Tolnai Népújság, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-26 / 251. szám
8 PÚJSÁG 1991. október 26. Mindenkinek van igaza Egy panasz, három ügy Lupsa János felháborodott és feldúlt, mert őt megrövidítették, illetve erre készülnek a gerjeni termelőszövetkezet vezetői. Előveszi a gondosan nájlon- zacskóba csomagolt iratokat. Hitelesített másolatok az apósa földjéről, amit visszaigényel, de a szövetkezet vezetői „eltüntettek” belőle ötven aranykoronát. Ezen kívül a téesziroda közelében, a legjobb helyen van hatszáz öl földje, azt is kéri vissza, mert ott különb kukorica terem a pártoló tagok földjén, amit a téesznek adtak ki művelésre. Mutatja a szerződést is, amely tételesen tartalmazza az elvégzendő munkákat és azok árát, már amelyek területre ve- títhetőek, mert például a betakarítás költségei a terméstől függnek, a szárításé pedig nemcsak ettől, hanem a kukorica víztartalmától is. Felháborodva mondja, hogy a gazdaság ezek közül a felét sem végezte el, mert látta a területet, s nyakig ér a gaz, nem terem abban a földben semmi. Miért nem kapnak ők is annyit, mint mások? Átlagtermés járna az ő földjeik után, hiszen azok helyét a közös jelölte ki ott, ahol vannak. Biztosít róla, hogy a saját szemünkkel is meggyőződhetünk róla, őket megrövidítik, nem követel ő mást, csak azt, ami jár. A szövetkezet tartsa be a szerződést, amit aláírtak! Hivatkozik még egy pedagógusra is, hogy az is megmondhatja, „milyen munkát csinál” a téesz. Később a tanár úr meggondolja a dolgot, nem mond semmit, nem is találkozunk. A téeszvezetők - Genye Benő elnök, Vajda Benő főag- ronómus - is ingerültek, idegesek, természetesen nem a panaszos miatt. Ez az ügy már csak utolsó csepp a pohárban. Nézzük sorban a tényeket. Állami tartalékföldekről van szó, amelyeket nem a gazadaság jelölt ki, legalábbis nem annak jelenlegi vezetői, mert hiszen Gerjenben is cserélgették a földeket össze-vissza a tagosítás időszakában, de a maiak erről mit sem tehetnek. Semmiféle Lupsa János, a panaszos aranykorona nem tűnt el sehova, nyilvántartásuk precíz, nagy a valószínűsége, hogy a hiányzó értéket az állami gazdaságban kellene keresni. A tájékoztatás miatt érdemes megírni az esetet, hiszen itt valójában három különböző ügyről van szó, s legalább kettőben lehet igazsága panaszosunknak, de egy helyen, a termelő- szövetkezetben nem szerezhet érvényt azoknak. Sokat írunk a kárpótlásról, de úgy látszik nem eleget, hiszen Lupsa János sem tudja — bár az is igaz, hogy nem is akarja megérteni —, a kárpótlási törvény értelmében földet nem kaphat visz- sza, még kevésbé azt, ami az övé volt, az ugyanis már régen belterület, s ott már utca nyílt. A kárpótlási jeggyel majd más földterületre lehet licitálni. Körbejárjuk a földeket, s kétségtelen, hogy a szövetkezet kukoricaföldjein egy szál gaz nincsen. Valamivel elhanyagol- tabbak a pedagógusok illetményföldjei, s való igaz, hogy ehhez képest rémesen néznek ki az állami tartalékterületek. Más kérdés, hogy miért. Ezekbe sok éve csak kukoricát vetnek, hiába hívták össze tavasszal a bérlőket, s ajánlottak nekik más megoldást, sokan el se mentek a megbeszélésre. Nem választottak közös képviselőket sem, márpedig 40 családdal lehetetlen tartani a kapcsolatot. Bárki ellenőrizhette volna, hogy milyen munka folyik éppen a földeken, de senki nem volt rá kíváncsi. A bérlők azt szokták meg, hogy megkapják a kukoricát „készen”. Van, aki azt sem tudja, hol vannak ezek a földek. Lényegesen olcsóbb lenne a termés, ha legalább maguk leszednék, de ez is ritka. Tavaly még arra is volt példa, hogy a kukoricát a szövetkezet magtárosa szívességből eladta, s csak a pénzt vitte haza a föld bérlője. Panaszosunk makacsul hajtogatja, hogy a téesz nem végezte el a munkát, szó sem volt ott növényvédelemről, műtrágyázásról, csak rá kell nézni, máris látszik. A valóság viszont az, hogy még a fenyércirok elleni, hihetetlenül drága növényvédőszert is használták,- nehogy a veszedelmes gyom átterjedjen a gazdaság földjeire. Kiirtani viszont csak vetésforgóval lehetne. Igaz, hogy a szövetkezetben száz mázsa körül várható a termés, ezeken a földeken pedig a fele, de megoldhatlan agronómiái feladat ennyi év után olcsón, sok kukoricát termeszteni. A szövetkezet vezetői a bizonytalanság miatt idegesek. Ha vetőmagot vagy műtrágyát vásárolnak, csak azonnali inkasszóval kapnak, az ő búzájukért viszont hatvan napos a fizetési határidő, de létezik olyan váltó is, ami 270 napra szól, vagyis június 30 a lejárata. Ha leszámítoltatják, akkor a banké a 37 százalék. Annyi készpénzt sem kaptak a búzáért, amennyi az idei vetés költségeire el- gendő. Nincs vevő a kukoricára, a tárolásra pedig hely, a cukorrépa feldolgozása az egész országban gond. Senki nem tudja, mi lesz jövőre, de azt sem, mi lesz a jövő héten. Pedig ez a gazdaság még jól áll, az épületeik hófehérre meszelve, minden gép tető alatt töltheti a telet, nincs tartozásuk. Persze, hogy utolsó csepp a pohárban a panaszosunk ügye, hiszen a számok azt bizonyítják, hogy tavaly 51 százalék haszon volt az állami tartalékföldeken, vagyis nem egészen felét kellett a művelésért kifizetniük, mint amennyi értékű kukorica termett. Az idén sem lesz ráfizetéses a bérbeadás, annak ellenére sem, hogy száz forintba kerül egy mázsa kukorica szárítása, az olaj ára miatt. Ihárosi Ibolya Fotó: Ótos Réka írás közben (Évforduló) Éppen negyven éve történt, akkor is ilyen borongós őszidő volt, de lehet, hogy tévedek, nincs ennyi ideje, s talán inkább tavasz volt, fátyolos éggel, párás alkonyattal, amikor a nappal észrevétlenül vált át éjszakába. De ennek már nincs jelentősége, mert azon a baljós éjszakán minden átfordult az örökkévalóságba, ahol megállnak az órák, az idő nem kapcsolódik többé a léthez. Elkülönülnek a boldogok és kárhozottak, még pedig rögtön a halál után, mondja az egyházi tanítóhivatal, s ami itt marad, előbb-utóbb elmerül az időben, ahogy elmerülnek egyszer az emléke- zők is. Az ember, legyen király vagy koldus, romló képződmény, csaknem háromnegyed- része víz, a többi szénhidrát, fehérje, zsír, só. A fizikusok azt mondják, hogy az ősrobbanáskor szétszóródott atomokból testünk is őriz egy keveset, ha így van, akár az örökkévalóság Ígéretére is gondolhatunk. A halál azonban akkor is tény, bár a teológia azt mondja, hogy nem az élet vége, hanem az örökkévalóság kezdete, ami egyben az ember önmaga által történő beteljesedése. Lehetséges, de földi botladozása- ink között más is van, vér és szenny, a jóvátehetetlen példázata, mint ez is, ami negyven éve történt, vagy harminc? - az örökkévalóság szempontjából ennek már igazán nincs jelentősége. Az eset annak idején nagy feltűnést keltett, mindenkit megdöbbentett, voltak, akik a gyilkosban is áldozatot láttak, mások feleségét sajnálták, aki fiatal volt, s bármi történt is, ilyen sorsot nem érdemelt. A sors azonban legtöbbször nem váratlan esemény, a sors „szeszélye” is kétes fogalom, mert az események láncolata egyszer hirtelen megszakad, de ami bekövetkezik, rejtetten ott volt a lehetőségek között, bár bekövetkeztére az sem számított, aki mozgatta a végzet bábfiguráit. A szentek életében gyakran olvasunk arról, hogy megjelent a kísértő vagy a szabadító angyal. De ezek kivételes esetek. Általában annyi történik, hogy az események egymásra torlódnak, az iránytű kileng és nem tudja senki, merre kell indulnia. A főszereplő maga is tétován áll a viharban, a felvillanó villámfényben megpillantja a tajtékos eget, a hajladozó fákat és a megáradt patakot, s amikor pirkad az ég, látja, hogy a kezében tartott késről csöpög a vér. Jártam náluk, jól emlékszem a szerény tanítói lakásra. Minden derűs tisztaságot árasztott, régi német regényekben ilyennek írják le a falusi paplakot, ahol a boldogságot az elégedettség pótolja. Néhány könyv, a klasszikusok olcsó sorozatának kötetei, kis porcelánfigurák, Déryné gitárral, pásztorfiú, Lúdas Matyi libájával. Aki idegen otthonokban jár, mindig úgy érzi, ott a boldogság honol. Két kislányuk volt, négy-öt évesek, az öröm követeiként tipegtek a lakásban. Később kósza pletykák szálltak, úgy mondták, a kántor legyeskedik a menyecske körül, de a falusi öregasszonyok sok mindent beszélnek, nem kell komolyan venni. Mindezt hallomásból tudom, többet nem jártam arra, meg is feledkeztem róluk. Egyszer csak jött a szörnyű hír, hogy a tanító úr éjszaka megölte feleségét, két kislányát, majd felakasztotta magát. Reggel találtak rájuk, a vérrel áztatott szobában. A hírre visszafelé pergett emlékezetem filmje: ebben a szobában üldögéltünk, az asz- szony kávét főzött, férje, Béla, akivel összete- geződtünk, poharakat hozott, bort, többször is lement a tornácról nyíló pincébe. Az emlékezés megfordított idejében ismét ott ültem közöttük, látszólag nem történt semmi, de tudtuk, hogy már bevégeztetett. A két kislány most is a kis kece lányomat énekelte, mintha ez lenne a legfontosabb, csak az volt zavaró ebben a visszaálmodott múltban, hogy az asszony - Lórikának hívták - nem találta a kávéscsészéket, Béla rossz helyen kereste a pincelejárót s üres korsóval állt az ajtó négyszögében. — Mit csináltál, te szerencsétlen? - mondtam neki, de akkor még csak halványan emlékezett a jövőre, keze tétován mutatott felfelé, a lámpára, melynek kampójára kötötte fel magát, de ebben a felborított.időrendben minden lehetséges volt. A képzelet átrendezte a befejezett múltat, de mindnyájan tudtuk, hogy ami történt, jóvátehetetlen. Kis kece lányom, dalolta örök álomba merülve a két kislány, de a hang hamis volt, a ritmust is elvétették. Lórika hirtelen elsápadt, szívéhez kapott és azt mondta, jaj Istenem. Ez is álom volt, emlékről és időről, melyben most már csak én vettem részt. A valóságban rendőrök toporogtak a falusi tanítói lakásban, a fotográfus gépét csattogtatta, minden jegyzőkönyvbe került, s a józan, szabatos mondatok csak tényekről szóltak, nem érzelmekről. Az emberek egy ideig emlegették a véres eseményt, az öregek ma is emlékeznek rá, de az évek múltával elhalványodott minden. A tetemeket elszállították, a házba új lakó költözött, valami örökre befejeződött, tanulságot sem hagyva maga után. Ä szeretet is tud pusztítani. Az inkvizítorok biztosak voltak abban, hogy áldozatuk lelke a máglya füstjével a mennybe száll, s ennek fejében ők is üdvözülnek, de ezzel azért nem kell sietni. Napoleon milliókat áldozott fel a haza nevében, később Hitler is ezt tette, Sztálin is. Nekik már csak magukra volt gondjuk, mindennek az ő dicsőségüket kellett szolgálnia, s az első disszonáns szóra szólították a hóhért. Ez a szerencsétlen falusi tanító sem volt különb. Ha nem neki hódol a világ, akkor pusztuljon el, akár vele együtt. Ennek negyven éve, vagy harminc, közömbös, ilyen időtájt történt. Nyoma sem maradt, az évforduló is csak nekem jutott eszembe, s hiába mondanám neki, mit tettél, te állat? Azóta unokáid lennének, most ők énekelnék a kis kece lányomat, te pedig Lórikához hajolnál és ezt súgnád neki: ne haragudj kedvesem, akkor azt hittem, hogy tetszik neked a kántor. De minden elmerült a vértől mocskos múltban, s még csak tanulsága sincs a szörnyű tettnek. Ha igaz, valahol az üdvösség lakában két kislány énekli a kis kece lányomat, az Úr szomorú mosollyal nézi őket, mögöttük anyjuk áll, Lórika, akit én is ismertem, szívét kés járta át s most is csöpög belőle a vér. Csányi László Puskások és vadászok Izgalmas, különleges szórakozás „A vadászat a vadász számára egyrészt alkalom a szigorú önfegyelem gyakorlására, másrészt eszköz a többi élőlény megismerésére és megértésére. Megtanít gondolkodni, szabadság szere- tetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Olyan etikai értékeket fejleszt ki, amely nélkül a vadászat csupán az ösztönök gyarló megnyilvánulása volna. ’’ Ezek a mondatok Major Tamás szájából hangzanak el, a Hobó Blues Band „Vadászat” című nagylemezén. Farkas Dénes, a 9-es számú Országos Trófea Bíráló Bizottság elnöke is hasonlóan vélekedett, amikor arra kértem, hogy munkájáról beszélgessünk.- Éveken keresztül furcsa misztikusság fonta körül a vadászatokat. Aki bekerült egy vadásztársaságba, kiválasztottnak érezhette magát, hiszen olyan kapcsolatokra tett szert, amit a mindennapokban is kamatoztathatott.- Sajnos az tény, hogy Gemenc világhírű állománya a köznép elől évtizedeken keresztül el volt zárva. Félrevezető módon rezervátumnak nevezték az ország legjobb vadállományú területeit, ahová csak kisvasúttal mehetett be az egyszerű ember, de leszállni nem volt szabad. Amikor meg vadászat volt, a vasút nem közlekedhetett.- Tahát olyan kiváltságokra tettek szert ezek az emberek, mint annak idején a földesurak...- Azzal a különbséggel, hogy a földesurak a saját birtoSokáig nézni is tilos volt kukon vadászgattak és mulattak.- Az Országgyűlés hamarosan megvitatja a vadásztörvényt. Ön szerint nyitottabbá válnak majd a vadász- társaságok, esetleg a saját földre betévedt vadat akár a tulajdonos le is lőheti?- A földtörvénynek, a természetvédelmi, az erdő és a vadászati törvényekkel együtt kell megszületnie, mert egymástól elválaszthatatlan problémákra kell, hogy választ adjanak. Én úgy gondolom, a tulajdonjoghoz kötött vadászati lehetőség nem jelenti a vadászati jogot. Ha ez így lenne, veszélyeztetné a vadállományt. De azt el tudom képzelni, hogy a tulajdonosok a vadásztársaságok bevételeiből részesednének. Az is igaz, hogy még ma is elég zártak a vadásztársaságok, ennek egyik oka, hogy az összeszokott kollektíváknak kialakult vadászati rendje van. Évek munkája során hoztak létre értékes vadállományt, tenyészetet. Igaz az is, hogy ennek ürügyén sokan több vadat lőttek ki, mint ami etikus lett volna. Ézrek állnak kívül és várnak. Egyre többen vannak a bérkilövő társaságokban is, nekik nincs területük, pénzért lövik ki a vadat. Az elképzelések szerint, az új vadászati törvény, új területi felosztást és magasabb bérleti díjat állapít majd meg. A jövőben az vadászik, akinek erre pénze lesz.- Most mennyi a bérleti díj?- Nevetségesen alacsony, évente néhány forint hektáronként. Jelenleg a területbéreket könnyű kigazdálkodni, vadhús eladásából és külföldiek vadásztatásából.- A vadkárokat ki állapítja meg?- Az önkormányzati hivatalok bíznak meg vadkárbecslő szakértőket. Szigorú felmérések és a rendeletben megszabott rend alapján történik a kár felmérése. Ahol jó a vadásztársaság és a termelők kapcsolata, ott erdők mellé nem telepítettek nagyértékü kultúrát, amiben a vadak kárt tehetnek. A gyakorlatban persze több minden előfordulhat, a tsz-elnökök közül sokan tagjai valamelyik vadásztársaságnak, ha nem nyújtják be a számlát, akkor annak is ára van.- Önnek mit jelent a vadászat?- Izgalmas, különleges szórakozást. Erdő zúgást, a vad űzését, nyomok vizsgálatát, az állat becserkészését, a kuvik hangját, a szarvasbőgést - legkevésbé a vad lelövését. A vadászat a legősibb foglalkozás, és a vadászok között is vannak különbségek. A puskások, azok akik irtják a vadat, az úgynevezett vasárnapi vadászok pedig státusz szimbólumként járnak az erdőbe, és vannak a vérbeli vadászok, akik szemében a trófea értéke nem annak méreteiben nyilvánul meg, hanem a vadászat körülményeiben. Ez a fajta vadász néha hetekig jár egy szarvasbika után, vagy egy különleges őzbakért. Tudja, a vadászat akkor fejeződik be, ha a falra tettem a trófeát, hiszen a meglőtt vadat le kell adni, ki kell zsigerelni, el kell szállítani a vadátvevő helyre.- Ön, mint a trófea bíráló bizottság elnöke, milyen szempontok alapján osztályozza a behozott agancsokat?- Súlya, szárhossza, körméretei, ágak száma, azok hosz- szúsága, terpesztése, színe, gyöngyözöttsége, korona formája alapján. A dámszarvas esetében még bonyolultabb az elbírálás és több a szubjektivi- tási lehetőség. Jelenleg a megyében, apró vadban a padlón vagyunk, az élőhelyet, részben a nagyüzemek intenzív növénytermesztés, a gépek, a növényvédőszerek, tönkretették. A nyúl, a fácán, a fogoly állomány erősen megcsappant. A nagyvadakban egyenlőre még jó a populáció. Mauthner Ilona Fotó: Gottvald Károly
