Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-15 / 164. szám
PÚJSÁG Szekszárdi A szerkesztő levele A lakáskérdésről nem lehet eleget beszélni. Szek- szárd önkormányzata legutóbbi ülésén nem kis fába vágta a fejszéjét, amikor erről hozott határozatot. A napirenden a házingatlanok elidegenítése szerepelt, s a fontos téma alapos vitát váltott ki. Érthető módon, hiszen az önkormányzati tulajdonú lakások ára ösz- szességében eléri a kétmilliárd forintot. A testület végül is úgy döntött, hogy az állami bérlakásban bentlakó bérlők a mindenkori forgalmi érték 42 százalékáért vásárolhatják meg a lakást. Elsőre mindez nem is tűnik túl soknak. Sőt, készpénzfizetés esetén - részlettörlesztésre nincs mód - ez a 42 százalék az ilyenkor járó kedvezmény révén 26,7 százalékra csökken, tehát egy olyan lakásért, melynek értéke 1 millió forint, a kedvezményt igénybe véve nem egészen 270 ezer forintot kell fizetni a bérlőnek. Persze, az is köztudott, hogy ezekben a lakásokban nem mindenki tartozik a magas jövedelmű polgárok közé. Tehát hogy lesz-e fizetőképes kereslet, azt a jövő dönti el. Szeri Árpád Szemle 1991. július 15. Látogatóban „Szívesen kísértem a szerencsét” Az egyik legmelegebb kánikulai napon voltunk Németh Zoltán képviselő vendégei. Nem a melegre céloztunk, hanem az őszinte kíváncsiság tetette fel velünk a kérdést, hogy miként érzi magát a Városgazdálkodási Vállalat élén, fiatal igazgatóként? — Jól érzem magam. Mindenki azt hiszi, hogy ez egy szörnyű hely és kevesen tudják, hogy a vállalatnak nemcsak egy profilja van - a sok vitát kiváltó ingatlankezelés -, hanem ide tartozik a köztisztaság és a hőszolgáltatás is. Visszatérve az eredeti kérdésre: hogy jól érzem magam, az annak köszönhető, hogy ideális viszonyban vagyok a munkatársaimmal, örömmel megyek be reggelente a munkahelyemre. Mindkettőt nagyon fontosnak tartom. — A VGV a lakosság alapvető szükségleteinek megvalósításáért dolgozik. Ebből adódóan mi az ön legfontosabb teendője? — Bár nem vagyok szekszárdi - Dombóváron születtem, ott jártam fizika szakos gimnáziumba és csak az egyetem elvégzése után kerültem ebbe a városba -, azért vállaltam el ezt a beosztást, mert úgy gondolom, hogy fiatal korom, végzettségem, a vállalat profiljába tartozó munkák iránti érdeklődés szavatolja, hogy a VGV-t jó irányba „igazgassam”. — Szerencsés embernek tartja magát? — Szívesen kísértem meg a szerencsét. Már egyetemista korom óta, ami szerencsejáték nálunk legálisan létezik, azt mind játszom. Most már nem egyedül, hanem a feleségemmel együtt ketten. Nem iszunk, nem dohányzunk, nem kávézunk, ez a hobbink, a szórakozásunk. — Mi volt az eddigi legnagyobb nyeremény? — Egy 13 találatos a totón. — Mivel tölti a szabaidejét? — Sajnos, nagyon sok időt töltök távol itthonról. A hét öt munkanapjából három-négy alkalommal üléseken veszek „Nagy családot szeretnénk” részt, a vállalat, a képviselőtestület, az SZDSZ ülésein. Ha marad némi szabad időm, akkor szívesen járok horgászni. Ami pedig az információt illeti: mindenevő vagyok, egyformán kedvelem a tévét, a rádiót, a mozit, a videót és az újságokat. — Első gyermekük születését várják. Miként sikerül több időt szakítani a családra? — Nagyon várjuk a kisbabát. Tudjuk, hogy alapvetően megváltozik az életünk. Jó időbeosztással megpróbálunk mindent együtt megoldani. Nagy családot szeretnénk, legalább három-négy gyerekkel. Sas Erzsébet Fotó: Ótos Réka » A szekszárdiak zárkózottak’ Titkok nyomában a jósnőnél Valahogy mintha mostanában kíváncsibbak lennénk a jö- vőnkre. A könyvpiacot elárasztották az asztrológiával és az egyéb jövőbelátással kapcsolatos könyvek. Még aki egyáltalán nem hisz benne, az is elgondolkodik, ha valami rendkívülit mutatnak számára a csillagok. A jóslás még ennél is misztikusabb és homályosabb, Jóslás kártyával hisz ott valaki velünk szemben ülve, a kezünkből, a kártyákból olvassa ránk várható sorsunkat. Egy vallomással tartozom a kedves olvasónak. Nagy kíváncsisággal olvasom el minden újságban a horoszkópomat, örülök, ha jót, elgondolkodom, ha rosszat mutatnak nekem a csillagok. Jósoltatni viszont még soha nem volt szerencsém. Ezért aztán, amikor a hirdetésben olvastam, hogy a szekszárdi Aradi Ferencné tenyérjóslással, kártyavetéssel foglalkozik, a kíváncsiság nem hagyott nyugton. No, meg hátha az olvasókat is érdekli a történet. A jósnő szívesen fogadott bennünket, s rögtön el is mesélte, hogy miként csöppent ebbe a szakmába. — Egy idős jósnővel jöttem össze úgy húsz évvel ezelőtt Budapesten. Azt jósolta nekem, hogy adottságom van a jövőbelátásra. Sok mindenre megtanított, aztán már egyedül képeztem magam, szakkönyvekből. Mindent elolvastam, ami ezzel a területtel foglalkozik. Ez év februárjáig Pécsett éltem, ott néha összejöttem más jósokkal is egy kis tapasztalatcserére. — Hogy megy az üzlet? — Kevésbé, mint Pécsett. A szekszárdi emberek zárkózot- tabbak, bizalmatlanok, kétke- dőek, sok gátlás van bennük. Ezt nemcsak a munkámban veszem észre, hanem jártam- ban-keltemben tapasztalom a városban. — Mennyire jönnek be a jóslások? Van valami visszajelzés a vendégei részéről? — A jósoltatok hetvenöt százaléka visszatér és elmondja, hogy mi valósult meg abból, amit mondtam neki. Aki hisz benne, az akarja is, hogy segítsek neki megtudni gondjait, problémáit. Sokan azonban pont azt titkolják el, amiről a legjobban szeretnének előre jelzést hallani. Érzem, hogy gondolatban arra koncentrálnak, hogy titkukat el ne mondják. A jóslás pedig csak akkor lesz személyhez szóló, ha a jövőjére kíváncsi személy hajlandó az együttműködésre. — Nem gondolja, hogy cselekedetükben, döntéseikben befolyásolja a jósoltatokat az előrejelzéseivel? — Ez csak azokkal az emberekkel fordulhat elő, akik kevés önbizalommal rendelkeznek. Úgy gondolom, csak előny lehet az, ha bizonyos dolgok megtörténésére számíthatunk, hisz akkor tehetünk ellene, vagy érte valamit. — Kik azok, akik nem egyszeri, hanem rendszeres jósoltatok? — A lelki sérültek, a feloldást, biztatást várók. Mostanában sok a munkanélküli, elkeseredett ember. Sokszor az is elég, ha valaki meghallgatja, megvigasztalja őket. A téma érdekessége, a jósnő kedvessége arra ösztönzött, hogy ne jöjjek el tőle félig dol- gomvégezetlenül. Kártyvetés- sel jósoltattam magunknak. Az eredmény meglepő. Honnan tudja vajon, hogy sok irigyem van, hogy nagyon szeretem a munkámat, hogy a pénznek nem sok a jelentősége, hogy... Dehát ez már magánügy. Sas Erzsébet „Pergés, ritmus, gyorsaság” Az ördögi acélzongora mestere Az Országos Gyors- és Gépíró Szövetség pécsi csoportja a Nevelési Központban rendezte meg nemrég a Vili. országos szakmai tábort. A táborzáró versenyen, egyedüli szekszárdiként indult Puskás Erzsébet. Munkahelyén, a TÁÉV-en keresztül képviselte a megye- székhelyt és az előkelő 4. helyezést érte el. — Mit jelent számára ez az elért eredmény? — Nagy rábeszélés után szántam rá magam a jelentkezésre, annak ellenére, hogy régebben több versenyen vettem már részt. Utólag már örülök, hogy elmentem, s ilyen jó eredményt sikerült elérnem. Ennél is fontosabbnak tartom talán azt, hogy a verseny, melyen a szakma legjobbjai indultak, önbizalmat adott. — Immár tizennégy éve dolgozik ebben a szakmában. Volt titkárnő és szívesen helyettesíti kollégáit, bármilyen munkaterületen. Gondolom, minden vezető vágya egy olyan „segítőtárs”, akire a gyorsaságon, a feltétlen megbízhatóságon kívül úgy is számíthat, hogy nemcsak az elé tett szöveget írja le hibátlanul, hanem az adott munkaterületet is a sajátjának érzi. — Úgy érzem, hogy mi, gépírók és titkárnők a legnagyobb segítői vagyunk vezetőinknek, munkatársainknak. A gépíráshoz rendkívül nagy figyelem-összpontosításra van szükség, azonkívül a pontos, jó munkához együtt kell gondolkodni a munkatársakkal. Azt szoktam mondani, hogy az embernek univerzálisnak kell lennie. Ennél a vállalatnál, ahol felnevelődtem és tizennégy év alatt számos vezetővel kerültem munkakapcsolatba, sokat tanultam. Itt az anyag és kereskedelmi osztályon, ahol rengeteg üzleti partner, vendég megfordul, szükség van a tárgyaló- készségre, a megbízhatóságra, a jó emberismeretre. — Mielőtt megkerestem, kollégáitól azt az információt kaptam, hogy sokkal többet tesz le az asztalra, mint amit munkaköre előír. — Nehéz erről beszélni úgy, hogy ne tűnjön dicsekvésnek. Azért megpróbálom. Azzal kezdem, hogy szeretem az embereket. Szeretek tenni értük, segíteni nekik. Munkatársaimmal, vezetőimmel nagyon jó a kapcsolatom, emberileg is, ami véleményem szerint elengedhetetlen a jó munkához. Megnyugtató érzés, hogy megkeresnek, a segítségemet kérik, főleg, ha fontos, azonnali munkáról van szó. Hát ennyi. — A kívülálló a gépírásban - bocsásson meg a szóért - rabszolgamunkát lát. Ön, aki tizennégy éve „veri” a gépet, milyen örömöt talál benne? — Számomra a gépírás: pergés, ritmus, gyorsaság. Minden munka új és új kihívás. Valamit hibátlanul a legrövidebb időn belül leírni, örökös versenyben lenni az idővel, magunkkal - ez benne a szép. * Gépírókisasszony. „Ülsz. Figyeled azt, amit hallasz és a szavam villámként cikázik át gyors agyadon s renddé tömörítve, ragyogva szikráz ki ujjaid hegyén, amint vered egyre ezt a zakatoló, ezt az ördögi acélzongorát.” (Kosztolányi Dezső) Sas Erzsébet Örökös veresenyben az idővel Rejtett értékeink A Kliegl- (Kun-) ház A szebb napokat látott Kun-ház Bevallom, magam sem tudom, hogy építette, birtokolta, vagy csupán lakta-e a Babits Mihály utca 5. számú házat a Kliegl család. Kliegl-házként ismerik a régi szekszárdiak, de vajon kinek az emlékezete terjed már két-három emberöltőn túl? Pedig ennyivel kell visza- mennünk az időben, ha a névadó família leghíresebb tagját, Kliegl (később: Kun) Lajost kívánjuk fölidézni. Hirn László Tolnavármegyei fejek című könyvében ez áll róla az 53. oldalon: „Dr. Kliegl Lajos városi főjegyző Szekszárdon született 1896 május hó 29-én. Államtudományi doktorátust 1924-ben, jogtudományit 1925-ben szerzett a szegedi Ferenc József T udományegyetemen. Igazságügyi szolgálatban működött 1926-tól 1930-ig a pécsi kir. törvényszéknél mint jogy- gyakornok. 1930 február 19-én Szekszárd megyei város főjegyzőjévé választott meg...” Az életrajz születésekor még alig negyven éves, de központi alakja a szekszárdi értelmiségnek. Klasszikus műveltségét mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy Babits Mihállyal baráti viszonyt tartott fenn, s az egyedüli volt, akivel szülővárosában a költő akár ógörögül is beszélgethetett irodalomról, szépművészetekről. Wosinsky Mórról egyébként még 1945 előtt rádióelőadást tartott, természet- búvárként járta a megyeszékhelyt és környékét. Madártani megfigyelései az ornitológia tudományát gyarapították, de terjedelmes és történeti adatokkal bővelkedő tanulmányt szentelt a Szekszárdon valaha élt és az ő korában még élő gerinces állatoknak. (Sajnos műve kéziratban várja a kutatni vágyókat.) Ő találta meg a Babits Mihály utca 1. szám alatt az egykori, I. Béla alapította apátság legmívesebb oszlopfőjét. Hajdani barátja, Babits ifjúkori versét, amelyet kereken nyolcvan éve írt a Szekszárd-Tolname- gyei Nőegyletnek, szintén ő emelte ki az örök feledés homályából s közölte a Tolna Megyei Népújságban. Számos cikkén és tanulmányán kívül legjelentősebb élete utolsó nagy alkotása lett. Már a Babits utcai ház nyomorúságos mélyföldszinti lakásában fordította le Bél Mátyás Notita Hungáriáé novae historico geographica című művének Tolna vármegyére vonatkozó részét. A XVIII. század fáradhatatlan honismertetőjének műve a kor leghíresebb összefoglaló jellegű munkája, amelynek sajátos latin nyelvezete nem kis gondot okozhatott dr. Kun Lajosnak. Az átültetés azonban oly sikeres lett, hogy azt a művet, amelyet előtte egyetlen megyénkben sem ismert, ma bárki elolvashatja a Tanulmányok Tolna megye történetéből című sorozat 9. kötetében. A fordító, aki szerette volna külön kiadatni e fontos és kiválóan sikerült alkotását, sajnos már nem érhette meg műve 1980-as megjelentését. Hagyatékának legbecsesebb, kéziratos része ma méltó helyen, a Tolna Megyei Levéltárban várja a kutatókat. Dr. Töttős Gábor Fotó: Ótós Réka E heti kérdésünk kapcsolatos azzal az ógörög nyelvvel, melynek Kun Lajos is kitűnő ismerője volt: „Ő megharcolta a harcot/ s elhullt a végzet alatt.” Babits melyik híres, görög tárgyú művének utolsó sorai ezek? Laodameia, Danaidák, Oidipusz? Híres szekszárdiak Dicenty Dezső A neves szőlész 1879 október 16-án született Szekszárdon. Középiskoláinak befejezése után a magyaróvári Gazdasági Akadémián szerzett oklevelet, majd később a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán folytatta tanulmányait, ahol végbizonyítványt kapott. 1901-ben elvégezte a Felsőbb Szőlő- és Borgazdasági Tanfolyamot is. Ezt követően a Földtani Intézetnél helyezkedett el. 1905-től az Ampelológiai (Szőlészeti) Intézet gyakornoka, később adjunktusa, 1920-tól pedig igazgatója. 1942-ben mint kísérleti főigazgató vonult nyugalomba. Agro- geológiai kutatásaival s a szőlő- termesztés terén végzett munkálataival jelentős érdemeket szerzett. Fáradhatatlan harcosa volt a szőlőkultúra fejlesztésének. Megalapította az első Magyar Állami Borkősavgyárat. Dicenty Dezső 1965 április 25-én hunyt el Balatonfüreden. /SZJ
