Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-13 / 163. szám

1991. július 13. PÚJSÁG 11 Marafko László: Nyár, bádogtető Az öreg - hátát a fabódé ol­dalának vetve - bóbiskolt. Dél­utánonként egyre gyakrabban. A fiú már föltekerte a locsoló­tömlőt a kerekeken imbolygó dobra, a maradék víz kibugy- gyant a cső végén. Máskor a műszakvégi dudaszó előtt már a jelentéktelen kis épület felé tarottak, ahol a gyár parkosított részeit gondozó néhány ember öltözője meg a szerszámtáro­lója volt. De most az öreg be- húnyt szemmel itta be a nap­fényt. A fiú néhány perccel koráb­ban még csalafintasággal pró­bálkozott: az öreghez közeli vi­rágágyást sorozta meg, a cső szétlapított szájával legyező- szerűen szétterítve a vízsuga­rat. A zápor megremegtette az árvácskákat, a finom permet az öreget is meglegyintette, de meg se rezzent. Úgy tett, mintha észre sem vette volna. A fiú hetek óta úgy érezte, hogy az öreg kizsigereli. Pedig becsületből is vállalta volna he­lyette a nehezét. Amikor a cső­kígyó már vagy harminc mé­terre letekeredett a dobról, alig bírta arrébb vonszolni. Az öreg csak tessék-lássék húzta, hagyta, hogy a gyerek megmu­tassa az erejét. Nyári fiú, egy idényt dolgozik, aztán vissza­megy az iskolába, ő meg ittma­rad. Télen aztán az irodákban levő virágokat veszi gondjaiba, tavasszal meg egy lüké lánnyal ülteti ki a palántákat az igazga­tóság előtti ágyásokba. Azokat aztán majd lehet locsolni nyakló nélkül. Hát csak hadd dolgoz­zon a fiú. Az öreg megmoccant, mint egy vakond, «oszlott ruhája hul­lámzott. Belehunyorgott a napba, s mint egy ismeretlenre, rámeredt a fiúra. Az dühös volt. — Indulhatunk - nógatta, és egy drótdarabbal a kerék vas­küllőihez erősítette a gumislag kígyóforma fém fejrészét. — Máma még van dolgunk - és az öreg feltápászkodott. — Milyén dolog? — Vállalás. — Milyen vállalás? — Hát a kertészeké ... Hogy kitakarítjuk itt, a telep vé­gét. A sok kacatot, szemetet... — Mi a fenének? — Mert gyün a Vezér. — Agyáré? — A Király. A fiú rámeredt: ez tényleg azt hiszi, méga Ferenc Jóska vi­lága van. Ám az öreg ekkor ki­mondta az ország első embe­rének a nevét. De egy betűt el­hibázott. A fiú elvigyorodott: „Vállal, de azt se tudja, kinek.” És megint dühös lett. A többiek már a folyóparton vannak, s várják: fürdeni, focizni napestig. Hát most nem lesz ki a csapat. Az öreg odabaktatott a kerí­téshez. Felmarkolt egy rozsdás, nyeklő vaskeretet, és húzni kezdte a bódé felé. Erre csak akkor jártak a melósok, ha a kinti focipályára időben oda akartak érni a gyári csapat meccsére. Beton vas állt ki a földből. A fiú megragadta, a vas felhasí­totta a földet, fűcsomók fordul­tak ki, a gömbvas évge már mögötte csapkolódott a levegő­ben. A fiú az égből bukdácsoló röpcédulákra gondolt. Hány éve is már, kettő vagy három? Az a név volt rajtuk, amit az öreg mondott. Akkor már hetekkel túl voltak az ágyúlövéses éjszaká­kon, az utcát remegtető tank- vonalulásokon. Egy helyen aztán a föld nem eresztette a vasat. A fiú majd beleaszkadt, rántott egyet rajta. A föld keményen fogta, s a fiú abban a pillanatban érezte, megnyílt a tenyere. A vason levő finom, rozsdás él úgy mtszette át az ujjhajlatát, mint ahogy ő szokta a sajtot széthaj­lítani. A résben vörös buggya- nás, mely rögtön végigcsurran a vas görbe testén. Töménypi­ros. — A franc ... Az öreg a szemett gereb­lyézte, csak odasandított. A fiú oldalra csapta a kezét, mintha megolvadt fagylaltot rázna le. A vér csalánlevelekre pettyezett. Az öreg odajött, úgy nézte a fiú ujját, mint egy kóbor macs­kát. — Tegyél rá ... levelet. A fiú nem értette, milyen leve­let, és honnan vegyen most. Odatámolygott a földből kiugró csaphoz, megnyitotta. Karvas­tagságú vízsugár dőlt belőle, beletartotta a kezét, a hűs ára­dat elzsibbasztotta. Szandálos lába tocsogott a vízben. A seb nyiladéka úgy hasogatott, mint egy harapás. A délutáni napfényben söté­ten lángoltak a rózsák, herse- gett a frissen locsolt fű, csak az ég izzott úgy, mint egy forróság­tól pattogzó óriás bádogtető. Vizuális csapdák Orosz Istvánt az utcáról ismerik Orosz István grafikusművész tevékenységét a legtöbben az utcáról, egyéni hangvételű pla­kátjai révén ismerhetik. Sajátos grafikáival, anamorfózisaival inkább csak a tárlatlátogatók ta­lálkozhatnak. Művészi igényű, kis animációs mozijai a maguk nemében hasonlóképpen nép­szerűek. Orosz sokoldalú al­kotó. Tavaly a brnói biennálén első díjat kapott, és meghívták egy igen rangos New York-i nemzetközi képzőművészeti seregszemle zsűrijébe. Ráa­dásként a Vigyázat, lépcső-t beválasztották Hirosimában a rajzfilmes seregszemlére. Rajz­filmrendezőként idén Balázs Béla díjat kapott. Grafikusnak vagy inkább rajzfilmesnek tartja magát? — Körülbelül tíz éve gondol­Vigyázat, lépcső! kozom ezen, de nem tudom el­dönteni melyik érdekel jobban. Ami a műfajok közötti távolsá­got illeti, számomra egyáltalán nem rendkívüli. Elég régen igyekszem, hogy grafikáim is valamiképp időbeliek legyenek, illetve sajátos, általam megha­tározott viszonyban álljanak az idővel és térrel. Más „olvas­ható” ezeken a lapokon, ha kö­zelebbről vagy távolabbról, ilyen vagy olyan irányból, eset­leg körbejárva nézzük. A néző­nek sokkal aktívabbnak kell lennie a szokásosnál, ami film­jeimre is érvényes. — Grafikai munkássága önmagában is sokszínű. Kie­melkedő szinten képviseli az alkalmazott művészetet, és a „grand art”-ot. Egyáltalán, mi az az anamorfózis, és hogyan ta­lált rá erre a meglehetősen bo­nyolult, és nagyon magas tech­nikai tudást igénylő kifejezési formára? — Az anamorfózist olyan médiumként igyekszem hasz­nálni, amely személyes közlen­dőm mellett visszaad vala­mennyit az aurópai “kultúra me­tafizikai misztériumából is. De olyan formában munkásságom kötőeleme is, hogy megvaló­sítja egészen újszerű áramlását síknak, térnek és időnek. Ami a kivitelezést illeti, az már a klasszikus anamorfózis-szer- kesztések óta nyilvánvaló, hogy itt minden forma egy újabbnak bizonyos szögből és távolság­ból szemlélt vetülete. Olyan kétdimenziós ábrázolat, ami egy háromdimenziósnak a tor­zított megjelenése. E logika szerint háromdimenziós kör­nyezetünk minden egyes da­rabja egy negyedik dimenzió­ban létező „dolog" anamorfikus képe lenne. — A töredékekből, áttéte­lekből, vizuális csalétkekből és csapdákból megfejthető és összeállítható művek beszél­hetnének korunk közhelyes, szétesett életérzéséről is, de e grafikai világ hangulata még­sem pesszimista. Ez a sajátos klasszicizálás, stilisztikai barvú- rokkal kivitelezett távolságtar­tás valamiféle rejtőzködés? Lét­filozófia? — Inkább rejtőzködés, mint filozófia. Egyszerűen alkati adottság. Ami a klasszicizmust illeti, ha levesszük a polcról a Pallas lexikont, vagy más, ha­sonló „súlyú” alapművet, akkor láthatjuk, hogy a legtekintélye­sebb törvények megörökítésé­hez ezt a rajzstílust, -modort használták. Ezek a képek úgy élnek a tudatunkban, mint az objektivitás maga. Ha én ebben a formában megfogalmazok akármilyen csalafintaságot vagy butaságot, akkor a néző könnyen elhiszi, hogy igaz. így aligha lesz kétséges, hogy itt, kérem, nagyon komoly, nagyon bölcs, nagyon tudományos dol­gokról van szó. Félrevezeté­seim, ravaszkodásaim leggyak­rabban olyan játékok inkább, amelyek úgy hazudnak, hogy az igazat mondják, „nem csak a valódit”. ________Károlyi Júlia K utak Ilona: UFO D öglesztően meleg vasárnap délelőtt volt. Minden épeszű ember víz mellé, vagy legalább a szabadba, árnyékos helyre menekült. A népesség - szű­kítve a kört: családom - azon abnormális egyedei közé tartoz­tam, aki a lakásban töltötte a forrásban lévő időt, sőt mazo­chista kéjjel még fokoztam is a hőséget, lévén tettese a ké­szülő ebédnek. Énem normálisabb részére utaló jel csupán annyi volt, hogy a fent említett tevékenység végrehajtására csak totális el­sötétítésben és kereszthuzat­ban voltam képes. Teljes apáti­ába süllyedve, sőt, borsot és egyéb főszereket rutinszerűen adagolva imádkoztam Gastro- nomiához, hogy a bénító hőség ellenére ehető ételt sikerüljön kreálnom. Idegeim őrült extá­zisbán twiszteltek, a szememre csordogáló izzadság fátylán át csodás vízióként derengett fel időnként a délutánra beüteme­zett uszoda csobbanó vize. A félrelibbenő elsötétítő füg­göny mögül egyre erősödő zümmögés, süvítés hallatszott, majd féltenyérnyi acélszürke bogár csapódott be a kony­hába. A frász jött rám tőle. óva­tosan oldalaztam el mellette a chemotoxért, nagyon remélve, hogy a hatalmas dög nem im­munis vele szemben. Elszán­tan, minden erőmet beleadva nyomtam rá a sprét. A lassan mocorgó bogár egy pillanatra megdermedt, aztán hirtelen szétnyílt a háta és picike Va­lami ugrott ki belőle. Légylábnyi végtagjaival hevesen gesztiku­lált, mutogatott felém, láthatóan dühös volt. Közben kifutott a meggyle­ves, én hősiesen a tűzhelyhez léptem és félrehúztam, látszó­lag ügyet sem vetve a Vala­mire, de azért félszemmel rá­sandítva. Kicsit leforráztam a kezem, na de ennyi minimum benne volt a pakliban. Ekkor teljesen váratlan dolog történt. A Valami cirka félméte­resre növekedett. Ez volt az a pillanat, amikor halálos nyugalom szállt rám. — Naná, hogy egy UFO! - mondtam félhangosan és leül­tem. Alaposan szemügyre vet­tem. Hát mit mondjak? Elké­pesztően ronda volt szegény. Na jó, én is tudom, hogy óriási dolog földönkívüli értelmes lénnnyel kapcsolatba kerülni, de az objektiv igazság mégis csak az volt, hogy E.T. ő mel­lette Sylvester Stalone lehetett volna. Leginkább még a pont-pont vesszőcske, készen van a fejecske, primitiv török­basájához hasonlított, de a szeme nem pont volt, hanem két hatalmas lencse a feje tete­jén, mint a légynek. A színét nem tudnám úgy egészen pon­tosan meghatározni, mert szinte pillanatról pillanatra vál­toztatta, valószínűleg az ér­zelmi impulzusainak megfele­lően. Hallószervet nem láttam rajta, tökéletesen illett rá a szó­lás: „ha nem lenne füle, a szája körbeérné a fejét”. Na, ennek valahogy így volt, de ahogy mondta a magáét, nem egy­szerre nyitotta szét fejét ketté­osztó ajkait, hanem ötletsze­rűen, hol itt, hol ott nyílt rés rajta. Azt hiszem, ez kimondot­tan előnyére vált. A végtagjait sem lehet csak úgy kapásból le­írni, mert formájuk és kiterjedé­sük változó volt. Félni egy cseppet sem fél­tem, talán egy kicsit meglepett voltam, mivel megértettem amit beszélt. Nem anyázott éppen, attól azért sokkal visszafogot­tabban kívánt nekem egy két dolgot: — Hogy az a meteorviharok­kal megátkozott Kozmosz láto­gasson meg téged! Miféle bű­zös földmocskával tetted tönkre az űrkabinomat? Hát értelmes lény vagy te? Tudod te egyálta­lán milyen bajt csináltál? Ha tropára vágtad, akkor nem tu­dok visszamenni az űrbázisra! — Izé... - mondtam, ügyelve a kontraszt hatásra, körmondatnak nem minősíthető válaszom alatt igyekeztem rendkívül értelmesen nézni rá. Kis ideig elmélázva forgatta körbe a szemeit. — Mit jelent az „izé”. Nem szerepel a szótáramban. Isme­rek hasonló szavakat: íze, izélni. Te tájszólással be­szélsz? — Csodálom, hogy nem is­mered - mondtam -, eléggé ismert szó. Most tétovaságot, bizonytalanságot jelentett, de sok más esetben is használjuk. Ha nem mondod meg, hogy ez itt űrkabin - mutattam a földre - akkor én úgy kérdeztem volna meg tőled hogy - Mi ez az izé? — Értem, regisztráltam, használom. Mi ez az izé, ami itt füstöl? — Jó ég! - kiáltottam - Megég a sütemény! - Kikaptam a sütőből a takarosán sötétbar­nára, néhol feketére sült tész­tát. A kezemet megégettem, na de ez igazán bagatell volt. Az UFO-fickó megnyújtotta a nya­kát - mert azt is tudta - és rá­nézett a süteményre. — Ez ehető? — Remélem egy része igen - sóhajtottam. — Égy ed ül eszed meg? - kérdezte. — Ugyan dehogy, én csak egy keveset, a nagyobb részét a családom szokta megenni. — Igazad van, - húzta visz- sza bólintva a fejét - azt hiszem én egy keveset sem kérek be­lőle. Sokáig lesz ilyen büdös itt? Csinálj valamit, alig kapok le­vegőt. Letöröltem homlokomról az izzadságot. Igaza van, gondol­tam tanácstalanul megvonva a váltam, némi oxigén nekem sem ártana. Mintha olvasott volna a gondolataimban, fejét egészen közel nyomta hozzám, visszahúzta és a hasa hangos dobbanásokkal azonnal lüktetni kezdett. Hűvös légáramlat csa­pott meg, a konyha levegője ki­tisztult, a hőmérséklet a csodás húsz fokra süllyedt. — Jobban vagy? - dugta felém újra a fejét. - Az előbb fá­radtság és betegség szagod volt. Itt a Földeteken majdnem mindenkinek olyan szaga van. Ti mind fáradtak és betegek vagytok? Ezen el kellett gondolkod­nom. Ha úgy mélyebben meg­vizsgáljuk a dolgokat, a többr séget tekintve valahol igaza van. — Többé-kevésbé igen - vá­laszoltam neki őszintén. — Nem tudom hány világban jártál már, de nálunk tényleg úgy van ahogy mondtad. Eszembe jutott egy alapvető kérdés, ha nem lett volna az a hőség, már rég tisztázhattam volna. — Te honnan jöttél? — Hiába mondanám meg a naprendszerem és a bolygóm nevét, nem ismered. Látom az agyadban meglévő tudáshal­mazt, ez nem szerepel benne. Azt is látom, hogy meg akarod kérdezni tőlem hím-, vagy nő­nemű lény vagyok-e? Úgy lá­tom, azt képes leszel megér­teni, hogy nálunk e téren nin­csenek éles határvonalak. Bolygóm minden egyede képes mindkét nem alapvető funkcióit betölteni. Ahogy a kedvünk tartja, ahogy a szükség hozza. — Nahát! - néztem végig rajta döbbenten. - Te tudnál utódot a világrahozni? — Hát persze - legyintett egykedvűen - az igazán nem nagy dolog. — És... szóval, izé... csak úgy, teljesen egyedül, vagy kell hozzá egy másik is? Na, ezzel kiakaszottam! Olyan elképedve nézett rám kistányérnyi szemével, mintha azt latolgatná eszemen va­gy ok-e. — E-gye-dül?! - szótagolta akadozva, mint egy rossz le­mezjátszó. - Azt hittem értel­mesebb vagy! Hát hogyan kép­zelhetsz el olyant, hogy mi, a legfejlettebb civilizáció, lemon­dunk az örömről és a szerétéi­ről? Az utódok nálunk szere­lemből reprodukálódnak, csak nem olyan bonyolult és hosz- szadalmas módon, mint nála­tok. A ti időtökkel mérve hatvan óra alatt fájdalommentesen jönnek létre. Akarod, hogy el­magyarázzam? Szívesen meg­teszem, mert te vagy az első akiben nem érzek félelmet, csak kíváncsiságot. Szó, ami szó valóban érde­kelt volna a folyamat mecha­nizmusa elejétől a végéig, de aztán úgy döntöttem elállók a magyarázattól. Egy ügyes for­dulattal más mederbe tereltem a beszélgetést. — Valóban nem félek tőled és szívesen elbeszélgetek ve­led, de talán jó lenne, ha helyet cserélnénk. Éppen a tűzhely előtt állsz, ahol nekem dolgom lenne. Foglalj helyet nálunk - álltam fel és mutattam a székre. Erre ő zsugorodni kezdett, olyan pici lett ismét, hogy a szá­ját nem is láttam, valahol belül mégis értettem amit mond. — Igazad van, nekem is van tennivalóm, meg kell bütyköl­nöm a járgányomat, amit elron­tottál. Mi a csuda volt az a bü­dös ... izé? — Ne haragudj, én igazán sajnálom, és hidd el, nagyon szégyellem is magam miatta, szóval bogárnak hittem az űr­kabint. Rovarirtót fújtam rád, azt hiszem valami ideggáz. Istentelen patáliázásba kez­dett, mint egy kis pattanóbogár ugrált a lábam mellett. — Látod, látod! - kiabálta - ezért vagytok betegek, mert nem használjátok az eszeteket! Elpusztítjátok az élőlényeket a saját bolygótokon, kicsiket és nagyokat, láttam hogy egymást is! Hát milyen világ az ilyen?! Válaszként akaratlanul csú­szott ki a számon egy bizonyos hárombetűs szó, reméltem, nem ismeri az értelmét. Sajnos tévedtem, tudta mit jelent. — Én ilyent akkor sem mon­dok a világomra, ha valami nem a legtökéletesebb! Te nem sze­reted a Földet? - hangjából sü­tött a megbotránkozás. — Nagyon szeretem - sóhaj­tottam - csak tudod egyedül nem sok mindent tehetek érte. Azért amire lehet én vigyázok - mentegetőztem - nem szeme­telek az utcán, az erdőkben, nem szennyezem a vizeinket. Tudom, hogy bajban van a Föld. Különben jobb lenne, ha nem velem kiabálnál, hanem azokkal az okostónikkal, akik nagyban csinálják! - utasítot­tam rendre, miközben tényleg csak a szárnyát kóstoltam meg a rántottcsirkének. Mióta a föl­dönkívüli elintézte nekem a légkoncicionálást, sokkal job­ban ment a főzés. Nem teljesen önzetlenül kérdeztem meg tőle: - Sikerűi megjavítani a gépe­det? — Aha, - mondta könnye­dén - mióta tudom hogy mit fúj­tál rá nem aggódom, attól nem történhetett baja. A kemény landolás egy kicsit megviselte, de az meg az én hibám volt. Nem számítottam rá, hogy ilyen hőségben embert találok egy betonlakásban. Engem nagyon megvisel itt a Földön, hogy ti nem tudjátok irányítani az időjá­rást. - Na, ez kész - szusszan­tott elégedetten. - Akár indulha­tok is, idegesítő ez a kis mé­retre való tömörülés. Kint a tér­ben majd feloldom, és a hajóval együtt felvesszük az eredeti méretünket. — Jó neked! - sóhajtottam irigyen. - Beülsz az űrkabi­nodba, elszállhatsz valahova a tenger mellé, vagy északra, mi meg kínlódunk itt a hőségben. Már tiszta ideg vagyok, mert a földeken kiszárad minden: a ve- temények, a kiültetett palánták, a gyümölcsök is aprók lesznek. Sok munka volt vele, mégsem terem majd semmi normálisan. - Mondd csak? - kérdeztem meg egy hirtelen ötlettel - Nem tudnál te véletlenül esőt csinálni nekünk? Csak pár órára, és nem záport, vagy zivatart, ha­nem egy csendes, de bőséges esőt. Sötétedés után kéne, vagy éjszaka. Nagyon jól jönne. — Hát... - bizonytalanodott el - ehhez én egydül kevés va­gyok, de amikor nálatok söté­tedni kezd én már a űrbázisra érek, és úgy gondolom, hogy éjszakára megoldjuk. Mondjuk, éjjel egy órától úgy reggel hatig. Megsimogatta az űrkabin szürke testét, és megpaskolta mint egy lovat. - Most mennem kell - jelentette be - ha megen­geded, indulás előtt pár pilla­natra kiterjednék az eredeti mé­retemre, mert egy kicsit elzsib­badtam. Pár másodpercre a mennye­zetig betöltötte a konyhát. Csú­nyább volt, mint félméteresen. Kinyújtott melső csápjával, ügyelve arra, hogy ne érintsen meg, körberajzolta testem kör­vonalait. — Most hosszú ideig nem érzel majd fáradtságot - mondta jóságosán. - Hát a Kozmosz legyen veled! - intett búcsút, visszazsugorodott, és szemvillanásnyi idő alatt kisüví­tett az ablakon. Az UFO nem bocsájtott kábí- tóan mély álmot rám, hogy köz­ben akármit is tegyen velem. Nem hipnotizált, nem próbált gondolatátvitellel befolyásolni. Nem ajánlotta fel, hogy elvisz magával az ő szebb és jobb vi­lágába, s É jjel egykor kezdett el esni az eső, és reggel hatra kiadósán megön­tözte a száraz földeket, felfrissí­tette a levegőt. Viszont vasár­nap délelőtt eszméletlen hőség volt ott a tűzhely mellett!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents