Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-20 / 169. szám
8 PÚJSÁG 1991. július 20. Varázstű, avagy Keü, a kínai kapcsolat Keü kedves kínai fiatalember, szekszárdi lakos. Itt élnek feleségével, Wang Mártával, mindketten a Travel Trade Kft-nél dolgoznak. A cég sokmindennel foglalkozik, köztük kereskedelmi export-import tevékenységgel, idegenforgalommal. Keü persze csak magyarul Keü, kínaiul írásjelek hiányában nem tudjuk leírni, de angolos átiratban a neve Kaiyu Wang. 1966-ban született Pekingben. Egyidős - szerencsére túlélte - a kultúrális forradalommal. Értelmiségi szülők gyereke: édesanyja rákkutató biológus, akinek ma már arra is van módja, hogy a?. Egyesült Államokban dolgozzon, apja régész. Mint mesélte, a gyerekkora színesen telt el, akkor nem látott semmi rosszat abban, hogy szüleit falusi fizikai munkára küldték, szinte semmijük nem volt, hogy maguk építették fel azt a házat, amiben éltek. Arra emlékszik, hogy sok gyerek volt ott, jókat játszottak. A patakban úszkáltak. Tulajdonképpen jobban érezte magát, mint a városban. Később külön szobát is kaptak, először 30-40 ember élt együtt. Szülei 2-3 ezer kilométerre dolgoztak egymástól ebben a három-négy évben, ő felváltva volt hol egyiknél, hol pedig a másiknál. A neve is a kultúrális forradalom terméke, valami olyasmit jelent, hogy ki a világűrbe. Ez egy űrhajózási politikai szlogen, ami valami olyasmit jelentett, mint nálunk a Rákosi-korszakban az, hogy „felső határ a csillagos ég”. A kínai iskolarendszer számomra túl bonyolultnak tűnik, de az is lehet, hogy nem az. Van alsó és felső tagozat, három- és kétéves. Folyton vizsgákat kell tenni, és akinek nem sikerül, az lemarad. A vizsgák később pótolhatóak. A középiskola akkor három ciklusból állt, azóta sokminden változott - mondja Keü -, három-három éves szakaszokra osztották. Itt már korlátozottadban lehetett vizsgázni, aki valamiből levagy kimaradt, az korlátozta a továbbtanulásban. Az egyetemi tanulmányokhoz különös felvételi lap társul, legalábbis így európai szemmel, mert 10 kívánságot lehet megjelölni, ezek nagyjából a hazai szakoknak megfelelő irányok, bár nem teljesen. Ezek mellett meg kell, illetve lehet jelölni két szakmát is. Azt mindenki tudja, hogy a jelentkezőknek mintegy három százaléka tanulhat tovább. Arról sem a diákok döntenek, hogy hol, pedig vannak Kínában jobb és rosszabb iskolák. Kaiyu Wang bizonnyal nagyon tudhatott, mert bekerült a pekingi idegen nyelvek főiskolájára. Angolra jelentkezett, a magyarra beosztották. Véleménye szerint erre az egy helyre egymillióan biztos pályáztak, hiszen az angol népszerű szak, magyar szakos meg még Kínában is kevés van. A kérdésre, hogy mit tudott Magyarországról, udvarias nem sok a válasz. Persze, gondolkozzunk csak el azon, hogy mi mit tudunk a belga irodalomról, történelemről, hogy ne mindjárt Tobagót említsük. Biztosan azt sem tudta, hol van Magyarország, legfeljebb talán a földrészt. Az angol könnyű volt, mondja, a magyar meg nehéz, de bárki ellenőrizheti, ha beszél vele, hogy sikerült elsajátítania. Amit mond, az szinte tökéletes. Az a bánata, hogy itt Szekszár- don nemigen tud olvasni, mert kevés a kínai könyve, Budapesten más volt a helyzet, mert a követségnek is szép könyvtára van. Magyarul viszont nehezen olvas. így nem lehet igazán elmélyedni az irodalomban - mondja. Ilyen pontosan. Tizennyolcán jöttek Magyar- országra nyelvet tanulni, ketten maradtak itt. Ő a pécsi egyetemen ismerkedett meg Mártával, aki szintén angol szakos volt. Hamar kialakult a szerelem. Összeházasodtak, méghozzá kétszer. Itthon is, és otthon is, hogy biztosan érvényes legyen. Kínai állampolgár, útlevéllel, ámi annyi hátránnyal mindenképpen jár, hogy mindenhova beutazási vízumot kell szereznie. Itt jobb az élet - mondja, több lehetőség van, mint náluk, és magasabb az életszínvonal is, de Kínában is hihetetlen változások zajlottak le, legalábbis a fővárosban és a tengerparti részeken. Megszeretett bennünket, mert kedvesek vagyunk, csak egy kicsit tartózkodóak. Kínában a nagy családon belül nem divat a magánélet, ehhez képest nálunk ez egy kicsit összemosódik - érzése szerint. Bár, ami azt illeti, 20 éves újságírói munkám során nem találkoztam olyan emberrel, akivel ne lett volna közös ismerősünk. Véleménye szerint nagyon fontos lehet Magyarország számára a kínai kapcsolat, mert rengeteg olyan áru van, ami jó minőségben készül - például pamuttextíliák, cipők -, és a világpiacinál lényegesen olcsóbban lehet beszerezni. Nem szólva a különlegességekről. Ezek közé tartozik az úgynevezett Varázstű, ami izgalmas ötvözete az ősi kínai gyógyászatnak és a modern elektronikának. Feltalálója Xiong Xiaowei, aki ezzel a műszercsaláddal elnyerte a feltalálók legmagasabb nemzetközi kitüntetését, a Marconi díjat. A lényege, hogy a fülbe helyezve annak különböző akku- punktúrás pontjain érzékeli a változásokat. Ezek a pontos leírásnak megfelelően utalnak szerveink fizikai állapotára. Az elektromos impulzusok ugyanakkor gyógyító hatást is kifejtenek. Ihárosi Ibolya írás közben (Pillantás Fraknó várából) Királyok is ácsingóztak érte. Mátyás király sok alkudozás után visszaszerezte Frigyes császártól, majd egy másik császáré lett, Miksáé, később II. Ferdi- nánd Esterházy Miklósnak ajándékozta, akinek fiát, Pált, Lipót emelte hercegi rangra, lovasz- szobra ma is látható a vár udvarán. Bél Mátyás is említi Fraknóvárát nevezetes Compendiu- mában, azt is megjegyezve, hogy gazdag kincstára van. Abban az időben Sopron vármegyéhez tartozott, mint a nagymartom járás része, a Rozália hegységgel együtt. De ennek akkor sem volt különösebb jelentősége, öntörvényű világ volt, a környékbeliek pedig inkább Burg Forchtensteinnek hívták, mint Fraknóvá- raljának. Ma is Esterházy-birtok, a dr. Paul Es- terházy'sche Güterdirektion kormányzozza, ő az, aki a Mindszenty-perben szerepelt. Azt mondják, két éve meghalt, özvegye, az Operaház hajdani prímaballerinája, Svájcban él, csak nyaranta látogat a környékre, de ilyenkor nem Forchtensteinben alkik, a hatalmas várban nem is érezné jól magát. Azt is hallottam, hogy a családnak itthoni Esterházyakhoz nincs közük, ez egyébként is hercegi ág, amazok a grófok, ha ugyan fontos ez valakinek. Még néhány szót, inkább magyarázatként. A dolomitcsúcson emelkedő vár kivételes épségben maradt meg, a török ugyan eljutott idáig, de nem bírt a meredek hegyoldallal, s inkább kárát látta, mert akit a várbeliek foglyul ejtettek, rögtön munkára fogták. Ők ásták a ma is látható 150 méter mély kutat. Aki engedetlen- kedett, vagy szökni próbált, legott fejét vették, imhol a szék is, melyhez kötözve a hóhér pallosát várta. Azután az Esterházyak gondoltak egyet, kiköltöztek a várból, kiürítették az aerariumot, a kincstárt, amit Miklós - akkor még gróf - 1645-ben kezdett lajstromba foglalni s utódai csak 1923-ban zárták le, amikor Pál herceg letéti szerződést kötött az Iparművészeti Múzeummal, ahol a kincsek egy része ma is látható. Mérhetetlen vagyonról volt szó, pedig nem is vittek el mindent. Ma a két felső emelet üresen áll, a többi múzeum, főleg fegyvereket látni, puskát, ágyút, szúrószerszámot, azután zászlókat, török vezéri sátrat, lőporzacskót százával, kondért, amiben az eleséget vitték a harcosoknak. A falakon képek sora: a művészet- történetből ismert csataképek, az ősök képmásai, majd az ősök kedvenc vadászebei, ugyancsak olajban, közepes művészszínvonalon. Valamikor nagy élet folyt a várban. Mária Terézia kegyesen megengedte, hogy a szolgaszemélyzet egyenruhát hordjon, mint abban az időben, amikor a várúr saját hadsereget tartott. Lenéztem az emeleti ablakból, nagyon szép kilátás nílik a termékeny, csendes vidékre. Igen, arra van Magyarország, keletre, túl a Rozália hegyen. Mit tudtak rólunk itt a nemzedékeken át egymást váltó úri vendégek, amikor elpilledve a tánctól, kitekintettek az ablakon? Lent a mélyben, s azon- is túl, a dégoutant nép élt, a bécsi kisasszonyok borzongva gondoltak a mezétlábas parasztlányokra, akiket alkalmai szolgálatra felrendeltek ugyan a várba, de ezt senki nem vette komolyan, a parasztlányok is idétlenül vihogtak, mert ettől még feleségül vette őket a Jani, aki mellesleg málészájú legény volt s büszkélkedett is azzal, hogy jegyesében valamelyik gróf úr is kedvét lelte. Innen a magasból nézve átrendeződik a lenti világ, minden új jelentést kap, s akit oda lökött , sorsa Leikével sem szabad, azzal is adós már Napot más nap után félelem között vár, Mert éri minden nap ártatlant több-több kár, Az executio oly rajta, mint tatár. Régi népi vers, azt pedig egy másikból tudjuk, hogy a parasztok közül „sok nem is ismeri a pénznek formáját”, de a fenti világban ez meg sem fordult senkinek fejében. Más sem. Arra túl, nyilván így magyarázta a herceg vendégeinek, él egy bizonyos nép, vitéznek mondja magát, pedig csak összeférhetetlen, s azt hiszi, hogy szabad, mert a végtelen pusztákon nyargal paripáján. Arra túl minden gyanús volt, Bécsben és itt is a sziklacsúcson, ahonnan minden jelentéktelennek látszott, elhanyagolhatónak. Nemzedékek főurai mindig ugyanazt magyarázták vendégeiknek, azok pedig rosszalóan csóválták fejüket, de azért biztonságban érezték magukat, s talán arra is gondoltak, hogy itt a magasban közelebb vannak Istenhez. Petőfinek erről egészen más véleménye volt. Talán Fraknó várát is látta, amikor Graz felé kutyagolt 1840. márciusában, természetesen onnan a mélyből, s már akkor kérdezhette magában: Mért vagy oly kevély, te palota? A kérdés költői, a palota, legyen hercegi várkastély vagy püspöki rezidencia, nem tud más lenni, a toronytól is felesleges kérdezni, miért magas vagy a csillagos égtől, hogy miért végtelen. Petőfi a dölyfös palotával szemben a kis kunyhót ünnepelte, melynek szent a küszöbe, itt születnek a nagyok* a megváltók s csak „a sötét szobákban találni fényes szíveket”. A palotáknak és lakóinak nem sok jót ígért: Fitogtasd csak, te gőgös palota, Az orzott kincsek ragyogásait, Ragyogj csak, úgysem ragyogsz már soká, Meg vannak számlálva napjaid. S kívánom, hogy minél elébb Láthassam omladékodat, S hitvány lakóid összezúzott Csontját az omladék alatt. Tudjuk, nem így történt, az urak pedig egész jól érezték magukat. Ha úgy hozta a sors, csatába mentek, a törökkel viaskodva egyszer három Esterházy is a harcmezőn maradt, de mindig jött helyükbe más, mert nagyon sokan voltak, mint az ősök képmásai is bizonyítják. A török után inkább vadásztak, veszélytelenebb mulatság volt, két hatalmas szarvasagancs felirata szerint Ózorán is megfordultak, igaz, tehették, mert Ozora is az övék volt. De az idővel ők sem bírtak. Mint Madách londoni színének szereplői, sorra elhagyták a színpadot, végül kiürült a fraknói vár, hogy Forchtenstein néven múzeum váljék belőle. Most turistacsoportok csörtetnek át a termeken, esetleg illetlen megjegyzéseket tesznek, mások méláznak a múlton vagy Petőfit idézik. És nincs tovább. Az ősök képmásai, hosszú sorban tekintenek ránk, nyomukban a fiák, unokák, azután a vadászebek. De azért nincs tanulság nélkül a forchtesteini kirándulás. A múlandóságra figyelmeztet, gazdagot, szegényt egyaránt. Csányi László „Ma minden nagyon jó” Orfeum kabaré Dunaföldváron Tömve volt a csöppnyi mulató, a dunaföldvári művelődési ház ifjúsági presszója, vendégekkel, barátokkal, rokonokkal. A század első harmadát idéző hangulat hamar megnyerte a közönséget. Sziporkázó humor, szerelem, kevés csípős politika, iszogató, vidám nézősereg és máris létrejött a majdnem elfelejtett régi nagy műfaj: az orfeum kabaré. Az orfeum nem más, mint zenés-műsoros mulató, a nézőtéren a közönség rendszerint asztaloknál ül, italt és a könynyed műsort „fogyaszt”. A Földvári Játékszín július 2-án mutatta be másodszor legujjabb produkcióját. Előadás után az volt az első dolgom, hogy gratuláljak a művészeknek, és az, hogy szóra bírjam a rendezőt, Smuk Imrét:- Mióta létezik a csoport,?- Tizenhat éve, a művelődési házban. Sajnos, állandóan cserélődő társulatot kell vezetnem, jelenleg is elég kevesen vagyunk. Dunaújvárosi tagokkal kiegészülve nemrég kezdtünk el egy iskolai előadássorozatot. Eddig az Antigonét, A fösvényt, a Tótékat és a Szentivánéji álmot láthatták tőlünk nagyszínházi előadásként. Ősszel kezdjük a Revizor próbáit.- És az orfeum kabaré?- Olyan produkciót akartam létrehozni, amelyet mindany- nyian nagyon élvezünk, énekelni, táncolni, mozogni kell, és amely semmivel sem könnyebb műfaj a klasszikus színháznál. Ebben a kabaréban mindenki más oldalát is megmutathatja. Másfél hónap alatt el tudtuk készíteni, azért ilyen gyorsan, mert mindannyian nagyon élveztük: Kőhalmi Borbála, Be- reczki Szilvia, Baksay Erika, Kövér Ágnes, Pataki Dezső, és nem utolsósorban a zongoristánk, Fiók Éva, aki a dalokat is betanította. Hogyan állítottad össze az előadást, hogyan választottad ki a dalbetéteket?- Sajnos, már csak a Színházi Intézetben lelhetők fel ezek a dalok, onnan szereztem be a kották nagy részét. A szerzők között olyan hírességek vannak, mint Nádor Mihály, Re„Lővinger, ó Lövinger, nagy benned a löinger” „Nagy a drágaság, Édesem” Ma minden nagyon jó, a kedvem marha jó initz Béla zeneszerzők és Gábor Andor szövegíró. A jeleneteket Molnár Ferenc írta.- Mit mond a mának az orfeum kabaré?- Azt, hogy nincs új a nap alatt. Ugyanis jórészt ugyanazok a problémák feszítették az embereket 1914-ben, 18-ban vagy 33-ban, mint ma: az infláció, vagy a lakásproblémák, sajnos, máig sem felejtődtek el. A kabarénk jelenetei és dalai olyan örök témák köré csoportosíthatók: mint a gazdasági bajok, a „gusztustalan” politika, a szerelmi bonyodalmak és a családi élet nehézségei.- Máshol is játszotok?- Mindenhol, ahova meghívnak bennünket. Sárvári János Fotók: Ótós Réka
