Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-27 / 175. szám

10 KÉPÚJSÁG

1991. július 27.

„Halad a nyelv, akárhogy nyúzzuk. ” (Arany János)

Felkapott szavak

Moon Shin-rejtély

Kiállítás a Történeti Múzeumban

Megmagyarázhatatlan, de talán nem is szorul magyarázatra, hogy egy-egy szót miért kedvelünk jobban a másiknál, miért használjuk többször és szívesebben. Amíg ez a használat a nyelv fejlődését szolgálja, nem is lehet ellene semmi kifogásunk, de ha nem egyszerűbb, csupán primitívebb lesz a nyelvhasználat, azon bizony már csóválhatjuk fejünket. Néha az az érzése az embernek, hogy olyan jó cseréket csinálunk, mint az indiánok, akik néhány üveggyöngyért és pár flaska tüzes vízért cserébe fél országnyi területet adtak, miközben fogalmuk sem volt tettükről.

A legjellemzőbb és legszembetűnőbb a felkapott szavak, divatszavak titokzatos elburjám zása. Előfordul, hogy a különben normálisan használatos szó különös helyzetben toppan elénk. A társadalom első jelentése például „az emberi együttélés viszonyainak a termelési viszonyoktól meghatározott összessége”, emellett többnyire zárt társadalmi osztályt, réteget is jelenthet, ilyen a paraszttársadalom kifejezés.

Egyre-másra használják azonban mesterségesen létrejött foglalkozási körökre is, amikor pedagógustársadalomról szólnak. Ez határeset, mert a tanárok, tanítók valóban sokan vannak, látszólag tényleg társadalmat alkotnak. Amikor azonban jóval kisebb csoport tagjait emlegetik így, az bizony már mosolyogtató. A Kossuth Rádió január 28-án „nőgyógyásztár- sadalorrf kifejezéssel illette a szakma képviselőit, majd ugyanott április 26-án az „autóstársadalomf kifejezés hangzott el. Pedig aligha lehetnek a nőgyógyászok többszázezren vagy millióan, az autósok között

pedig akad Velorexes, Traban- tos, de Volvós, Fordos és Cit- roenes is. Kételkedem abban, hogy bármilyen szempontból is egyek lennének.

Kételkedem, nem pedig felkapott szóval élve: megkérdője- lezem.Ez a mesterkélt szó megette - akárcsak a mesebeli kis gömböc - a kétséget, bizonytalanságot, csetlést-bot- lást, habozást, ingadozást, határozatlanságot, hogy azután ott dagadozzon mondatainkban, gondolatainkban. Értelme semmi, étvágya viszont hatalmas: vajon mikor fog kipukkadni? Talán akkor, amikor az infrastruktúra szó csillaga is leszáll. Ez a szó ugyanis ma semmi másra nem jó, csak ködösítésre. Mit jelentett házi használatra a közgazdaságtudományban? „A gazdaság működésének üzemen kívüli előfeltételeit biztosító álló- és forgóeszközök; a lakásállomány és a legkülönfélébb szolgáltatások (művelődésügy, közlekedés, közművek, hírközlés, egészségügy, kereskedelem stb.) állóeszközei, illetve ezek hálózata” - sorolja .az Idegen szavak és kifejezések szótára. Amikor azonban egy-egy mondatba teszik, mindig nekünk kell kitalálnunk, most vajon melyik értelmét kell előnyben részesítenünk, melyiket háttérbe szorítanunk. Jó játék lenne ez, ha valóban játék lenne. Ki tudja megmondani, mit jelenthet (főleg úgy, ahogy mondták, többes számban) a következő

mondatokban: ........a város

4

0-50 éve hiányzó infrastruktúrákat, közműveket megépít . . .”..........fél évtizedre is

b

érbe lehet adni nagy fontosságú infrastruktúrák tulajdonjogát . . .”. Meg- és feloldhatatlan talány ez a két mondat.

Dr. Töttős Gábor

Káprázatos látvány fogadja a Budavári Palota oroszlános udvarában, a Budapesti Történeti Múzeum előtt a látogatót. A napfényben nagyméretű, leegyszerűsített és mégis rafinált formájú, gyönyörűen megmunkált szobrok csillognak.

A bűvölet aztán folytatódik a múzeum első emeleti termeiben és a szabadban, a palota kertjében.

E művek olyan természetességgel simulnak a barokk épület formái és az udvar zöld növényzete közé, mintha pontosan ide tervezték volna őket. És mintha nem sokezer kilométerről, a koreai Masanból érkeztek volna.

A látszólagos rejtély Moon Shin retrospektív kiállításán oldódik meg. Ez a halk szavú, szimpatikus művész, aki személyesen is jelen volt kiállítása megnyitásán, egyaránt merít az európai és a távol-keleti kultúrából. Méghozzá úgy, hogy

egységes egésszé olvasztja, és mindenféle nemzetiségű néző számára ismerőssé, befogadhatóvá teszi. És a „csoda” Magyarországon is megtörtént - mint előbb Párizsban és Zágrábban -, a nézők barátjukká fogadták a csillogó, a fényt megsokszorozva visszaverő, egyszerű, sima formákat. Gyerekek és felnőttek simogatják, érzékelik kézzel-szemmel a telt és domború, gömbölyű vagy tekervényes hajlatokat, formákat, amelyeken leginkább a szimmetria uralkodik. E különleges szobrok ében- és más egzotikus fákból, rozsdamentes acélból és bronzból vannak. S hogy mi végre jöttek a a világra, arról Moon Shin azt mondja: „Mielőtt megalkotom szobraimat, sok rajzot készítek, amelyek vonalakkal összekötött körökből, oválisokból, félkörökből állnak. A papíron kifejtett ötletektől áthatva hozzáfogok a keményfém egy darabjának

közvetlen faragásához, hogy testet adjak ezeknek a köröknek és vonalaknak. E testeknek mindamellett nincs pontos jelentésük, semmilyen valóságkép nem szolgál alapul hozzájuk. Csupán csak azt kívánom, hogy ezek a formák, melyek végső soron az „életet” jelentik, életre keljenek munkám során.”

Moon Shin 1923-ban született. Nagy szegénységben, Korea déli részén töltött gyermekkora után a tokiói szépművészeti főiskolán folytatott tanulmányokat. 1946-tól visszatért szülőhazájába, és rendszeresen kiállítja festményeit. Szobrásszá Párizsban lett, úgy mesélik, véletlenül, midőn egy kastély restaurálásánál dolgozva átélte a háromdimenziós valóság megváltoztathatóságának szükségszerűségét. Kézitusája az anyaggal ettől fogva életének lényegét jelentette.

Párizsba még többször, hosszú évekre visszatért. Számos kiállítása volt Koreán kívül Németországban, Svájcban, Franciaországban, Olaszországban, Teheránban, Irakban, Jugoszláviában - és most Magyarországon is. E tárlatán 170 műve látható.

A Repülő madár című szobra a múzeum kertjében

Moon Shin szobrai társaságában a Budapesti Történeti Múzeum előtt

Alkalmazhatatlan grafika

Beszélgetés Kaján Tiborral

Fábián László:

Kakukkszegfű

Rózsa Endre:

RODIN

Elhunyni sosem késő, de te halál után élsz.

Egy láthatatlan véső faragja ki a végső arcvonásokat. - Lángész, mi lapul itt a latban?

Vak lehetsz - soha bámész! Az idő tagolatlan; s bármikor zárja kattan - hajítsd el vésőd: ráérsz ...

Törő István:

Kimosódik

Kimosódik egyszer szemedből

a sok belehintett por, megtisztulsz,

kihullik belőled, mint a bojtorján

ragadványa, de ott marad tüskéje,

szúróágya, elbukók kövezeten

koppanása agyadban; most potyognak a gesztenye-sőrétek,

s a rozsdásodó síneken túl himnuszodat trombitálja az isten;

elmosódik egyszer... mint kutyaürülék az aszfalton, mint a begyakorolt mozdulat, mint idegen zászlók színei kikopnak,

s a hajnali hűvösségben még látod a szürke eget, melyet nem tisztítanak már esők, sem

szelek, csupán a képzelet; kimosódik egyszer... a tekintet,

hogy tisztán láthasd, mit alkottál,

miközben elromboltad önmagad

s békésnek hitt világodból kiszakad egy teleírt lap.

Nemrégen múlt hetvenéves az ismert karikatúrista, Kaján Tibor. Ebből az alkalomból kerestük fel, hogy pályájáról, mai elfoglaltságáról kérezzük.

— Mikor kezdett rajzolni?

. — Nagyon korán, kisgyermekkoromban, írni még alig tudtam, de már rajzoltam. Nyolc-kilenc éves korom óta állandóan. Ahogy aztán cseperedtem, nézegetni kezdtem az újságokat, és attól kezdve mindenképpen újságba akartam én is karikatúrákat rajzolni. Az iskolában nagyon szerettem a táblára krétával lerajzolni a tanáraimat. Az osztály dőlt a röhögéstől, és ez nekem nagyon imponált. Sajnos, a tanáraimmal egyanebből kifolyólag adódtak kisebb-nagyobb kellemetlenségeim, bevallom, emiatt volt egy osztályismétlésem is ... De a rajzolás szeretete töretlenül megmaradt. Úgy, hogy a későbbiekben egy pillanatig sem volt pályaválasztási gondom. De csak a második világháború után kerülhettem a képzőművészeti főiskolára.

— De miért tartott ki a grafika mellett, miért nem lett például festőművész?

— Tudja, amikor én a főiskolára érkeztem, már be voltam oltva a karikatúra-műfaj iránti vonzalommal. Annyira beleszerettem, hogy nem tágítottam mellőle. Már a főiskola alatt sokféle lapnak dolgoztam, főleg a Ludas Matyinak. Miután 1950-ben elvégeztem a főiskolát, a Ludas Matyinál státusba kerültem. És tizenkilenc évet lehúztam ott.

— Miért, hogyan jött el?

— Ennek több oka volt. Azoktól az évektől kezdtek nagyon erősen beleszólni a lap tematikájába. Én elsősorban nem magamat, hanem a szakmát féltettem, mert a karikatúra

az nem alkalmazott, hanem alkalmazhatatlan grafika. Azt nem lehet megrendelni. Na most, akkortájt a Ludasnál ren- kívül erősen követelték a „vonalas” tematikát, a párt célkitűzéseinek támogatását. Ezért én nagyon morogtam, és végül is haraggal hagytam ott a lapot.

— Utána hova került?

— 1964-ben hagytam ott a Ludast, és akkor indult a Tükör című hetilap, meghívtak, és én örömmel mentem. Ott húsz évet nyomtam le. Közben szerkesztők jöttek-mentek, a lap Új Tükörré alakult, és sajnos, meg is szűnt. Onnan mentem nyugdíjba.

— De ugye ez nem azt jelenti, hogy nem rajzol?

— Ellenkezőleg! Sok új, induló lap keresett meg, de én nem nagyon válogattam, hanem egy régit választottam, a Magyar Nemzetnél kötöttem ki, ahova már korábban is dolgoztam, ott van szreződésem.

— A rajzkészségen túl mi kell ahhoz, jiogy valaki igazán jó karikaturista legyen?

— Ez nehéz kérdés. Alapvetően személyi adottság, egy olyan sajátos szemlélet, ami a dolgok mögé szeret nézni, szereti a rejtett összefüggéseket feltárni, mindez feltétlenül kell. Megismerni, leleplezni, kifigurázni a dolgokat, bizonyos jelenségeket, jellemvonásokat, eltúlozni a valóságot valamilyen cél irányába. Egy-egy karikatúra komoly szellemi erőfeszítés. Vannak témák, mondanivalók, amiket évekig hordozok magamban, és nem tudok megoldani, aztán egyszercsak jön az a pillanat, amikor kész lesz, egyszerre megvan. Mindez sok-sok töprengéssel, sőt, gyötrődéssel, álmatlan éjszakákkal párosul. A jó karikatúrát nem lehet tanulni... /E.É./

Álltam a parton abban a sápadt pusztulásban, amely elsőül a nyárfák aranyát érte, nyár óta meghomálylott a víztükör, csaknem olyan volt, mint tavasszal, amikor a környező fák virágpora lepi, mindössze a csurgók felől villant olykor felém, akárha múltam üvegcserepei villannának, majdnem csönd volt, szégyellős szélsu- sogás, a víz mélyére húzódtak a falánk önök, a széles pofájú harcsák az iszaptúró márnák közé, a szakadt partnál üresen tátongtak a partifecskék elhagyott barlangjai, s a jancsi- csádé helyén rozsdás kórók meredeztek - lehetett volna a képzelet henyén levágott tarlója: rozsdásodik az emlékezet, korrózió pusztítja emlékeimet, és mindez egyszerre zuhan rám ebben a sápadt pusztulásban, egyszerre itt a parton, ahol annyiszor állongtam nyári verőfényben, lestem társaimat, hogy lenn a partalján kitapogassák a rejtező halakat, vasmarokba szorítva kiemelték, fölhajítsák nekem, aki a zsákmányt rendre a fűzfagallyból rögtönzött füzérre akasztja; akkor még nem merészkedtem közibük, igyekeztem eképpen hasznosítani magamat, aztán egycsapásra megváltozott minden: jött az a csodálkozó pillantásé lány azzal a csodálkozó pillantásával, nekem ajándékozta egyik sétáját, noha sétáira mindig bőven akadt igénylő, elhoztam erre a csodálatos partra, keresztülvágva a réten szedtem neki kakukkszegfűt, rezgőfüvet, örült mindennek, egyszerre azonban azt éreztem, kezdek érdektelenné válni számára, az ilyet megérzi az ember, és akkor itt a partról be- leugrottam a bízbe, tapogatni kezdtem előbb csak im- mel-ámmal a partalját, ott, ahol

társaimtól láttam, ez már újból érdekelte, én pedig leküzdöttem félelmemet és undoromat az ismeretlen mélységtől, eltökéltem magamban, halat fogok neki, akármi lesz, fogok egyet, ezüstpénző szépséges halat, látnia kell, hogy nem akárkire akadt, éreztem, látja, hogy nem akárkire akadt, izgatottan figyelte, mit csinálok, és én már nem imitáltam a kutatást, hanem óvatosan igyekeztem kétféléi megszorítani a lehetséges zsákmányt, éreztem, újra meg újra hűvös testek siklanak ki uj- jaim között, éreztem, nagyobbak is akadnak a sorban, éreztem, egyáltalán nem idegesek, inkább csak mintha játszanának velem, magukhoz csalogatnának, majd meg szökdös- nének előlem (megismertem ezt a kint rövidesen, megismertem nagyon, szinte a fájdalomig), éreztem, mindjobban elfog a szenvedély, éreztem, most már nem adom föl, éreztem, a balkezemnél megszoríthatom, ha jobbról lassan közelítek, megvolt, rángatózott, de én egyetlen lendületből - lám, ezt is eltanultam - fölhajítottam a partra, a lába elé, ahogyan hadvezérek a hadi zsákmányt terítik szívük hölgyének kecses lába elé, nevetett, sikongott, tapsolt, éreztem, annak tekint, megtört a varázs, ami eddig visszatartott attól, hogy társaimmal együtt szűrjem a vizet, igen éreztem, növekszem a szemében, hallanom kellett biztatását: még, még, másikat! és nem is túlságosan hosszú idő után ficánkolt a kezemben, és fölhajítottam a második halat is, amelynek ugyanolyan hévvel tudott örülni, mint az elsőnek, de már nem sarkallt tovább, nem kívánt újabbat, kért, hogy jöjjek föl, menjünk haza, süssük meg, ez már elég kettőnknek,

bennem pedig ez a kettőnknek beégette magát a szívem hátsó falára, és olyan nyomot hagyott, akár a bicskák annak a hatalmas vérbükknek a kérgében, amit szerfölött csodáltunk a kastély kertjében, ha odamerészkedtünk, éreztem, titokzatos remegés fut át rajtam, meg- reszketteti minden porcikámat, és alig bírok fölkapaszkodni a meredek parton a gyöngeség- től, szaporán eldadogtam, hogy nyomban visszatérek, csak kicsavarom a fürdőnadrágomat (az volt egyetlen ruhadarabom), hogy könnyebben megszáradjon, a bokrokból is figyeltem, miként örvendezik a jó fogásnak, törtem egy füzérnek valót, és megmutattam neki, menynyire értek a halak fölfűzéséhez: be az ágat a kopoltyún, ki a szájon; visszaindultunk a faluba, én a halakat, ő a virágcsokrot hozta, éreztem, valóban kettőnké ez a délután, éreztem, ez a mi délutánunk, s mintha azt a bevésést is éreztem volna szívem partfalán, egyedül voltunk a házban, én a halakat tisztítottam, paprikás lisztet kevert ő, zsírt olvasztott, ügyesen mozgott a tűzhely körül, akkor én már abban a vesz- szőfonatos karosszékben pihentem az üvegezett verandán, amelyben a nekem jutott darabot elfogyasztottam, kínnal és keservvel, mivel jócskán szálkás volt, tartottam a fuldoklás- tól, abban a karosszékben, ahol aztán egyszercsak az ölembe ült, éreztem, megzavarodom, éreztem, éreznie kell, valami megmozdul alatta, és én rettenetesen szégyenkeztem;

állok, mindig állani fogok ebben a sápadt pusztulásban, amíg ezen a parton lehetek, megkísérlem rozsdás emlékeimet, ezeket a múltba tokozott zárványokat időről időre letisztogatni, lázasan kutatok egy arc után, amelyre ráillenék a csodálkozó tekintet, egy hang után, amelyben föllelhetném azt az önfeledt örömöt, de csak a szél susog..