Tolnai Népújság, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-203. szám)
1991-08-18 / 194. szám
1991. augusztus 18. (tolnai) , , _ i'TÉPUJSAG ,9 Amíg vendéglátás van, vendég is akad Húsz forint egy pohár szóda Gunaras, te drága! A Balaton olcsóbb-Az rendben, hogy rendszerváltás volt itt is, de hogy ezzel együtt ilyen „árváltást” csináltak, az mégiscsak disz- nóság, - dohog egy középkorú úr a gunarasi strandfürdő bejáratánál az árakat szemlélve. A belépőért sorban állók bólogatnak, nem éri váratlanul őket a megjegyzés. Az árváltozásokkal már szembesültek a fürdő előtti parkírozóban, ahol 6o forintot voltak kénytelenek fizetni személykocsijuk után. Ezek után már a szempillájuk sem rebben, ha hallják, hogy a tavaly még 210 forintért árult felnőtt, hét alkalomra szóló bérletért most 320 forintot kell leszurkolniuk. Kétszáztíz forintért idén az elmúlt szezonban 10, azaz tíz forintért árusított, 6 év alatti gyerekeknek szóló bérlet kapható. Persze ez sem mindenkinek drága, a vendégek zömét kitevő német állampolgárok cseppet sem sokallják. Annál is inkább, mivel a magyarul tudó idősebb generáció éppúgy megveheti a kedvezményes, nyugdíjas jegyet, mint a létminimum szint alatt élő magyar sorstársaik. A strand belül tisztábbnak, rendezettebbnek látszik, mint korábban. Kevesebb a szemét, több a felvilágosító tábla, hol lehet pénzt beváltani, hová vacsorázni menni, és merre megy idegenvezetővel ellátott busz hétvégén kirándulni. Mindez, - tekintettel a fizetőképes keresletre - természetesen németül. Magyarul csak a gyógymedencék szélén lévő táblák figyelmeztetik a fürdőzőket, kinek ja- vallt és kinek nem a medencében való tartózkodás, és milyen fürdőzési szabályokat kell betartaniuk. Ezért aztán nem csoda, ha a magyarul nem tudó gyerekek úszógumival, búvárfelszereléssel, labdával mennek a medencékbe. Szól is a fürdőmester sípja szinte egyfolytában. Hogy mit akar, azt nyelvtudás nélkül, mutogatással próbálja megértetni, többnyire sikerrel. Egy tíz év körüli fiú viszont úgy tesz, mintha nem értene semmit. A fürdőmester mutogatására, hogy vegye le búvárszemüvegét, csak a vállát vonogatja. Az újabb sípszó hallatán lebukik a víz alá. A vékony, idősebb, barnára sült felügyelő egyre mérgesebb. A parton követi a vízben úszó gyereket, miközben a sípot egyfolytában fújja. A gyerek vigyorog, és vígan tempózik. A fürdőzők nevetnek. Az úszómester már kiabál, vörö- södik a feje, látszik, pedagógiai érzéke egy csöpp sem, veszíteni viszont nem tud. Leveszi szandálját, belegázol a vízbe. A fiú menekül kifelé. A fehér kabátos férfi utána. A gyerek előnyben van. Látva az idős ember dühét, megáll, letolja fürdőnadrágját és fenekét mutatja. A nézőközönség hahotázik. Az úszómester gyorsaságát a düh megsokszorozza, két ugrással utoléri, és jól ülepen billenti. A gyerek eliramodik, de néhány* lépésnél nem jut tovább, mert egy honi úr elkapja f és a fülét megtekerve vadul magyaráz neki magyarul. A német gyerek mindebből keveset ért, szemében könnyekkel menekül. Valószínű ha legközelebb neki kell választania, nem itt fogja az urlaubját tölteni. A büféknél hosszú sor. A tavalyi árak a ragasztó alatt áttűnnek. Boldog idők, amikor egy hot-dog még 18 forint volt! Egy hamburgerért ma ötvenet kérnek. Mindegy, a vendég kifizeti, örül ha kap valamit. — Egy pohár szódát kérek - szól tört magyarsággal-a Lajtán túlra kitelepített egykori Tolna megyei úr. — Húsz forint lesz - mondja szemrebbenés nélkül a fiatal kiszolgáló. — Mennyi, 20 fillér? - kérdez vissza a régi árakra gondolva a pocakosodó férfi. — Hol él maga, nevet fel a kiszolgáló, húsz forint, ismétli meg nyomatékosan. — Szerencsére nem itt élek, - kommentálja a hallottakat az úr, aki bizonyára már bánja, hogy nem egy pohár szalon sört kért inkább, 18 forintért. Az áfész önkiszolgáló éttermében nincs sorállás, pedig az árak mérsékeltek. Jobban mondva egységár van. Jobb napokon háromféle étel közül, kevésbé jobbakon kétféle közül választhat az ide betévedő. Száz forintért ehet egy tányér bablevest vagy egy pörköltet tésztával. Hogy ebből nem élne meg az üzlet? Az világos. Ezért is állítottak be az étkezőasztalok mellé tíz játékgépet. Bizonyára kifizetődőbb a gyorsan hulló tízeseket begyűjteni esténként, mint a melegben a ro- tyogó kondérok mellett állni. Hogy ezek után a fürdőző csak az Amerikából meghonosodott gyorséttermi „ínyencségeket” majszolhatja silányabb hazai formában jóval drágább áron? Az a hasznon túl senkit nem érdekel. F. Kováts Éva Kinn vagyunk a vízből Pék a kaszárnyában Ihász Zoltán huszonhat éve dolgozik a szakmában. Sokan meglepődtek Dunaföldváron, amikor a városka melletti volt szovjet laktanyában - annak is egykori üzlethelyiségében - kért helyet, hogy bővíthesse műhelyét. — Miért épp a kaszárnyára esett a választása? — Jobb helyet is el tudtam volna képzelni magamnak, építettem volna egy pékséget, kenyérboltot, meg tejivót bent Földváron, a telkemen, csak hát ahhoz kellett volna vagy hárommillió forint kölcsönt felvennem ... A bankok pedig csak nyúzzák az embert. Csupán a Az élesztőt „jól el kell mosni” A negyvenezer forint miatt készült. kamat 810 ezer forint lett volna évente. Ezt nyilván nem vállalhattam. így aztán tavaly - amikor kivonultak a szovjetek - gondoltam, ide jövök. — Mennyi időbe telt, míg sikerült elintéznie? — Tíz hónapja kezdtem, de még mindig nincs vége. Egy csomó papírt beszereztem, mire fölmehettem a vagyonkezelő szervezethez, és végül sikerült egyéves szerződést kötnöm velük. Ebben az önkormányzat is segített. Bár a polgármesteri hivatalban először azon gondolkodtak, hogy nekik mi hasznuk van belőle, de emlékeztettem őket arra, hogy az adómat eddig is megfizettem . . . Persze, be kellett vezetnem a vizet meg a villanyt, mert amit a szovjetek itthagytak, nem felel meg a magyar előírásoknak. Most meg jön a környezetvédelmi hatóság, Beleesni nem lehet hogy szerezzek be mindenféle papírokat, mert egyébként mehetek, amerre látok. — Mióta van itt a laktanyán belül ez a marcona drótkerítés? — Na, ennek története van ... Az őrző vállalat írta elő, hogy meg kell csinálni. Először azt is akarták, hogy csináljunk magunknak saját kaput, utat. Amikor ezt elhárítottam, ők akartak bennünket ki-been- gedni, és havi negyvenezer forint őrzési díjat kértek volna tőlünk. Én erre azt mondtam, hogy ennyi pénzért nem kell ránk vigyázni . . . No, erre azt mondták, hogy akkor pedig kerítsem le a területet a laktanya többi részétől. — A berendezés honnan van? — Németországból, pontosabban amikor hoztam, még NSZK volt. Két évvel ezelőtt kimentem egy hónapra dolgozni. Nem azért, hogy pillanatok alatt megszedjem magam, inkább tanulni. Valami Paradicsomnak tűnt nekem az a négy hét Heidenheimben - Stuttgart környékén fekszik -, de leginkább azért, mert addig legalább nem láttam adósságcsekket. Sóvárogva tapasztaltam, hogy mennyivel könnyebben és gyorsabban megy ott a munka, és elhatároztam, hogy szerzek olyan gépeket, amilyeneken a kinti barátaim dolgoznak. Nem sokkal később kimentem és egy péktől - aki nyugdíjba vonult - megvettem ezeket a gépeket. — A határon mit szóltak hozzá? — A vámosok nemigen tudtak vele mit kezdeni, mert ilyesmit még nem hoztak át a határon, és - mert a gépek szét voltak szedve - a laikus nem lát mást, mint egy halom rozsdás vasat. — Szóval a „rozsdakupac” után fizette a vámot . . . — Ahogy mondja. — Érdemes ilyen megroppant technikába fektetni a pénzt? — Ezek tizenöt éves masinák, de korszerűbbek, mint amit nálunk drága pénzen beszerez az ember. Azonkívül volt, amit ingyen kaptam, vagy jelképes összegért. Közben elindítja a kovászoló gépet, és mutatja, hogy még csak véletlenül sem lehet „beleszédülni”, mert ha felhajtják a biztonsági védőrácsot, leáll a gép. Hozza az „elmosott” élesztőt - a vízben feloldott erjesztőt -, és önti a kavargó lisztbe. — Ügyelni kell, hogy rendesen feloldódjon - magyarázza -, mert a vásárló nem szereti a csomót a kenyerében. Azt ellenben igen, ha friss, ropogósra sült, kellemes ízű és jól kidolgozott a kenyér. Mindig azt mondom a srácoknak, akik itt dolgoznak - négyen vannak -, Nem félek a versenytől, dolgozom hogy úgy kell megcsinálni, hogy örömöt szerezzen annak, akinek az asztalára kerül. — Gondolom, augusztus 20-án is dolgoznak majd . — Délelőtt azért jut egy kis pihenésre idő, de délben - mint rendesen - megkezdődik a műszak . . . — Önnek tulajdonképpen szerencséje van, hisz aki most akar vállalkozni a laktanyákban - a bizonytalan állapotok miatt -, csak december végéig kötnek vele szerződést. Ugyanakkor nem gondolja, hogy hatalmas kockázat egyéves szerződéssel a zsebében ide pénzt fektetni.? — Mondja, miért vennék vissza tőlem? Bár az egész laktanyát hasznosítanák, mert minél odább, annál rosszabb lesz az állaga. — Igen ám, de ha pályázatot hirdetnek az egy év lejárta után, akkor Önnek is versenyeznie kell. — Ezt pontosan tudom, de emiatt most nem idegesítem magam, hanem dolgozom. Tudja, az a mi bajunk, hogy még mindig nem tudunk dolgozni. Aki pedig tud, az nem tud élni. Többet kellene pihennünk . . . de ha az ember legalább a korábbi nívót akarja tartani, akkor hajtania kell. Tudja, ez olyan, mint az egérfogó: csak előrefelé lehet menni, visszafelé nem.-hangyál«smbs Kisült a „mindennapi Menekülés előre?
