Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-20 / 169. szám

1991. július 20. TOLNAI] , , KÉPÚJSÁG 9 Szóhoz jutás és földhöz jutás idején A kapán kívül semmijük sincs Mezőgazdasági pillanatkép - aratáskor Nehéz a lépésváltás, nehéz a szemléletváltás. Ha nem valljuk be, ha mégcsak nem is érez­zük, akkor is hordozzuk a „kör­nyezeti ártalmak’’ megtestesí­tőit, az elmúlt évtizedek kóro­kozóit. Befészkelték magukat a vérünkbe, a zsigereinkbe. Lap­pangtak, s most, a változások korában, „amikor minden kide­rül”, károsan befolyásolnak bennünket. Szólnánk, de ide­gen a hangunk, mennénk, de meginog a térdünk. Olyan egyszerűnek és sírná­nak tűnt minden 2-3 éve még. Lebontjuk az állampártot, meg­törjük a monopóliumokat, létre hozzuk a szabad emberek sza­bad országát - Záhony és He­gyeshalom között -, ahol azt, hogy ki a „jó”, nem a viselt mez színe, hanem a tiszta piaci ver­seny dönti el, aki pedig ver­senyképtelen, az alá kifeszítjük a szociális védőhálót. A végcéllal nem is lenne kü­lönösebb gond, csak az oda vezető út a kérdéses. Kinek az igaza igazabb? - vetődik fel bennünk az átöröklött talány. És a megoldás, mint ismeretes, kétféle lehet. Vagy kinyírjuk el­lenlábasainkat (úgy, mint rég) párton belül és párton kívül, s akkor secpec végzünk ... Vagy szabad teret biztosítunk a vé­lemények ütköztetéséhez, s míg kikristályosodik a vég­eredmény, malmozunk, görcsö­lünk, nyugtátokat szedünk. Az utóbbi megoldás szimpa­tikusába de sokan „rámennek”, míg rendeltetésszerűen mű­ködni kezd a rendszer: a képvi­seleti demokrácia. A felülről kormányzott ország, a pilótafül­kéből vezérelt gép egycsapásra nem fog önjáróvá válni. Mindenki minden poszton ta­nulja az új szerepét. A beosztott azt, hogy többé nem az a menő melós, aki a „leglazább”. A fő­nök azt, hogy most már nem azt várják tőle, hogy a maga út- ján-módján vezesse el népét a Kánaán földjére, hanem, hogy hagyja embereit (ha akarnak) saját ösvényeiken közlekedni. * Minden változik. A mezőgaz­daság is. Hogyan tovább? Tée­szekkel vagy téeszek nélkül? Vannak, akik központi döntést várnak, vannak, akik máris rob­bantanák a közöst. A többség abban egyetért, hogy a fő irányelveket meg kéne adni, különben minden elszabadul. A részleteket pedig kidolgoznák a helyi viszonyok között. Az se vitatéma, hogy teljesen elaprózni a földeket nem cél­szerű. De a szovjet mintára kia­lakított kényszerű együttlétet fel kell váltania az önkéntes ala­pon szerveződő társulásoknak. A minisztérium. Á, a minisz­térium, legyintenek sokan. Az állandó személycserék. Egyik még meg sem melegedett a székében, máris menesztik. Pártoskodnak. És jön az új em­ber, és a toporgás folytató­dik... A semminél már az is jobb lenne, ha legalább egy rossz döntés születne. Bajúsz Tamás nem kukoricázik Két ember megy aratni. Egyik fütyürészik, másik szentségei. Melyik a maszek? A bogyiszlói Bajúsz Tamás könnyen megfejtené a felad­ványt, hisz dolgozott a helyi té- eszben is. Most már magának szánt, vet, arat, tudja, mi a kü­lönbség. Van egy traktora és több mint 6 hektár búzája. Ko­rábban kapásnövényeket ter­melt, de most, a vetésforgó mi­att, nem kukoricázik. „Főállás­ban” buszsofőr, de otthon több munka várja, mint a volán mö­gött. Igaz, ezt szívesebben csi­nálja. — Naponta általában 20 órát vagyok talpon. De hiába dolgo­zik egyre többet az ember, egyre nehezebben halad. A romlás 2-3 éve indult. Azt vet­tük észre, hogy a terményün­kért filléreket fizetnek. Sebaj, etessük be állatokba! De mostmár a hízó se kell. A trak­torra felvettem a kölcsönt, a kamatokat megemelték. A gáz­olajat megemelték, a gépalkat­részek árát megemelték. Min­den ellenünk van, és mégis, mégis próbálkozunk. Most vet­tem két csikót. Azt gondolom, ha beindul a magángazdálko­dás, jól eladhatom. Sokan nem tudnak majd géphez jutni: kell a ló. — Szétesik a téesz? — A Duna Gyöngye? Nem hiszem. Majd átalakul valami kft-vé! Mentik a vezetők magu­kat. Egy agronómus beül a Ni­vába, körbejárja a határt, s megvan neki a nagy fizetés, meg a 200 ezer prémium. Nem mond le róla egykönnyen. In­kább azt hangoztatják, hogy sajnálják az embereket, akik szegények munka (íróasztal!) nélkül maradnának, ha felbom- lana a szövetkezet. Pedig ilyen termésátlagokat irodaház nél­kül is el lehetne érni. Most az van, hogy aki hozzá nyúl a munkához, az hazavisz havi 8 ezret, aki meg,kerülgeti, végez­teti, az 48-at. És még az is a té­eszek jövőjét garantálja, hogy az emberek zömének nincs mi­vel kezdeni. A kapán kívül semmijük sincs. Úgyhogy to­vábbra is meglesz a pénzük azoknak, akik 40 évig rúgták a lasztit. Lénárt Bálint válaszokat vár Volt két intelligens férfiember Eurázsiában. Egyik egy orszá­got szolgált, másikat egy or­szág szolgálta. Melyik áll szí­vünkhöz közelebb? A bogyiszlói téesz termelési főmérnökének, Lénárt Bálint­nak biztosan nem okozna fejtö­rést a választás. Mint szavaiból kitűnik: nemcsak földjeivel, de földijeivel is foglalkozik. — A szövetkezetnek három­ezer hektárja van, a masze­koknak tavalyig kétszáz volt. Múlt ősszel és idén tavasszal még kimértünk az igénylőknek 120-at. Igazán nagy vissza­Bajúsz Tamás és fia úgy gondolja: kell a ló Saját búzatenger közepén Lénárt Bálint szerint a mezőgazdasági kormányzat hátatfordított szálló területek Bogyiszlón nin- csennek, tehát a téesz nem va­lószínű, hogy felbomlik. Pilla­natnyilag elég tőkeerősek va­gyunk. De az az igazság, hogy ez a mostani helyzet se a szö­vetkezeteknek, se a vállalko­zóknak nem jó. Elmondom, mit „nem tudunk”. Nem tudjuk, ho­gyan zárul a kárpótlás. Nem tudjuk, mekkora lesz a munka- nélküliség. (Mert a szekszárdi meg a tolnai cégek elküldhetik a bogyiszlói dolgozóikat, de in­nen hova küldjük őket tovább? A Dunára?) Nem tudjuk, hol ér­tékesítjük a hízóinkat, mert eb­ben az évben már többre nem kötnek velünk szerződést, a malacok meg születnek. Nem tudjuk, mi lesz a búzánkkal; pil­lanatnyilag nincs, aki árat mon­dana rá. Nem tudjuk, mit csinál­junk a fűszerpaprikánkkal. (A faluban van legalább 200 má­zsa eladatlan készlet. Izraeltől Hollandiáig már mindenhova küldtünk mintát.) Nem tudjuk, megszüntessük-e a baromfitar­tást. Ha igen, akkor nem tudjuk, hova adjuk él a megmaradó ta­karmányt, tápot. Ha félmű­szakra szűkítenénk a takar­mánykeverő üzemeltetését, ak­kor nem tudjuk, hova küldjük az ott dolgozó asszonyokat. Morá­lisan nagyon terhelő ez a hú­zódó-nyúzódó ügymenet. Fönt kellene már valahogy dönteni. — Valahogy? Már nem is az a fontos, hogy „jól” döntsenek? — Ennél a se ilyen, se olyan helyzetnél már minden jobb lenne. Ki kellene teríteni a kár­tyákat: van-e szükség a tée- szekre vagy nincs. De ha nincs, akkor a vállalkozásokat úgy támogatni, hogy létezni, mo­zogni tudjanak! Mert ma a me­zőgazdaságban ha egy magán- termelő hitelt vesz fel, az azonos az ön- gyilkossággal. Tíz százalékos nyereség i ráta mellett 23 szá­zalékos kama­tot fizetni?! Aki földdel foglal­kozik, az nem fél attól, hogy „bele vágjon”, ha egy kicsit is kedvezőek a feltételek. De így? Várjuk a központi segít­séget, a kezdő lökést, s ehe­lyett: a mező­gazdasági kormányzat há­tat fordít. Gőzerővel ­valamerre Az árpát már betakarították, s egy-két hét múlva a búzára is sor kerül. A honi mezőgaz­daság nagyve­zérei szinte non stop tanács­koznak a minisztériumban, a kamarában, a MOSZ-ban. Alig lehet őket egy-két percre a tele­fonhoz kéretni. Lent is, fent is serényen te­vékenykednek. Csak, sajnos, minnen nem látszik, mi folyik ott, onnan nem látszik, mi folyik itt. Ezért az összhang egyelőre megvalósíthatatlan, az erők gyakran egymás ellen hatnak. Szentes Nándor szerint a magántulajdonon alapuló szö­vetkezéseké a jövő. Az agrár­kamara Tolna megyei elnöké­nek nézete az, hogy ezek szer­vezését bízzák az emberekre, a gazdálkodókra, a tagságra. Mások mást javasolnak. Zaj­lik a legjobb ötletek versenytár­gyalása. Még sokáig. Még jö­vőre, még azután se biztos, hogy ugyanaz arat, aki vetett. Mert a kamara igazgatója, dr. Orbán Ferenc véleménye az, hogy az átalakulás legalább há­rom évig tart. * Lehetséges-e bontás közben alapozni? Dolgozhat-e önfeled­ten az, akinek nem ígérnek biz­tos részesedést? Messze van-e a végtelen vége? Wessely Gábor foto: Kispál Mária „Kukkert mán, madám!” Bőven elférünk a Bala- ton-parton. Nem kell egymáson átlépni, egymást kerülgetni. Kevesen vagyunk. Mozog ugyan az idegen, de most, jó- lius közepén még nem látszik, hogy a napfényes Adria helyett a magyar .tengerhez kígyózná­nak az autókaravánok. Vannak ugyan itt németek, ritkán dá­nokkal és svédekkel is lehet ta­lálkozni, de a német turista-in­vázió ezúttal elmaradt. A minap hallottam a rádióban egy ide­genforgalmi szakembertől, hogy inkább a keleti tartományt keresik fel mostanság, ugyanis az eléggé ismeretlen számukra, no és olcsóbb is, mint odahaza. Hát a magyarok? - kérdez­hetnénk. Mi is alig vagyunk, s ha így megy tovább, akkor jö­vőre még kevesebben jövünk, jönnek, jöhetnek el üdülni. Az ok egyszerű. Megvan ugyan még társadalmunkban a három réteg, ám egyre inkább kettőre szűkül az. Ismert ugye, hogy egy kör valamilyen módon - leg­inkább spekulációval, nyerész­kedéssel, röviden: nem tisztes­séges úton - meggazdagodik, míg a volt középréteg egyre lej­jebb csúszik, a többi pedig csak vegetál, mint a sarki zuzmó. Szóval kevesen vagyunk a Balaton mellett, s az idegenfor­galomra berendezkedett, drága Tihanyban főleg. Aggódik is a rév melletti halsütő estékre fel­fogadott alkalmazottja. — Tavaly ötven mázsa halat adott el a bérlő szezonban, most jó, ha negyede elmegy - mondja. - Aztán meg mi lesz a vendégekkel számoló helyiek­kel? Azt hiszem, szeptember­ben leesik majd az álluk. Lehet, hogy bekövetkezik a jövendölés, hisz a július köze­pén készített házi mérlegek nem kozmetikázottak. A való­ságot tükrözik. Mondom, keve­sen vagyunk, pedig mindent megtettek azért, hogy jöjjön a túrista. De a hátunkon mégsem hozhatjuk ide őket - hallom a halsütő alkalmazottját, és iga­zat adok neki. A keveset vi­szont megbecsülik. Fogják őket. Tihany felé tartva az út szélén parkoló autókon több he­lyütt olvasható vendégfogás céljából: Zimmer frei, de ha a rév felől közelitünk, akkor sem látunk mást, mint idegen nyelvű feliratokat, más nemzetek zász­lóit. Maradjunk a révnél! Potom 139 forintért hoznak, illetve visznek egy személygépkocsit, az utas pedig 25 forintot fizet. Aztán amikor földet ér - talál parkolót! akkor éri a követ­kező meglepetés. Mintha a vi­lág összes fazekasa, pólógyár­tója, kosárfonója ide települt volna, annyi van belőlük. Érdek­lődő viszont nem akad. Nem vé­letlenül szólongatja az arra sé­tálókat a különféle kosarakat áruló cigányasszony: — Kukkén mán, madám! A "madám" és társa vetnek ugyan egy futó pillantást az árura, ám továbbsétálnak. Tegyünk mi is egy sétát, s lássuk az „anyagias" Balatont! A vendéglátóegységek egyike előtt zene szól. Magas, barna fiatalember húzza a gombos harmonikát, s mellette egy szőke apró emberke bala- lajkázik. Mindketten mesterei hangszerüknek, ám lassan gyű­lik a kalapban a pénz. A révnél lévő vendéglő teraszán 15-20 német ül, s olasz ételeket esz­nek. Tudom, a hazánkfiát inkább az érdekli, mi az, amihez az eu­rópai árak mellett - mert bőven azok vannak! - ázsiai fizetésé­ből hozzájuthat. Menjünk át ezért az út másik oldalára, hi­szen ott található az említett halsütő is. Az első pillanatban megdöbben az éhes, vagy az éppen Ínyenc üdülő. A hekkből 40, a busából 50, a pontyból 60, a pisztrángból 100 forintot kér­nek 10 dekáért. Sütnek kol­bászt is, aminek 10 dekáját 50 forintért mérik. Ha pedig valaki úgy dönt, hogy az említettek va­lamelyikéből elfogyaszt - csa­ládjával együtt? - egy adagot, akkor azt a szomszédos boro­zóban leöblítheti. A bor literjét a - félszigeten - 180-tól 200 fo­rintig kínálják, a szóda decije 5 forint, a rostos üdítőé 15, az egyéb üdítőé pedig 10 forint. A jégkristályt 35-ért, a főzött fagy­lalt egy-egy gombócáért - igaz, ez már a hegyen van -12 forin­tot fizethetünk. Ha elindulunk a révtől és vé­gigsétálunk a parton, akkor azt tapasztaljuk, a paprika kilója 90, a paradicsomé 120 és ugyanannyi az őszibarack is. A gyűszűnagyságú körtét 80 fo­rintért kínálják. Szólni kell a többi árról is. A Jacht klub strandján 60 forint a felnőtt belépő, a gyermek 40 - csak azt tudnám, miért -, a má­sik strandon ez az összeg 30, il­letve 15 forintra változik. Mire eljutunk a hajóállomásig, azt is tapasztaljuk, 25 forint a sült krumpli, ugyanannyi a főtt kuko­rica, a lángos és a szendvics, 12-15 a palacsinta, 60 forint egy korsó sör, 35 a pohár. Bizonyára ennyi szám fá­rasztó egy picit, de ez jelenti itt Európát. No és az, amit a hegyre felkapaszkodva látunk. Shop, Shopping Hof, Apparte­ment, Delicatesse, Weinstube, Bierstube, Mode, Foklor, Anti- guität, Handarbeit, Suvenir és más hasonló feliratok láthatók, olvashatók. Alaposan felkészül­tek a vendégfogadásra. Szinte minden házban, minden üres területen kínálnak valamit. A régiségbolt előtt egy szőke né­met fiúcskát fényképeznek, orosz repülőtiszti sapka van a fején és szalutál, a kávézóba vendéget várnak, a néhány já­rókelő egyike-másika lopva pil­lant a drága sportruházatra és a borsos árú butikholmira, aztán megy tovább. Ki a templomba igyekszi, ki pedig tesz egy kis kerülőt és bekukkant néhány üzletbe, ahol népművészet cí­mén sokmindent kínálnak. Az előbbiekkel tartunk, s az apátság előtt az elmaradhatat­lan rajzolókat látjuk, egyre ke­vesebb kuncsafttal, a Vissz­hangdombon vezető sétányon pedig romániai magyarok kínál­ják portékájukat. Faragott do­bozok, játékok, különböző ké­zimunkák - térítők, futók - vár­nak gazdára. Az árusok fogal­mazzák meg legtömörebben a balatoni helyzetet: - A némete­ket nem érdekli az áru, a ma­gyaroknak meg nincs pénzük. Milyen igaz! Ezért vagyunk ilyen kevesen, s romániai honfi­társaink is ezért alszanak 300 forintért a pajtában. Egy szoba egyébként 60 márka vagy 2500 forint egy napra reggelivel - így kérik meg mindenütt az árát -, ami szintén azt igazolja, hogy itt van már Európa. Legalább is árban. A hegyen tett kör után újabb megállapítást tehetünk. A ven­déglői ételek ára általában 200 forintnál kezdődik... Ékes László /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents