Tolnai Népújság, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-13 / 163. szám
1991. július 13. NÉPÚJSÁG 5 A tűz áldozatai Müller Ferenc, a szekszárdi zsidóság emlékének közismert ápolója: — Minden év júliusának második vasárnapján emlékezünk az áldozatokra, azaz a szekszárdi zsidóságra. Feltételezzük ugyanis, hogy 1944-ben a náci koncentrációs táborokban - főképpen Auschwitzban - ekkor semmisítették meg tömegesen a deportáltakat. A holnapi megemlékezés a hagyományoknak megfelelően zsidó liturgia szerint történik, az izraelita temetőben. Általában a keresztény egyházak képviselői is eljönnek, akik ugyancsak leróják kegyeletüket a mártírok előtt. A gettó „A szekszárdiak (azaz a szekszárdi zsidók) el- költöztetése 1944 pünkösd vasárnapján történt. Előzőleg a Zsidó Tanács útján közölték az érdekeltekkel, hogy ki-ki szabadon választhatja meg, melyik gettóba kíván családjával bevonulni. Ezeket a kívánságokat tekintetbe vették. Gettónként névjegyzéket készítettek a Szekszárdról kitelepülőkről. Szekszárdon 402, a korlátozó rendeletek alá eső személyt írtak össze.” (Tanulmányok Tolna megye történetéből. IV. kötet, dr. Puskás Attila: Történelmi fordulat Tolna megyében 1944—45-ben.) Müller Ferenc: — A szekszárdi zsidóságot - már aki éppen nem volt munkaszolgálatos - a megye öt településén létrehozott gettóba költöztették, Bonyhádra, Dombóvárra, Paksra, Pincehelyre és Tamásiba. Jórészt időseket hurcoltak el, illetve nőket és gyerekeket. Az én szüleim Bonyhádra kerültek . . . Váradi Istvánné, egy túlélő: — Hétfőn reggel az édesanyámmal és a négyéves kishúgommal együtt lovaskocsira tettek bennünket. Apukám ekkor már negyedik éve munkaszolgálatot végzett, ezért nem volt velünk. A csendőrök kíséretében érkeztünk meg a gettóba. Ekkor én még csak tizenöt éves voltam, s mint afféle kislány, sok mindent nem értettem. Például azt sem, hogy miért fosztanak meg bennünket mindenünktől. Az ékszereinket - már ami kevés maradt nekünk - be kellett adni a községházára. Hirdetmény. Az 1500/1944. kormánybiztosi rendelet alapján a városban eladásra kerülő zsidó üzletek áru- és anyagkészletét és berendezési tárgyait a bizottság az alanti kereskedőknek ítélte oda: Aczél Józsefnéét (vegyeskereskedő, Széchenyi u.) Cs. Ferencnének és S. Józsefnek, kisüzem. Barna Gyuláét (fűszer nagy- kereskedő, Széchenyi u.): Cs. Ferencnének és S. Józsefnek közösen csak rövidárura, K. Ferencnek és G. Gyulának. Deutsch Árminét (szűcs, Széchenyi u. 57.): M. Istvánnak. Grün Józsefét (rőfös és rövidáru kereskedés, József u. 18.): Sz. Andornak, ifj. T. Sándornak, F. Lász- lónénak, T. Józsefnének és K. Ferencnek. Schönstein Miksáét (gabona- és mezőgazd. terménykereskedő): S. Jánosnak /.J Felhívja a bizottság az érdekelteket, hogy amennyiben a juttatás ellen kifogásuk van, panaszukat a kereskedelem és közlekedésügyi miniszter úrhoz címezve, városháza, em. 3. sz. alatti helyiségében 1944 szeptember hó 30-ig okvetlenül terjesszék be. Szekszárd, 1944 szeptember 28. Az értékesítő bizottság. (Tolnamegyei Újság, 1944 szeptember 30.) Váradi Istvánné: — Nem értettem azt, hogy a csendőrök miért rángatják le anyám ujjáról az egyetlen megmaradt ékszerét, a karikagyűrűjét. S azt sem értettem, hogy ez miért okozott akkora lelki törést számára. Naív lány voltam. A nőket egyenként is megvizsgálták egy külön helyiségben, mert egy gyűrűt el lehet rejteni. S amikor a csendőr engem is be akart lökni a vizsgáló szobába, akkor az anyám sírva magyarázta, hogy én még kislány vagyok . . . A vagonírozás „Egy jelentés szerint a megye gettóit 1944 június 30-án - némely visszaemlékezés szerint július 1-én - ürítették ki, vagonokba zsúfolták az embereket, s elindult velük a szerelvény az akkor még sokak által nem ismert cél felé - a haláltáborokba. ” (Évszázadokon át. Tolna megye történetének olvasókönyve) Váradi Istvánné: — Kaposváron vagoníroztak be bennünket. Az időseket külön vagonba irányították. Ott volt anyukám nagymamája is, s a nagyapám elment megkeresni őt. A vagonokat viszont közben lezárták, ezért nagyapám megkérte az egyik csendőrt, szóljon nekünk, hogy nincs semmi baj. Az utazás július 2-től július 7-ig tartott, a vonat áthaladt a Kárpátokon, de azt egyáltalán nem tudtuk, hogy hova szállítanak bennünket. Egy csendőr azt mondta nekünk, hogy. a lányokat a frontra viszik, kiszolgáltatva őket a német katonáknak. Jellemző, hogy akkor ezt sem értettem, s anyukám ismét elkezdett rettenetesen sírni. Azután az is elterjedt, hogy elvisznek bennünket Székesfehérvárra romokat takarítani. Szóval, többféle verzió keringett. Végül is, megérkezett velünk az emberekkel telezsúfolt vonat. Kiáltásokat hallottunk: Raus, raus! Auschwitzban voltunk. Müller Ferenc: — A legfiatalabbtól kezdve a legidősebbig mindenkit elhurcoltak. Birtokomban van azon szekszárdiak névsora, akiket 1944-ben a gettókba irányítottak. A dokumentumból kitűnik, hogy Fischl Ágnes, Guttmann György, We- isz L. János négy , Reichl Erik három, Kaszás Éva egy évesen került a haláltáborba. Sommer Sámuelnét a nyolcvanhatodik, Reichl Sándort a kilencvenegyedik, özvegy Schwarcz Mórnét pedig a kilencvenharmadik életévében érte ugyanez a szomorú véggel járó sors. Auschwitz Váradi Istvánné: — Ami itt történt velünk, az olvasható a történelemkönyvekben. Auschwitzban már várta a deportáltakat Mengele, aki irányította őket jobbra, illetve balra. Anyámmal együtt engem jobbra küldött, nagyanyámat a kishúgommal pedig balra. Anyám sírva könyör- gött az egyik német katonának - szüleim is és én is beszéltünk németül -, hogy adják neki vissza a kislányát. Majd még találkozol vele - mondta a katona. Azután - anélkül, hogy elköszöntem volna tőle - anyámtól is elváltam, mert a fiatalabb lányokat külön vitték a fertőtlenítőbe. Nem is tudom, hogy ez publikálásra való-e vagy sem, de azért a történethez hozzátartozik: életem egyik legnagyobb megaláztatását kellett elszenvednem a ruhaosztáskor. A német katonák sorfala előtt ruha nélkül kellett elvonulnunk, s ez egy tizenöt éves lány számára maga volt a borzalom. Ráadásul én értettem is a németek megjegyzéseit . . . Később persze sok mindenhez hozzászoktam: az első öt napban megállás nélkül sírtam az anyám után, azután beletörődtem a sorsomba. A C lágerbe kerültem, a gyermek- és terhes blokkba. Auschwitz-Birkenau, C láger, 12-es barakk, 4-es stuba. Két-két fapriccs alkotott egy stubát, én elölről a 4-es voltam. Ezren voltunk a barakkban, heten feküdtünk fejjel, és heten lábbal előre. Az oldalunkra dőlve aludtunk, s ha valaki megfordult, akkor mindenkinek meg kellett fordulni. Ebédet heten kaptunk egy csajkából, de kanalunk nem volt, ezért a levest kortyonként kellett inni. Számoltuk, hogy ki mennyit kortyol, s az volt a szabály, hogyha húsfoszlány került valakinek a szájába, akkor azt vissza kellett köpni a csajkába, mert azt végezetül elosztottuk. Akinél a felvigyázó észrevette, hogy lenyeli a húsfoszlányt, azt máris ütötte fejbe. Á kenyéradagot én osztottam szét, mert engem valami oknál fogva igazságosnak tartottak. Egyenlő arányban szeleteltem fel a kenyeret, s ez érdekemben is állt, hiszen abból én vehettem utoljára. Fia nem egészen pontosan vágtam volna darabokra a kenyeret, akkor nekem hagyták volna utoljára a legkisebb darabot. Kenyérharc volt nálunk, a szó szoros értelmében. Minden pénteken megjent Mengele, és szelektálta a táborlakókat. Mindannyian egészségesnek akartunk látszani, mert azt sejtettük, hogy mit jelent, ha valakit balra küld. Ruha nélkül kellett elvonulnunk előtte, bal kezet a magasba emelve, a jobb kezet a testhez szorítva. S ekkor elkövettem egy nagy butaságot: hogy megfelelő súlyúnak tűnjek, kissé előrenyomtam a hasamat.- S nem tudtam, hogy aznap a terhes lányokat és asszonyokat szelektálja. Mengele rámnézett, s azt mondta, hogy terhes vagyok, s már intett is. A közelben álló német katonánál kétségbeseve tiltakoztam, s ki tudja miért, de megsajnálhatott, mert valamit odaszólt Mengelének. A katona oda is rendelt magához, s rámparancsolt, hogy álljak egyenesen. Megállapította, hogy nem vagyok állapotos. Megmenekültem a biztos haláltól. . . A terhes blokkban mindenkinek végig kellett nézni a szülést. Az anya - lehetett bármilyen gyenge - nem menekülhetett meg a hajnali sorakozótói, ami órák hosszat eltartott. Egymás után dőltek ki a sorokból, de nem volt kivétel. Aki netalán éjszaka meghalt, azt is kicipelték és a helyére fektették. Megtörtént, hogy a csecsemőt a táborfelügyelők odadobták a farkaskutyáknak, s ezt az anyának végig kellett nézni. Az anya őrjöngött, mi fásultan néztük, hogy mi történik, mert már csak az életösztön dolgozott bennünk. A szabadulás nem Auschwitzban, hanem Ber- gen-Belsenben ért, mert ide hajtottak bennünket az őrök a közeledő front elől. Teljesen legyengülve értük meg az utolsó napokat, körülöttünk, a túlélők körül már hullahegyek tornyosultak. Elborítottak bennünket a tetvek, kitört a tífuszjárvány is. Az utolsó pillanatban érkeztek az angol katonák. Igaz, ők nem tették be a lábukat a táborba, hanem hadifogságba került magyar katonákat küldtek hozzánk. S bár az angolok feltápláltak bennünket - mindenkinek jutott bőven kenyér, húskonzerv, csokoládé - ám ugyanakkor, jó szándékból, de elkövettek egy jóvátehetetlen cselekedetet. A kiéhezett raboknak nem tiltották meg, hogy ne egyenek meg egyszerre mindent, s ez további halálesetekhez vezetett. Kétszáz- negyvenből végül is négyen maradtunk a barakkban . . . Ápolva az elődök emlékét „Gyászistentiszteletet tartottak, és hat gyertyát gyújtottak a holocaust hatmillió áldozatának emlékére vasárnap a Magyar Zsidó Mártírok Emlékművénél, Budapesten. Az istentiszteletet vezető Schweitzer József főrabbi fájdalmas szavakkal emlékezett az 1944-ben elhurcoltakról, elsodort falevelekhez hasonlítva őket. Ilyenkor a holocaust nemzedékéből életben maradtak lelkében felelevenednek és kiszakadnak a régi sebek - mondotta. Sajnálatosnak nevezte a főrabbi, hogy akadnak még olyanok, akik ütik is ezeket a felszakadt sebeket. A megemlékezésen rövid beszédet tartott Székely Gábor budapesti főpogármester-helyettes is. Beszédében kiemelte: a holocaust utáni nemzedékeket - a holtakra gondolva - ne a fortyogó gyűlölet és bosz- szúvágy töltse el, hanem olyan érzések, melyek elősegíthetik harmonikus beilleszkedésüket a megújuló Magyarország társadalmába. Attól, hogy a demokráciában megszólalnak és megszólalhatnak antiszemita hangok is, szemben az elnyomás némaságával, még nem tűnhet fel jobbnak az önkény, mint a taszító jelenségeket olykor a kelleténél is jobban megtűrő szabadság. ” (Újsághír) Müller Ferenc: — Egyszer, a munkaszolgálat után találkoztam egy orosz katonával, aki a németekkel kapcsolatban csendesen azt mondta nekem: cselovek, cselovek. Azaz az ember - az ember. Tehát nem szabad sommásan elítélni egy népet, egy népcsoportot, csak azért, mert néhányan közülük gáládul és embertelenül viselkedtek. Aki így tett, annak a saját lelkiismeretével kell tudni elszámolni, ami tulajdonképpen a bennsőből fakad. Fia valaki embereket taszigált a vagonba, akkor éljen együtt ezzel az emlékkel. A gyűlöletet el kell temetni, s ezt az érzést át kell változtatni valami mássá. Például az elődök emlékének ápolását erősítő igénnyé. Azért, hogy ne feledjünk. Mert akit nem felejtenek, az nem hal meg igazán. Szeri Árpád
