Tolnai Népújság, 1991. szeptember (2. évfolyam, 204-229. szám)

1991-09-14 / 216. szám

1991. szeptember 14.

(tolnaié „ , _

NÉPÚJSÁG 5

TOLNATAJ

A kórháziak közül mindenki csak ITO-nak hívja. Sokáig nem értettem ezt sem, mint annyi más rövidítést, diagnózist, titokzatos utasítást. Idővel persze, mint mindenki más, megtanultam. Kamra, pitvar, fibriláció és defibriláció, legalábbis sejtem, mi mire vonatkozik.

Mondok valami romantikusát, az intenzív osztályon folyó küzdelemről, meg a halálról, dr. Gesztesi Tamás osztályvezető főorvosnak, aki türelmesen elmagyarázza, hogy mindez egyáltalán nem így van. Később, amikor este kilenc és 11 között nyugalom van, már amennyire ott ez lehetséges, a jelenlévő két orvos és három nővér is megerősíti. Ők az ilyesmibe nem gondolnak bele, mert ez akadályozná őket a munkában, kibírhatatlan lenne minden beteg és hozzátartozó sorsát átélni.

— Miért felelős az osztályvezető főorvos?

— Azért, hogy rendben menjenek a dolgok, mindenki a helyén legyen, és annyi terhelést kapjon, amennyit biztonsággal el tud viselni. Röviden, a működési feltételekért, beleértve az ott dolgozók képzését, továbbképzését, és a gazdálkodás feltételeinek megteremtését. Iszonyatosan drága az ápolás, körülbelül hatezer forint naponta egy beteg ellátása. Természetesen a gazdálkodást nem egyedül csinálom, van gazdasági helyettes. Felelős vagyok azért is, hogy az anminisztráció rendben meglegyen. Mérgezés, öngyilkosság, esetében speciális igények merülhetnek fel például a biztosító, vagy a rendőrség részéről, az adminisztrációnak olyannak kell lenni, hogy ha vizsgálják, gyértelmű legyen, mi történt.

— Van ehhez megfelelő létszám?

— Nincs, de azért sok mindent tehetünk, most vettünk például diktafont az orvosoknak, arra rámondják ami történik, és utólag lehet legépeltetni. Az intenzív osztályon a nővérnek jobban oda kell figyelnie felvételkor még a leltárra is, mert a beteg teljesen magatehetlen, kiszolgáltatott állapotban van.

— Miért éppen Önöknél létesült a részleg?

— Ennek hosszú története, és perszonális okai is vannak. A világon először 1962-ben az Egyesült Államokban hoztak létre koronária-őr- zőt, 1969-ben már a szekszárdi kórházban is volt, a vezetésével engem bíztak meg, már korábbi érdeklődésem miatt. Az országban az első három között nálunk létesült belgyógyászati osztály mellett ITO. Dr. Szentgáli Gyula, az akkori igazgató az új iránt rendkívül fogékony személyiség volt, ő győzte meg a minisztériumot, s azóta is a kardiológiai osztályokon belül működtetik az őrzőt.

Végtelen monológ

A fibrilációt sikerült leállítani. Teljesen. A szívvel, a keringéssel a vesével, veled együtt. Ez persze így nyilván teljesen szakszerűtlen, hiszen mondták, hogy az ilyesmi, mint mellékhatás előfordulhat, s tudom, hogy ők is mindent megtettek, amit az információk adott szintjén helyesnek láttak, és ami egyáltalán, az orvostudomány mai állása szerint lehetséges. Dehogy, nem gyúnyolódom, komolyan mondom. Igaz, ez máshol volt, nem a szekszárdi kórház l-es számú belgyógyászatán. Ott, az ITO-ban sikerült, legalábbis időlegesen, visszafordítani a természeti folyamatokat, s így átmeneti győzelmet aratni a természet, s a könyörtelenül pergő idő felett.

Nyilván emlékszel, hogy R. doktor imádott magyarázni. Telefonon is mindent részletesen elmesélt. Kedves volt, közvetlen, de valamiféle elegáns tartózkodás jellemezte. Mindenről lehetett vele beszélni, irodalomról, politikáról, újságokról, az orvostudományról és az orvosokról, de sosem mertem volna tőle semmi személyeset kérdezni. Zavarba is jöttem, amikor egyszer már utána találkoztunk a Skálában. A feleségével volt, elegáns ruhájában valahogy fi- atalabbnak tűnt, furcsán színes volt, a kórházi fehérhez, és az én feketémhez képest. Mosolygott, mint mindig és őszintén kiváncsi volt rá, hogy vagyok, de én a „köszönöm, ahhoz képest jól” rémes közhelyén kívül ebben a civil szituációban nem tudtam vele mit kezdeni.

Arról, hogy mi történt, most már senki nem mesélhet semmi érdemit, legfeljebb te mondhatnád el, de hát, mint tudjuk,- mert mi ketten rettentő műveltek vagyunk, hiszen ott az ITO-ban karácsonykor is biztos voltál benne, abban az állapotban is, hogy melyik Shakespeare szonettet üzenem: „a nem ismert tartomány, amelyből nem tér meg utazó.” Szorítom ezt a nyavalyás telefont, s visszatérnek a régi érzések, persze megint várni kell, mert folyton foglalt

Intenzív osztály

az osztály vonala, s míg kapcsolják a főorvost, megint félek, hogy mi fog történni, mit mondanak a vonal másik végén. Már egy utcai beszélgetésben megígérte, hogy semmi akadálya, bemehetek, csinálok, amit akarok, szívesen látnak. Jellemző, hogy amikor szinte leszóllítom az utcán, először azt hiszi orvosi segítségre van szükségem. Úgy látszik számára természetes, hogy bárhol, bármikor zavarhatják egy EKG-val. Óriási bőrönddel ment a kocsijához, éppen egy nemezetközi kardiológiai kongresszusra készült Finnországba. Minden költségét a meghívók fedezték,- meséli később. A jövő hétre meg Szekszárdra szervez kardiológiai tudományos konfernciát.

Amikor a férjem - nem először és nem is utoljára- lekerült az intenzív osztályra, majdnem beengedett. Számomra az a pillanat volt az igazi pánik, amíg megláttam a szemében az ingadozást: olyan nagy baj van, hadd lássa utoljára. Aztán győzött az orvos, ártana a betegnek minden megrázkódtatás. Nem tud semmi biztosat mondani, telefonáljak egy óra múlva. Aztán már három órát lehetett várni, majd egy laboreredmény miatt azt kérte, igen így, kérte, hogy négy óra után érdeklődjek, megmondják az eredményt. Ő mondta meg, nem ment haza, amíg meg nem érkezett. Addigra már lehetett közölni, hogy a közvetlen életveszély elhárult. Lehet, hogy nemcsak a betegnek, a hozzátartozónak van szüksége az orvosra, arra a bizalomra, ami nélkül nincs gyógyulás, hanem az orvosnak is szüksége van valakire, például egy hozzátartozóra, akivel beszélhet az esetről, aki meghallgatja?

Lehet, hogy egyszerűen csak szükségünk van egymásra, nekünk embereknek? De, akkor miért csak válsághelyzetben vagyunk hajlandóak elismerni, és e szerint viselkedni?

Csendes hétköznap este

Nincs ott a főorvos, amikor bemegyek az osztályra, az intenzíven dr.Zsigmond Árpád ügyel, az ambulancián dr. Sudár Zsolt, a délutános nővérek az ITO-ban Bross Gáborné, és Feil Jusztina. Ritka pillanat, mert alig fordul elő, hogy ketten lennének. Most éppen nagy szükség van rá, mert sokan vannak. Nehéz írni arról kik és miért, mert a magatehetelen beteg személyiségi jogai még fontosabbak, mint az egészségesé. Tőlük engedélyt kérni, bár van, aki tudatánál van, mégsem lenne etikus.

Éppen nem ér rá senki, mert nemrég hoztak egy beteget, akit infartus fenyeget, nem először. Lehet vele beszélni arról, hogy mit érez, mikor, mitől van jobban. A gép és a nővér folyamatosan figyeli a szívritmust - ha jól értem ami történik - és a vérnyomást.Többször csinálnak EKG-t, mindenféléket tesznek az infúzióba, majd injekcióba.

A két nővér aztán a többi beteget is ellátja. Nehéz leírni humánusan, és ízlésesen, hogy az egyiket tisztába kell tenni, nem először és nem utoljára. Pillanatok alatt megcsinálja a nővér, diszkréten és szakszerűen. Később, ki nyersebben, ki diszkétebben megfogalmazza, hogy már eddig is többet szenvedett az illető, mint amennyi még elviselhető. Kint másik osztályokon is megfigyeltem már, hogy a szakképzett nővérek számára - és itt aztán igazán azok vannak - semmiféle gondot nem okoz az efféle munka. Sajnos módom volt megfigyelni nem egy kórház nem egy osztályán, hogy a sagédá- polónők szinte kivárják, amíg a szekképzett is észreveszi a helyzetet és inkább megcsinálja maga, de nem szól másnak. Ha el lehetne mondani mi minden baja van a magatehetetlen betegnek, érthető lenne az álláspont, hogy ez már nem nevezhető valóságos életnek. Az orvosokkal az euthanáziáról hivatalosan még beszélni sem lehet, barátilag és magánbeszélgetésben sem mondanak mást, mint amit az orvosi eskü tartalmaz, és amiért e nélkül is ezt a hivatást választották. Segíteni, mindig mindenkin. Nem ártani a gyógyítás folyamatában, hiszen az orvosságok veszélyes mérgek, más orvosi eljárásoknál figyelembe kell venni annak kockázatát, illetve a kisebb rossz megoldását választani.

Egy másik beteg nincs magánál, nem is érti hol van, ezért meg-meg újuló intenzitással kiabálja a „gyerekeknek”, hogy ne hülyéskedjenek, és engedjék végre el. Az élmény valóságtartalma annyi, hogy valóban le van kötözve a keze, mert téptek itt már ki infúziótól kanülön át, lélegeztető gépet, mindent. Hat után elcsendesedik minden, a két nővér vacsorázni készül, de panaszkodni kezd az infakrtusgyanús beteg - korábban átélt már egy kisebbet,- hogy megint fájdalmai vannak. Hívják az orvost, de közben már készítik a gépeket, ezúttal rákapcsolják az újraélesztő masinát is. Közel éjfélig, amíg ott voltam, nem történt váratlan esemény, az orvosságok megtették hatásukat, a nővérek rutinszerűen, pontosan látják el feladatukat.

Kint az előtérben mindenkinek megvan a maga helye. Éjszaka mindig egy nővér van az osztályon és egy itt bent. Ők azok, akik nem áthatnak, s hogy kibírják az éjjel kettő után menetrendszerint jelentkező álmossághullámot, beszélgetnek. A székek úgy vannak elhelyezve, hogy az osztályos ápolónő végiglásson a folyosón és minden mozgást észleljen, az ITO-s nővér pedig észlelje a képernyő kijelzését, ami tájékoztat a beteg állapotáról. Reggel megtudom, hogy később sem történt semmi rémség. Csendes, nyugodt ügyelet volt már hat után. Az ambulanciára sem hoztak be később senkit. Figyelek, aztán beszélgetünk, nagyjából tudom már mi micsoda, illetve mire jó, és észre sem veszem, hogy hol vagyok, minden egyszerűnek, természetesnek tűnik, nem sűrűsödnek össze az emlékek, és elmarad a szokásos érzés, ami talán arra hasonlít legjobban, mint amikor valakit gyomorszájon vágnak.

Azt viszont nem tudhatod, mi történt kívül. Nemrég megjelent egy, sőt több könyv is a halál utáni „életről”, s több tekintetben ugyanazt mesélik amit tőled hallottam. Tudod, azt a furcsa élményt, amikor leállt a szived, mentél a folyosón, beszéltél is valakivel,- kár, hogy nem tudom ki az - minden színes volt és kellemes, de közben mindezt kívülről, sőt felülről nézve is láttad. Végül is elmondtad J. doktornak? Ha van két ember között különbség, akkor R. és J. ég és föld. J. impulzív típus, kiabál, ha ez jut eszébe, nem tiszteli a tabukat, sőt valószínűleg nem is hisz a létezésükben, nem érdeklik a konvenciók, és nem hajlandó úgy viselkedni, ahogyan azt a közvélemény egy orvosnak előírja. Ázért neki is megvannak a kis szertartásai, rituáléi, úgy tűnik az orvosok néha ebbe kapaszkodnak, hogy nagyobb legyen a betegek, s nyilván a saját biztonságérzetük is. J. kimondja amit gondol, bár nem mindig lehet tudni, hogy éppen humorát csillogtatja, érzelmeit leplezi vagy életveszélyesen komoly dolgoról van szó. Azt hiszem ő az aki a nyers modorral vezeti le a feszültséget.Nem kedves, és nem fogalmaz tapintatosan, de a szemén látszik, hogy mindent ért, érez, és figyel rád, ha beszélsz hozzá.

Képzeld, amióta állítólag rendszerváltás van, vagy nincs - ezt most nem lehet tudni, mert hol az ellenzék, hol meg a kormánykoalició pártjainak jeles és jeltelen képviselői mondják felváltva hol egyiket, hol meg a másikat - ő is politizál. Jó sokat vitatkoztatok, s semmiben nem értettetek egyet. Gondolhatod, hogy mi most nem ugyanannak a pártnak drukkolunk, de szinte minden részletkérdésben egyetértünk. Azt hiszem ő az, akire rábíznám a gyerekünk életét.

Később megkérdeztem tőle, hogy miért használt előtted is ilyan szófordulatokat, hogy a „túlélés egyetlen esélye”? Azt válaszolta, azért, mert a szívbetegségekkel nem lehet hülyéskedni. R., aki közben osztályvezető főorvos lett máshol, mindig az optimista változatot adta elő, persze feltételes módban. Miért áltatja a betegeket, kéreztem tőle megszokott tapintatommal, mire ő: azért, mert nem lehet féléimben élni.

Orvos és nővér

A főorvossal sokmindenről beszélgettünk, újra rákérdezek arra, hogy miként lehet elviselni a mindennapos találkozást a halállal, és persze azt, ha ráadásul győz is. Azt mondja, amit a többiek is, hogy az esztergályost sem azavarja, ha búg a gép, ez a helyzet hozzá tartozik a munkájukhoz. Az intenzív osztályon rövid ideig tartó nagy terhelés van, ami aztán gyorsan le is cseng. Szerinte egy sebésznek a műtőben sokkal rosszabb.

— Hogyan lehet ennyire gyorsan dönteni?

— Azért mindennek algoritmusa van. A sok jó műszer adataiból levonható következtetések segítenek. Bizonyos idő, szakmai gyakorlat után tapasztalati tartalmak is elraktározódnak az ember agyában.

— Azt mondja, hogy ösztönösen dönt az orvos, mielőtt végiggondolná mit tegyen?

— Ez azért túl veszélyes lenne. Munkánknak az a lényege, hogy el kell hárítani az akut életveszélyt, ez teljesen egyirányú, mert biztosítani kell az oxigén felvételét, a szív működését, gondoskodni kell róla, hogy a nyelv ne essen hátra, ne fulladjon meg a beteg, és a többi. Ha behoznak egy eszméletlen embert, elkezdődik a munka, közben a nővérek csinálják a labort, az EKG-t.Jönnek az információk. Célszerű, ha valaki kívül marad a folyamaton, s már közben gondolkodik azon, hogyan tovább, aztán beszáll újra. Ezt természetesen nem gondoljuk így végig, nem arról van szó, hogy gyerekek, most már letelt három perc, ismét én parancsolok, mert én vagyok a muzsikus. Egy összeszokott gárdánál ez magától megy flottul.

— Mekkora a nővérek szerepe?

— Óriási szerepük van, sokkal nagyobb, mint a kintieknek, annak sokszorosa, pedig ott is fontos a munkájuk. Néha pedig még az orvosénál is nagyobb. Képzelje el, valakinek megáll a szive, az orvos alszik az ügyeletes szobában, közvetlenül csengővel riasztható ugyan, mégis idő kell ahhoz, hogy felhúzza a nadrágját, ingét. Már előfordult az is, hogy egy kolléga, megfeledkezvén magáról, ing nélkül rohant az intenzív osztályra. Amíg ez megtörténik, addig eltelt hatvan másodperc, tehát a három perc egyhar- mada. Ezt az időt a nővérnek hasznosan át kell hidalnia, a tájékozódással elmegy még a második perc is, ha jó információt kap a nővértől az orvos, és közben az már csinálja is amit kell, akkor ez már a siker záloga. A mi nővéreink igazán válogatott, jól képzett társaság, akik tudják is, hogy a szerepük mennyire fontos, éppen ezért velük bizonyos mértékben másként is kell bánni, mint a nyitott osztályok nővéreivel.

Ihárosi Ibolya