Tolnai Népújság, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-12 / 240. szám
10 ^NÉPÚJSÁG 1991. október 12. Várdomb, iskolagaléria Pontozott világ, a világ pontjai Talán idegesítő lehet egy ki- című alkotásokra. Ebben a ket- vülállónak, ha napokon kérész- tőben éppen úgy önmaga tétül monoton kopogást hall egy szükségében izzó vágyai, korlá- szobában. Ha utána jár a zaj tok közé szorított rend iránti fo- eredetének, akkor derül ki, gékonysága van jelen, mint a hogy egy grafikus alkot. Neve- szabadságról megfogalmazott, zetesen Könyv István János rajzolt szubjektív véleménye a pontrasztell technikával kopog- „Himnusz” című képen. Ez tatja világba legszűkebb világá- utóbbin egy kalitkát kézben nak pontjait. tartó alak áll háttal az előtérben Lapunk olvasói előtt ismerő- és a fejtartásából lehet követni sek alkotásai, hiszen korábban tekintetének vonalát, ami egy közöltünk néhányat, most fehér madárhoz vezet a sötét mégis ejtsünk szót a várdombi foltként húzódó felhők közé. Ha iskolagalériában rendezett kiál- csupán e néhány - az imént lításáról. Amit nyomban leszö- megnevezett - lapot olvassuk gezhetünk, hogy marasztalóak magunkban, vagy hangosan, grafikái, mert megfejtendő gon- már gazdagodtunk Könyv Ist- dolatokat sejtetnek és nem ván János grafikai kiállításán, pusztán játékos kompozíciók A várdombi iskola és nevez- fekete-fehérben. Ezek a gondo- zük néven a galéria szerlatok, a néztőtől gyakran bibliai vező-rendezőjét - Kovács Zsu- ismeretet is megkövetelnek, hí- zsa - célja is éppen ez. Vagyis szén ihletőjük éppen egy-egy a gyerekek tudjanak megszó- biblikus történet volt. E vár- lalni a galériában bemutatott al- dombi kiállítás kapcsán gondol- kotások láttán, megfogalmazva junk most például a „Jónás, a az ott szerzett tapasztalataikról, festő”, vagy a „Bábel tornya” első gondolataikat. SzerenRészlet a Jónás, a festő című lapról Önarckép cséré akadnak itt a tantestületben olyan pedagógusok, akik számára mindez fontos. Az érdeklődést a megnyitó perceiben leginkább a technikai eljárás keltette fel, erről készséggel beszélt maga az alkotó. A gyerekek így megtudták, hogy a pontrasztell módon készült egyedi rajzokat fel kellett váltani az úgynevezett szitá- zással, mert csak ezzel vált lehetségessé a pár darabos sokszorosítás. A szitanyomó eljárásról is részletesen szólt Könyv István János. Az alkotás folyamatába is bepillanthattak a megjelentek, a gyakran kínnal, keserűséggel, vagy mondhatnánk fájdalommal világrajött képek útjáról is esett szó. Vallomásai során, egy-egy grafikánál időzve jutott el az „Önarckép”-éhez. A rendezők mellé helyeztek egy rövid életrajzot is. Ebből az derül ki, hogy Nagykanizsán született 1955-ben, kirakatrendező és dekoratőr a végzettsége, de grafikusként dolgozik. Családjával Simontornyán él. Sokkal izgalmasabb a leírt önéletrajznál a megrajzolt önarckép. Mozdulat különböző fázisaiban jelenik meg a művész arca félig takarva a bal, majd jobb arcrészt. A kérdés nyomban megfogalmazódik: ennyi arca volna egy embernek? Melyik az igazi? A nyílt tekintetű a jobb, vagy baloldali, a hunyorgó? Miért pont ezeket az arcéleket láttatja? Önmagunk hogyan viselkedünk bemutatkozáskor? Hány arcunkról adunk számot? Ha ezekre a kérdésekre választ keresünk és adunk, már közelebb kerülünk Könyv István János világához, annak néhány pontjához, melyeket sajátos hangulatú pontozó technikával közvetít a hozzá közeledőknek. Decsi Kiss János » „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk. ” (Arany János) Itt az alany, hol az alany? Ha valaki ezt a játékot nem így ismeri, hanem itt a piros, hol a pirosként, máris tudhatja, miről esik szó. Ha röviden összefoglaljuk, az a hazárdjáték lényege, hogy lehetőleg a kártya keverője úgy rakosgassa a lapokat, ahogy a gyanútlan játékos nem gondolja, nem látja. Az áldozat kellő mennyiségű pénzben fogad arra, hogy a három lefordított kártya közül melyik a piros, s rendszerint nem az, tehát veszített. Ugyanígy zajlik ez néhány cikkben is, amelyek közül többen igen változatosan mutatják be ezt a különös csalást. A Magyar Nemzet szeptember 12-én lepte meg olvasóit a következő mondattal: „A döntés oka: az igazságügy-miniszter hivatalos személy megsértésének vétsége miatt büntetőfeljelentést tett Romhányi László ellen, mert dr. Péntek László bíró - a tárgyalás korábbi vezetője - személyét súlyosan sértő, gyalázkodó cikket jelentetett meg a Szent Korona című hetilap 26. számában”. Három lehetőség van, amelyek közül kettő nyelvileg szabályos. Péntek dr. személyében sértette meg az igazságügy-minisztert. Nem őt, hanem Romhányi Lászlót pécézte ki gyalázkodó cikkében. A miniszter azért jelentette föl Rom- hányit, mert Péntek dr. sértő cikket írt. Sem jogilag, sem más módon nem értelmezhető tehát ez a kijelentés. A személyét azonban sem Romhányira, sem a miniszterre nem utal, hanem dr. Péntekre, aki természetesen sohasem írt a Szent Koronába cikket. Eltűnt az alany, pedig ennyiből aligha lehet kideríteni az igazságot. Néhány mondattal később ott a magyarázat, de nincs sok köszönet benne, mert ismét bújkál az alany: „... időközben a bíró, dr. Péntek László személyét súlyosan sértő, gyalázkodó cikkért maga az igazságügyminiszter tett büntetőfeljelentést Romhányi László ellen. Aki ezenközben még arra sem méltatja a bíróságot, hogy megjelenjen társaival az ellene folytatott tárgyaláson,.. ’’Természetesen az említett miniszter ellen nem folytatnak tárgyalást, pedig az aki az alanyra utal, vagy mégsem? Kilenc nap múlva szintén az előbb idézett újság vonta homályba az alanyt, amellett, hogy egyéb stílustalanságokat is elkövetett, méghozzá a vezércikkben. Álljon itt három, egymásután következő mondat. „Valóban a gondolkodás- mód radikális megváltoztatása az elengedhetetlen feltétele a politikai-gazdasági-kulturális magatartásformáink európaizá- lásának. Az országot úgy-ahogy működtető generáció igazi felelőssége a jövő nemzedék nevelésének, oktatásának, felkészítésének elhanyagolásában van. A szülők és a képzési rendszer ebben egyaránt felelős. ” Ha határozott birtokos határozott birtokáról esik szó, fölösleges az a névelő. Nem lehet megfejteni, mit jelent az európaizálás, de azért nagyon elegáns szó. A felelősség nem elhanyagolást jelent, hanem épen ellenkezőleg: el nem hanyagolást, törődést, figyelmet. Ez elkelt volna a következő mondatban is, ahol nem sikerült egyeztetni az alany és az állítmány számát. (Pedig ez már az általános iskola alsóbb osztályaiban alapkövetelmény!) Vajon a túlzott igényesség, vagy a szőrszálhasogatás mondatja-e velünk ezt?' Aligha. Ha a Népszabadság szeptember 7-i számából kiemelünk egy mondatot, az alanyt és állítmányt egyeztetjük, megkapjuk a megoldást: ...... bármibe fog adok, hogy azoknak a legnagyobb része, akik ma sikeres vállalkozók, nem kezdők”. Sem az alanyváltás, sem a szám, személy nem egyeztetése nem kezdő, csak kezdetleges. Dr. Töttős Gábor „Nem szabad feladni!” Beszélgetés Szegedi Molnár Gézával Szegedi Molnár Géza színművész neve - különösen a paródia műfajában - általánosan ismert. 1988-ban megjelent Nekem már lőttek című könyvéből egy idézet jól jellemzi ars poeticáját: „Szórakoztattam az embereket. Nevettettem őket, hogy legyen erejük elviselni az egyáltalán nem könnyű életüket. Nekem emberek százezrei a barátaim, úgy nevezik őket: Közönség!” Egy tragikus és iszonyatos véletlen 1985 óta egy életre tolószékhez köti. 1987-ben látott ismét munkához szép sikerrel, melynek eredményei: a Hívtak, jöttem Vidám Színpadi önálló est, a Vendégségben Szegedi Molnár Gézánál című önálló, egy órás TV életrajzi show, a Nekem már lőttek című könyv, egy ^paródia nagylemez és kazetta, valamint Nívó-díj és Er- zsébet-díj. — Élete megváltozott. Mégis felteszem a kérdést - a budafoki kis ház kertjében, ahol beszélgetünk - a tragikus valóság után maradt-e valami változatlan az életében? — Igen, kapcsolatom a közönséggel! Ennek sokféle formája van. Tény, hogy 100 százalékos rokkantságom és a napi kínzó fájdalmak behatárolják mozgási és színészi működési teremet. Teljes színészi munkakört így betölteni nem tudok. Fellépéseket vállalok, rádió és televízió szereplésnek szívesen teszek eleget a sanzon, dal, próza műfajában. — Ön két évtizeden át állandóan járta az országot, szinte naponta fellépett vidéki színpadokon. Most mi a helyzet? — Ha nincs túl messze, és jó az út, akkor szívesen utazom. Például legutóbb Nagykőrösön léptem fel. Napjainkra nem jellemzően teltházas előadásom volt. Ez egyrészt - úgy gondolom - személyemnek szólt, másrészt a velem történt dolgoknak. Önálló estemen új sanzonokat és paródiáimból egy válogatást hallott a közönség életem történetével fűszerezve. A publikum szereti a változatosságot. A visszajelzésekből tudom, hogy már az első 5 percben elfelejtik állapotomat, és produkcióm hatására ugyanúgy sírnak vagy nevetnek velem, mintha a régi Szegedi Molnár Géza állna előttük. Kedvenc néző-korosztályomat képezik a 30 év fölöttiek, akiknek megvan az ismeretük a produkciók befogadására, tudnak asszociálni. — De mi a helyzet a fiata- labbakkal? — Az elmúlt évtizedek alatt Szegedi Molnár Géza a mikrofonnál az igazán nagy muvészegyéni- ségek szinte eltűntek, a paródia-alanyok megfogyatkoztak. A közönség egy része elvesztette látás-műveltségét, irányított fejek születtek. Számukra olyan műsort írok, ahol beszélek az eredeti nagy egyniségek- ről, majd utána mutatom be őket. így nagyszerűen bejönnek a poénok. A művészi színvonal megtartása mellett mindig alkalmazkodom a közönség minden rétegéhez. — A közönségkapcsolatnak azonban más formája is van. Tudom, hogy rengeteg levelet kap. — Valóban. Nagyon jól esik a sok gratuláció, együttérzés, de a testileg egészséges emberek kisebb-nagyobb problémáival foglalkozó levelek panaszö- zöne is megtalál. Ezek mindegyikére, sajnos, nem tudok válaszolni, mert egészségi állapotom nem engedi meg, hogy erőmet meghaladó levelezésekbe bonyolódjam. Egy tanácsot azonban adhatok: nézzenek meg engem, és utána örüljenek az életnek, a fényeknek és árnyaknak, mindennek a világon, ahová én, és a hozzám hasonló mozgássérültek, már nem tudnak eljutni, csak képzeletben. — Mostanában jónevű művészek és egészséges emberek is szakmai, megélhetési és lelki problémákkal küszködnek. Önnek, mint művésznek és „beteg" embernek minderről mi a véleménye? Hogyan telnek napjai? — Amint mondtam, pályán tudtam maradni. Az általam írt magánszámokban, paródiákban, vagy a szép dalokban a fellépéseim során, kazettán, lemezen, könyvben egyaránt a „nevetve tanítást” valósítom meg. Anyagi problémáimról inkább ne beszéljünk, sokkal jobban lekötnek a rokkantságomból adódó „napi küzdelmek”. Ezt nem részletezem. Ami nagyon fontos, nem hagyom el magam, például akkor is borotválkozom vagy felöltözködöm, ha nem várok vendéget. Mivel sok helyről kizárattam, televízión, rádión és könyveken keresztül tekintek ki a világba.- És lelkileg? „Az ép testben ép lélek” közmondásból tudatosan törekszem a lélek épségének megvalósítására. A barátok segítő szeretete, az otthon melege, szerető közönségem együttérzése, és nem utolsósorban öreg napjait értem feláldozó édesanyám segítsége, ez az én lelki rehabilitációm! Az időnként rámtörő magány érzetét, fizikai tehetetlenségemet a bennem erőteljesen lábrakapott életerő fokozatosan legyűri. Sorstársaimnak, akik - úgy mint én - tolószékbe kényszerültek, csak azt tudom üzenni, hogy: nem szabad feladni! Mérő Éva Csanády János: A szótlan éhezések Először csak a konyhához ragasztott kemence - mely valójában kinn a fal mögött púposodon, a szomszéd kertjébe könyökölve szóval a kemence, vas ajtaja a falba süllyesztve. Nagyanyám minden héten fényesre sikálta, mielőtt nekifogott volna a kenyérda- gasztásnák; fényes csutaszá- rakat hordtam be, szárazon zörögtek és zizegtek, s opálos lánggal izzottak a kemence belsejében. Először csak a kemence fényes vasajtaja jelenik meg az emlékekben, a dagasztott kenyértészta kovászos, savany- kás illata-s felsajdulnak a szótlan éhezések egymásra gyűrűző évei, amikor táguló orr- cimpával visszalebbent a múltból annak a pirosra sült, hatalmas kenyérnek, s a teknővaka- rékból kisütött, zsömleforma gyürkének az illata; a városi esték elhagyatott, füstszagú, savanyú levegőjében. Visszalebbent különösen akkor, amikor már a sonkás-ke- nyerés-szatonnás csomagok is megzűntek, semmivé foszlottak a Bogárdi utcai régi otthonnal együtt. A halál elnyomta az illatukat, vers-sajdulássá változtatva az emléküket; a szótlan éhezések nem fájtak annyira, nem gyötörtek meg úgy, mint a régi kert, valahai kemence pusztulás-képe, s ebben a gyötrelemben fogant meg, terebélyesedett ki a költői elszántság, valami megfoghatatlan születés a lélek mélyén, vers-csírák, költemény-magzatok életbe-kapaszkodása; a csoda, hogy ami elmúlt, ősködbe burkolódzott, mégis életre kelhet bármikor, amikor felidézem. Esküt tettem az emlékezetre: nem önmagam kimondása, sokkal inkább egy isten világteremtő erőfeszítése, képességének kimunkálása volt a célom, a múlhatatlan nosztalgia, mely megsemmisült világomat képes megidézni. „Sose tudod nekünk meghálálni, hogy fölneveltünk" - hallom a gyakran ismételt szemrehányást gyerekkoromból, s mintha csak fogadalmat tettem volna, Goriot apónál zsugoribban gyűjtögettem, tartottam számon emlékeim minden felfénylő apróságát. Ézek az évek megismertettek egy másik, szellemibb éhséggel, mely a szív zsarátnokából támadt, mivel nem csak a kenyerem, de a valamikori mellé kapott szeretet is égetőbben, egyre égetőbben hiányzott, elkezdtem felidézni a szeretet emlékeit, hogy a múltból merítve újból megajándékozhassam vele magamat. A szótlan éhezések évei alatt nőtt és izmosodott bennem a világ, s új dimenziója, a negyedik, melyet a tudomány hasztalan keres, és ebben a térben csíráztak, értek meg aztán a versek a valóság vagy éppen az álmok megformált másaként. S most elmondhatom-e, hogy a kollégiumban kapott, ezerszer áldott feketekávélöttyök, darab kenyerek, a népkonyhán ingyen élvezett paradicsomos káposzták a főtt tojással, vagy remeteségem idején, mikor mesterem betonirodájában verhettem tanyát egy hosszú télen át, s újra csak a hazai csomag volt a me- názsim: A Tűzoltó utcai népkonyha meleg levese - mindezek az emlékek még mindig melegítenek, hisz ők segítettek át a magam kenyeréhez, az otthontól való elszakadást velük vészeltem át, a saját lábra állás nehéz hónapjait, éveit; és mikor már iparral a kézben felnőtt fejjel ismét vállaltam az iskolapadot, ők bíztattak az újabb szótlan éhezések éveiben, most sokkal csendesebben kérdem: a sivatagon bármily .messzeségbe vezető út is elvezet a maga oázisához?!
