Tolnai Népújság, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-12 / 240. szám

1991. október 12.

PÚJSÁG 9

Az asztalos, akit Johannák hívnak

UK* "" ■ ' — ' '

Nem minden esetben kell azért Nyugatra menni, hogy precizitást tanuljon, munkakultúrát lásson, jól hasznosítható tapasztalatokat szerezzen az ember. Főleg akkor igaz ez az állítás, ha Nyugat jön hozzánk, így járt a Tolna Megyei Lakás- karbantartó Ipari Szövetkezet is, ahova februárban bekopogott egy tisztességes német iparos, egy asztalosmester, Janson Johan, aztán csodát művelt. Tette ezt mindjárt azzal, hogy hétfőn felvonult, kedden berendezkedett az asztalosműhelyben, szerdán pedig megkezdte - tíz magyar szakemberrel - a bútorgyártást. Az első csodát aztán azóta több is követte.

Állunk az asztalosműhelyben, s Johanra várunk, aki üdítőért ugrott ki néhány percre. Addig is míg megérkezik, Giesz József elnöktől és Szabó Géza műszaki vezetőtől arról érdeklődünk, hogyan lehet ma hetvenéves bútort készíteni. Mosolyognak a kérdésen, bár tudják, nem a vénasszonyok nyara ártott meg e sorok írójának,* aztán adják is a választ: hetvenéves fából. Az történt ugyanis, hogy a kezdet kezdetén beállított a kamion és hozott egy csomó fertőtlenített, szúette öreg anyagot. Elképzelhető, menynyire meglepődött a vámos, hát még a dolgozók. Cukkolták is a mestert, mondván, tán koporsót akar belőle csinálni, de az csak mosolygott. Aztán hamarosan egyedi stílusú bútorok kerültek ki a műhelyből.

Beszélgetőtársaink szerint német parasztbútorokat - ágyakat, szekrényeket, asztalokat, padokat - készítenek bérmunkában, s a lényeg az, hogy ne a mai enteriőrt tükrözzék, hanem a régi kornak megfelelőek legyenek. A felületkezelést több komponensű szerrel végzi Johan úr, s ez öregíti meg ezeket a bútorokat. A faragott felületek, az ívek, a sok törésvonal, a párkányszerű kialakítások jellemzik a termékeket, és még valami: az illesztéseket fakötéssel oldja meg, mindegyik fából készül, ő hozza az alapanyagot is, és „szeget nem ismer”. Több száz darab „elment” Németországba, de minőségi kifogás nem volt. Johan úr legnagyobb álma - momdják -, hogy komplett szobabútort készítsenek Szekszárdon.

Amire eddig jutunk, megérkezik a mester is. Az irodának, pihenőhelynek és ki tudja, még minek nem használandó helyiségbe húzódunk, hogy megismerkedjünk közelebbről is Janson Johannái. Beszélgetésünk elején elmondja, édesanyja Dunaszekcsőn született, aztán Jugoszláviába ment férjhez, ahonnan kitelepítették a családot. A mesternek volt kapcsolata a LAKISZ előtt egy magyar céggel, ám nem tudtak egyről kettőre jutni. Ekkor határozta el, hogy keres magának más partnert. A kutatás közben eljutott aztán Szekszárdra, ahol rögtön meg is állapodott: meg volt róla győződve, hogy a magyar szakemberek megfelelnek a kihívásnak, az új feladatnak.

—- Annyira fejlődtek már - állítja Johan úr -, hogy felhívják egymás figyelmét egy-egy hibára. Lényeges a jó német szerszám, ugyanis minőséget, megfelelő illesztést, tiszta munkát csak azzal lehet végezni - summáz, aztán egy fogóval eredeti bajor sört bont, tölt mindnyájunknak, majd német kolbászt, sonkát és magyar kenyeret tesz elénk. A szeme azonban a munkásokon van, néha kimegy közéjük és egy-egy dolgot elmagyaráz. Az egyik ilyen alkalom láttán említik meg Giesz Józsefék, hogy a német mester együtt dolgozik a magyar szakemberekkel és nemcsak az új termékeknél mutat meg mindent, hanem segít a szövetkezetnek is részben azzal, hocjy megtanulják mellette a munkafegyelmet, részben pedig azzal, hogy mindenben együtműködik velük. Az ő irányításával, lelkesedésével készítették el a megrendelt műemlék ablakokat, és javították meg a régi, szocialista gépeket.

— Gyárt-e bútort magyaroknak? - érdeklődünk.

— Nem gond, berendezünk öt-hat műhelyt, aztán mehet. Ezeket a parasztbútorokat kint csak bizonyos körben lehet értékesíteni, úgy érzem, a magyaroknak is ki kell valamit találni. Itt van például ez a lépcső- mutat az ablakon keresztül az előhegyi tanyáiéba szánt remekműre. - Hosszútávú elképzelésem egyébként, hogy elfogadható bútort gyártsunk a magyar - hangsúlyozom! - dolgozó rétegnek. Még akkor is, ha nincs akkora nyereségtartalma, mint az öt-hat egyedi megrendelésnek.

Körbejárjuk az üzemet. Az udvaron megnézzük a mester beton között kialakított parányi kertjét, amihez otthonról hozatott erdei földet, és amit csalánlével gyomirtózott, s megtudjuk- magyar kísérőink jóvoltából -, hogy milyen nagy szakértője a befőzésnek, a kertészkedésJohan,

a házigazda szerepében

nek. Az ő módszerével tették el sokan télire a meggyet, a cseresznyét, a tanyaszomszédokat pedig ellátta salátával, uborkával, mindennel. Johan úr nem ismeri a pazarlást, és sok, üzemen kívüli jelenség miatt csóválja a fejét. Nefn érti meg például, hogy miért hagyják fenn az ág végén lévő gyümölcsöt, a pénzéért miért nem kap minőséget, de azt sem, hogy a magyar munkás miért azt kérdezi mindig először, hogy mit fizetnek a majd elvégzendő munkáért. De nem érti azt sem, hogy miért mondják mindig a tanyákban azt, hogy na kóstoljuk meg a bort.

— Nem kell azt kóstolni, mert olyan, mint tegnap - kacag. Aztán amikor megnézzük a tanyabővítésre szánt berendezéseket, s meghallgatjuk a terveit, akkor hozzánk fordul:

— Uraim - mondja -, maguk sokfelé járnak. Kérem, hozzanak nekem egy ilyen pici - mutatja a kezével - atombombát, mert azzal talán szét tudom robbantani azt a betonlépcsőt, aminek a helyébe ezt a falépcsőt tenném.

— Nem gyáros ő, hanem iparos, aki a bajorországi műhelyeit átadta a fiainak, aztán eljött idáig, hogy most már magának dolgozzon - kísér ki bennünket Szabó Géza hangja.

Elhisszük neki.

Ékes László Fotó: Gottvald Károly

A lépcső, a konyhaszekrény és a stelázsi saját célra készült

Nagy precizitást igényel a munka

írás közben

(Hajnóci néni). Életem ajándékai közé tartozik, hogy Illyés több hősével is találkozhattam. Legjelesebb közöttük Hadfy Béla, aki nagybátyja volt. Sokat emlegeti, vers is szól róla. Ozorán találkoztunk, rögtön tükörcsösi szőlle- jébe invitált, s mindenek előtt szakszerű magyarázat kíséretében megmutatta azt a rozzant fotelt, amelyben 1944 őszén a bujkáló „szegény Gyula” üldögélt s merengett a tájon és a haza sorsán. Meghatottan ültem a roskatag fotelben, de Béla bátyám legott valószínűtlen méretű edényt tett elém, mondván, barátságunk záloga, hogy ki tudom-e hörpinteni. A sikeres próba után ozorai képeslapot vett elő zsebéből, akkurátusán megcímezte Illyés Gyula Kossuth-díjas költőnek, kettőnk üdvözleteként a tükörcsösi présházból; a hagyatékban nyilván megtalálható. Alkonyaikor, ha bizonytalan léptekkel is, el kellett indulnunk, Béla bácsit a kötelesség szólította, ugyanis kántor volt s orgonálnia kellett az októberi ájtatosságon.

Találkoztam rácegresi atyafiakkal is, ott voltam, amikor 60. születésnapját ünnepeltük, s a gyerekkori társak gyűrűjében állt, valósággal megdicsőülten. Hajnóci nénivel azonban nem találkoztam.

Hajnóci néni, a rácegresi cselédasszony, nem főszereplő az lllyés-életműben, mellékalakként bukkan fel a Magyarok naplójegyzeteiben. A jelenet drámai: Hajnóci néniről kiderül, hogy nem ismeri a pénzt. „Ismerem, kedves fiatalúr, - mondja kegykereső mosollyal -, ismertem én jól, de aztán annyiféle vblt... meg lassan-lassan elszokik tőle az emberlánya.” Ily- lyés írta le így a jelenetet, Rácegresen, 1936-ban. Később az olvasásra került a szó, s Hajnóci néni bevallotta, hogy „már régen próbálta”, egyébként is, „mit olvasson a szegényember lánya”. S újabb drámai fordulat, amilyent csak az élet tud produkálni: Hajnóci néni, született Tóth Kata, annak idején a költő osztálytársa volt a rácegresi iskolában, valaha te- geződtek, „meg az volt az iskolában a szokás, hogy a gyerekek csúfolódásból egymásnak szeretőt adtak”, s Illyés hozzáteszi: „Hajnóci néni volt az én szeretőm.”

Azon az emlékezetes rácegresi születésnapon nem volt közös ebéd, a pusztán nem tudtak volna egy helyen teríteni valamennyiünknek, ezért családokhoz hívtak bennünket. Ily- lyés - erre pontosan emlékszem - kezét fölemelve kért szót s mondta, ő Tóth juhászékhoz akar menni, s úgy is lett. Talán Tóth Kata atya- fisága volt, ezt nem tudom, nem is fontos, mert Hajnóci néni jár eszemben, aki nem ismerte a pénzt.

Személyes pénztörténetem akár egy nemzetgazdaságtan illusztrációja is lehetne. Ma is van egy százpengősöm, Mátyás király képe látható rajta, igen jó papírra nyomták és sokat ért, kezdő tanár abban az időben 80 pengős fizetésére nyugodtan megnősülhetett. Egyetemista éveimben egy kiló Pick-szalámi - ez volt a drágább - 3 pengő 60 fillérbe került, s a háborús időkben sem romlott annyira a pénz, mint manapság; ki érti, hogyan csinálták? A háború után egyszerre zuhanni kezdtünk, amit a vörös hadsereg is siettetett, - nem tudom,

miért, ma kevés szó esik erről - önkényesen külön pénzt nyomott, ezres bankókat, amit teljes értékben nem fogadtak el, ha ugyan elfogadták. Itt van egy régebbi papírpénz, az 1916 december 1-jén kiadott egykoronás, melyen ez olvasható: „Áz Osztrák-Magyar Bank e bankjegyért bárki kívánságára azonnal fizet bécsi és budapesti fiókintézeteinél egy korona törvényes érczpénzt.” Az 1920 január 1-jén keltezett százkoronás már szerényebben fogalmaz: „Ez az államjegy, amely Magyarország függő adósságának része, a törvény határozataihoz képest mindenki által, valamint minden közpénztárnál fizetéskép teljes névértékben elfo- gadandó.„ Az 1945 október 23-án kibocsátott százezer pengős és az 1945 november 16-ával jelzett egymillió pengős bankón már nincs semmi felirat, miként a kimondhatatlan tízmillió miipengősön sem, aminek kelte 1946 május 24. Csak annyit írtak rá, hogy a bankjegyhamisítást a törvény bünteti, de ez fölös fontoskodás volt, mert ki vetemedik arra, hogy értéktelen fecniket hamisítson.

Hajnóci néni ezekből a bankókból aligha látott egyet is. A részleteket a Puszták népéből ismerjük, de a Magyarok sem fukarkodik tényekkel. Ebből tudjuk, hogy Hajnóci néni férje egy esztendőre, készpénzben 24 pengőt kapott az uradalomtól, bár a konvenció mást is jelentett, például sót, petróleumot, disznótartást, egyebet. Pénzben azonban csak 24 pengőt, tehát havonta két pengő jutott. Az akkori pengőt nem lehet átszámítani mai forintra, nem is fontos, de gyalázatosán kevés volt, a legbüdösebb pipadohányra sem volt elég.

Milyen ez a nép? - kérdezi Illyés. Türelmes, válaszolja, költői, a verset ritmusán át érzi. Éleselméjü is, megnyugtatóan belátó, nyelve férfias, a szolgaságnak konokan ellenálló egyenlőségi nyelv, „még nehéz hazudni e nyelven”. Fölkapom a fejem: még? 1936-ban vagyunk, a pusztán, ahol Hajnóci néni nem is- meri a pénzt.

Pedig nem is ez volt az ország legszegényebb része, voltak nyomorultabb vidékek is. A pusztán, akinek ősszel nem adták kezébe a cselédkönyvet, valami sovány biztonságot érezhetett, bár létalatti volt ez a biztonság, de mégis a megmaradást jelentette. Jaj Istenem, de bajos a szegénynek, - sóhajt a népdal, másutt meg: Rongyos a házam teteje, gólya rászállni sem merne ... Közmondásokkal oldalakat lehetne megtölteni: Nehéz a szegénynek becsületet kapni, szegény embernek kevés a pártfogója, s ez is: Sok bűn oka a szegénység. A népdalok, közmondások mögött emberi sorsok lapulnak, kiszolgáltatottan, a megváltás reménye nélkül. A múltban Hajnóci nénik meneteltek végtelen sorban, háborúk poklán ve- rekedték át magukat, időnként megálltak, hallgatták a plébános úr kegyes szavait, ahogyan valaha Tiborc hallgatta a prédikációt, aztán politikusok szónokoltak, azt ígérték, itt van a hajnal, már pirkad az ég alja, egyébként is, aki gyűjt, annak van. S ez így megy, mióta is?

Áz a szegény, aki legszegényebb, -írta József Attila, s táboruk egyre nagyobb. Öregek, gyatra nyugdíjjal, fiatalok, állás nélkül. Talán a jövendő Hajnóci nénije is itt van közöttük, az imént suhant el mellettünk az utcán, csak nem vettük észre. Csányi László

A mozgósítás elől menekültek

„Nincs miért és mi ellen harcolnunk”

Jugoszláviai magyar fiatalok Gunarason

A határszéli megyék, Baranya, Csongrád után Tolnába is ideértek a jugoszláviai harcok és a mozgósítások elől menekülők. Dombóváron eddig 58, Jugoszláviából érkezett menekültet regisztráltak.

— Az adatok napról napra változnak, az emberek jönnek, mennek,— mondja Váradi Jó- zsefné, a vöröskereszt városi titkára, aki naprakész adatokkal rendelkezik, mivel elsősorban hozzájuk kopogtatnak be a segélykérők élelemért, ruháért. A városban tartózkodó jugoszláviai állampolgárok többsége rokonokhoz jött, így szállásuk van, de hosszú heteken keresztül történő ellátásuk olyan terhet ró a befogadó családokra, hogy azok kénytelenek a vöröskereszt segítségét kérni. Van olyan család, ahová a két vajdasági rokon nyolc, a házigazdák számára idegen, de szintén menekült társaságában érkezett, akik ugyancsak ott maradtak, mivel a háziaknak nem volt szívük a nem rokonokat menekülttáborba küldeni.

Az egyik befogadó gunarasi nyaralóját adta át használatra a Jugoszláviából érkezett menekülteknek. Szerencsére a dombóvári városi önkormányzat egy példás gyorsasággal hozott határozata alapján, az ilyen „vendégek” után nem kell a vendéglátónak üdülőhelyi díjat fizetnie.

A megadott címen fiatal pár, fiú, lány nyit ajtót, éppen feje tetején áll a lakás, takarítanak, de azért készséggel válaszolnak kérdéseinkre.- Egy hónapja érkeztünk Dombóvárra, öten, fiatalok, hárman a Vajdaságból, ketten Baranyából, Horvátországból. A szerb egységek megszállták a baranyai falvakat, magyarnak lenni ott most nem előny. Mi Újvidék mellett egy kis faluban élünk, nálunk eddig nem voltak harcok, a mozgósítások elől jöttünk át. Ha ott maradunk, a fiúkat már rég besorozták volna, de éppen ezt nem akartuk. Nekünk, jugoszláviai magyaroknak nincs miért és mi ellen harcolnunk - mondja a magyarul gyönyörűen beszélő 20 év körüli lány.

Hogy miért éppen ezt a Tolna megyei települést választották? A következő választ kaptuk:

— Az egyik barátunknak volt itt rokona, ő adta oda ezt a nyaralót, így amíg nem rendezzük a dolgainkat, itt maradunk.

Az öt fiatal közül kettőnek már megoldódott a sorsa, a helyi vöröskeresztes szervezet segítségével egyikük a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskolára, másik pedig a szakközépiskolába iratkozott be. így géppisztoly helyett könyvet fognak, s mire diplomát szereznek, talán tisztázódik otthon a helyzetük.

A velünk beszélgető fiatal pár Pestre készül, ott szeretnének elhelyezkedni. A lány angolnémet fordító, a fiú esztergályos. Remélik, sikerül olyan munkahelyet szerezniük, ahol van munkásszállás. Addig is amiben tudnak, igyekeznek, segíteni befogadójuknak, szüretelnek, borsót, babot, krumplit szednek. Hétvégeken hol az egyik, hol a másik szülő jön át egy kis élelemmel, ezzel, azzal. Szomorúak, hogy gyerekeiknek itt kell lenniük, de belátták, nincs más választás.

— Éveken keresztül egymás mellett éltünk, horvátok, szer- bek, magyarok. Együtt jártunk óvodába, iskolába, diszkóba szórakozni, barátok voltunk. Most meg feljelentenek bennünket, nem kell ide kisebbség, mondja a többség. Hogy meddig tart ez az egymás elleni vad gyűlölet, nem tudom, mint ahogy azt sem, hogyan tovább?— lábad könnybe a lány szeme. Kéri, ne írjuk ki a nevét, fél. Közel a határ, mondja és egyikőjük a minap felismerni vélt egy civil ruhába öltözött jugoszláv katonát.

F. Kováts Éva