozta le János úr és a tanítónő a kastély vendége volt két évig. Második tanítója az elemi népiskolának Kővári Károly Endre volt és akik még emlékeznek rá, szigorú, de jó embernek mondják. Mesélik azután azt is, hogy mintha nem lett volna nyári szünet. így nem lehetett a gyerekeket, csak módjával munkára fogni. Akkor már lakható volt a magtárból átalakított szép kastély és annak a háznak két szobájából csináltak tantermet, amibe idekerülvén Komlósi János és családja lakott. Ma az iskolaházat özvegy Monostori Gézáné lakja, aki akkor ment nyugdíjba, amikor jóval a felsőtagozatosok után, 1973-ban bekörzetesítették Zombára a kisiskolásokat is. A tanterem ma szerény kápolnaként funkcionál. A tanítónénit pedig hiába csalogatja négy hovatovább középkorú fia, nem akarja elhagyni fiatalságának küzdelmes, mégis szépemlékű színterét. Kilenc unoka ünnepli ezt a hűséget, mert ha náluk lenne a nagyi az jó lenne, de akkor nem lehetne Szentgálpusztára jönni. Pedig ez számukra a mesevilág. Monostoriék - férj, feleség tanári diplomával - 1952-ben kerültek ide. Állástalanság, viharos és nyomasztó előzmények után, mert a Mind- szenty perről más volt a véleményük, mint megfélemlíthető pályatársaiknak. Ez is lehetne regény, akárcsak a meglátogatott családok élete. Pál Sándorékra gondolok, akikkel szemben épülő házuk elkészültéig együtt él asszonylányuk, vejük, tizenhat hónapos, ibolyakék szemű unokájuk, Balázska és 17 éves nagynénje Krisztina, aki a kórház kertészetébe jár dolgozni. De gondolok Pesti Istvánékra és Sági Ist- vánékra is. Utóbbiakkal ugyancsak együtt élnek a fiatalok és hát várják az unokát. Pálné a falu boltosa, állandó hadban áll a Füszérttel, mert jó, ha megrendeléseinek hatvan százalékát teljesítik. Itt pedig nem lehet másik boltba küldeni a vevőt, ha valamit keres. A férj és a vő a téesz- ben dolgozik, a kismama a tejipar laborosa. Sorsuk összeforrt tehát a termelőszövetkezettel, ez jelenti lábuk alatt a biztos talajt. Pesti István is szereti a munkáját, a gépeket, mégis szívesen lenne paraszt, ha vissza lehetne fiatalodni. Innen semmiért el nem menne, mindig is hűséges volt a szülői házhoz, a faluhoz. De azt nem lehet ám elfelejteni, hogy amikor legényként végighajtott Zombán, megálltak az emberek és azt mondták: „Nézzétek már, mintha repülnének a Pesti gyerek lovai.” Sági uram, közeledvén már a hetvenhez, nyugdíjas. Hét évvel ezelőtt, '84-ben lépett ki a sorból. Urizálni? Ugyan! Hamar megtalálta magát idehaza. De abból a hajtásból, amiben volt, köszöni szépen nem kér. Sok mindenhez értő emberként minden volt a szövetkezetben, csak épen nagyságos úr nem. Hát persze... Ő se volt sokáig magángazda, pedig már törzskönyvezett tehenei is voltak! Előbb a csoportba beszélték be, aztán a téeszbe. — Meddig volt jó? Nem titok, nekem '48-ig. Aztán jöttek, egyre csak jöttek a csavarok. — Valamennyi földet kér-e vissza? Leírhatatlan a válasz, de így egyértelmű: dekát se! Pont elég az a 2 ezer öles zártkert, ami a felesége öröksége. Azt is mind bajosabb lesz megmunkálni. Az nagyon jó volt persze, amikor szép jovai, tehenei, hízó bikái voltak, de elég volt! És így nyomósítja nyilatkozatát: A mi szánk előtt sok mézesmadzagot húzkodtak el, aztán mi volt egyik-másik madzag végén?! Javul, javulgat az élet Marsai János a tsz 49 éves elnöke tagja a zombai önkormányzat képviselőtestületének is, egyre megy nála a falu lakosságának és a szövetkezetnek minden gondja. Úgy véli, a szövetkezetből nyolc-tíz ember vállalkozik magángazdálkodásra. Ezek között se Takács János, se Schneider János nem voltak szövetkezeti tagok. Utóbbi, a Schneider családi alapon gondolja a gazdálkodást és rendelkezik is a szükséges eszközökkel, gépekkel. Két idősebb asz- szony, Faragó Gáspárné és Márton Istvánné is igényelnek három hektárt, a baj csak az, hogy Mártonnénak mindössze fél hektárja van a tsz-ben. Úgy néz ki, hogy a szentgálpusztai 700 hold közös művelésű lesz, így a száz hektáron 81-83 között telepített szőlő és a növendék szarvasmarha telep is. Kenyér nélkül senki nem marad, nem kell a falunak hátat fordítania senkinek, már csak azért sem, mert ha kínkeservesen is, de javulnak az életkörülmények. November végére elkészül hét milliós költséggel az ivóvízhálózat, sok helyen már az aknák is megvannak a bekötéshez. Nem kell tovább laj- tozni a vizet és ha befejeződik a vizesek munkája, rendbe lehet hozni a falu főutcáját. Tennivaló azért marad, mert ha a nagykereskedelem piacban gondolkodva dolgozna már, nem lenne visszatérő gond a jobb ellátás. A közlekedés se akármilyen dió. Szorgalmi időben a 14-16 szentgáli gyereket a szövetkezet autóbusza hozza és viszi iskolába. Van még egy járat, de az nem elég. Gépkocsija nem mindenkinek van, pedig sokan dolgoznak Szekszárdon, vagy Zombán. És hát, a telefon ... Fájó pont az is. A kastélyban van telefon, de az majd két kilométerre van a falutól. Más volt a helyzet, amikor Szulimán Ferenc polgármester még ágazatvezetőként kint lakott a kastélyban. Bánják is a szentgáliak, hogy beköltözőt Zombára, de megértik és örülnek, hogy „a Feri” azért mindig úgy jön ide, mintha haza jönne. Bonyhádról Németh István bácsi is jönne örömest és ő a szülőfalujába a maga 89 évével, ha kora és betegsége engedné. De így van ezzel a lánya is, akinek a családjával együtt él. Az öregúr bejárva a cselédsors minden lépcsejét, márt a tulajdonos jobbkezét jelentő gazdaként élte meg 1945-öt. Hát nem följelentették, hogy urak szekértolója? Behívatták Bonyhádra és rádörrentek, hogy húzza meg magát, ha jót akar! Nem akart mást. Aztán egyszercsak elkezdtek jönni hozzá előbb az újgazdák, aztán a csoport tagjai, hogy mit, hogyan csináljanak? Addig, addig, hogy megtették a szövetkezetben állattenyésztési felelősnek. Nyugdíjba 1970-ben innen ment, de ezután dolgozott még 11 és fél évet. Elkélt, jól kamatozott a szakértelme ... Nem érdektelen följegyezni, hogy Szentgál- pusztán csak két évvel ezelőtt oldották föl az építési tilalmat, amit akkor hoztak, amikor megszületett az a településházlózat fejlesztési terv, amelyik kihalásra ítélt számos településünket. Persze, hogy meglódult a kisközségek fiatalsága a munkát is jobban kínáló városokba, nagyobb településekre. Nyilván úgy gondolták ennek a szerencsétlen tervnek a kiagyalói (ugyan mennyi pénzért?!), hogy ami nincs, azzal fejlesztési gond sincs. A tilalmi időben az öregszülők, szülők házát korszerűsítették a szentgáliak, akiknek lakásából, háztartásából semmi sem hiányzik, ami a városok, nagyobb települések lakásaiban megtalálható. Kastélynézőben Alkonyodik, mire Hegedűs József elindul haza, a Rétalja felé, rám bízva vaskos üzeneteit a politikacsinálóknak. Monostori tanítónénivel ketten vizitáljuk meg a kastélyt, ami mutatja, hogy szép volt, de azt is, hogy karbantartására nem jutott figyelem. Sőt! Valami, „nekünk semmi se drága”-igyekezet nekiment a parknak, alighanem a szerfás istállóépítések időszakában. Baloldalon alig maradt fa, jobb oldalon többet meghagytak és jóvátételként már parkosítottak is. Szerencse, hogy megkíméltek egy 80-90 éves hársat. Olyan mély a csönd, amilyen talán a világ teremtése előtt lehetett. Az iskolával szembeni mezőn túl a szekszárdi dombok kéklenek egy kicsit, mielőtt belemosódnak november ködébe, korai sötétjébe. Nagyon szép. Most értem meg, miért ragaszkodik remetei magányához 73 évesen is Monostori tanítónéni, aki szelíd mosollyal nyugtat meg, amikor egetverő tehénbőgés tördeli darabdkra a hely varázsát. — Minden évben így tiltakoznak, amikor istállózásra hajtják be az állatokat - mondja. - Napokig eltart, mire túljutnak a stresszen. Aztán újra a kastélyra terelődik a szó. Ha felújítanák, olyan gazda kezében, akinek pénze, fantáziája, vállalkozási kedve van, lehetne a pihenésnek, üdülésnek, akár gyógyításnak is olyan csodavilága, aminek e tájon kevés párja lenne. Biztosan van valahol pénz, vállalkozói kedv és fantázia is, csak ide kellene, hogy találjon. Ha igaz, a fél ország álma, a kastélytól négyszáz méterre fut majd a nemzetközi vállalkozásban építeni tervezett déli autópálya, ami az érintett térség városainak és falvainak arculatát a XXL századhoz igazítja. Itt különösen elkelne ez az igazítás, az elszenvedett hátrányok csak így heverhetőek ki. László Ibolya Fotó: Ótós Réka
