Tolnai Népújság, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)

1991-08-10 / 187. szám

1991. augusztus 10. PÚJSÁG 11 „Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk" (Arany János) Megigézett igék Vissza a szívemet, Leslie! A Kossuth Rádió április 16-án közvetítette azt az esti mesét, amelyben a következő mondat hangzott el: „Megenge­dem ezután, hogy dolgod vé­geztével gyárts másikat”. Mivel a kiemelt szó arra vonatkozott, hogy egy kislány bábut készít­het, sebtiben utána néztem a gyárt szó jelentésének, s ott megtalálhattam az eredeti, de ma már régies készít, csinál tar­talmat. A szótárban - amely jö­vőre lesz 125 éves - még csak harmadik, különleges jelentés­ként szerepelt a ma általános: „nem kézzel, hanem gyárilag, gépekkel készíti az iparcikke­ket”. A mai fülnek furcsa formá­ról tehát beigazolódott, hogy dédapáinknak még így volt álta­lános, de időközben az ige je­lentésváltozáson ment át. Nem mindegyik igénk mond­hatja magát ilyen szerencsés­nek, mert jelentésébe, alakjába oktalanul avatkoznak be. A TV 1 adásában április 20-án azt ta­lálták mondani a híradóban: „Régen a rendőrség gyártatta a rendszámtáblát, amit így nyil­ván is tudott tartani". Az, hogy az amit használata itt nem egé­szen stílusos, szinte már szót sem érdemel. A nyilvántart szó­val azonban nagyobb a baj, ez ugyanis csupán eredetében áll a nyilván és a tart részből, való­jában már egyetlen szó. A nyil­ván nem igekötő, csak úgy vi­selkedik, azzal a különbséggel, hogy közé és a tart szó közé más nem kerülhet. S ahogy nem mondjuk ezt őriz ellen, a fenti formát sem használhatjuk nyelvünk sérelme nélkül, szel­leme ellenére. Máskor a külföldi nyelvhasz­nálat hatására igéznek meg, varázsolnak el egy igét. A Kos­suthon egy Ausztriában dol­gozó magyartanárnő mondotta: „célomban áll a wienerneustadti kórházba átjönni”. A Wienerne­ustadt helyett Mátyás király óta megértjük a Bécsújhelyt is, de ez még nem igazi vétség. A jú­nius 7-én elhangzott szöveg idegen vonzata a legszembetű­nőbb: nálunk nem céljában, csupán szándékában áll valaki­nek valami, ami - egyúttal ez is lehetséges - módjában is áll. Célul lehet kitűzni valamit, újabban beszélnek célzott te­vékenységről, ami helyett cél­szerűbb lenne céltudatosságról szólni, de mindez már messze visz a céltól. Akárcsak az a kifejezés, amely az előbbi adón döbben­tett meg július 17-én. „Egy köz­vetítőkocsiban nem két-három, hanem 30-40 ember üzemel” - állította az egyik riporter. No­csak! Vajon mivel üzemelhet­nek ezek a személyek? Talán motort építettek beléjük, amelybe benzint vagy keveré­ket kell tölteni, néha pedig nyi­korgó alkatrészeiket olajozni?! Aligha! Olykor tényleg olyan ér­zése támad az embernek, hogy szinte gépként dolgozik, de ez azért nem szokás ily módon ki­fejezni. Különben is annyi szép, még választékos szó és kifeje­zés akad(hatna), ami ezt jelenti: dolgozik, ügyködik, sürgölődik, szorgoskodik, tevékenykedik, esetleg bíbelődik. Bármelyik jó -lett volna. Három nappal később egy főnévvé átalakított igét vetkőz- tettek ki eredeti jelentéséből. A Kossuthon a mondat így szólt:”A német külügyminiszter kijelentette, nem fél attól, hogy a nacionalizmus feltámogatása fenyegetné az európai enyhü­lési folyamatot”. A támogatás elé itt nem tehetjük a fel igekö­tőt, de nem is ez elé akarták ta­lán tenni, hanem a feltámadás vagy a feltámasztás elé, ugyanis a mondatnak csak így lenne értelme. Dr. Töttős Gábor Tulajdonképpen Nyílt tér-ben kellene közölnöm Leslie Law­rence alias Lőrincz L. László Íróval, hogy akár észreveszi és bánkódik a veszteség felett, akár nem, visszaveszem tőle a szívemet. Szerettem a köny­veit, mert azok nem egysze­rűen csak kalandosak, vagy tu­dományos-fantasztikusak, ha­nem benne vannak azok az ér­dekfeszítő, hiányainkat pótló ismeretek is, amelyeket neves Kelet-kutató professzorként osztogat bőkezűen. Könyvtáro­sok szerint Leslie az elmúlt években az öt legolvasottabb krimiszerző között is előkelő he­lyet szerzett magának. De az ő szakmai igazolásuk nélkül is megérte bevallani, hogy kedve­lem Leslie Lawrence könyveit, jóllehet előkelőbb szellemek - akik, úgy vélem, merő sznobé- riából Spinozát, Bergsont lát­nának szívesen a kikapcsoló­dásra vágyó olvasó kezében - mélységesen lenéztek L. Law­rence miatt. Fintorgással fogad­ták azt is, amikor valódi nevén publikált könyvét, a Dzsingisz kánt ajánlottam nemrég a fi­gyelmükbe. Pedig az 1991-ben, második átdolgozott kiadásban Végre, fél évszázad múltán, újra látható állandó kiállítás a fenti címmel a budapesti Nép­rajzi Múzeumban. A kiállítás a magyar parasztság mindennap­jainak és ünnepeinek tárgyi vi­lágát kívánja bemutatni a 18. század végétől az első világhá­borúig. Elsőként a Kárpát-me­dence népeinek etnikai, nyelvi és vallási megoszlását ismerteti meg a látogatókkal, majd a 18. században a polgárosodás út­jára tért parasztság kultúráját az etnikai és táji különbségeket magánviselő népviseleteken keresztül mutatja be. Ezt követi megjelent könyv csak annyira krimi, amennyire a történelem az. Lőrincz L. László e könyvé­ben (ára 130 forint) a nagy kán életével öszefüggő kutatásai­nak újabb ismereteit fűzte kö­tetbe, elmondandó, kik voltak az általunk kutyafej űeknek aposztrofáltak, akik világbiro­dalmat lovagoltak-harcoltak össze Eurázsia pusztaságain. S akik nem belső-ázsiai előz­mények híján járták meg or­szágunkat az ezerkétszázas évek első felének utolsó ne­gyedében. Már megvettem, el is olvastam ezt az izgalmas könyvet, amikor egy honatyánk a parlamentben emlékezve a tatárjárás 750. évfordulójára, azzal döbbentett meg, meny­nyire felületesek az ismeretei. Mit mondjak, ha időm engedi és van egy dedikált Leslie Law­rence képem, talán még szent- ségimádást is tartottam volna hálából a Dzsingiz kánért. Az­tán elkövetkezett a jeges zu­hany, Holdanyó fényes arca fő­címmel a Harakrisna gyilkosá- gok című könyv okán. Nem azért, mert nem az volt, aminek ígérte magát könnyű kilazításra alkalmas olvasmány, mely be­a paraszti élet keretéül szolgáló intézmények - a falu, az urada­lom, a mezőváros, a tanya, az iparos kisváros és az egyház - egymással összefonódó kap­csolatrendszerének szemlélte­tése. A kiállítás rendezői nagy teret szenteltek a paraszti munka sokoldalúságának és tárgyi eszközkészletének a bemuta­tására, szembeállítva azt a táji és történeti eltérést, ami az eu­rópai típusú, középkori eredetű, belterjesebb gazdálkodás és a török pusztítások után kialakult alföldi szilaj pásztorkodás és vezet tudományos megbízha­tósággal egy számomra na­gyon egzotikus, távoli világba, miközben kedvemre izgulhatok a jó győzelméért és a gonosz bukásáért. Egy fárasztó hét vé­gén bűnös könnyelműséggel szúrtam le a 224 forint vételá­rat, hogy majd ebből a szerze­ményemből is ajándék legyen, ha kímélettel forgatom. S mit ád az Isten, akinek egyszerűen már se ideje, se kedve szem­mel tartani a magyar könyvkia­dást és kereskedelmet? Azt adja, hogy a Holdanyóval már 1987-ben megörvendeztetett bennünket a Szépirodalmi Könyvkiadó a Kentaur sorozat­ban 83 forintért. Na már most 83 és 224? Ez az, amit sokkte­rápiának lehet nevezni, kivált, ha kideríti a nagyérdeműségé- ben baleknak nézett olvasó, hogy mindkét kiadás a debre­ceni Alföldi Nyomdában ké­szült, formátum, terjedelem azonos, csak a regény „ruhája” más, lévén, hogy mások készí­tették a fedéltervet a második és más az első kiadáshoz. Megértem én, amit kénytelen vagyok megérteni, de akár­mekkorát nőttek is a papír- és külterjes tanyás földművelő gazdálkodás között kialakult. A kapitalizáció hatásáról a kéz­műves technikai újítások is val­lanak. A paraszti munkához kapcso­lódó kézműves mesterségek közül a kiállítás bevezeti a láto­gatót a fafaragás, az ács- és asztalosipar, a kovácsmester­ség, a fazekasság, a textiles­ség, a posztóművesség, a szűrszabók és a szűcsmeste­rek munkáinak a rejtelmeibe. E mesterségek meghatározóan hatottak a népviseletre és a pa­raszti lakáskultúrára. Ezt két múlt századi - egy őrségi füs­tös és egy sárközi tisztaszoba nyomdaipar árai, azért sok, ami sok. Cseleverdi íze van a köny­várak égbe mászásának. Ha ez így megy tovább, a reprintben megjelenő Corvinák ára hama­rosan elbújhat a népszerűbb lektürn szerzők könyveinek ára mögött. Néhány éve a kiadók a kalandregények, detektívtörté- netek kiadását azzal mentet- ték-magyarázták, hogy ezek bevételéből fedezik az igazi irodalom szolgálatát. Most senki se magyaráz semmit. Csalódottságunkban naponta eltűnődhetünk azon, hogy piac és morál úgy hatnak egymásra, mint a tűz és a víz. Továbbá azon is, hogy a könyvkiadás, -kereskedelem mai dzsungelé­ból hogyan menekülnek meg, megmenekülhetnek-e az üzlet nevében kompromittált szer­zők? Helyre áll-e az a meghitt kapcsolat, amiben barátaink let­tek azok a tollfor'gatók is, akik azt vállalták föl, hogy ideig-óráig kiszabadítanak bennünket a mókuskerékből? Nem tudni. Ezért ítéltem fe­ledésre L.L-t, de abban a vak­merő reményben, hogy Lőrincz L. Lászlóként azért megtartha­tom. László Ibolya érzékelteti, s egyben a paraszti lakáskultúra két pólusát is jelzi. Az első ugyanis középkori élet- körülményeket, míg a másik a gazdagparasztság lakásberen­dezési divatját reprezentálja. Külön teret szenteltek a ren­dezők a falu és a város, a pa­rasztság és a kézművesség ta­lálkozási színhelyeinek, a piac­nak és a vásárnak a bemutatá­sára. A kalendáriumi ünnepek adják a kiállítás utolsó nagy té­máját. Képet kap a látogató az egyházi és a gazdasági évhez kapcsolódó népszokásokról, azok kellékeiről, jellegzetes mozzanatairól. Czövek Judit A magyar nép hagyományos kultúrája Kende Sándor Motoros baleset Ma, talán ma végre elmegy hozzájuk a férjem ... Vagy legalább fölhívná őket! Addig téblábol itt körülöttem, míg teljesen megbolondít! Nyitva hagyja az előbszobaaj- tót, keresgél a kabátja zsebé­ben, forgolódik, behúzott nyak­kal jön vissza, aztán ki megint a konyhába, s az ajtó ismét tárva. A szerszámos fiókjában matat, szögek, reszelők, fúrók, pántok; - na, végre hát megtalálta, amit akart. És megy a kalapáccsal vissza az előszobába, lea­kasztja a ruhafogast, beljebb veri az egyik tartószöget; hát ez volt most a legfontosabb! Visz- szahozza a kalapácsát, el kell haladnia előttem, de nem szól, a telefonhoz se lép, hanem ki­fordul az udvarra. Talán hátra­vándorol a műhelybe, talán fel­kapaszkodik a szőlőbe, talán kölcsönkéri a szomszédéktól a nagylétrát; - de mi a keserű­ségnek?! Csak, hogy ne kelljen rám néznie. Ahogyan bizonyára az öre­gék se mernek egymásra nézni, amióta azt az első tele­font kapták egyetlen fiuk bal­esetéről. Az öreg képtelen le­ülni, pedig iszonyúan hasogat a térde; tesz-vesz az asztal körül, de aztán hátat fordít az egész­nek, és kimegy a kertbe. Ha a mama utána indulna, ő behajol a kútba vízért. Majd ejtett vállal visszaóvakodik a szobába, a mama pedig kiül a konyhába. Elég nagy a házuk, a kertjük, a szőlejük, jó messzire elkerülhe­tik egymást: a tekintetüknek nem kell találkozniuk, hogy föl ne bugyborékoljon, ki ne törjön a hördülő kétségbeesés, hogy ki ne bukjon egy nyomorult ordí­tás, el ne sikoltsa magát egyi­kük se, le ne fusson arcukon az első csepp, tegnapelőtt óta az első, végre, az első, megköny- nyítő csepp, hogy tehetetlensé­gében ne döngesse az öreg a fejét a falhoz, hogy ne mossa össze arcukat a rimánkodó re­ménytelenség, hogy... hogy ... Mert mit mondanának egymásnak, hová rohanhatná­nak, Pestre, rendőrségre, kór­házba, hová?! Ugyan kinek a kabátját rángathatnák, kinek a nyakát szoríthatnák, kinek a kezét, tenyerét, öklét gyömö­szölhetnék - hogy: mi lesz?! Ugye, életben marad?!... A karját meghagyják?! Emlék­szik-e már valamire?! Megis­mer-e már valakit?!... Mi lesz??? Ahogy a férjem se néz én­rám. Mindenki kerülget min­denkit, hogy senkinek se kelljen kérdeznie semmit. Csak várunk. Várni mindig kelj. És ha rám nézne mégis? Ha megállna végre, itt, előttem, amíg ülök - én ránéznék-e? ... De hiszen ő is szerette a fiút! Ő még előbb. Nekem, ele­inte, még terhemre is volt. S amikor egyformán esik a szolgálatuk, együtt jönnek meg, magával hozza a férjem mindig. Régen is így volt, amikor a fiú még gyerek volt, nagy kamasz, játékos szemű, kedves kamasz. Együtt dolgoznak a szőlőben, együtt matatnak egész délután a műhelyben, együtt faragták múlt héten a kerítéskapunk fölé a házszámot, és együtt javítják a motorjukat. A motort, azt az átkozott dögöt, azt jobban sze­retik mindennél és mindenki­nél!... Aztán együtt nézik este a tévét, együtt vacsorázunk, a fiaim is velünk; - az öregjei ha­ragszanak is talán, hogy jósze­rével itt lakik nálunk. Hiszen az is mindig úgy volt, hogy akkor is jött, jön azokon a heteken is, amikor nem esik egybe a szol­gálatuk. Néha ilyenkor is itt éri a férjem, s akkor rendben van minden, csönd, béke, tervezge- tés másnapra. Ha viszont olyan későre jár, hogy fekszem már - míg a vacsoráját melegíti -, rögtön a fiúra kérdez. Hogy jött-e, evett-e, nézte-e a tévét, miért sietett el? Mert néha, nagyritkán, bizony el-elmarad a szívtelen, vagy szép, ravasz szemével éppen csak beköszön, és űzi a motor­ját máris tovább. Belátom, min­dig is beláttam, hogy ... mit? - Mindenesetre okosabb, ha ugyanúgy válaszolok, mintha valóban itt töltötte volna ez a góliát gyerek az egész délutánt, vitatkozott volna a fiammal, ne­kiállt volna, hogy megcsiszolja az ablakzárat, segített volna beállítani a gázpalackot, leado­gatta volna befőzéshez az üve­geket, s itt üldögélt volng velem szépen, sokáig .. Hát, ha ha- zudok, én így hazudok az uramnak. Mert különben egész este ideges, türelmetlen, go­romba. Talán az bosszantja, hogy szomorú vagyok, vagy csak úgy látja. Nem érti, miért nem jött a fiú, hol járt, mi dolga volt?! Ilyenkor kiállhatatlan, ok­talanul mérgelődik minden szamárságon, gyanakszik, be­leköt a fiaiba, s végül nyugtala­nul alszunk mindannyian .. — Hát nem mész?!... Ma sem?!... Még mindig nem?!... Nem hallja. Járkál tovább. Kisétál az udvarra; egy óra múlva kerül elő. Kétszer lemo­sakodtam azóta; tűrhetetlen ez a hirtelen hőség.— Hát én hív­jam fel őket?! Azt akarod ki­várni, hogy én?! Kényszeríteni fogsz; ez a büntetésem?!.. A kórházat hívjam, vagy az öre­géket?! ... Jön, kezében a metszőolló. Mintha valamiféle ereklye letört darabja maradt volna az ujjai között. — Olyan volt már az élet... Nem fejezi be. Elfordul. Ez a legfontosabb! Most kell órákig köszörülgetnie?! Hiszen a múlt héten egyszer már neki is fogtak. Ketten. Vagy ő nem is, csak a fiú egyedül. Most minek vacakol vele?! — ... mint a fa! - fejezi be az előbbit; a hátam mögött to­porog. - Mint a bot! Tegnapelőtt. Telefon. Bent, ők, a hivatali vonalon előbb tud­ták meg, mint az öregék. A szü­lőknek nem merték, senki se merte nekik azonnal... Rend­őrség. Baleseti kórház. ... Ha ő nem megy, ha ma se készülődik, akkor... Félelem? Melyik félelem erő­sebb?! Ki fél jobban? A bizonyosságtól. Hogy ha nem sikerült... Ha nem tudtak segíteni rajta... Ha végérvé­nyes ... Hogy ha megtörtént... Akor nem bírom tovább, akkor meg­pattannak az ereim! A csöndet, a nyugalmat, az azelőtti békét nem bírom tovább; megbénulok én is, vagy szétvetem a karom, hogy elsöpörjek magam körül mindent, és elpusztuljon a kö­zelemből, ami hajlékony, ami emelkedne, ami vigyázna, ami él még, minden, minden! Akkor nem bírom tovább. Akkor el-á-ru-lom magam - ezf nem akarja?! Hát ettől fél?! Ezért nem merünk egymásra nézni azóta?! ... De hiszen eddig is tudta! ... Mit tudott? ... Igazán tudta? ... Mennyit tudott? ... Hi­szen annak idején, valaha ré­gen, amikor még kamasz volt ez a fiú, ő fedezte föl, ő hívta tanoncavatáskor az első fér­fias mulatságra mind a hason­lókat - de ezzel az eggyel gyűlt csak meg a baja ott is, a drága vendéglőben. Mert rajzottak ugyan körülöttük a lányok ép­pen elegen, de ennek a gye­reknek pontosan csak az az egy kellett volna, aki addig-ad- dig kötözködött ezzel-azzal, míg egyiküknek végül mindig engedett - csak őt nevette ki, vagy mit tudom én, hogyan tör­ténik bolond éjszakákon az ilyesmi, meg mitől olyan büsz­kék magukra a finom lányok, akikre senki se büszke, s akik miatt fölborul mégis az ünneplő asztal. Odavágta a rátarti és „megközelíthetetlen” leányzó elébe az abroszra a belső zse­béből kötegben az egész fize­tését, oda hát: lássa csak, kivel akadékoskodik! Hangos pofont kapott érte, és éles nevetés kacskaringózott. Ettől a neve­téstől bokrosodott meg végér­vényesen, nyakán kifeszültek a lila erek, fölmarkolta az imént elhajított egész köteget, egy- marokkal azt a ropogós istente* lenséget, és kettétépte, csak úgy harsogott! - majd a felét a lány tányérjába csapta, másik felét vissza az ünneplős zakója kendős zsebébe. Csak az uram ment utána: akkor hozta ide magával először. S azóta, ha hívta, vagy én hívtam ... Szóval, ha hívtuk vagy sem, de mindenképpen együtt... Ő is akarta hát, hogy így legyen. Vagyis, nemcsak tudta, hanem akarta is. Meggyűlölni, sőt, megölni sokkal könnyebb valakit - még azt is, akit szeretünk. Eskü­szöm, ez az igazság. S most ezért nem telefo­nál... Mert mindenen túl azt is tudja, hogy akkor nem bírnám tovább. Az ő vállán még külön ez a tudat is. Azt meg nem akarja, hogy lássam, hogy lát­nom kelljen, hogy ő tudja. Mert akkor beszélnünk kell róla. Végre és először. És ebbe bele lehet őrülni. Mert végül is, miért nem teszek valamit én?! Elvégre mindent tudunk - egy­másról és mindhármunkról is mindent -, tehát éppen úgy én is mozdulhatnék. Talán. Pél­dául én is odaléphetnék a tele­fonhoz. Sőt: egyenesen sürget­hetném is. Türelmetlenül, igenis, követelhetném, erősza­koskodhatnék, hogy mozdul­junk meg; hallod?! Mire vársz?! Az öregéket hívd föl legalább! A rendőrséget! A pesti kórházat! Mit tudom én! Baleseti osztály! Hallod?! ... Hiszen még biztosan él! És, ugye, élni fog ... Csak a fájdalmai rettenetesek. Szép, sovány arcán beesett a hús, a bőr ráfeszül a csontjaira, és ri­adtan mereszti a szemét, a csil­lapítóktól meg a morfiumtól eszelősen, és óriásira tágult a pupillája, igen, és kétségbee­setten bámészkodik a mennye­zetre, erőlködik, hogy ne csu­kódjék le a pillája; a mázsákat kitartó súlyemelő rázkódó és kínlódó rémületével kapaszko­dik a világosságba, és azt mondaná, ha fölébe hajolnék, hogy - nincs semmi bajom ... Hajtogatná, amíg lát, amíg fel tudná fogni, amíg értené meg, hogy én vagyok az: - nincs én­nekem semmi bajom ... És megmarad a karja. Mert megmarad - ha, nincs egy ré­szegen földhöz vágott pohár, szilánkokra pattantak a csont­jai, akkor is! - jaj, ki mondta ezt?! Nem, semmi esetre sem az orvos... ki beszélt az or­vossal? ... De biztos... Mi­lyen bizonyosság a telefon? ... — Nem hívod fel őket?! Un engem. És minket. Ezt az egészet, együtt... Csak a mo­tor, az az átkozott, az az istene - az istenük! Egyformák, mást mindent unnak, vagy meg fog­nak unni... Mégis: vigyáznia kell rám; félek. És beszélni fogunk róla. Egyszer csak elkezdjük, ugye, s egymásra nézünk megint. Mert akkor életben marad, érzem. Nem igaz, hogy ha eltűnik közülünk valaki, utána köny- nyebb róla beszélnünk. Addig él, amíg beszélünk róla - ez a mi dolgunk. — Telefonálunk?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents