Tolnai Népújság, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)
1991-08-18 / 194. szám
8 PÚJSÁG 1991. augusztus 18. Kitüntetettek Egy alkalommal - két arcról Dr. Németh Pálné és Szabadi Mihály Az alkalom ünnepi. Ismét mód van arra, hogy az évtizedes hagyományoknak megfelelően, köszönthessük megyénk két olyan egyéniségét - augusztus 20-án - akik a népért, annak művészetéért, tehetségüknek megfelelően, tudásuk javát adva munkálkodtak. Dr. Németh Pálné - Juckó - és Szabadi Mihály - Miska, vagy Miska bácsi - neve nem csupán egy szűkebb szakma körében ismert országos és nemzetközi szinten, de a népművészetet kedvelők széles táborában is. Népművészet. Az alkalom azt is kínálja, hogy elősoroljuk e szavunk többféle értelmezését. Maga az elnevezés a nép esztétikai igényű alkotótevékenységét takarja és egyben el is választja az úgynevezett „intellektuális” művészettől. Ennek talán egyik oka, hogy sokak tudatában úgy él, mint parasztművészet. Az elhatárolás nem zárja ki, hogy a „ma- gasművéSzet” ne lenne vele kapcsolatban és ne járná át meg át népművészeti hatás. Tágabb értelemben a népművészet nemcsak művészi tárgyakat foglal magába, de beletartozik egy-egy táj dalainak, táncainak, egyéb hagyományainak őrzése és értő bemutatása is. Most, amikor üdvözöljük a Kiváló népművelő és A népművészet Mestere címmel kitüntetett Szabadi Mihályt és dr. Németh Pálnét, elengedhetetlen a visszapillantás. Ekkor hirtelen Szabadi Mihály Dr. Németh Pálné két másik nevet is említeni kell: Bogár Istvánét és Kiss Istvánét. E négy név megyénk közművelődésében a legutóbbi évtizedekben olyan képviseletet jelentett egy megyei intézmény keretén belül, amit sajátos tisztelet övezett az idősebb és a fiatalabb nemzedékek részéről egyaránt. Tolna megyében, ha népművelésről esik szó, ez említett négy név biztosan elhangzik. Ha szűkítjük a kört, akkor a táncosok Szabadi Mihályt nevezik néven, a díszítőművészek dr. Németh Pálnét, mint tanítójukat, mesterüket, olyan embert, aki befolyásolni, sugalmazni tud. A szépre való törekvés tanúi, bizonyságtevői. Mindkettőjüknek sikerült a nép szemszögéből vizsgálni, kutatni, értelmezni művészeti águk legmélyebb pontjait. Kiderítették, hogy a népnek mit jelent a tánc, a hímzés, a varrás, díszítés. Ez a legtöbb, amit megtehettek. Ám mégsem minden. Amit ez évben a hivatalos, illetékes szervek elismernek, az éppen az, hogy ezt a felismerést mindketten úgy tudták dokumentálni, több kötetnyi szak- dolgozatban, leírásban rögzíteni, örökíteni, hogy az a tudományos gyűjtemények között helytállva, maradandó, a gyakorlatban hasznosítható értéket hordoz, képez. Nyomtatásban megjelent koreográfiák, hímzésminták jelzik a sort. Alkotó emberek. Tudják mit jelent .a dudás pokoljárása, mit az a folyamat, amíg a mű elkészül. Ismerik, élik a vajúdás fájdalmait, a szépség világrajötté- nek pillanatait, óráit, heteit, hónapjait, éveit. Ugyanis egész életüket adták egy szolgálatra, szentelték egy ügy érdekének, egy célnak. Tették ezt olyan módszerekkel, hogy az elméletben megszerzett tudásukat azonnal átültették a gyakorlat mindent igazoló tereibe. Lehetne válogatni megyénk néprajzi tájegységeiből, hogy melyik adott többet az egyik vagy a másik ünnepeknek. Sokkal fontosabb az a tény, hogy a betelepített, vándorolt székelyek, a kitelepített vándo- roltatott svábok hagyományait, szokásait, megőrzött kultúráját a bennszülött magyarokéval mesterfokon tudták bemutatni egy térben, egy időben. Legyen az kistelepülés szűk körű örvendezésének, vagy nemzetek többezres számú képviselőinek nappalokat egybeolvasztó eseményén. Dr. Németh Pálné és Szabadi Mihály a Kiváló népművelő és A népművészet mestere címet kapta. Egyik az egyiket, másik a másikat. Akik nyomon- követték és tárgyilagosan szemlélik napjainkban is életútjukat, e kitüntető megnevezéseket fel is cserélhetik. A munka minőségét jelző veretes fogalmak használatára eddig is jogosultak voltak, ellenségeik előtt is. Milyen idegenül cseng ebben a gondolatkörnyezetben a szó: ellenség. Kár lenne szépíteni a dolgot, van mindkettőjüknek. Természetes velejárója ez minden cselekvésnek. Ahol nem történik semmi, nincs mit cáfolni, nem vált ki ellentmondást, nem képződik körülötte elhárítandó akadály. A tudatos, a célratörő munkálkodás, amiből a meggyőződéssel vállalt hit is kiviláglik, könnyen talál gán- csotvető lábra, kákán is csomót kereső akaratra. E pár soros írás, jegyzet célja nem a pontos számbavétele, leltározása a megtett utaknak, csupán egy tiszteletteljes megállás az időben, amikor az örvendő lelkek találkoznak.-decsiírás közben (Pillantás a kupolából) Természetesen felmentünk a kupolábam már csak Michelangelo miatt is, aki ugyan nem érte meg az építkezés befejezését, de famo- dellje pontos útmutatásul szolgált az utódoknak. Aki bolyongott a világ legnagyobb templomtermében, megérdemli a látványt, ami a valószerűtlen magasból tárul elébe, mert ajándékul kapja csaknem az egész Rómát. Azért legyünk óvatosak, az ajándék egy kicsit túlzás, mert előbb fel kell jutni a San Pietro, vagyis a római Szent Péter bazilika legmagasabb pontjára, aminek több szakasza van. Először is mégvesszük a belépőjegyet, aminek fejében a lift felvisz a tetőig. Ki lehet sétálni a korlátig, ahol Krisztus áll apostolai között. Már itt zavarba jövünk, Bernini híres kollonád- jai, innen a magasból elvesztik tömegük súlyát, szelíden ölelik körül az óriási teret s a vatikáni kertek csendes nyugalma az elveszített éden boldogságára emlékeztet. De csak lélegzetvételnyi időre állunk meg: még az út felénél sem vagyunk. A kupolába csigalépcső vezet, ami egyre szűkül, a végén már lógó nyelvvel nyomako- dunk előre a keskeny vágatban, míg végre kijutunk a lanternához, amit körbe lehet járni. Messzire látni innen, túl a Teverén az ott a Piazza Nanova, kicsit balra a Pantheon kupolája, amott talán a Santa Maria Maggiore középkori tornya. Az utcák szövevényében eltéved a tekintet, a látványt az emlék színezi, mindaz, amit láttam és átéltem s az is, ami diákköri olvasmányaimból maradt meg. Ez tehát a Város, az Urbs, sok mindent tudunk róla, de titkát nem tárja fel senkinek. Livius azt írja, a sors kedvezett a város alapításának s egy olyan hatalom kialakulásának, amely az isteneké után a legnagyobb a világon. Amikor megdőlt, Szent Jeromos elsiratta, mert a Város, amely barbár hordák martaléka lett, „az egész világot magába foglalta”. Piranesi metszetén, már a XVIII. században, marhák legelnek a büszke Fórumon, de ha romjaiban is, valamit mégis megőrzött az idő nekünk is. Aki a Palatínuson, a Fórumon bolyong, vagy megáll a Campidoglion, Marcus Aurelius lovasszobra előtt, valamit megsejt a régi dicsőségből, akkor is, ha minden a múlandóságra figyelmezteti. Nemcsak népvándorláskori hordák pusztították a szent várost, az alapítástól kezdve, ab Űrbe condita, sűrűn törtek be mohó és vad hadak, s itt esett meg a kereszténység szégyene, a sacco di Roma, amikor V. Károly, az istenfélő király zsoldosai három hónapon át gyilkoltak és raboltak az ősi falak között. Egy évvel Mohács után történt, mert Európának soha nem volt nyugta s a megpróbáltatásokból Rómának is kijutott. De mindent kihevert, mindig meg tudott újulni. A mai városkép kialakítását IV. Sixtus pápa kezdte meg a XV. század végén s egy évszázad múlva V. Sixtus alatt épült ki a barokk város, amilyennek ma látjuk. Mit mond nekünk a Város ma? - kérdeztem, letekintve a kupolából. Legmeghittebb emlékem a korakeresztény templomok időtlen nyugalma, a S. Prassede, a S. Pudenziana, a S. Clemente és a többi, felsorolni is sok. A barokk ünnepélyesség néha fárasztó, ezeknek a régi templomoknak nem ártott az idő, a sok átépítést is kibírták, mozaikjaik máig nem veszítettek fényükből. A nagy és kicsi viszonylagos fogalom, innen fentről, a kupola tetejéről szemlélődve végképp megmosolyogtató minden földi viszály, hiúság. Bármennyire is ellentmondásos: a világ legnagyobb temploma figyelmeztet a szerénységre. Aki ott lent tekint szét, mindent nagynak lát maga körül, áttekinthetetlennek, emberen túlinak. Michelangelo kupolájából megváltoznak az arányok, s az ember azt kérdezi: Isten is így lát minket? Sokáig álltunk a kupola csúcsán, a város és a történelem felett, de nem a győztesek gőgjével, inkább azzal a megértéssel, ami ritkán adatik meg életünkben. Ez is Róma titka, de a megértést sem adja ingyen. Alarik gótjaiban, a sacco di Roma kapzsi zsoldosaiban csak a dölyf munkált, íme, lábuk előtt hever a város, a dicsőséges Urbs, amit könnyes szemmel siratott el Szent Jeromos. A zsoldosok - s mennyiszer a történelem során! - elvitték kincseit, kifosztották a palotákat, megerőszakolták a nőket, végül mégis üres kézzel távoztak. Mert aki elmond egy Miatyánkot a Santa Prassede meghitt csendjében, gazdagabban távozik, mintha arany serleget lopott volna. S ha letekint a kupolából s végignéz a vatikáni kerteken, a városon, talán megsejt valamit a titokból, ami megtartotta a várost és megtartja a jövőben is. A türelmes és jószándékú utassal soha nem szűkkeblű, megosztja vele azt is, amiről az útikönyvek legtöbbször megfeledkeznek. Egyszer a császári fórumok közelében megtaláltuk Szent Péter börtönét, a Mamertinumot. Livius is említi, a római korban career volt, tehát fogda, itt raboskodott Jughurta, a gall Ver- cingetorix és Szent Péter, majd Pál is; a hagyomány így tudja. Szerény épület, lépcsők sora vezet a mélybe, két kis kápolna után a harmadik a Mamertinum, a szentek börtöne, ahonnan a halálba vitték őket. Meghatódásra akkor is van okunk, ha a kegyes hagyomány képzelte ide a két szentet, mert a szűk térben emlékük kísért, meghitten, a San Pietro ünnepélyes pátosza nélkül. Ez is Róma titka, s mennyi még! Az apostol láncait, ha hihetünk valódiságukban, a San Pietro in Vincoliban őrzik, ahol Michelangelo Mózese található. A templom mellett áll Vanozza, vagyis Vanozza Catanei háza, aki a botrányos VI. Sándor pápa szeretője, Cesare és Lucrezia anyja volt, - ez is a történelem fintora, amivel annyiszor találkozunk Rómában. A botránykrónikát sokan és sokszor megírták, ne tulajdonítsunk neki a kelleténél nagyobb jelentőséget. A San Pietro in Vincoli láncainak titkát se firtassuk, a Mamertinum börtönét se. Az apostol valóban itt járt valahol, érjük be ennyivel. Tetemet a San Piet- róba vitték, amelynek kupolájából végigtekinthettünk a városon. A pillanat valószínűleg ismételhettlen. Alattunk a Város, az Urba aeterna. A látvány ünnepélyes, a káprázat elkísér életünk végéig. Szerencse és áldás, ha a tanulság is. Mert arra int, hogy a nagy és kicsi mindig viszonylagos, ahogy egyre magasabbra merészkedünk, úgy szűkül össze a világ, a dölyf, a pökhendi nagyképűség elmerül a múlandóságban, s most már csak a magasság fontos, az örökké kék ég a felhők felett, amiről Babits írt. Csányi László Szőttesek, táncok, viseletek... A tisztaszoba egyik sarka A váraljai Schmidt Károlyné neve nem csupán a megyében, de a Dunántúlon is ismerősen cseng. Most éppen azon kesereg, vajon az a pénz, amit még a megyei tanácstól kapott a falu, a hagyományőrzés fellelhető tárgyi anyagainak, emlékeinek összegyűjtésére, egy sárközi jellegű faluház kialakítására, hová lett? — Azt én is szeretném tudni, mi lett a pénzzel? Úgy hallottam, a falu alapításának 700. évfordulója tiszteletére rendezett nemzetközi fesztiválra fordítottuk - mondom, miközben szeretettel veszi kezébe díszesen öltöztetett babáit, nyitja a sifonért, melyben a szőttesek, a sárközi mintakincs őrződnek. — Annak idején az én becsületemre kapta meg a falu a pénzt, azzal a megjegyzéssel, hogy a felügyeletem mellett készül el a szoba, gyűjtjük össze a még meglévő emlékeket. S mi lett a vége?! Most még azt is megértem, hogy rám haragszanak, miközben ebből az egészből nem lett semmi - dohog egy kicsit Schmidtné, aztán a sarokpad mögötti falról régi fotó kerül elő, rajta a kilencszázas évek elejének egyik csodája: májusi hó ropogott a templomba induló férfiak szénfeketére suvickolt csizmáinak talpai alatt. A szekrényből csodaholmik bújnak elő egyenként. Az 1914-ből való ruha, melyet szintén az édesanyjától örökölt, majd az 1942-ben kapott gyönyörű darabok, melyek valódi érdekesége az, hogy az Állami Operaházban is fellépett bennük egy darabban valaki. A 14-es háború idején készült, s azóta már felújított sárközi viseletét külön féltő gonddal igazgatja el a szekrényben, a babákra visszahúzza a nejlon borítókat, melyek csak akkor kerülnek le újra, ha vendég érkezik a váraljai tiszta szobába. A falitéka festett betétje egy ágyból került a helyére, a díszeket a férj faragta, s rakta újra ösz- sze, míg a feleség megfestette rá a régi mintákat. A sarokban külön kis falusi anziksz, a háromágú favillától a csobolyón át, a télen, használt csikócsengőig, az „Éljen a haza” feliratú festett tányérig, a sulykolófától a karikás ostorig minden, minden ... — Ez a Ranga komától került hozzánk, azt mondta, vidd el ezt a kévekötő-fát, mert csak elkallódna, legalább nálatok meglesz - mutatja Schmidt Károly az egyik érdekességet, melyet a kévekötéskor, a vetett kötél meghúzására használtak. A feleség a stílusosan teknő- ben lévő hímestojásokat is megmutatja, s megtudhatjuk ezt a tárgyat itt a faluban nem is teknőnek, de legalább tekenőnek, esetenként az idősek még teknyőnek ejtik.Valaha a faluvégi erdőben élő, vájt kunyhóban lakó teknyővájó cigány családok készítették. Váralján igen érdekesen, a hétfőt is hetiének mondják, a hallitok-e?!- rákérdezés ma sem ritka, s nagyon dívik a komámasszony, komámuram, körösztapám, körösz- tanyám szép megszólítás is. A cifrára festett ládák között akad egy, melyet valaha a Héra család használt, s mely valami véletlen folytán aztán Gyönkről került vissza Váraljára. — Megmutatom, mi kell egy rendes öltözethez - mondja Schmidt Károlyné, és máris pakolja a szokás szerinti 6-7 pön- dőt, ami patyolatfehér, s ki van keményítve. A pöndőmosás, keményítés egésznapos munka. Hidegen kell keményíteni, kis kékítő is kell bele. A húsvéti festett tojásokra pillantok, melyek minden esztendőben a Magyar-dombon lelnek új gazdára. Ebben a faluban nagy szokás, hogy a gyerekeknek szép számmal akad keresztszülőjük, akik aztán ezen az ünnepen elhalmozzák a cseperedőket récetópas, ge- réblés, kötőfékes és még ki tudja hányféle mintával nem cif- rálkodó tojással. A komatál szokása is ébren van még, bár lassan-lassan az ifjak feledik. A népi együttes nagyszerű hagyományokat elevenít fel, legutóbb a budai várban arattak szép sikert. Ä fél világot bejárták már, s úgy hallani, most Amerikából érdeklődnek előszeretettel irántuk. Schmidt Károlyné alapító tagja az együttesnek, akárcsak a család két ifjú tagja. A kisebbik unoka, István, pécsi gimnáziumba jár majd az ősztől, a nagyobbik meg teológiai hallgató. A szekrénytetőn kuglófsütők, vizes csobolyó, a kisszéken hímzett mamusz, az ajtótámasztó pedig egy öreg, több évtizedes vasaló. Á régmúlt emlékeinek tisztelő szeretete szinte süt a szoba legapróbb zugából. Á háziasszony imádja megismerni más népek, nemzetek kultúráját, viseletét, lakóit, s ehhez maga aképp nyújt segítséget, hogy vendégei előtt szélesre tárja ajtaját. Szabó Sándor Fotó:Kispál Mária Schmidt Károlyné édesanyja menyasszonyi ruháját mutatja
