Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-27 / 175. szám

1991. július 27.

PÚJSÁG 9

írás közben

(Mit hoz a holnap?) Tíz-húsz éve a futurológia volt a divat, a jövőtudomány, ami abból állt, hogy komoly urak a jelen erővonalaiból próbálták kiolvasni a jövőt. Nem kristálygömbbel dolgoztak, vagy vetőkártyával, mert a jósnők olcsó szemfényvesztését lenézték, a futurológiát tudományként kezelték, s ha nem is szolgáltak naprakész prognózissal, azt ígérték, hogy az események irányultságából felismerik azt, ami eljövendő. Általában óvatosak voltak, mert nem a jövőtől féltek, hanem a jelentől, amire volt is okuk. Ami a futurológiát illeti, nekem már diákkoromban voltak róla tapasztalataim.

Akkor már háborúra készült a világ. Tudományos munkák jelentek meg a gáztámadás esélyeiről, hangos sikere volt a „Prága nincs többé” című könyvnek, ami olcsó ponyva lehetett, bár később a valósághoz képest szegényes volt minden ponyvaregény. Mi is készültünk a háborúra, természetesen a magunk módján. Azt gyakoroltuk, hogy mit kell tennünk légitámadás esetén. Akik a gyakorlatot kitalálták, a hadtudományban járatos, tudós elmék voltak, figyelmük a részletekre is kiterjedt.

Ennek jegyében vezényeltek fel minket a győri bencés templom padlására, ott rohan- gásztunk és eljátszottuk, hogy mit csinálunk, ha bomba találja el a templomot, a mellette levő gimnáziumot vagy a rendházat. A padlás négy pókhálós sarkában helyezkedtünk el, majd megadott jelre, mintha valóban bomba csapott volna be, az a csapat, amelyik legközelebb állt a vélt becsapódás helyéhez, futólépésben átügetett a rendházba és jelentette az igazgató úrnak, hogy mi történt.

Vígan nyargalásztunk a padláson, nekem azonban - elég jóeszű diák voltam - valahogy gyanús lett az egész. Megálltam buzgó tanárunk előtt, aki lelkesen vezényelte oktalan szaladgálásunkat, s azt mondtam, felesleges dolgot művelünk, mert ha valóban ide esik egy bomba, az akkorát fog pukkani, hogy az igazgató úr is meghallja. A tanár úr - ma is él, Isten éltesse - elkomorodott, hogy nekem megint más a véleményem, de mintha maga is elgondolkozott volna, lelkesedése alábbhagyott, később nem is gyakorlatoztunk a padláson.

A korabeli háborús futurológusok számítása másban sem vált be, pedig jónéhányan kísérleteztek jövendőmondással. Legcinikusabban Szálasi hordája, midőn kiadta a jelszót: nagypéntek nélkül nincs feltámadás! Az oroszok már a Balatonnál álltak, s mint tudjuk, a nagypéntek tartósnak bizonyult.

Abban az időben törvényen kívül éltem s legszívesebben Horatius versét mondogattam magamban, amit Leuconoének írt, most Bede Anna szép fordításában idézem: Nem kell kérdened azt, tudni tilos, hogy neked és nekem mily sorsot hoz az ég... Scire nefas,- int Horatius, pedig az ókor intézményesítette a jóslást, voltak szent helyek, mint Dodona vagy Delphoi, s a Sybilla-könyvek is szent titkokat rejtettek. Mert az emberek mégis csak szerették volna tudni, hogy mit hoz a holnap, mit kell elkerülni, miben érdemes reménykedni, bár az egésznek általában annyi eredménye volt, mint amikor mi, készülve a háborúra, a bencés templom padlásán rohangáltunk.

Komolyan hittek a jövendölésben, igaz, a görög papnők okosak voltak, Delphoiban például olyan tanácsokat adtak, amelyek ma is hasznosak lehetnének: Ismerd meg magad, dicsérd az erényt, beszélj tisztességesen, s még ezt is, ami ma különösen időszerű: gazdagodj igazságos úton. Bármit kérdezett a zarándok, midőn eltávozott a Pythiától, úgy érezte, okosabb lett, hasznos intelmet kapott.

Az átoktáblákon - maradt belőlük jócskán - isteni beavatkozást kértek haragosaik ellen, például így: Negyednapos hidegrázást küldök Aristionra, hogy az alvilágba kerüljön. Nem tudjuk, az istenek teljesítették-e kívánságát, Aris- tion végső sorsát illetően azonban nem lehet kétségünk. Máskor köznapi dolgokban lett volna szükség isteni segítségre. Lysanias például azt tudakolta Zeusztól, tőle való-e születendő gyereke, Kleutas azt kérdezte, hasznos lesz-e, ha birkákat tenyészt? A gyerek apját talán a feleség sem tudta volna megnevezni, a birkatenyésztést illetően azonban a siker bizonyos feltételektől függőt, tehát Kleutason múlt, hogy mit határoz.

A jövő azonban nem mindig olyan rejtélyes, mint Lysanias apasága. Vannak esetek, amikor a következményeket előre lehet látni, jóstehetség sem kell hozzá.

Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, a hübrisz dolgozott benne, a gőg, azt pedig már a görögök tudták, hogy az ilyen embert elve- szejtik az istenek. Midőn Magyarországot háborúba hajszolták korlátolt urai, könnyen ki lehetett számítani, milyen sors vár a magyar bakákra a Don mellett. 1944. október 15-én végre Horthy is felismerte, hogy a háború elveszett, de az ügyetlenül szervezett kilépés nem sikerült, s másnap Szálasi ezt írta naplójába: „PV (pártvezető) koalíciós kormányt alakít és ennek segítségével a rendszerváltozást az országban végrehajtja. ”

PV - Szálasi szívesen emlegette magát harmadik személyben - nem látta előre, hogy hatalma legföljebb hónapokra szól? Mániákus őrült volt, ezt azonban neki is tudnia kellett. Talán még az is megfordult fejében, hogy a számadás ideje is elérkezik, de akkor is megpróbálta, mert a hatalom csábítása mindennél erősebb volt benne.

Vas István ír visszaemlékezésében egy politikai rendőrről, bizonyos vitéz Szabóról, akivel a véletlen hozta össze 1944 őszén. Mi lesz vele, ha véget ér a háború? - kérdezte a költő. Az, ami a többiekkel, akikkel együtt szolgál, válaszolta, és németül tette hozzá: mitgefangen, mitgehangen, vagyis együtt fogják el és együtt kötik fel őket.

De mit ér tudni a holnapot, aki jelenével sem tud mit kezdeni? Felismeri, azt is tudja, mi vár rá, de előre megnyugszik az ítéletben. A többiek, akik még erre is restek, csak futkosnak a félhomályban... Csányi László

A sevillai csodapavilon tervezője

Kakasd a hit és bizalom szigete

Akad széles-e hazában aki ne ismerné Makovecz Imre nevét? Aligha hiszem, s ehhez még városvédő Paliasz Athene oltalmára, s Rádai Mihály intő szavaira sincs szükség, elég szerteszét járni-kelni szép hazánkban, hogy az építészeti stílusjegyeiben tökéletesen egyénit alkotó építőművész alkotásainak valamelyike ránk köszönjön.

Szidják és imádják stílusát, őszinteségét, és köntörfalazástól mentes ostorcsapásait hol könyebben, hol pedig nehezebben viselik csodáiéi és irigy- lői egyaránt. Kakasd és a Völgység mindenesetre

akarva-akaratlanul bevéste szívébe a faluház tervezőjének nevét, s ő ettől már szabadulni sohasem fog, s ahogy elnéztem legutóbbi munkalátogatása során, nem is akar. Valahogy a szívéhez nőtt ez a vidék, az itt élők kimondott és kimondatlan tisztelete minden mondatából sugárzott. Végigjárta a házat, méregette tekintetével az elkészültét, a sváb tornyon ellegelészett hunyorgó pillantásaival, s máris azon törte a fejét, miképp tudna segíteni ennek a falunak abban, hogy egy második világháborús emlékművet is felállíthassanak. Ez volt az a pillanat, amikor arra kértük, ossza meg gondolatait velünk, s ő ennek készséggel eleget is tett.- Szerencsére ebben a községben, ebben a közösségben megmaradt a hit és a képesség arra, hogy egy megkezdett utat végigjárjon. A rendszerváltás egy csomó folyamatot megszakított akarva-akaratlan, s ezek mindegyikére nem fogható rá a múlt átkossága, nem kövezhetnek meg mindenkit, aki egy megkezdett folyamatot végig akar csinálni. Itt áll most mellettünk egy volt tanácselnök, aki elkezdte ezt a faluházügyet, meg egy jelenlegi polgármester, aki folytatja. Es ez így nagyszerű. Igaz, egy valamire jutni akaró közösségbe egy ragyogóan gondolkodó sváb nagyon jól jön ... Itt a mai napig

folyik az építkezés, nem veszekszenek, hadakoznak és játszanak múltat, jelent, meg rendszerváltást és pártoskodást, hanem alkotnak. Hát ez a gyönyörű ebben! Nem hagyják veszni az ügyet, minden követ megmozgatnak a siker érdekében.

Továbbsétáltunk az árnyas fák hűvösébe, hogy ott folytassuk, ahol egy pillanattal korábban abbahagytuk. Megemlítem, hogy legutóbb Göncz Árpád köztársasági elnökünk Pécsre utaztában megszemlélte alkotását, ha csak pár pillanat erejéig is. Szólok arról is, hogy azok, akik nincsenek tisztában ennek az épületnek a szerkezeti alapjaival, nem látják a funkció és esztétikum közötti összefüggéseket, nehezen képzelik el az ágasfák szerepét is.

— Nem tudom, hogy egy író mit képzelhetett erről az építményről, hogy mi a bánat lesz ez... Régi vagy új, mindenesetre én is hallottam már azt a kérdést, hogy hány templom épül itt Kakasdon? Amíg nem készül el, s nem látják teljes valójában, el is hiszem, hogy gondot okozhat a hagyományos építészeti jegyekhez ragaszkodó gondolkodásnak ez a kérdéscsoport, de amikor először belépnek majd, a tekintetük, remélem, engem igazol vissza. Amikor bejön ide a falu heterogén összetételű és ösz- szetartó népe, és elénekli együtt a Himnuszt... Egy sem gondol majomfára. Itt van a za- laszetlászlói példa, ahol azt mondogatták, hogy ezek szárazerdőt ültettek.

Nem állhatom meg szó nélkül, úgy érzem, meg kell kérdeznem az építőművészt sevillai alkotásáról is, a magyar bemutató pavilon Makovecz-cso- dáiról is.

— A magyar építészet ma szerencsére ismert Európában, akár Angliát, akár Németországot is vesszük alapul. A sevillai magyar pavilon építése kizárólagosan a magánszférába sorolható, s mint olyan, nagyságrendjét, funkcióját és akár milyen jellegét tekintve is, „elsőbá- los” kezdeményezés. Fővállalkozásban a Makona végzi a munkát, s természetesen számos alvállalkozónak- adtunk munkát és bizonyítási lehetőséget vele. Nagyszerű példája kell legyen ez az építkezés annak, hogyan lehet nagyon sok pénzt megspórolni egy ilyen vállalkozáson. Példaértékűnek tekintjük ezt az állami monopóliummal szemben. Sevilla egyébként igen sok akadályt állított fel éppen annak érdéké- ben velünk szembe, hogy spanyol vállalkozásban épülhessen meg a magyar pavilon is. Ösz- szesen két példa van a miénken kívül Sevillában - egy angol és egy német - idegen kivitelezőre, így ez a magyar építészet, a magyar munkás elismerése is lehet egyben. A munkát nehéz körülmények között kell végezni, sok nem látott akadályt kell leküzdeni. A szorgalmas, becsületes munkát végző magyar iparosok már el- simerést szereztek eddigi munkájukkal hazánknak, s egyben persze maguknak is. Itt mindennek precízen, percre stimmelnie kell, hiszen mindent magunk viszünk a helyszínre. Megannyi napi gondot kell megoldanunk. (Sz.S.)

Tancz Gyuri „harci kedve”

Takaros egy csárda, annyi szent, hát gondoltuk, nézzük már meg, mennyien vannak bent... Páran a torkukat lo- csolgatták, míg két jókedélyű hölgy, a csárdagazdával egyetemben, a huszasfaló automata előtt ügyködött.

— Még egy órája sem vagy itt - így az egyik, mire a másik válasza nem késett.

— Ez igaz, de még egy órám sincs - s nevetve megtekerte azt a fránya kart, mely két csavarintás után kidobott egy golyócskát, benne egy zászlót. A hölgy nyert. Mi mást, mint egy órát?! Ezen felbuzdulva, mintegy ismerkedésül, amúgy kedélyesen egy fémhuszast nyújtottam feléje, mutatva csupasz bal karomat, amelyre szeretném,- ha nekem is órát nyerne. Mentségére szolgáljon, vette a lapot. Az automata meg a húszast, s én egy húszassal, meg némi tapasztalattal gazdagodva, hozzájutottam egy indonéziai papírzászlócskához. Ami persze nem volt nyerő. így abban

egyeztünk meg a játékos kedvű, kifejezetten aranyos, középkorú hölggyel, legjobb lesz, ha egyszer bosszúból elutazom Indonéziába.

— Aztán egy képeslapot írjon ám - búcsúzott dr.Puskás Kálmánné, mert a hölgy ő volt, Tamásiból. Rezignáltan, kissé fanyar mosollyal vettem tudomásul, ez az ajánlat is az álmok birodalmát erősíti majd épp úgy, mint mondjuk ausztráliai vagy kanadai kívánkozásaim bármelyike. Tancz György előtt hófehér kötényke. A tulaj mint főszakács?! Uram Isten, így múlik el a világ dicsősége ? - gondoltam, miközben emlékeim között felsejlett a tamási Dám Hotel, vele persze Tancz György is, mint a vezetője.

— Ennyire leadtad?! Te, aki a Dél-Dunántúl egyik „menő” vendéglátósa voltál, kinek szá- molatlanul voltak nagynevű cimborái, kit a fél világ „letancz- gyurizott”... ?!

— Kérlek, én mindig is szerettem főzni, egyesek szerint még tudok is, ráadásul most mindezek fölött a sajátomat is csinálom. Mi kell még akkor?! Szerinted még mi?!

Most azon gondolkodom, mi is kell még nekem? Mondjam azt, hogy valahogy többre taksálnám, mint egy útszéli faházban az ügyeletes zsenit?! Vagy hallgassam meg, mi lett a nagy cimborákkal, a nagy szórakozásokkal, és az újraházasodás vajon engedélyezi-e még a nagy vadászatokat? Inkább kö

rülnézek. Takaros faház, több mint 80 négyzetméteren, előtte kedves kiskert, mellette az öregedő Alfa Rómeóval, és tetején a „Gulas” felirattal. Mintha kitalálná gondolataimat.

— Tudod miért „Gulas” a neve? Azért, mert amikor sch-val volt kiírva, azt kérdezték, ez csak a németeknek van odabiggyesztve? Hát nem! így lett belőle idézőjeles „Gulas”, mert az is gulyás, aki a marhát hajtja, meg az is, amit én itt egytálételként kínálgatok. Hát valahogy így.

Rámnéz, vizsgálja a tekintetemet, kutat a gondolataimban, s mint a jó üzletember, kész mindenre, hogy a kedves vendég jól érezze magát. Ő még a régi vágású, amolyan úriember vendéglátós-gárda nagy öregje. Mondja, nem is kell kérdeznem.

— Mára nem zavar a Dám Hotel múltam. Szép időszak volt, de megállapodtam. Épp olyan vagyok, mint előtte, csak a körülmények változtak meg.

Megigazítja arany nyakláncát, fogadja az ismerősként betérő autóstársaságot. Pár kedves szava, egy mosolya mindenkihez van. Mint reggelente a harci postán. Mert ott kezdi a napot. Hatkor útrakel Bonyhád- ról, harci kedve Harcon is töretlen. Jobbára maga főz, bár van egy kiváló szakácsa is - elmondása szerint viszont, ő szívesebben szolgál fel.

— Amikor üzletvezető voltam, sosem álltam meg autóscsárdánál - tér vissza asztalunkhoz. Aztán egyszer csak megtettem, s rájöttem, mekkora lehetőségek rejlenek ezen a vendéglátós területen is. Lehet itt is alkotni, rám találnak itt is az emberek. Ha kicsiben is, de a magaméban vagyok, látod? - mutat szét maga körül. S a vendégek csak egyre jönnek.

Megint a múlt kísért, s eszembe jut, Tancz Gyurit sosem zavarta a körötte lebzselők eg’y része, akik csak a potyáért mentek vele a jókedv felé. Mindig a barátai érdekelték.

— Tudod, itt más a vendégkör. A sok kamionos, a sofőrök, a török, a lengyel, a futóvendég, meg a visszatérő. De aki ismer, s tudja, hol talál, ma is utánam jön. S ez mindennel

fölér nekem! Jönnek, a napok ... Kedd mondjuk füstölt csülök tormával, szerda halászlé ... Valahogy így, érted?!

Hogyne érteném, mi több, látni is van módom, mert újabb tamási társaság zuttyan be, nagy örömmel, köszönős öleléssel.

Mikor igazán „vastag” volt, vajon gondolt-e a meggazdagodásra? Nem hiszem. Ma meg már minek. Gondolnám tovább is, ami éppen kedvemre való, de Tancz György újra visszatérít a jelenbe.

— Amikor megvettem ezt a lerottyant faházat... Abbahagyja, legyint, majd mégis befejezi: Lefotózta az újságotok. Mit is mondjak, nem erőltetett a nevetés! Most készen van, lassan. El ne menjetek úgy, hogy le ne fotózzátok! Hallod?!

Hogyne hallanám. Értem is.

Ahol állandóan van pacal...

Szabó Sándor Fotó: Ótós Réka

... és persze utazó vendég is