Tolnai Népújság, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-12 / 240. szám
1991. október 12. PÚJSÁG 11 Takács Imre: Kérdező arc Nem féltem én a jótól a szívemet, de a butaság elől elbújtatom. Most a saját butaság ellen óvom. Legyen a szívem a jóban remek! Értéke akkor is mennyi? Nem sok. Az idő nem észleli elmúlását, nem mutatja ki úgy se mását, mint az aranyrögöt a tál homok. Féltem a boldogságot, örvendezést. E félelemátok a bírhatatlan. Visszavesz tőlem mindent, amit kaptam. Elméletileg nyit csak jövőbe rést. Elméletileg! Tudós tudománya egymagámra szakasztva, mivelhogy nincs kutatócsoport, aki összesegít. Hol vagyunk, kik fogódzkodhattunk egymásba? Igazságtalanság, hogy szennyezettnek tudom csak a világot látni. Hamis! Legfeljebb már csak kérdő az arcom is. A Voltakkal nem egyezők a Lettek. Nem törölheti, amit meg se jegyzett az ártatlan fiatalság, az élni dús akiben akarat még a csont, a hús s ezáltal érzi javát a jelennek. Győri László: Jedikula Fogoly vagyok nyelvembe zárva be. Nem édes így szülémnek nyelve se. Hamis édesség, akárcsak a méz: a keserűvel teljes az egész. Édessége már-már elémelyít, mint a világnak íze némelyik. Melanéziában a polinéz: Polinéziában a melanéz. Süket és néma. Gúzsba kötve él. így élek én is. Hánytorogva. Fél szabadság, fél rabság tömlöce mélyeiből fülelek fölfele, hogy a rácsokon túl a csevegés univerzumi mela-polinéz. Nyelvem, te édes Jedikula, csak szavait rázza, csörgeti a rab. Simontornya, vármúzeum Orvos, palettával Dr.Bacsa Antal festményei előtt Ráckevei híd Tájat és néhány portrét. Erdő, mező, vízpart egy-egy olyan idillikus részletét, amiért ma minden jóérzésű ember, természetkedvelő kiáll, hogy ezt a szépséget megvédje. Bacsa Antal palettájával teszi ezt és Paál László nyomdokait követve járja a lakóhelyéhez közeli vidéket, hogy megörökítse szerzett élményeit és ezáltal meg is tudja osztani baráti körében, ahol sikere az idő múlásával egyre nő. A képzőművészeti életünkben megsokszorozódott irányzatok, a felgyorsult változások mögötti eredmények ismerői, kritikusai, műbírálói ítéletét megzavarná Bacsa Antal mai művészet-filozófiájának technikai megoldása. A színek harsány kezelése, túlzott formai jegyek láttatása a tartalmat édeskéssé, idealisztikussá teszik. A kompozíciók ezt az igényt szolgálják ki jó érzékkel. Bacsa Antal termékeny festő. A válogatás a tájpiktúra képviselőjeként mutatja be, de portréi, csendéletei zsáner hangulatú alkotásai is mind nagyobb számban sorakoznak műterme sarkában. Simontornyán a vármúzeumban rendezett kiállításának megnyitóján Pogány Ö. Gábor egyetemi tanár, a Nemzeti Galéria nyugalmazott igazgatója mondott köszöntőt. Decsi Kiss János A képző- es iparművészeti bemutatóknak, kiállításoknak bevallatlanul is ízlést formáló szerepük van. Olyan hatásra törekednek, melyben a látogatók, a szemlélők a vizuális kultúra értékrendjében helyet foglalva, önmaguk tetszik-nem tetszik válaszát is megadják. A simontornyai vármúzeum évtizedek óta tesz eleget ennek a kihívásnak. A most rendezett és november 30-ig megtekinthető tárlat megnyitója szakadatlanul nagyszámú érdeklődőt vonzott. A kiállító egyénisége, ismertsége tette ezt. A környékben nem ismeretlen dr. Bacsa Antal neve. Az egészségügyben játszott szerepéről az ott élők sokkal többet tudnak mesélni. Népszerűsége tehát itt gyökerezik, no és tagadhatatlanul ott rejtőzik a festményei által keltett hangulatban is. Kinek kinek szuverén joga, hogy ebben a hangulatban milyen érzésekkel mozog, menynyire azonosul Bacsa Antal festői világával, vagy éppen elutasítja azt, mondván, hogy nem tekinti korszerűnek a tájfestészet ilyetén jellegű megjelenítését... és lehetne sorolni pro és kontra érveket a miértekre egyik és másik fél oldalán. Tény, hogy az orvos festő, gyógyító és művészi munkával együtt élő ember simontornyai bemutatkozása mellett nem lehet elmenni szó nélkül. A megnyitó hangja, a közízlés diktálta gondolkodás is azt követeli. Mit láthat a néző? Pihenő park Kutak Ilona: Préselt virágok illata — Ne nézz így rám, zavarba ejtő. Úgy érzem, magadba szívsz, felitatsz a tekinteteddel. Nem hunyod le a szemed szeretkezés közben sem, akkor is nézel engem, és ez rossz nekem, mert tudom mire gondolsz, tudom miért teszed. Lerajzolsz, lefényképezel magadnak, hogy ha már nem leszel velem, csak lehunyod a szemed és a retinádra kivetíted a testemet, arcomat. Mindig így akarsz majd látni engem, amilyen most vagyok. Nem sírok, ne félj. Mondj valamit rfekem, ami örökre megmarad belőled ... — Tizenkilenc éves vagy, én meg? Ha nem is aggastyán, de vén csataló. Lerobbant gebe, mert hajtottak, mert hajtottam magam, mert elrontottam és nincs bátorságom, vagy erőm újra kezdeni. Féltelek magamtól! Nem akarlak szerencsétlenné tenni. Mondd te Lány, tényleg nem találtál senkit rajtam kívül, akibe beleszerethettél volna? — Téged szeretlek. Milyen szép a tested, igazi férfitest. Te mocsok állat! Most mit nevetsz? Tudom, nincs valami óriási tapsztalatom e téren, de annyit azért látok, hogy menynyivel szebb vagy egy fiúnál. Itt ez a vonal, és ez a másik is. Látod, mindegyik más, ráadásul szőrmók medve vagy. Te ... ha most rám borulsz ma éjjel sem alszunk, úgy általában már hetek óta alig alszunk! — Te sem tudsz elaludni? Pedig neked kéne, a kölykök- nek köztudomásúlag nagy az alvásigénye. Na jó, velem lehet alkudozni: nem vagy már egészen gyerek, de még fejlődésben vagy. — Észkombájn, ezt spéciéi magamtól is észrevettem. Rengeteget fejlődtem az elmúlt pár hét alatt! Majd szóljál rám ha megállhatok, mert nem bírod a tempót. Jaj ne! Visszaszívom, becs szóra nem mondtam semmit! — Látod te Lány, ez szép. Szerelemben virradt ránk ez a reggel is, és a hajnallal elmész, itt hagysz a munkámmal, és itt marad a szerelem velem. Hogyan leszünk mi tovább? Hogyan élünk ha elmegyek, ha nem látom a falicsapot ahol mosakszol, ha nem látom a priccset, ahol szerettelek? Mi lesz velünk, mondd? — Majd levelezünk, eleinte sűrűn, aztán egyre ritkábban, egyre terhesebb' lesz a távolság, egyre hiábavalóbb a levél. Aztán egyszer egyikünk - gondolom te - majd nem válaszol. Kikopunk egymás életéből, az emlékek kifakulnak, mint a lepréselt virágok, csak valami halvány illat marad meg, az idézi fel az élőt. — Hová viszel te Lány? Már elhagytuk a várost, az út is lassan ösvénnyé szűkül. Hová varázsolsz ma el? — Van itt egy kis patak. Helybéli szerelmesek zarándokhelye. Diák koromban kijártunk ide csapatostól, igen tanulságos és gyakorlatias dolgokat láttunk itt. — Csak nézted, vagy már akkor is gyakoroltad? — Piszok egy alak vagy hallod-e, mocskos felnőtt fantáziával. Képzeld, csak néztem. Szilárd elhatározásom volt, hogy érettségi előtt nem vesztem el a szüzességemet. — Aztán jött valaki és akkor .. — És érettségi után lettem csak az övé. Persze nem fontos, hogy elhidd, de mi a fenének hazudnék? Állj meg, és ne mozdulj, maradj most nagyon csendben. Istenem! Sikerült! Te, ilyen igazából nincs is, csak úgy mondani szokták: Én fogtam neked egy kismadarat! Tartsd a két markod, óvatosan vedd át tőlem. Vigyázz rá nagyon, olyan picike ... — Elrepült. Mind a ketten fogtuk és mégis elszállt. Hogyan tudtad megfogni, hogyan vetted észre a fűben? Tu- dod-e, hogy ilyen ajándékot férfi még tán sohase kapott? Mert ha csak pillanatokig is, de az enyém volt. Na, ne sírj, kérlek. Úgyis elengedtük volna, a madárnak szállni kell, elrepülni. — Tudom, hogy buta dolog, de mégis úgy érzem, más az ha mi engedjük el, és megint más, hogy alig-alig ért a kezedhez, már el is szállt. És én soha többet nem tudok másikat fogni sem neked, sem magamnak. Ilyen csak véletlenül adódik az életben. Jóslat volt, valahol itt rejtőzik az Ókorból egy augifr lelke, és figyelmeztetett bennünket valamire. — Most szomorú lettél, és ostoba módon babonás vagy. Ez nem jóslat volt, nincsenek már augurok, a Nap süt, itt a patak, és itt vagyunk mi. Még mindig itt vagyunk egymásnak. Csak erre gondolj, és egy kicsit arra is legyen eszed, hogy visszfelé vegyünk a boltban némi kaját, és persze italt is. Estére csapunk egy lakomát. Lehúzzuk a redőnyt, gyertyát gyújtunk és örülünk egymásnak. — Soha senkinek nem mondtad még, hogy szereted? Érzem és tudom, hogy szerelmes vagy belém, de soha nem mondtad még ki. Úgy gondolod kötelez valamire, ha kimondod? — Tudom, hogy szeretnéd hallani, de ha kimondom, akkor már csak egy szó lesz, és elrepül mint délután a madarunk. Akit szeretnék megtartani, annak bizony soha nem mondom. így megmarad, nem szállhat el. — Önző álláspont, neked marad meg, magad őrződ. Soha nem hallhatom vissza álmomban a te hangodon. — Ismered a Kékszalállút? Tanítani kéne, hogy mindenki megismerje. Sokkal több boldog ember és boldog házasság lenne a földön. Figyelj jól rám Madárfogó: senkitől ne kérd el az összes kulcsokat, és a tieidet se add oda mindet. Számos dolog lesz még az életedben, amit magadnak őrzői, és nem adhatod oda másnak. Érted ezt, ugye? — Azt hiszem igen. Nekem te ilyen leszel. Elmész, és én őrzöm magamban a hangodat, a nevetésed, senki nem tudja majd, hogy a te szemeddel látom ezentúl a világot, ítélek meg embereket és dolgokat. Te viszont hidd el nekem, a tizenkilenc évesnek, hogy merni kell kimondani a szép, igaz és súlyos szavakat, még akkor is, ha fizetni kell érte. Te! Lehet ám, hogy most egy kicsit berúgtam ... — Az nem túl nagy baj. Úgy sem vagyok biztos benne, hogy ma éjjel, az utolsó előtti éjszakánkon csak beszélgetnünk kell. Ebben a mocskos kis szobában még egy rendes tükör sincs, hogy eléd tartanám: nézd meg magad. Kuporogsz ezen az ócska priccsen, a kezedben szorongatott pohárban felforr a pálinka, a hajad kibomlott, a gyertya fényében és a füstben túl vagy a valóságon. Olyan szép vagy, hogy félve érintelek meg, hátha eltűnik a kép, szétfoszlik, semmivé lesz. Idd ki a poharat, ha ujjam begyével végigsimítalak és te megremegsz, akkor tudom, hogy még valóság vagy nekem. — Vajon ölelsz-e még engem, vagy valóban soha többé? Nem tudom elhinni, hogy még pár levél, és nincs tovább. Nehogy megijedj, nem várom el, hogy most, az utolsó órákban döntsd el; elváltok, szépen megfeleztek mindent, adósságot, gyerekeket egyaránt. Szörnyű dolog lehet gyerekekkel egy válás. Vajon hogyan lehet testvéreket elfelezni? Tudod te is, hogy ezt én sem akarom, csak azon töprengek napok óta, vajon akkor is így alakult volna köztünk minden, ha időben megtudom, hogy nős vagy? Láttam rajtad a döbbenetét, amikor rájöttél, hogy csak én nem tudom azt, amit itt mindenki tud rólad. Nem hazudtál, csak nem beszéltél arról, ami szreinted nyilvánvaló. Én meg? Sejtettem talán a választ? Nem kérdeztelek. Talán te is sejtetted, boldog tudatlanságom megköny- nyítette a dolgodat. Most meg? Borzasztóan érzem magam, soha nem hittem volna, hogy ilyen nagyon nehéz lesz. Es mégis: ezzel, és ami még előttem van ezzel együtt, bizony mondom néked te majdnem negyven éves, hogy boldogan újrakezdeném, és elintézném Istennel, hogy a nap negyvennyolcórás legyen. — Aki ilyen, mint te, annak tán megadatik, hogy pár fontos dolgot kijárjon Istennél. Egyszer azt mondtam: féltelek magamtól. Most ott tartok, hogy félek tőled. Erős vagy a gyengeségben is. Ugye tudod, hogy velem maradsz mindig? Ugye vigyázol majd magadra, és nem rontod el az életed? Nézd, milyen óriási lettél! A gyertyafényben hatalmasra nőtt az árnyékod a falon. Ha most körülrajzolnám szénnel, minden nap bejöhetnél megnézni magad. — Nem szép, torz az árnyék. Nem hiszem, hogy ilyen vagyok, nem akarok ilyen lenni: egy árnyék a falon, ezen, vagy a tiéden. Kísértetszerű, és én nem akarok kísérteiként visszajárni sem ide, sem hozzád. Ázt mondtad, erős vagyok. Látod ezt sem hiszem. Azt gondolom, egyszerűen csak annyi történt, hogy végérvényesen felnőtt lettem. Hozzád öregedtem. Pár hónap alatt évekkel lettem idősebb. Lehetséges, hogy veled három nap egy esztendő? Néha úgy érzem, csak órák teltek el azóta, hogy megismertelek, máskor meg úgy, mintha már leéltünk volna együtt egy életet. Bizonyosan így is volt, mert pontosan látlak magam előtt öregen; a feneked alatt a bőr megereszkedik, mély löttyedt ráncot vet, ágyékodon a szőr hajaddal együtt őszül meg, szemed alatt ödémás táskák lesznek az alkoholtól, ujjaid megsárgulnak a nikotintól. Minden részedet tudom öregnek látni, de a szemedet nem. A szemed nem fog megöregedni soha, mindig ilyen marad. Veled maradok? Vajon hogyan? Látod a testem, de látod-e majd az arcom is, hallod-e majd a hangom? Velem a szemed marad, a kezed, ahogy a cigaretta után nyúlsz, és hallom a hangodat. Ha ostobaságot akarok csinálni, rám szólsz majd; - Ne tedd, legyen eszed te lány. Pár óránk van még hajnalig. Fújjuk el együtt a gyertyát, mert tövig égett. * A lepréselt virágok az idő múlásával elvesztik színüket, csak egy halvány, kósza illat jelzi, hogy valaha éltek.
