Tolnai Népújság, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)
1991-08-10 / 187. szám
10 iMÉPÚJSÁG 1991. augusztus 10. Papp András: Az igazság Az igazság úgy állt a Budai Nagy Antal és a Honti utca sarkán, mint egy közlekedési jelzőtábla, amely arra hivatott és rendeltetett, hogy észrevegyék a közlekedők; gyalogosok és autósok, kicsik és nagyok egyaránt. Sokan voltak, akik fölfigyeltek a mereven álldogálló, néha erre-arra tipegő-topogó Freudenfeld Rudolfra, de nem láttak benne se jelzőtáblát, se igazságot, csak végnélküli várakozást. Az igazság - ki gondolná? - deviáns alkat volt. Csak állt naphosszat, és sehogyan sem illett bele a mozgó világba. Különös helytállását a társadalom nehezen tolerálta. De nem azért, mert magáért való kiállása eltért a megszokott viselkedési normáktól, amit a Százhúsz Százalékos Norma (SZSZN) valamilyen rejtett védekező reflex által elvtelenül utasított el, hanem egyszerűen azért: mert az igazság büdös volt! Büdös, mint egy döglött tojás. Teljesen, mondjuk, úgy kilencvenkilenc százalékosan, amely botrányosan túllépte a légszennyezés SZSZN által meghatározott maximális értékét. Ezért ha tehették, elkerülték ezt a csomópontot, ami nem volt könnyű feladat, mert a kereszteződés közvetlen közelében állt meg a hatos busz. így, a kellemetlenségeket kikerülve, inkább átmentek az út túloldalára, vagy befogták az orrukat, és elfordították a fejüket. Az igazság a hatosokra úgy tekintett, mintha valamelyiken maga Jézus Krisztus utazna, merthogy egészen biztos abban: a Megváltó erre jár dolgozni. Minden le- és fölszálló utast megfigyelt, de a munkától és az embertelen százalékoktól profiljukat vesztett arcokon csupán a köznapi krisztusok jellegzetesen jelentéktelen karakterét, a személytelen sorozatszerűséget vélt fölfedezni. Freudenfeld Rudolf időtlenül állt, és büdösödött a Budai Nagy Antal és a Honti utca sarkán. Már nem reménykedett abban, hogy leszáll hozzá Krisztus, inkább az intését várja, mely kimozdítaná őt oszlopos magányából és időtlenségéből. És akkor ő fölszállna a buszra, leülne az ablakon éppen kifelé tekintő Jézus mellé. Elmondaná a legfrissebb híreit, gondosan fölsorolná azoknak az országoknak, városoknak és falvaknak a nevét, ahol égnek a magtárak, és gyilkolják a lakosságot, ahonnan elhordanak minden értéket a horthysta, fasiszta, kommunista pribékek. Jézus, e borzalmak hallatán, jó indiánként, arcizmát sem rándítaná, és válasz helyett átnyújtaná azt a kombinált bérletet, amit névreszólóan személyesen az Úristen állított ki az igazság részére, aki különben nem létezhetne az út és az élet nélkül. S ha jönne az ellenőr, ő ezt a bérletet mutatná föl, mint utazásra jogosító leghitelesebb igazolást, de a szigorú ellenőrnek ez kevés volna: őt ilyen átlátszó trükkel nem lehet átvágni, mondaná javíthatatlan ateista hangon, karján a hanyagul fölhúzott, sárga cérnával hímzett piros szalaggal, és meg akarná őket büntetni, mint az szokás a lefülelt potyázok és csövezők esetében. A rendőrségen már a második mondat után belefáradnának az ártatlanságuk és a pénztelenségük bizonyításába. Végszóként a kapitány, sajnálkozva, de a közvélemény nyomására hivatkozva, azt közölné velük: ha nem tudnak fizetni, akkor le kell ülniük a bírság összegét. Azonban az igazság esetében eltekintenek a büntetéstől, mondván, annyira büdös, hogy az igazságszolgáltatást érné azzal büntetés, ha fogva tartanák. A kapitány hallomásból más ismerte az igazságot, és tudta róla, hogy magában hordozza a borzok, a rókák és a görények szagkon- centrátumát, amitől tavasszal még a fű is belesárgult a földbe a Budai Nagy Antal és a Honti utca kereszteződésénél. Jézust ellenben elítélnék, és jobb híján másodszor is majdnem keresztre feszítenék. Az igazság pedig visszamenne a sarokra állni, rossz nyelvek szerint azért, mert el akarja adni magát, de senkinek sem kell, mindenkit elriaszt lehetetlen testszagával. Az igazság senkivel sem törődne, az idők végezetéig kiállna az igazságért, no nem magáért, hanem Krisztus jogtalan elfogása ellen emelne szót. Nem látná azt a rendeltetésszerűséget, aminek következtében éppen az igazságtalanság az igazság: „mert Isten bolondsága böl- csebb az emberekénél...” Ezt a kiállást az emberek készséggel el is fogadnák, ha nem volna annyira olyan, amilyen. Mi tudjuk, milyen, amiről egyébként az igazságnak nincs tudomása, s ha lenne, talán még megfürödne - természetesen az igazság kedvéért. S amíg ő áll és büdösödik, addig az emberek havi bérletet váltanak a kijelölt pénztáraknál, és minden reggel dolgozni mennek, nem törődve -azzal, hogy már nemcsak az arcuk profilját veszítették el, de húsukról a bőrt is, csontukról a húst is, és végül elveszítik a csontjaikat is, mint ahogyan elveszítették valamikor az úton az utat, az igazságbna az igazságot, és az életben az életet. Utassy József: Falum fölött, Körben az ablakok Harmonikaszó az ég ormán, nyílnak oltári-szentség-nagy hold áll. pillants be hozzájuk, csillag: Este van, csillagos, Kapom fáradtan ölelik tücskös, a harmonikámat, egymást--------, d ereng a házfal, kiülök alá, nehogy az álmukat ezüstös. hogy játsszak. megbántsd. Sas Erzsébet: Tamás, Jutka és a temető Milyen érdekes, gondolja Jutka a ravatalozóhoz közeledve, ha hideg van a temetőt mindig melegebbnek érzem, most, hogy odakint tombol a nyár, itt hűvös van. Ez azonban nem sokáig tartott. A ravatalozónál sehol egy fa, a tűző napon gyülekeznek a gyászolók. Jutka körülnéz, szinte senkit sem ismer. A kiállításokról egy-két ismerős arc és a barátok, akik Jutkát is magukkal hozták. Hiába, messze vannak, az ország másik végében van Tamásék családi sírboltja. Bent a ravatalnál is állnak már, biztos a testvérei, az előbb valaki mondta, hogy az édesanyja nem jöhetett el, mert nagyon beteg. Az élet sokszor eljátszott gyűlöletes pillanata. Az idős, beteg szülő túléli gyermekét. Tamás is beteg volt - szól Jutka magára, és mindjárt cáfolja is -, de nem annyira, és fiatal volt. Több hete tart ez a borzasztó állapot. Tamást hamvasztották, meg a klinika is kikérte, ahol évekig ápolták, meg a családnak is közbejött valami, így aztán a temetés bizony nagyon elhúzódott. Valahol olvasta, hogy az élők csak akkor nyugszanak meg, ha a halott a föld alatt van. Milyen szörnyű mondás, mégis most várta tőle a megnyugvást. Nagyon megrázta Tamás halála. Húsvét előtt pénteken járt nála, arról beszélgettek, hogy Tamás eljöjjön-e az ünnepekre, aztán megegyeztek, hogy majd inkább május 1-jén, elhozza a fiát is, hadd találkozzanak Jutkával. Sokat mesélt a fiáról, és Jutka tudta, a fiú is tud őróla. Megpróbált behúzódni kicsit az árnyékba, még van egy kis idő. Egy magas, idősebb férfi jött oda hozzá, beszélt egypár mondatot a temetésről, aztán már amikor elment, jött rá Jutka, hogy Tamás bátyja volt. Nem tudta levenni a szemét a ravatalra helyezett urnáról, amely egy fehér kendővel volt letakarva. Egyre ismételgette magában, hogy nem, az már nem Tamás, csak por van benne, Tamás itt van a szívében, a többiekében, akik szerették, és a képeiben. Ne gondolj rám, ha velem vagy, ez az egy mondat lüktetett az agyában. Előre tudta, hogy nem fog sirni. Sosem sirt, amikor igazán fájt valami. így volt ez egész életében, miért lenne most másképpen. Ő már elsiratta Tamást aznap éjszaka, mikor megtudta, hogy meghalt. A húsvét utáni első munkanapon hívták fel Tamás barátai, hogy az ünnepek alatt nem volt-e nála, mert eltűnt. Abban a pillanatban rossz érzése támadt. Aztán nemsokára újra hívták, hogy megtalálták Tamást a lakásában, halva. Szörnyű volt. Napokig nem akarta elhinni, aztán kétségbeesve faggatta magát, hogy nem hibás-e. Dehát Tamás döntött úgy, hogy nem jön hozzá hús- vétkor. Aztán megjött a boncolási eredmény. Ha azonnal orvoshoz viszik, akkor sem lehetett volna megmenteni. A temetésig szinte önkívületben élt. Többet gondolt Tamásra, mint életében. Akkor ha jött, ha telefonon beszélt vele, mindig örült, de ha nem volt vele, nemigen gondolt rá. Most állandóan nála jártak a gondolatai. Ezerszer, tízezerszer feltette a kérdést. Miért? Egész fiatal pap érkezik, hogy elvégezze a végtisztességet. A ravatal eyik oldalán a család, Tamás bátyja, nővére házastársaikkal. Ott áll a fia, sápadt, megrettent szemében értetlenség. Hétéves, vajon mi marad meg Tamásból az emlékezetében. Jutka legszívesebben magához szorítaná. Késő, suttogja maga elé. Tamás barátai karonfogják és a ravatal másik oldalára vezetik. Igen, így van ez jól, hisz Tamás legjobb barátai közé tartozom, gondolja Jutka. A fiatal pap az elmúlásról beszél, Jutka szeme előtt élesen kirajzolódtak Tamás vonásai, ahogy a temetőben sétálgatva írás közben (Kortársunk, Balassi Menyhárt) Bálint nevetve mondja, hogy az ő lányát ugyan nem rabolják el, mert nem félmilliót, de félezer forint válságdíjat sem tudna kifizetni. Bezzeg! - mert ellenpélda van aztán bőven. Mindenki tud rejtelmes milliókról, melyek titokzatos utakon vándorolnak bizonyos helyekre, a jól értesültek neveket is mondanak, ez ennyit keres, amaz annyit, azt is, rebesgetik, ki után érdeklődött a rendőrség. Újgazdagok nyüzsögnek körülöttünk, néha szemérmetlen kérkedéssel, máskor elvegyülve a toprongyosok tömegében, akik egyre többen vannak, tehát nem tűnnek fel senkinek. A tízparancsolatból az utolsóval volt legkevesebb bajom, soha nem kívántam felebarátom feleségét, szolgáját, szolgálólányát, ökrét, szamarát, így méla közönnyel hallgatom az alkalmi társaság zúgolódását. Valaki meg is jegyzi: te még csak felháborodni sem tudsz! Éppenséggel tudok, de korán megtanultam, hogy mindig vannak hűtlen barátok, kíméletlen törtetők, volt idő, amikor az egyházi rangot is adták-vették, ezt hívták simóniának, a történelem arról is tud, hogy jónéhány pápa a tiaráért is fizetett. Az emberiség már régen kipróbálta a hitványság minden formáját, mi lehet még alkalmas a megbotránkozásra? — Például Bengáli! - mondja egy komoly úr szigorúan: nevét, elkerülendő a sértődéseket, Krudytól kölcsönöztem. A boltban, ahol vásárolni szoktam, a kedves pénztárosnőnek aranykereszt függ a nyakában. Nem hivalkodóan nagy, de blúzán kívül hordja, így egyszerre ékszer és a hitvallás jele. Megkérdezem, ha nem neheztel érte, divatból hordja-e vagy valóban hívő? Hívő vagyok - mondja a bájos kisasszony olyan átszellemült mosoílyal, hogy beállhatna angyalnak Raffa- ello valamelyik képébe. — Bezzeg Bengáli! - mereng az alkalmi társaság, s valaki meg is jegyzi: - Mégis csak nevetnem kellett, amikor a húsvéti körmenetben láttam. Van bennem humorérzék, s amikor legközelebb találkoztunk, így szóltam hozzá, Bengáli elvtárs, hát te, aki... Ő azonban azt mondta, s közben az égre nézett: Sau- lusból Paulus lett. Jó, jó, csak ez így nagyon egyszerű, ráadásul nem is igaz. Az Apostolok cselekedetei egészen másként mondja el a történetet. Saulus a fényözönben hangot hallott, s midőn felkelt a földről, „három napig nem látott és nem evett és nem ivott”. Ezután egy Ananiás nevű tanítvány az Úr parancsára elment az Egyenes utcába, Judás házába, hogy megkeressen egy Saulus nevű tarziszi embert. Saulus megtérése egy folyamat eredménye, valami hasonló történt a bolsevizmusból kiábrándult Gide-del, Koestlerrel, Nagy Imrével: úgy látszik, az Isten az idővel is számol. De tegyük azért hozzá, hogy Saulust nem várta zsíros állás, gazdag stallum. — Bezzeg Bengáli! - kuncog a társaság, most már bortól is fűtve, bár kérdés, hogy az ő esetében Isten áldásáról vagy inkább türelméről van-e szó. Nem tisztem firtatni, további történelmi példák helyett inkább arra gondolok, hogy a köpönyegforgató Bengáliból az eredetiség is hiányzik. Pimasz önteltségében Szent Pál mellé képzeli magát, holott Balassi Menyhárt mellett a helye, akinek áruitatását a tanulság kedvéért ismeretlen szerző állította színpadra, s könyvben is kiadta. A történet hiteles, szereplői azonosíthatók, a könyv pedig 1569-ben jelent meg, Abrudbányán. Balassi Menyhárt 1511-1568 között élt, gazdag földesúr volt, de minden kevés vala néki, mert mint maga mondja, „ha az Szamos mind arannyal folna is, mégsem volna elég énnekem”. A szerzésvágy nagy rima, csábításának nehéz ellenállni. De lássuk Menyhárt úr történetét, természetesen csak nagy vonalakban, a részletekre nincs terünk. Menyhárt felbujtására bátyja, Imre, aki ebben az időben, pontosan 1539-ben, erdélyi vajda volt, összeesküvést szőtt János király ellen, miközben ő a jobb üzlet reményében, Ferdinánd királyhoz pártolt, ez azonban megtudva rémtetteit, valóságos hadjáratot indított a hitszegő ellen, elfoglalta várait is. Menyhárt úr Erdélybe menekült, s hol Izabella királyné, hol Fráter György előtt hódolt. De gondolt egyet, s több hasznot remélve, bűnbánóan visszakéretőzött Ferdinándhoz, aki fátylat borított a múltra, de Menyhárt újfent Izabellának esküdött hűséget, ám ez nem zavarta abban, hogy részese legyen annak az összeesküvésnek, amely Izabellát és fiát akarta meggyilkolni, de megint gondolt egyet, s feladta az összeesküvést, amiért Nagybánya lön jutalma. Nem folytatom, bár Balassi Menyhárt hiteha- gyásainak csak halála vetett véget. Hozzá képest Bengáli silány kezdő, gyarló ripacs. Az más kérdés, hogy vészes időkben valamiképp mindenki élni, sőt, túlélni akar, csák hogyan? Árulással, hitehagyással, mindig a koncot lesve, vagy okos tisztességgel, amire egyszer Illyés Gyula így intett: Nemcsak hősök, túlélők is kellenek. Itt hangzott el Szekszárdon, a régi Kispipa nevű kocsma ajtajában, ahova éjfél tájban betértünk még egy feketére. Ismétlem, Balassi Menyhárthoz képest Bengáli gyatra kezdő, nevetséges pancser, piaci tolvaj, aki hősnek adja ki magát, pedig erre aztán végképp semmi joga. Ő az, aki mindig helyezkedik, ha kell, közönséges hecckáplánnak nevezi Mindszentyt - tudom, mert hallottam -, de azért a temetésén ott tolongott Esztergomban. A képmutatásnak, hazudozásnak nagy hagyománya van, ami"nem jelenti azt, hogy időnként nem kell korrigálnunk saját magunkat; Szent Pál is ezt tette, isteni sugallatra. A világirodalomban előkelő hely illeti meg a konverti- tákat, legyen szó Szent Ágostonról, Claudelről, Koestlerről, Orwellről. De vannak, hogy úgy mondjam, hivatásos képmutatók is. Ezek Dante poklában a nyolcadik kör hatodik bugyrában kínlódnak aranyban fénylő ólomcsuhában, s ez a cappa di pi- ombo adorata az örökkévalóságig égeti testüket. Ők azok, akik „pénzért a nem-bői igen-t csinálnak”, mondja a száműzött költő, de arról már nincs szava, hogy mit hordanak azok, akik elfogadják a képmutatást, esetleg biztatnak is rá. Csányi László Lippai Tamás rajza. A hagyatékából rendezett emlékkiállítás Szekszárdon, a Babits Mihály Művelődési Központban látható. beszélgettek. Valami marko- lássza a szívét, bár tudna sírni, dehát úgysem sikerül. Gyötri | magát, pedig tudja, Tamáson már semmivel sem segíthet. Mégis. Ha talán igazán szeretni tudta volna, minden másképpen alakul. Mindig vele lett volna, észreveszi a fenyegető jeleket. Valakiért mindig feláldozzuk magunkat, miért nem azért, aki megérdemli, mélyíti el magában még jobban az önvádat. Mindenki sír körülötte, még a férfiaknak is könnyes a szemük. Az urnát a rengeteg koszorúval kocsira rakják, és elindul a menet, hogy utolsó útjára kísérje Szegedi Tamást. A barátok felemlegetik erényeit, idézik mondásait. Sok jó barátja volt, gondolja Jutka jólesően. Jó lett volna előbb megismerni őket, jó lett volna közéjük tartozni. Tamás sokszor hívta, hogy jöjjön el hozzá, bemutatja a barátait, a közös bulikra is hívta. Talán azután, hogy megállapodtak hallgatólagosan, hogy barátok maradnak, el is ment volna. De azután jött a tragédia. Jutka végeláthatatlannak érezte ezt az utat. Úgy érezte, ereje vége felé jár. Egyre csak azt hajtogatja magában, hogy Tamáskám, bocsáss meg, hogy nem tudtalak szerelemmel szeretni. Tudom, hogy megérdemelted volna. Sőt, Te voltál az egyetlen, aki igazán megérdemelte volna. Hidd el, én próbáltam azt a másikat elfelejteni, én akartalak szeretni, de nem sikerült. Gondolatai ide-oda csapongtak. Eszébe jut, hogy Tamás egyszer hívta egy háromnapos külföldi útra. Fogalma sincs, miért nem ment el. Soha nem ment el Tamás lakására sem, pedig ezerszer hívta, hogy jöjjön, válasszon a képei, a rajzai közül. Valami tudat alatt működött benne, hogy csak nem csalódást, fájdalmat okozni Tamásnak, nem elültetni benne a reményt, mert ha valaki, Jutka igazán tudta, hogy annál fájdalmasabb, őrjítőbb dolog nincs a viálgon. Meg akartam védeni magam ellen, gondolta megborzadva Jutka. A menet a sírbolthoz ért. Jutka pont rálátott a nyílásra, ahová betették Tamás urnáját. Legszívesebben odarohant volna most megsimogatni, megmondani neki, hogy sosem fogja elfelejteni, de csak állt, mert tudta, az embereket megbotránkoztatná, és egyébként is késő. Onnan eszmélt fel, hogy vége a temetésnek, hogy az egyik barát belékarolt és lassan elindultak a kijárat felé. Valaki nevén szólította, hátulról átkarolta és zokogva csókolgatni kezdte. Jutka alig értette, mit mond. Tamás nővére volt. — Köszönöm, hogy megszépítetted az öcsém utolsó hónapjait, köszönöm, hogy szeretted. Édesanyánk mindenképpen szeretne megismerni, szeretné tudni, ki az, akit az ő Tamás fia olyan rajongva szeretett. Jutka döbbenten állt. Szóval Tamás odahaza a családban nem barátként emlegette őt. A zokogással küszködő nővérnek csak egyetlen szót tudott válaszolni. Késő. Odahaza elővette Tamás leveleit, nála rajzolt képeit, leült velük, nézte, de nem látta őket. Szívében és agyában mind hangosabban és kegyetlenebből dörömbölt ez a szó: Késő!
