Tolnai Népújság, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)
1991-08-24 / 198. szám
1991. augusztus 24. PÚJSÁG 5 Három levelet is írtak a szerkesztőségbe, a május 25-i lapszámban megjelent, munkanélküliségről szóló írás kapcsán Hegedűs Józsefné és Plech Lászlóné gondozónők Pálfáról. Az írásban nyilatkozott Siklósi Mihály, a szociális otthon igazgatója. Többek ‘között elmondta, hogy sok álmatlan éjszakájába kerül a feladat megoldása, 28 embernek fel kell mondania. Beszélt arról a folyamatról is, amelynek során a csoportok vezetői döntöttek a személyekről, akik rákerültek „a listára”. Szólt néhány szót a szakszervezet szerepéről, amelyet meglehetősen ellentmondásosnak tartott. Egy mondat erejéig már akkor szóba került, hogy munkaügyi vita van közte és egy dolgozó között, aki jelesül a - volt? - gazdasági vezető. A munkaügyi bíróság még nem mondta ki a döntő szót. Mindenki kapott 40 százalék fizetésemelést, mondta az igazgató, azok is, akik elmentek. „A viszonyok lassan konszolidálódnak”, szólt a bekezdés utolsó mondata. Aztán jöttek a levelek, amelyeknek az írói azt kérték, később követelték, hadd mondhassák el ők is a magukét. Pálfán kevés a munkalehetőség, bonyolult az elutazás, a két legnagyobb létszámot foglalkoztató munkahely a termelőszövetkezet és a szociális otthon. Az intézmény korábban szakosított volt, szellemi fogyatékos gyerekeket gondozott, státuszát megváltoztatták és „sima” otthon lett belőle, amelynek mások a „normái”, sokkal több alkalmazottat lehetett foglalkoztatni az előbbiben, mint a másikban. Az ügy nem érhette meglepetésként a pápaiakat, mert már 1989-ben látszott, hogy leépítésnek kell következnie. Akkor még nem Szilágyi Mihály volt az intézmény igazgatója, aki amikor idejött tisztában volt azzal, milyen feladat várja. Aki be tudj fogni a száját, az marad? A beszélgetésre végül a pálfai polgármesteri hivatalban - mint semleges területen - került sor. Meglepetésemre hárman érkeztek Szeip Péterrel együtt. Külön-külön és egyszerre is mondták a magukét, több óránt át. Amíg őket hallgattam, úgy tűnt, igazuk van, de azért megfogalmazódtak azok a kérdések is, amelyeket majd a másik félnek is fel kell tenni ahhoz, hogy összeálljon az igazsághoz legjobban hasonlító gyorsfénykép a történetről és annak hátteréről, a benne szereplő emberek belső mozgatórugóiról. Hegedűs Józsefnének felmondtak, de most még táppénzen van, szívbeteg már régóta. Szeip Péter agyvérzést kapott, viszonylag „olcsón megúszta”, de most is táppénzes állományban van, neki is felmondtak, éppúgy, mint Hegedüsné férjének, aki korábban raktárban dolgozott, majd a gerince miatt portás volt. Plech Lászlóné munkanélküli, de maga mondott fel. Az ő mondandójának a lényege, hogy nem tudta elviselni a kialakult helyzetet. A belső'át- szervezés következtében megszűntek az osztályok, emiatt több idő ment el a takarításra, mint a betegek ápolására, például a fekvőbeteg részlegnél. Nem volt képes egyetértésre jutni a főnökeivel a munkabeosztását illetően sem, pedig a nővérek közül neki van a legmagasabb iskolai végzettsége, az érettségijével. A harminc év alatt, amit az intézetben töltött, volt vagy nyolc igazgatója, de egy sem volt, akit ennyire ne érdekeltek volna a gondozottak. Sosem jött oda, sosem érdeklődött sem felőlük, sem arról, hogy miként lehetne javítani a gondozás feltételeit - állítja. Ki is jelentette, hogy a Plechnét sem hallgatja meg. „Vesszőparipája”, hogy részmunkaidős megoldással sokkal több embernek adhatna kenyeret az intézet. Hegedűs Józsefné már korábban is küzdött az igazáért, amikor dr. Csehák Judit országgyűlési képviselő Pálfán járt, a zsúfolásig megtöltött teremben drámai hangon szólította fel az igazgatót, hogy kérdéseire itt és most adjon választ, a falu nyilvánossága előtt. Szilágyi Mihály akkor nagy önfegyelemmel, de higgadtan közölte, hogy intézeti szobája nyitva, ott bármikor bárkinek minden kérdésére válaszol. Most is elhárította a meghívást, hogy találkozzon panaszosainkkal. „Közvetítők útján nem” - mondta. Miért kell egy családból mindkét - beteg - keresőt földönfutóvá tenni? - kérdezi Hegedüsné, és mint minden nő, akivel beszéltem, alig képes gek sem szenvedhetnek hiányt semmiben. A gondozottaknak meleg, kényelmes otthont szeretne biztosítani. Miért fáj az az egészségeseknek, ha a bentlakók nem kövön, hanem szőnyegen járnak? A gondozottak nagyon szeretik naphosszat nézegetni a színes mesefilmeket, nekik nem szempont, ha nem magyarul van a szöveg. Miért van mindenki egyedül? Miközben hónapokon át zajlott az elbocsátások előtt és után az egymás csendes és néha hangos fojtogatása, mindenki kiszolgáltatottnak érezte magát. Az igazgató várta volna a véleményeket, de senki nem mert szólni, mert félt, ha mond valamit az valaki számára érv is lehet valahol ellene. Szeip Péter szakszervezeti elnök volt, egy ideig hangosan próbált beszélni, de aztán egyedül maradt. Nemcsak ott, de a megyei szakszervezetben sem álltak mellé. Sőt, sehova sem. Az éppen széthulló, bocsánat: átszerveződő tanács-önkormányzat egészségügyi osztálya kisebb gondját is nagyobbnak tekintette, mint hogy Pálfa ügyeivel foglalkozzék. Később a megyegyűlés elnökének kellett kimenni az intézetbe, de akkor már majdnem mindegy volt, mert a választási lehetőség odáig terjedt, hogy vagy az igazgató, vagy a gazdasági vezető! Miközben minden „felsőbb szerv” pontosan tudta, hogy a nyugdíjba készülő igazgató utolsó hónapjaiban, éveiben már sok mindenre alkalmas volt, de a rendcsinálásra aligha. Miért fűt a hűtő? Persze beszélni kell Németh Istvánná gazdasági vezetővel is. Először nyugodt, sőt mosolygós, mindaddig amig el nem sírja magát. Elmondja, hogy 1983-ban azzal a feltétellel vállalta el a gazdasági vezetést, hogy a férjének . is lesz munkája az intézetben. Megvan a végzettsége, sőt azóta elvégezte az adótanácsadó tanfolyamot is. Igenis kifogásolta az elbocsátások módját, mert nem volt bizotteág, az igazgató maga döntött, és nemcsak a férje miatt emelt szót. Azelőtt ő volt az intézet második embere, az igazgató meg, amint idejött, három részleget szervezett, egy gazdaságit, egy mentálisát és egy egészségügyit. Valóban nem tetszett neki korábbi státuszának elvesztése. Valóban helyteleníti a költekezést, s nem nyugszik bele a felmondásba. A felmondás indoka vezetői alkalmatlanság és átszervezés. Szerinte a műn?, kakörét nem lehet átszervezni, a vezetői alkal- j matlanságot meg bizonyítani kellene, ugyanis sosem volt ellene fegyelmi, sőt volt idő, amikor ő vitte az intézetet, és számonkérni is csak azt lehet, amit előzőleg már követeltek. Szerinte ma sincsen készen a működési szabályzat és így a munkaköri leírások sem. Nagy halomba gyűjtötte az igazgató írásos utasításait abból az időből, amikor nem voltak beszélő viszonyban. Nem tudja mi lesz, ha mégis elbocsátják, mert nem tudnak hova menni a szolgálati lakásból. Aztán ő beszél részletesebben arról az általa csak hallomásból ismert ügyről, amiből rögtön megértem, miért volt ideges az igazgató az újságíró megjelenése miatt. Még júliusban történt, hogy rosszul lett egy súlyosan epilepsziás 18 éves, harminc kilós, ágyban fekvő gondozott. A hetenként egyszer Szekszárdról kijáró intézeti orvos szabadságon is volt, hívták a körzetit, Bankovics Lajost. Ő azonnal hívta a mentőket, akik már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Ez szerdai napon történj. Állítása szerint kérte, hogy értesítsék a kórbonctant, mivel nem ismeri a beteget, nem akarja kiállítani a halotti bizonyítványt. Utólag elismeri, s sajnálja, hogy nem maga vette fel a telefont, hiszen az ő dolga lett volna. A szülőket értesítették, a holttestet pedjg elhelyezték a hullakamrában, a szülők nem kívánták másnap megnézni a gyereket, így nem derült ki semmi. Pénteken a főnővér már ideges, s eszébe jut, hogy meg kellene kérdezni a kórházat, miért nem jönnek, de azt gondolja, hogy van dolguk elég, s tán kellemetlen is lenne, ha ő intézkedne. Azt megnézi, hogy működik a hűtő, hiszen zümmög. Hétfőn ámr nem titkolható a botrány, mert figyelmeztetnek a legyek. Felhívják a körzeti orvost, aki akkor döbben rá, hogy nem értesítették a kórbonctant. Csak kedden jönnek, de boncolni csak szerdán tudnak, mert a községi ravatalozóban is rossz a hűtés. A szociális otthoné működött, csak nem hűtött, hanem fűtött... Ihárosi Ibolya ^ A félelem ára lenyelni a sírást. A férfiak a maguk keserűségeit nagyobb fegyelemmel titkolják, de ettől azok még nem kevesebbek. Hegedüsné szerint ha előbb elkezdődik és fokozatosabban zajlik a leépítés, kevesebb lehetett volna a „tönkretett család”, vonható le a tanulság. Szeip Péter előbb műhelyvezető, majd villanyszerelő, azt állítja riferhetetlen pocsékolás folyt átalakítás, átszervezés címén. Az új igazgató felújította a még új szolgálati lakást, hűtő- szekrényeket, szőnyegeket vásárolt. A parabolaantennát meg már végképpen luxusnak ítéli. Az igazgató ki tudja hány százezerért magas kerítést építtetett-a lakása köré, hogy elszigetelje magát az otthontól. Az egyik részleg egészségügyi blokkját először átalakították, majd megint vissza az eredetire. Miért vettek fel új dolgozókat, ha a régieket elküldték? Sérelmezik még, hogy miért a legrégebbi dolgozókat küldték el, ők mindhárman több, mint 27 évet töltöttek el az intézményben. „A maradóknak nyilván nagyobbak a szakmai tapasztalataik” - mondják keserű humorral. Hozzáteszik még, hogy aki véleményt mert mondani, mint ők, az röpült. Közbevetés, avagy ki van a „remízben” A „remiz”, a fás, bokros liget, csalit, amelyben nehéz a közlekedés, és könnyű eltévedni, tudom meg Pálfán. Mert azért az újságíró igyekszik nemcsak az érdekeltektől információt szerezni, így aztán kiderül, hogy a tanácsadók bevitték a remizbe az igazgatót, aztán ottfelejtették. Meglepő módon először éppen a gazdasági igazgató volt a fő tanácsadó, aztán fordult a kocka, s panaszosaink most „szolidaritásból” nem említik ezt meg, mert hiszen utóbb, amikor a férj is az elbocsátandók listájára került, már szembekerültek egymással. Most két másik nevet mondanak a fő tanácsadók között, és akadt olyan is, aki számolta, hogy egyikük egy műszak alatt 37-szer szaladt be az igazgatóhoz. Az a vélemény is elhangzott, hogy Szeip Péter vezetése alatt nem dühöngött a munkafegyelem a karbantartók körében, s ital is elő-elő került. Ezért is váltották le jóval az elbocsátása előtt. A gazdasági igazgató férjéről elég annyit megállapítani, hogy ő is ebben a csoportban dolgozott. Konkréktumokat, nyilván tapintatból senki sem mond róla, de a gazdasági igazgató jelenlegi helyzetét szinte mindenki összekapcsolja a férj hibáival. Elítélhető-e egy munkahelyi vezető azért, mert azoknak mond fel, akik sokat vannak táppénzen, és ezért nem lehet a munkájukra számítani, sőt ha ott vannak, akkor is kíméletre szorulnak egészségi állapotuk miatt? - hangzott el a kérdés egy kívülálló szájából. Hogy kinek van igaza, és hányán is vannak ma már a „remízben” - azt döntse el az olvasó. Miért ideges az igazgató? Amikor annyi egymásnak ellentmondó dolgot hall az ember gyors egymásutánban, idő kell ahhoz, hogy az összefüggéseket meglássa, így aztán nem volt érthető, hogy miért ennyire ideges Siklósi Mihály igazgató. Álláspontja világos és egyértelmű, pénz nem lévén, az átszervezést meg kellett csinálni. Persze őt is megviselték az események, nem csoda, ha nem dudorá- szik. — Mi az igazság az építkezés körül? — Hogy szét kellett volna bontani ami elkészült, az nem felel meg a valóságnak. Amikor az állást elvállaltam, ragaszkodtam a szolgálati lakás felújításához. Mutatja a fotókat, amik bizqnyítják, valóban rászorult a tatarozásra a lakás. — Ahhoz is én ragaszkodtam, hogy a gazdaságvezető lakrésze is legyen rendbehozva, ne csak az enyém. Két kiskorú gyerekem van, miért ne lenne jogom a magánélethez? - mondja a kerítésről, és nem teszi hozzá azt, amit az olvasónak tudnia kell, hogy súlyosan fogyatékos gyerekek és felnőttek is élnek az intézetben. — Ön korábban jóban volt a gazdasági vezetővel? — Igen, máig sem értem, miért romlott meg közöttünk úgy a kapcsolat, hogy nem tudok vele tovább dolgozni. Pontosabban szólva először ő mondott fel, de aztán visszavonta, de akkor már úgy gondoltam nincs értelme tovább folytatni ezt az áldatlan háborúskodást, megalkudni egy olyan helyzettel, amelyben nem tudhatom, hogy mit tesz a hátam mögött a gazdasági vezetőm. Ért meglepetés nem is egy, emlékszem, igen rosszul esett, hogy elődöm nem jött át beszélgetni, a szigorúan kötelezőkön túl, nem adta át az intézetet, s csak mostanában tudtam meg, hogy valaki azt mondta neki, látni sem akarom az intézetben. — Részmunkaidő? — Egy ilyen intéztben nem lehet ennyire szétaprózni a felelősséget. — Új dolgozók? — Talán 4 van, helyettesként. — Azt mondják, nem volt negyven százalékos a béremelés. — Átlagosan annyi volt. — Meddig lehet ezt bírni? — Nem tudom, azt remélem, hogy most már a nehezén túl vagyok, bár még mindig jönnek vissza információk. Nem mindentudónak, hanem vezetőnek jöttem ide, remélem most már sikerül is megvalósítani. A helyzet tényleg lassan konszolidálódik. Azt már nem tőle tudom meg, mert időre várják, hanem a főnővértől másnap telefonon, hogy amint idejött az igazgató, alapelvei között szögezte le, hogy Pálfa is Európa, és ezért a betePlech Lászlóné, Szeip Péter és Hegedűs Jánosné
