Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)
1991-09-07 / 210. szám
10 ^NÉPÚJSÁG 1991. szeptember 7. 200 éve született a legnagyobb magyar (1.) A Széchényiek A Széchényi-család a 17. században emelkedett az ismeretlenségből az ország vezető főúri famíliái közé. Ez az ívelés az 1592-ben Szécsényben született Széchényi György esztergomi érsek nevéhez fűződik. Széchényi György 1632-ben- lett kanonok. 1643-ban elnyerte a Csanádi, majd néhány éven belül a pécsi, a veszprémi és a győri püspökséget. 1668-tól kalocsai, 1685-től pedig már esztergomi érsek, a magyar katolikus egyház feje. E karrier mögött kiváló egyéni képességein alapuló tudományos, politikai és gazdasági tevékenysége áll. Fontosabb alapításainak még felsorolása is hosszú: ő létesí- tete a győri, a budai, a kőszegi, az esztergomi, az egri és a pécsi jezsuita kollégiumot, a vasvári Domonkos-, az esztergomi ferences, a budai kapucinus, az egri szervita és még több szerzetes- és apácarend kolostorát. Nemesi ifjak részére nevelőintézetet építtetett. Budán papneveldét alapított. A török elleni háborúkban megsebesült katonák javára 337 ezer forintot bocsátott a király rendelkezésére .. ..helyreállíttatta az 1683. évi hadjáratban leégett nagyszombati papneveldét s végrendeletében 180 ezer forintot hagyott a budai és esztergomi vár restaurálására. Közben kinyomatta szentbeszédeit is. Eredményes egyházszervező és bőkező mecénási tevékenysége mellett családjáról sem feledkezett meg. 1678-ban Lőrinc nevű testvérének megszerezte a sárvári uradalmat, s ezzel megvetette a Széché- nyi-família vagyoni alapját. E birtokszerzésének eredményeként települt át a família Nógrád vármegyéből az ország nyugati végére. A Széchényi-vagyont Lőrinc fia, György tovább gyarapította. Katonaként a felszabadító háborúkban tüntette ki magát, közben érsek nagybátyja rátestálta felsővidéki, széplaki és más birtokait. Ezenkívül 1696-ban megszerezte Egervár, Pölöske és Szentgyörgy örökös várkapitányi címét, majd 1697-ben a királytól grófi rangot kapott. A családtagok közül kiemelkedik még Lőrinc harmadik fia, Pál kalocsai érsek- Politikusként fontos szerepet vállalt, amikor 1704-ben I. Lipót felkérte, hogy közvetítse a békeA Nemzeti Múzeum épülete kötést II. Rákóczi Ferenccel. Az érsek, miután feltárta az uralkodó előtt a felkelés indító rugóit, kifejtette, hogy csak az okok megszüntetésével lehet elérni a kurucok fegyverletételét, megkezdte a tárgyalásokat a fejedelemmel, de mint ismeretes, eredményt nem ért el. A két Széchényi főpap politikája a család számára járható útnak bizonyult. Ugyanezt, azaz a magyar nemzeti törekvéseknek az uralkodó iránti hűséggel párosult, bár sokszor ellentmondásokban bővelkedő kompromisszumos politikai irányvezetését vitték a későbbi Széchényiek is. Közülük a legkiemelkedőbb a Fertőszépla- kon 1754-ben született gróf Széchényi Ferenc, kora egyik legműveltebb jeles főura volt. Fiatal korában - többek között - a báni tábla elnöke és a hor- vát bán helyetteseként működött. 1786-ban őt nevezte ki II. József a pécsi kerület királyi biztosává. Amikor azonban az uralkodó nyíltan rátért a németesítésre és a magyar rendi alkotmány megsemmisítésének útjára, lemondott tisztségéről. Felvilágosultságára jellemző, hogy behatóan foglalkozott a kor divatos világnézetével, államelméletével. A feudalizmus felszámolására néhány konkrét javaslatot terjesztett elő az országgyűlési bizottságoknak. 1798-ban főispán és a Duna és Dráva szabályozásának királyi biztosa lett. Modern gondolkodásmódjára vall az is, hogy a magyar jakobinusok legképzettebbje, Hajnóczy József volt a titkára. A századforduló után fokozatosan visszavonult a közélettől, és inkább a tudományoknak s gyűjteményeinek élt. 1802-ben azután önzetlen, igazi hazafias tettre szánta el magát. Az év november 25-én kelt alapítólevelével a magyar nemzetnek ajándékozta 11884 nyomtatványból, 15000 kötet könyvből és 1152 kéziratból álló gyűjteményét, s ezzel megalapította a Magyar Nemzeti Múzeumot.Ezt ksőbb cenki könyvtárából még 6000 rézmetszettel és 9206 kötet könyvvel egészítette ki, de előzőleg - 1800-ban - kinyomatta könyvtárának katalógusát. Érdemeit a magyar országgyűlés az 1807:XXIV. törvénycikkel ismerte el. 1820-ban, még a reformkor kezdete előtt halt meg, „a nemzet jövője felett kétségbeesve, reménytvesztetten”, ahogyan fia, István írta. Dr. Csonkaréti Károly Makay Ida: Hamu, márvány Újabb kötettel gazdagodott a Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó könyveinek sora Makay Ida válogatott verseivel. A sorozatot, amelyben pécsi vonzódásé szerzők művei jelennek meg, támogatja a minisztérium és a MTA-Soros Alapítvány. A versek 1958 és 1990 között születtek, többnyire Vé- ménden, ahol szerzőjük nyugdíjazásáig magyart tanított az általános iskolában. Még leírni is furcsa, hogy egy költő civilben nyugdíjas lehet. Még nagyobb a meglepetés, ha egyvégtében elolvassuk harminckét év válogatott verseit. A szuverén költői személyiséget ugyanis nem látszik befolyásolni az idő. A költő lelke éppoly időtlen, mint a versek könyvben felfűzött gyöngysora. Egy ember gondolatai, érzései, látomásai a létről, egy olyan emberé, aki nőnek született, asszonynnyá lett, s tán éppen ezért van mélyebb köze a végtelen időhöz, amelyben minden zajlik, változik, születik, él és elpusztul, de maga az élet örök és mozdulatlan. „Elindulunk,/ a láthatár szegélye/ megvillantja a hűvös végtelent./Me- redek, boldog villanásokon/fu- tunk bele a habzó végtelenbe/’ - írja egyik korai versében. Akkor mégis, mik azok az értékek, amelyek értelmessé és tartalmassá teszik véges életünket? A dolgok, jelenségek, folyamatok törvényeinek megértése, a szépség, a jóság felismerése a mindennapokban, és a szerelem átélése az, ami kiragyog a szikár, szigorú, gyémántkemény sorok közül. Folytonos a küzdelem a költeményekben a mindent elnyelő mozdulatlanság és némaság, hétköznapi szóval élve a halál ellen, amit minden élő magában hordoz. A Hét kívánság cimű versben sűrűsödik össze mindaz, amit Makay Ida a költői létről gomndol, érez és még mondani szeretne, verseinek remélhetően még hosszú sorában. Egyetlen percet a szökő időből,/ a múló rétből egy vadrózsaágat,/ azúros nyárból egy kék lepkeszárnyat,/ egy lobba- nást a bronzzal égő őszből./ Egyetlen arcot milliárdnyi arcból, egy homlok holdját, fényben fölkelőt,/ őrizhessem, mint foglyát a borostyán, egy vers zengését, még a csönd előtt. Ihárosi Ibolya Babits Mihály családi levelei Nagyon sok levelet írt, nyilván jónéhány kötetet megtöltene. A Babits-levelezésből azonban eddig nem sok jelent meg. Bella György 1959-ben kiadott Babits-Juhász-Kosztolányi levelezése jelezte először, hogy irodalomtörténeti szempontból kivételes értékekről van szó, de azóta csak szórványosan találkoztunk a levelekkel. Gál István Szilasi Vilmossal váltott leveleit adta ki, Téglás János egyebek között Adynéval, Karithyval, Sárközi Györggyel, Keresztúri Dezsővel, a Dienes-házaspárral való levelezése egy részét. A Babits-irodalom most jelentős értékkel gyarapodott, Vadas Ferenc szerkesztésében, Csiszár Mirella és Vendel-Mohay Lajosné gondozásában megjelent Babits családi levelezése. A 127 levél csaknem három évtizedet fog át, Babits betegségekkel szabdalt életének utolsó három évtizedét. Kosztolányi írja valahol, mit nem adna azért, ha csak a kulcslyukon át bepillanthatott volna Arany János szobájába. Ez a levelezés ilyen önfeledt pillantás Babits életébe. Arról tudósítja az otthoniakat, ami kimaradt a versekből, elmondja, mi történt vele, s bár életéből hiányzanak a harsány színek, a romantikus fordulatok, illetve az otthoniaknak nem kell mindenről tudniok, fokozódó izgalommal olvassuk a léveleket. Sok mindenről hallgat, nem szól 1920-as meghurcoltatásáról, még házasságát sem jelenti be, s betegségéről is szemérmesen, inkább mentegetőzve ír, mégis számos új vonással gazdagodik a Babits-kép. Amit megtudunk, az élet kerete: megérkezett a bor, küldik vissza a hordót, az újabban vett darabka földdel 409 öl lett az esztergomi birtok, Ildikó óvodába jár. Aztán egyszerre baljós árnyék vetül a levelekre, bár még senki nem sejti a fenyegetően közeledő tragédiát. „Mihály még fekszik ugyan, de tegnap már félórára felkelhetett” - írja megnyugodva a feleség 1933 január 23-án, de a bajok feltarthatatlanul jönnek, izületi, majd mellhár- tyagyulladás, vesefájdalom, végül 1937 decemberében megtudják, hogy Babitsnak nem asztmája van, „hanem a légcsőben van valami, nagyon megnyugtatnak, hogy ez nem rosszindulatú és műtéttel teljesen elmulasztható”. De ez már a vég kezdete, a többit a Beszélgetőfüzetekből ismerjük. Illyéstől tudjuk, többször meg is írta, hogy Szekszárdtól várta az elismerést, itt akart híres lenni, a család előtt is bizonyítva, hogy mégis csak vitte valamire, akkor is, ha nem a vármegyét szolgálta, mint öccse. A levelezés is ezt mutatja, az óvatos sorokból kiérez- zük a szerény kérkedést is, mert lám, telket vettek Esztergomban, könyvei jelennek meg, új lakásba költöztek, amiről fényképet is küldenek s hívja anyját, látogassa meg őket. Persze sose volt gazdag ember, még csak jómódú sem. Sikeres és fürgébb tollú kortársai, mint Kosztolányi vagy Márai hozzá képest kisebb vagyont kerestek, neki a Baumgarten-díj kurátor- sága biztosított szolid polgári életformát, az esztergomi ház pedig, amit évről-évre bővített, szegényes nyári lak volt, ahova a vizet is fel kellett hordani. Betegsége anyagilag is súlyosan érintette, s a levelekből látjuk, hogy időnként otthonról is kapott némi segítséget. „A pénz a legjobbkor érkezett” - írja 1940 végén, pedig ekkor már megkapta a tekintélyes San Remo díjat. Ez már a vég. 1941 május 27-én azt írja Szekszárdra Török Sophie, hogy hordszéken vitték az esztergomi házba, „folyton sír szegény”, s a levél végén hozzáteszi, „sokat gondol ő Szekszárdra, gyerekkorára, minden szép elmúltra a borzasztó jelenben". Még egy levél megy Szekszárdra, a hírrel, hogy a Siesta szanatóriumba kellett vinni, majd másnap, augusztus 4-én távirat tudatja halálhírét. Feltételezhető, hogy több levél elkallódott, de ami maradt, új vonásokkal gazdagítja Babits-képünket, a Wosinsky Múzeum kiadványa pedig tudományos szempontból is példamutató gondossággal teszi közös kinccsé irodalomtörténészeknek és olvasóknak. Vadas Ferenc bevezető tanulmánya érzékletes képet rajzol arról a világról, amit a levelek tükröznek, Csiszár Mirella és Ven- del-Mohai Lajosné filológiai figyelme jóvoltából pedig a gyűjtemény nélkülözhetetlen minden további Babits-kutatáshoz. Külsőre is nagyon szép könyv, melynek borítóját Farkas Pál áhitatot keltő Babits-portréja díszíti. Csányi László Papus kertje Minden ősszel elsétáltam Papus kertjébe. És rendszerint ott találtam a szőlőben matató öreget, a fára csimpaszkodó kislányt, meg a fa mellett ácsingózó szamarat. Velük sorra le- jattoltam, a szamár ilyenkor megrázta bozontos fejét, a kislány büszkén mutatta mászástudományát, az öreg meg a szőlőterméssel dicsekedett. A kert volt az élete. A gyárból hazatérve idevezetett első útja, itt fújta ki a könyvelés idegfáradalmait, meg a sok őrültséget, melyet a gyári vezetés rákényszerített. Mióta nyugdíjas, reggeltől estig itt téb- lábolt, olykor délutáni álmát is a kertben aludta. A kert közel van az éghez. Meg égi apjához, aki konok parasztgazda volt, míg élt, a kommunista hatalommal hadra kelt a földért. Papus büszke volt karakán apjára, valahányszor róla mesélt, a szeme könnyes lett. Csak akor húzta mosolyra száját, amikor huszár mivoltát szóba hozta. Nyeregbe termett ember az ő apja, talán még az égbe is lóháton kaptatott föl. * No, miután tisztelettudóan le- jattoltam a Csacsival, köszöntöttem Papust is. Komoran végigmért, majd fanyarul elmosolyodott: — Hát ilyen firkász naplopókat is lehet látni errefelé? - kérdezte, hosszasan megnézett, aztán reszkető kézzel kikotort a dús szőlőbokorból egy szép fürtöt, átnyújtotta: — Tessék, fogyaszd, ilyet tán még a nagyapád se kóstolt ha egyáltalán volt szőlő arrafelé, ahonnan téged szalasztottak... Tudtam, a csúfondároskodás nála a szeretet jele. Megbecsülését évtizedekkel korábban kivívtam, amikor kezembe nyomott egy kaszát, hogy lám tudok-e vele mit kezdeni, s amikor a lucernarendek szépen dőltek a kaszasuhintás nyomán, rábólintott: — Ejha, úgy látszik, nemcsak a népbutítás diplomáját osztogatták az egyetemen, hanem apjától is tanult valami emberi tudományt - mondta, és ezek után érdem szerint kijárt a saját bor, meg a saját tisztelet. Papus az évek során gyakran traktált életével, félresikeredett sorsával. Felvidéki parasztfiú volt, diákként nemcsak az ismeretekből, de a búzakévékből is pompás asztagot rakott. Egyik nyáron kedves tanára éppen asztagrakás közben találta az udvaron, elismerően kérdezte: — Fiam, te ehhez is értesz? Papus órákat tudott beszélni diákéveiről, szüleiről, tanárairól. Másféle diákoskodás volt az övé: paraszti munkával és iskolai szorgalommal ékes. Életútján az első gáncsot a háború vetette elé: mint eminens diák ösztöndíjat kapott Dániába, mezőgazdasági stúdiumokra, aztán 1941 -ben, a világháborús hadüzenet miatt, kútba esett a nagy lehetőség. Alighogy kiért Dániába, közölték, vissza kell térnie. Helyette, pár év múlva kijárta az életre szóló iskolát: a szovjet hadifogságot. Mondhattak neki később akármit a szovjet világ dicsőségéről - tudta, amit tudott! Az embertelenség mélységeit itt élte meg ... Ez volt az a beszédtéma, amit szívesen hallgattam: hogyan vágták a fát a tajgában, hogyan szedték össze a krumpli héját éhségük csillapítására, hogyan csepülte a tónál az öreg muzsik. Sztálint, meg az egész kommunizmusát ... És végül, hogyan jöttek haza a fogságból, és mit érzett, amikor estefelé az udvaron meglátta az édesanyját... Itt mindig elakadt a hangja, a szőlősor felé fordult, s testének remegéséről lehetett látni, mit él át. Életének ez a fele, ami a gyermekkorhoz, a szülőkhöz, a testvérekhez, a felvidéki tájhoz kapcsolódott - mesésen emberarcú volt. A háború utáni életében sok keserűséget elraktározott, ezek lassan rákövesed- tek lelkére, megmérgezték öregségét. Utálta a szélsőséges politikát, a szálasistákat épp úgy, mint a rákosistákat. Mindkét híresség ellen volt egy-egy meg nem kísérelt hőstette: — Pesten, a laktanyában 1944 őszén fölsorakoztattak, hogy jön Szálasi, és föl kell esküdnünk rá. No, én odamentem a parancsnokomhoz, és azt mondtam: „Százados úr, adjon nekem egy kézigránátot, én Szálasihoz vágom, ha ide mer jönni!” Pechjére, Szálasi nem ment oda, így Papus szegényebb lett egy hőstettel, a magyar történelem pedig „gazdagabb” egy Szálasival. Ugyanilyen balszerencsés volt a Rákosi-látogatással a hatalmas gyárudvaron. A nagy előkészület megvolt, Papus el- szánása úgyszintén, csak a vezér nem jött meg - hát nem volt kihez odavágni! Mikor ezekről beszélt, mindig fölhergelte magát, a végén már kiabált, sorra szidta a kommunista vezetőket. Hadban állt a kinti világgal, mely elsikkasztotta életét. És a bentivel? ... Azzal sem volt szerencséje. Egyik alkalommal, amikor meglátogattam a kertben, s már túl voltam a jattoláson a kislánynál és a csacsinál, - láttam, hogy a munkából hazaérkezett egyszem fia. Megállt pillanatra az udvaron, s mogorván nézett hátra, a kertben foglalatoskodó apjára, nem köszönt neki, ki sem jött egész délután a kertbe. Ez nagy fájdalma volt az öregnek. Mert évek soán át, nap mint nap megismétlődött a jelenet. Papusnak megadatott az a gyengéje, hogy ősi erővel szerette fiát, miként saját apját-any- ját. A fiú pedig „korszerű” gyerek volt, lenézte az öreget. Papus erről a sérelméről sosem beszélt, a család becsületét nem adta senki szájára. Magában őrizte drámáját. Fagyos családi körben élt, szűkén mérték a szót a házban, senkit nem érdekelt az öreg „hülyesége”, ha netán olykor nekifohászkodott az emlékezésnek. Talán ezért folyt belőle a szó, valahányszor meglátogattam a kertben, végeérhetet- lenül törtek elő belőle régi emlékek, hol nevetett, hol sírt a megindultságtól, apró részletekbe merült, az ember már-már beleszédült a nagy kuszaságba, ahová történetei szerteágaztak ... Volt eset, hogy megléptem, amikor a szóáradatban tulladoztam, ilyenkor a kis unokához oldalaztam, és odasúgtam: Tereld a csacsit papus mellé, tudod, a szamár állati türelemmel képes hallgatni... A kislány vonakodva mondta éles csengő hangon: — Jól van, de ...! — No, mi az a nagy DE? - faggattam. — Az, hogy most nem lehet..., mert éneket tanítok a csacsinak, az első felét már tudja... — Igen? - színleltem a csodálkozást. - Talán az l-n meg az Á-n kívül más hangot is tanult? * Az idén, ősszel ismét beköszöntem Papus kertjébe. Hátulról mentem, a kis patak partjáról kanyarodtam be a szőlősorok közé, csendes, langymeleg őszi nap volt, a fény beragyogta a kerttel szemben magasodó hegyoldalt. A kislány az almafánál csimpaszkodott, a csacsi mellette strázsált... De Papust sehol nem láttam. Furcsálltám, de semmi rosszra nem gondoltam, noha láttam, a kertet fölverte a gaz. Megkérdeztem az unokát: — Hol van Papuskád? Ijedten nézett rám, nem szólt semmit, fölhúzta vállát, s rémült arccal a csacsira lesett. Mintha valami félelmetes titok fedte volna el szeme elől Papuskát. Hirtelen megsejtettem a tragédiát. Ezután a kert hiába várja a gazdát. Lehet, hogy Papus már égi szőlőhegyen koccint öreg apjával, s megpaskolja a hűséges Pejkó nyakát, aki az égi legelőn fölkapja fejét, és felnyerít a régi kedves legény láttán. Balogh Ödön
