Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-27 / 175. szám

1991. július 27. PÚJSÁG 11 Nemzetközi grafikai biennálé Győrött Az első nemzetközi grafikai biennálénak október 5. és no­vember 30. között Győr ad ott­hont. A rendezők - a Xantus János Múzeum, Győr város ön- kormányzata és a Győr-mo- son-Sopron megyei közgyűlés- a két évente ismétlődő művé­szi fórummal kívánnak hozzájá­rulni a kortárs művészet hazai és külföldi termésének megis­mertetéséhez, közelebb akar­ják hozni egymáshoz az alkotó­kat és a befogadókat. — A biennálé gondolatát ta­valy Joseph Kadar, az 1969 óta Párizsban élő magyar szárma­zású művész, az elektrografika egyik meghonosítója vetette fel- idézi az egy évvel ezelőtt tör­ténteket N. Mészáros Júlia mű­vészettörténész, a biennálé fő­szervezője. - A nemzetközi hírű alkotó alapítványt is tett az anyagi alapok előteremtésére, hogy a rangosnak ígérkező se­regszemlével Győr bekapcso- lódhason az európai művészet vérkeringésébe. Joseph Kadar akkor fűzte szorosra kapcsola­tait a Rába-parti várossal, ami­kor tavaly nyáron kiállításon tárta munkáit Győr művészet­kedvelő közönsége elé. Ado­mányával elindított egy folya­matot, amelyet számos intéz­mény, cég és vállalkozás karolt fel, s támogat anyagilag. — Hol tartanak az előkészü­letek? — Négyszáz művésznek küldtünk meghívót a bemuta­tóra, közülük 170-en jelentették be részvételüket. Öt földrész 27 országából csaknem 300 alko­tás érkezett. Egyedi grafikák, sokszorosított grafikák, elekt- rografikák. Valamennyinek he­lye lesz a kiállításon, hiszen a műfajú meghatározást tágan ér­telmezzük, ugyanis választ sze­retnénk adni a kiállítással arra a kérdésre, is, milyen kísérletek foglalkoztatják a művészeket napjainkban. — A szponzorok értékes dí­jait - pénzjutalmakat - ajánlot­tak fel a legsikeresebb munkák alkotói számára. Díjat alapított egyebek között a Magyar Köz­társaság Művészeti Alapja, a Magyar Képző- és Iparművé­szek Szövetsége, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus és természetesen Győr város ön- kormányzata. Kik döntenek a díjak odaíté­léséről? — Magyar, holland, dél-ko­reai, svájci, francia és cseh­szlovák szakemberekből 12 tagú zsűrit kértünk fel erre a feladatra. — A nagyívű program gerin­cét a kiállítás alkotja, azonban számos egyéb rendezvény is kapcsolódik hozzá. — Az elgondolások szerint művészettörténeti előadásso­rozatot tartunk, amely az euró­pai kortárs képzőművészetről ad áttekintést, bemutatja to­vábbá a hazai képzőművészet törekvéseit, áramlatait, az 1940-es évektől napjainkig, s kitekintést nyújt más földrészek kortárs képzőművészetére is. Lesznek a témához kapcsolódó filmvetítések, művész-közön­ség találkozók, és egyéb társ­művészeti programokat is kíná­lunk a közönségnek. Szeret­nénk a külföld figyelmét vállal­kozásunkkal a városra irányí­tani. Bízunk abban, hogy az események számos látogatót vonzanak a városba, s találko­zási alkalmat nyújtanak külföldi és hazai alkotóknak. E találko­zók hitünk szerint segíteni fog­ják a magyar kultúra terjeszté­sét, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a művészek és a közön­ség egymásra találjon. — A későbbiekben is fenn­tartják a személyes meghívás módszerét? — Igen, ugyanis európai rangú grafikai gyűjteményt sze­retnénk létrehozni Győrött, s a kollekció gyarapítása szem­pontjából fontosnak tekintjük a résztvevők körét M.Zs.. Tódor János: Haverom, a filozófus Amíg az esküvői menet a városházától a bazi­likáig ér, éppen elég az idő ahhoz, hogy az em­ber megigyon egy fröccsöt a Gold'n Beryhez címzett borozóban. A Gold'n Bery voltaképpen annyit tenne, mint Arany Bárány, tudván tudva persze, hogy a bárány angolul korántsem bery, mivel hogy az lamb. Csakhogy a Bárány sem Bárány már régen, hanem Csengő, ámbátor Aranynak továbbra is Arany. Ahogy befordulunk a lejtős óvárosi utcán, még halljuk a visongást, amit nyilván annak az ajtó­ban lesben álló két ifiúrnak a hirtelen akciója okoz, akik rizzsel szórják meg - termékenységü­ket serkentendő - a néhány perces párt. Náluk jobban talán csak én lepődöm meg, amikor a púit előtt belebotlom Gáborba, az egy­kori kollégiumi nevelőtanárba, a summa cum la­ude filozófusba. Örülünk egymásnak, de jóked­vünk inkább diplomatikus, mintsem önfeledt, gá- bort életében kétszer láttam abszolúte megelé­gedettnek. Először még 1982-ben, amikor bricsesznad- rágban, mindkét kezében parafa bukósisakot lo­béivá közeledett a város sétálóutcáján, és már messziről kiabálta felém, hogy meghalt a csel­szövő, a ferde ajkú vén trotty, azaz Brezsnyev feldobta a papucsot. A kollégiumi nevelőtanárból ez a nem mindennapi történelmi esemény olyan eufóriát váltott ki, hogy rögvest elhatározta: ön­ként és dalolva („meghalt a cselszövő, nem dúl már rút viszály ...”) veti magát alá a szörnyű tor­túrának, melynek során belőle elvonják az alko­holt ... Azt már nem tudom, hogy az elhatározást ké­sőbb követte-e a tett (tény viszont, hogy akkor némi laufot adott magának, amiért is tort ültünk előbb a Bablevesben, aztán meg a Móriban, mindenesetre filozófusom is a megállapodás út­jára lépett. Feltéve persze, hogy a házasság, mint olyan, nála ezt jelentette. Másodjára meg akkor lehetett volna madarat fogatni ezzel a nagy gyerekkel, amikor kislánya született. Ez a boldogság persze sokkal tovább tartott, s hogy tart még ma is, azt kiolvasom Gá­bor csillogó szeméből, amikor arról beszél, hogy jövőre már a csemete iskolába megy. Gáborom a régi szép időket idéző frenetikus hévvel csap a lovak közé, akarom mondani kezd a politikai helyzet elemzésébe. Egy rendkívül közkeletű, de nyomdafestéket aligha tűrő szó- összetétellel nyomatékosítja, hogy mi is a véle­ménye a negyven valahány év utáni első szabad kormányunk eddigi működéséről. Ami bizonyos állatorvosi ló legtöbbet emlegetett testrészének fennhangon történő többszöri ismétlése bőven elegendő ahhoz, hogy a publikum kezébe megál­lítsa a garat felé lendülő poharakat. No de ez az egyetértés, nem ám a megrökönyödés csöndje! Ha valakinek, hát nekem aztán tudnom kell, hogy ő aztán sohasem volt kommunista, de ezekkel is tele van a hócipője. Hogy a francban van az, hogy a mi (de)generációnknak már so­hasem adatik meg valami széppel és nemessel azonosulnia?! Hát úgy ismerem én őt, hogy szar­rágó dilletánsok mellé elszegődne... A hátunk mögött egy borostás, torziós ingát játszó úr már vagy két perce szájtátva bámulja a vezérszónokot. Merő figyelmében még rendelni is elfelejt. Gábor, akiben éppen az a zseniális, hogy egyik pillanatról a másikra képes a fentebb stí­lust alpárira váltani és megfordítva, most a triviá­lisból a szellemi szférába röpíti egy idevágó Adorno citátummal a diskurzus tárgyát, amelyet az előbb a nagyközönség számára a „lószer­számba” sűrítve vélt érzékletessé tenni. Úgy van, bizony úgy, lapogatja a filozófus hal- szálkás kabátját a kilengő torziós, szerinte is igaza van, és ő bizony amondó, hogy ideje volna már a... De nem tudta befejezni, hogy minek is. Haverom, a summa cum laude csődfilozófus, hirtelen elkomorul, idegesen igazítja meg fekete keretes szemüvegét, és egyszer csak azt mondja, hogy már régen vége itt a filozófiának. Az ő számára legalábbis, igaz, az úgynevezett pártállambban „(miért, a mai micsoda)" is csak a tudás volt az övé, a lehetőséget már nem kapta meg, hogy azt átadhassa másoknak is. Hiába volt évfolyamelső, a tanszéken olyat tar­tottak bent, aki éppen hogy csak átevickélt, de ahogy akkoriban mondták, jól feküdt. Persze, ez nem azt jelentette, hogy az illető teszem azt kurva vagy hímringyó lett volna, sokkal inkább, hogy vezetőként kiszezett, avagy már hallgató­ként bepártosodott. Ma ezek politológusnak ne­vezik magukat, és kitűnően megmagyarázzák, hogy ők legfeljebb attól büdösek, hogy már ak­kor, a KISZ-ben is belülről bomlasztották a rend­szert. Hogyan is kaphatott volna metafizikusi kated­rát egy olyan tanerő, aki a kollégiumban villany- szerelő szakközépiskolások előtt nyíltan gyarma­tosító megszállóknak nevezte az oroszokat, áru­lónak Kádárt, kollaboráns karrieristáknak az elv­társakat. Nem 1989. június 16-a után, hanem a nyolcvanas évek elején. Dehogy is volt ő menő, szamizdatos ellenzéki, ha az lett volna, akkor most nem ott tartana, hogy egy falusi oskolában okítja a kölköket (nem mindtha velük, vagy azzal, amit csinál, lenne baja!) biológiára meg földrajzra. Legföljebb egy olyan regulázhatatlan másként-gondolkodó volt, akit a szókimondásáért gyakorta habókosnak neveztek. Ma is ugyanolyan, ezért érzi azt, hogy neki talán egyetlen rendszerben sincs (lesz) jö- vőj. Miért lenne ő ma párttag, amikor már mindenki lehet?! Talán azért szidta ő már akkor a bolsikat, amikor ezek a maiurak még sehol sem voltak, hogy éppen ők, a mai leosztott hatalmasok, te­gyék utcára a feleségét?! merthogy alig egy hó­napja ez történt.Kényszeredetten szabadkozom, hogy nekem már mennem kell a templomba. Keblére ölel, pohár borát az egészségemre emeli. Már kint vagyok az utcán, de oda is kihal- latszik, ahogy a pultos kisasszonynak magya­rázza, hogy nem érti, mi a kórságot keresek én az Isten házában, amikor pedig olyan megve- szekedett istentelen vagyok. Györke Zoltán: Szegény­legény­dal „Engem az ág is húz, meg a rög is nyom. Marharépa között a búza is gyom. ” (Kovács Vilmos) Futok, mint a patak, mint az űzött vad. Hej, a szülőházam de messze maradt! Vernek jegesesők, villám-korbácsok. Morog rám a vihar, gáncsol az árok. Zsebemben tolvaj-szél keze kotorász. Ruhámat karmolja, tép keselyű-ág. Nyergelném lovamat - megbokrosodik. Átmennék a folyón- lyukas a ladik. Nyomomban csikaszok hada vicsorog. Dobom a szűrömet, náluk rá csorog. Nem szólal meg értem a hold - néma dob. Hátul tűz, elől víz - hova futhatok?... Lábamhoz nem hajlik létra-szivárvány. Üres katlan az ég, fagyot lehet rám. Délibáb-hullámon harmat-szemű ház. Benne a szeretőm hej. mással cicáz'. De ha odaérek, olyan bosszút lát: rájuk roppantom a mestergerendát. Most szurokéj torpant; majd csak rám virrad... Keresek szeretőt bor-hegyek alatt Polgár András: BLOKÁD Folyóirat-tallózó A papa reggel azt ígérte: nem látja akadályát a háromnapos, egri kirándulásnak, Ágota me­het! Délben hazatelefonált a mamának, szó sincs kirándu­lásról, ebben a korban a kama­szok valósággal megőrülnek a szabadságtól: még nem óhajt nagypapa lenni! Zárlat! A leg­szigorúbb ebzárlat! A nagylány háromkor ért haza, az asztalon levél várta a szomorú hírrel, és húga levert tekintete. Bár ez utóbbi lehetett megjátszás is, hangjában mintha cseppnyi káröröm búj- kált volna. Ágota nem habozott: mintha mindig is tudta volna, mi a te­endő; elbarrikádozta magát. Szerencsére a lakásban két vécé volt, Ágota kis szobája mellett az egyik, a fürdőszobá­ban a másik. Anikó bőgött. Ágota hajthatatlan maradt, tudta, ha szemernyit enged, vége! Anikót tehát kizárta, az aj­tót bezárta, a kulcsot a kályha tetején díszelgő sárga vázába tette, majd hozzálátott a barri- kád felépítéséhez. Az ajtó elé tolta az őrségi fotelt, arra ráe­melte az asztalt, elétolta, szinte kicövekelte a rekamiéval. Ellenőrizte tartalékait: vécé­papír, némi szaloncukor kará­csonyról, a szokásos dugi- csoki és az iskolai hátizsák al­jában megfoghatatlan okból egy doboz marhamájkrém. Éhen tehát nem hal. Vizet a vécé-tartályból iszik. Fűtés, vil­lany van. Elnyúlt a heverőn, és elővette az eddig tökéletesen eltitkolt ol­vasmányát, Updike Párok című könyvét. Jellemző, gondolta ajkbiggyesztve, tizenhétéves koromra ők fogják eldönteni, mit olvassak? Anikó titokban megtelefo­nálta a blokád hírét, a mama sí­rásra álló szájjal, felbőszülve érkezett haza. Megpróbált be­hatolni, tajtékozva rázta a kilin­cset. — Éjjel-nappal dolgozunk, hogy mindenetek meglegyen, és ez a hála? Apád széthasít, ha megtudja, mit művelsz?! Ágota gúnyos mosollyal aj­kán, zavartalanul olvasott to­vább. Anikó felsírt. — A saját szemétségedet si­ratod? Azt hiszed, nem hallot­tam, mit sutyorogsz a tele­fonba? - kiáltott ki Ágota. Egy kicsit azért belesajgott, szerette ezt a kis hülyét. A papa bőszült bikaként tor­pant meg a zárt zóna előtt. Eről- tetetten felkacagott. — Fütyülünk rá! - tettette a beszélgetést, de ügyetlenül, túlhangosan, és éppen a barri- kád túloldalán. - Moziba me­gyünk, utána vendégeim vagy­tok a Tiszti Házban egy vacso­rára! Bedobja a maszlagot, gon­dolta Ágota, valahonnan szer­zett egy belépőt a Tiszti Házba, ott a legolcsóbb a vendéglő. Pi­cit beleszúrt az emlék: velővel töltött sertéskaraj! Egyelőre csak a telefon hiá­nya zavarta, egy állat vagyok, behozhattam volna... Updike nem hagyta cserben, a könyv nemhiába vezette a beststeller- listát au USÁ-ban huszonkét hétig... Legalább nyugodtan megfo­galmazhatta követeléseit. Leve­lek felbontásának megszünte­tése. Örökös kikérdezés. Ha­zaérkezés időpontjának libera­lizálása. Pityu állandó pocs- kondiázásának megszüntetése. Köz- és magánrendezvényekre való feltétel nélkül elengedés. A levelet átcsúsztatta az ajtó alatt, megágyazott és lefeküdt. Néha többször csengett a tele­fon, biztos Pityu próbálkozik... Nagy dirrel—durral érkeztek haza, Anikó ordítva fedezte fel a levelet. A papa borosán kiál­tozott: „Engem ugyan nem ér­dekel. Nem koptatom a sze­mem a hülyeségeivel... Jöjjön elő, és kérdjen bocsánatot!” „KÉRDJEK?” — Nyisd ki, hallod - kérlelte kacér hangon a mama, - még nem is ettél... Mi lesz ve­led?. .. Mikor jössz elő? — Ha teljesítitek a feltétele­imet! — Mi? Iskolába se mégy holnap?... Hallod ezt, Zoltán? Megőrült ez a lány... — Kérjen bocsánatot -hal­latszott a papa hangja távolról. Anikó diszkréten bőgött. Egy nap, két nap, három nap. Csütörtökön nem mentek mun­kába. Tüntetőén ott étkeztek az ajtó előtt, a mama palacsintát sütött, a frissen sült tészta illata befészkelte magát Ágota agyába, sejtjeibe. — Tárgyalni akarok! - jelen­tette be a papa. - Közlöm a deklarációmat, aztán kijöhetsz! Az egyoldalú, érdektelen dek­laráció a szülők fölényének hangoztatásán kívül semmi ér­demlegeset nem tartalmazott. Az ablak előtt virágcsokor jelent meg, imbolygott a szélben. Ágota az ablakhoz rohant, ne­gyedik emelet lévén, fölöttük nem volt lakás: Pityu izzadt arca látszott a fagyos március­ban, spárgán küldte a szekfű- ket. „TARTS KI!” - ordította. Megkezdődött a kétoldalú egyeztető tárgyalás. Ágota - túlordítva Anikó bőgését - hangoztatta feltételeit, a papa közölte, egyetlen kérdésben enged, éjfélig ráér hazajönni a bulikról, ha ugyan elmegy oda. Pityu változatlanul idióta, kirán­dulás nem lesz. Nincs jogod meggátolni a lakásba való sza­bad közlekedést! Nem nyitod ki? Győztél, engedek. Nyisd ki! A megszakított tárgyalást bal­jós csend követte. Zoltán! Mit csinálsz? Mit akarsz tenni? - kérdezte a mama. — Most bezzeg Zoltán va­gyok. .. mikor félrenevelted a lányodat, nem kérdeztél... Zo- tyi így, Zotyi úgy... Aztán recsegés-ropogás kö­vetkezett, a papa döntő lépésre szánta el magát: megroha­mozta a barrikádot! Csákánnyal zúzta be az ajtót, fejére roham­sisakot biggyesztett, és előre­szegett fejjel szétdúrta a búto­rokat a kettévált ajtó nyílásán. Elhajítva a csákányt, két hatal­mas POFONT kent le Ágotá­nak, majd csípőre tett kézzel kiáltott a mamának: — Ura vagyok a helyzetnek! Az történik ebben a házban, amit én akarok! És lön. A világ a helyére bil­lent. Nagyobb szigorítások let­tek, mint valaha. Egyensúlyba kerültek a viszonyok. De Ágota tudta, nagyon kényes egyen­súly ez, talán egy gyenge fuval­lat is elég, és a diktatúra végér­vényesen megbukik. A társadalomtudományok kevés számú szakmai lapjára nem szokott sor kerülni tallózá­saim során, pedig nemegyszer akadhatunk bennük olyan köz­leményekre, amelyek nem csu­pán a szakemberek érdeklődé­sére tarthatnak számot. Itt van például az évente négyszer megjelenő Irodalomtörténet, amelynek idei első számában több ilyen cikk is található. Kosztolányi Dezső munkás­sága az utóbbi tíz-húsz évben sok és színvonalas elemzést kapott, s ezek felismerése ré­vén a szerző a kiváló nyugatos írók sorában az egyik legna­gyobb magyar íróvá lépett elő. Talán legtöbbet elemzett regé­nye az Édes Anna. Ez a mű az, amelynek olvasta után annak­idején Bálint György „megbo- csájtotta” az író politikai „bű­neit”, s elsőként ez a regény kaphatott helyet a „szocialista könyvkiadásban” is. Gondol­hatnánk, sok újat már nem le­het róla mondani. Pedig mégis. Beláthatjuk, hogy ez természe­tes sajátossága a remekmű­veknek: mindig támad új és új olvasatuk. Hima Gabriella elemzése még 1984-ben kelet­kezett egy nagyobb munka ré­szeként, s hogy csupán most kap nyilvánosságot, az feltehe­tően „nem-marxista” megállapí­tásainak is köszönhető. Olyas­miket is kimond, amit - ha eset­leg meg is látott korábban is va­laki - nem mondta, hogy ne te­gye „lehetetlenné” Kosztolányit, aki így gondolkodott a regény tanúsága szerint: „A történe­lemnek nincs hatalma az egyén fölött, mint ahogy az egyén aka­rata sincs hatással a történelem menetére. Akár nagy formá­tumú történelmi személyiség, akár kisember az egyén, a dön­tés változtatás lehetőségével nem rendelkezik.” Nemcsak a regény történelemszemlételé- nek értelmezésében, hanem Édes Anna alakjának kibontá­sában is sok új felismerést ol­vashatunk. Ugyancsak színvo­nalasan elemzi a Pacsirtát Mo­hai V. Lajos. Tömeges az igény az át- és az újraértelmezésekre, s e fel­ismert szükségesség indította egy éve arra az Alföld szerkesz­tőit, hogy megfogalmazzák kér­déseiket a modern magyar iro­dalom eddigi történeti képével kapcsolatban. A vita szeptem­bertől mostanáig zajlott, a júni­usi szám közli az utolsó hozzá­szólásokat, s az összefoglalást. Át kell-e írni az irodalomtörténe­tet? - kérdezi Tarján Tamás, s válasza, sokakkal egybehang­zóan, igenlő. A domináns hang szerencsére nem az, hogy az eddigi monográfiákat, kézi­könyveket a papírmalomba kel­lene küldeni,bár akadt ilyen vé­lemény is, hanem az, hogy a megszületett művekben kény­szerűen keveredtek a Ká­dár-kor ideológiáját visszaiga­zoló és azzal szenvedélyesen szembehelyezkedő elemek. így a kézikönyvek például nem csupán fogyatékosságaiakkal, torzó voltukkal emlékművei, hanem sírásói is ugyanennek a múltnak. Márkus Béla korrekt hangvételű vitaösszefoglalója a többségi és kisebbségi véle­ményeket arányosítja, rendezi el.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents